Élet és Irodalom, 1962. július-december (6. évfolyam, 27-52. szám)

1962-12-15 / 50. szám - Szabó Vladimir: Versolvasó (rézkarc) • kép (4. oldal) - Lukácsy Sándor: Soproni emlék (4. oldal)

(Folytatás a 3. oldalról)kedni látszott európai (és a még meg sem született magyar) műzene új lehetőségeinek feltárása. Szenvedélyes kíváncsiságát az keltötte fel, ami e sokféle népi zenében közös, tehát az, ami túlmutat az egyes népzenei kultúrák sajátos — ha szabad így nevezni: nemzeti jellegén és egyenesen utal a mindenütt egyforma ősire, arra a rétegre, amelyben az elsődleges kifejezés még nem tagolódott nyelvek, tehát elszigetelt közösségi rendszerek eszközei szerint. Bartók a még nem nemzetit kutatta, de ez a még zenei gyakorlatában már rá emelkedett, a visszafelé megtett kutatóút törvénye szerint, legmagasabbá emelve a legmélyebbet, a legmesszebb ható öntudattal megvilágított legtávolibb öntudatlant. Kodálynál a már eleve természetes és magyarázatra nem szorul. Ha Bartóknál a népi kultúra komplex fogalmából a nemzeti elemre esik viszonylag csekélyebb súly, Kodálynál az ősit helyettesíti mindinkább a régi, s a régit hovatovább a teljes. A népi kultúra az ő felfogásában a nemzeti kultúra egymást követő korszakainak maradandó értékű és egy folytonos, szerves változásban levő kollektív és egységes stilisztika törvényei szerint egységessé formált hagyománya. Eleven hagyomány, amely továbbra is fejlődésre és anyagának szerves továbbépítésére képes. A stiláris egység e kultúrában — itt már konkrétan: a mai magyar népzenében — nem jelent túlságosan szűk korlátokat. Jelenti azokat a viszonylagos tudományos pontossággal meghatározható formai és tartalmi kereteket, amelyeken belül a zene még népzene. Nem jelenti azonban, hogy a történelmi hagyomány rétegeződése végképp elmosódott, hogy az egységen belül nincsenek nagyon is gazdag és sokszínű változatok, lehetőségek. Kodály felfogásában a magyar népzene e hagyomány beolvasztásával kapcsolódik az európai haladó kultúrához. Bizonyos, hogy ennek a kultúrának egyes rétegei nem egyforma mélységekben feküsznek. De ez nem jelent — legalábbis nem feltétlenül jelent — értékkülönbséget, sem a mélyebb, sem a mai megértésünkhöz közelebb fekvő javára. Még kevésbé jelentheti, hogy az egyik „igazibb” volna, mint a másik. Tudomásul kell venni — amiképpen Kodály Zoltán tudomásul vette —, hogy a népiség fogalma és ezen belül a népdalé is, történelmi fogalom, akár a nyelv, akár az öntudat. És vajon a ház szó szebb-e, fontosabb-e, magyarább-e, mint az iskola, a ló, valóban nemzetibb-e, mint az ökör vagy a tehén? Kétségtelen, hogy az ősi finnugor szó régibb nyelvünkben, mint a latin eredetű, az obi-ugor korszak emléke ősibb, mint a bolgár-török vagy az oszét De hogy melyik szebb, vagy „magyarabb”, afölött vitatkozni nevetséges volna, és hogy valamennyi nélkül nem lehetne magyarul beszélni, az biztos. A népzene rétege is egymást egészítik ki és a mai magyar népzene általános képéhez, mint zenei kultúránk alapjához egyformán hozzátartoznak. A magyarországi német népdallal foglalkozó doktori disszertációm megjelenése után Kodály egy ízben megbízott, nézzek utána egy bizonyos magyar népdaltípus eredetének és formáinak. Ez a dal, amely az erdélyi gyűjtés anyagában bukkan elő „Most csináltattam egy ösvényt” kezdetű szöveggel, egyszersmind témája Beethoven egy zongorára írt variáció-sorozatának, amelynek ezt a címet adta: „Változatok egy svájci dalra”. A dallamnak valóban számos variánsát találtam meg különféle német népdalgyűjtésekben. Nem kétséges, hogy eredetére nézve német dalról van szó, dúrdallamával és az első sornak mnttel magasabb ismétlésével a második sorban, teháta nyugati fuga jellegzetes dalamalakulásával. De aki megfigyeli a magyar variánst, az meglepetten és kissé meghatottan állapíthatja meg, hogy a vitathatatlanul németből jött dallam, apró, jellegzetes változásaival milyen hiteles, az egész magyar népdal világába milyen pontosan beilleszkedő magyar dal lett. Ez az átlényegítés, ez a népzene csodája, s ez talán még fontosabb, mint az eredet kérdése. A tudományos kutatás persze nem hanyagolhatja el az eredet kérdését sem és mulasztás volna nem felkutatni a talaj rétegeződését. Bizonyos, hogy a legősibb réteg az ázsiai—kelet-európai pentaton kultúrához tartozó. Ezt a tényt újabban egyesek kétségbevonják, sőt a mindig készenlevő bélyegzők egyikével könnyen bélyegzik narodnyiknak és nacionalistának azt, aki hiszi, amit lát és hall. Érvelésük, a másutt is létező pentatóniára való utalás, körülbelül olyan színvonalú, mintha a magyar nyelv finnugor eredetét — sőt általában az összehasonlító nyelvtudomány érvényét — próbálnák megcáfolni azzal, hogy a gyermekgügyögés mindenütt egyforma. Hatalmas mennyiségű dallam cáfolja érvelésüket, első hallásra meggyőző azonosságaival és kutató számára még meggyőzőbb, mert törvény szabta, eltéréseivel. Akik ezt nem érzik és nem értik, éppoly kevéssé vannak tisztában a népdal fogalmával, annak komplex sokrétűségével, mint azok a másik oldalon, akik kitagadnák, idegennek bélyegeznék mindazt a dalt, amelyben egy dúrharmónia elfér. Kodály Zoltán szemlélete világos és teljes. S ezt nemcsak elméleti írásai bizonyítják, hanem a népdal legszélesebb értelmezésen alapuló egész életműve, a XX. század zenei alkotótevékenységeinek ez egyik legszebb példája. Az énekszótól a C-dúr szimfóniáig ezer változáson át egyetlen alaphang szólal itt meg, a magyar népi hagyományé. Hogy ez a hagyomány a maga totalitásában is valóban népi és nem afféle osztályfölötti búsmagyar hangulatoskodás, annak biztosítéka e pálya indulása: mi mellett és mi ellen szólalt meg először Kodály Zoltán zenéje, mit céloztak az első népdalkutató utak, az első népdalkiadványok. Kodály — ez is Bartókkal közös mozzanat ■— meg akarta keresni az igazi magyar zene, az európai színvonalú magyar kompozíció lehetőségeit. És e célból először is szembe kellett szállnia a magyar zenének a század elején kísértő torzképével, vagyis inkább fétisével, azzal a feudális magyar úri zenéléssel, amely az idő tájt, oly sok évvel Liszt és Erkel művei után, már alig volt más, mint egy meglehetősen alacsony rendű középeurópai sablon magyarnak hitt sírvavigadó frázisokkal és hejehujás gesztusokkal való megspékelése (Hogy ez a magyarnak hazudott nótázás milyen közel állt a legsilányabb könnyűzene világszerte közös ócskaságaihoz, azt bizonyítja az úgynevezett magyar operett óriási exportsikere, még a jobbfajta könynyűzene rovására is.) Egy hosszú életút folytonos és még ma sem teljesen befejezettnek tekinthető küzdelmei igazolják azt, hogy Kodályék helyesen mérték fel, honnan kell az új magyar zenekultúráért folyó támadásnak kiindulnia, hol áll az ellenség fő ereje. A harc kétségkívül a magyar maradiság, a frázis és megszokás feudális-álnépi lomhasága ellen folyt, és kétségkívül a magyar nép egységes kultúrájának és leghaladóbb hagyományainak jegyében. Mindezt már eléggé tisztán lehetett látni a húszas évek közepén, amikor Kodály művészete és programja ellen a hivatalos zenei világ — és a félhivatalos zenei közvélemény — még elég nagy erőket és tekintélyt tudott mozgósítani. De készen álltak már vagy megszületőben voltak azok a művek is, amelyek nemcsak az ostobaság ostromát állták eredménnyel, hanem — ami sokkal nehezebb — az időét is. Ami engem, még mint kis gimnazistát, először megragadott Kodály műveiben — úgy emlékszem, zongoradarabjait játszotta el egy barátom elsőként —, az dallamainak, és még inkább akkordikájának egészen sajátos, meleg, nagyon férfias és gyöngéd tónusa volt. A Székely keserves-ben is ezt éreztem: egy komoly férfi magányos és mégis mindnyájunkhoz oly közelálló, tartózkodásában is oly szívből jövő panaszát. — Szeretet van benne — magyarázta barátom, F. L. szegény, a lobogóhajú, szertelen zongorista, nem éppen szakszerűen, de bennem, azt hiszem, mélyebbre merült kamaszkorom füstös belsejében, mint akármiféle tudományosabb fejtegetés. Annak kora később jött el. Egyelőre ez jellemezte számomra Kodályt: Szeretet van benne. A második nagy Kodályélmény: gyermekkórusai. Ezekben magam is énekeltem, ha jól emlékszem, első altot. Már mutáló, rekedtes hangommal boldogan élveztem részemet a gyönyörű és oly logikusan, természetesen felépített összhangban. A „Túrót eszik a cigány”, a „Gólyanóta”, a „Süket sógor” — amelynek szövegében a „Kilyukadt a feneke” sort szemérmes énektanárunk „oldalá”-vá javította — a „Lengyel László játék”, a „Cigánysirató”: mindezek nemcsak népiségükkel és könnyűségükkel jelentettek számomra újat, hanem furcsa módon megéreztem bennük a hagyomány, a régiség ízét is, a finom stilizálásét, a nagyon is a mának beszélő tegnap hangját. A „Gergelyjárás” tiszta, szép, ellenmozgásos álzárlatai játékosjelzésszerűen éreztették a középkori egyházi zene hangulatát, a „Pünkösdölő”, a tremoló nélküli, édesen naiv kislányszóló alatt ringó, dünnyögő kíséretével egyszerre volt piros pünkösdi rózsák hajladozása és búgó népi dudaszó. Ezek a gyermekkórusok készítettek elő a „Háry János”, majd a „Psalmus Hungaricus” befogadására. Amikor ezeket a műveket megismertem, akikor már nemcsak Bartók, de Sztravinszkij, sőt Schönberg sem volt egészen ismeretlen előttem. Molnár Antalnak számomra sorsdöntő művét, „A zeneművészet könyvé”-t kívülről fújtam, a zeneszerzés tudományába is belekóstoltam, fáradságosan áttanulmányozott elméleti könyvek, feladványok, és a kitűnő Kósa György néhány hónapi útmutatásai nyomán. Bevallom, hogy a Háry jelentőségét eleinte nem értettem meg, afféle hangulatos népdalfeldolgozásnak tartottam finnyáskodva, játékos eleganciáját és lebegő könnyedségét, amelyben mégis egy kor népi életének minden eleme együtt van, kamaszos szigorral a közönségnek tett engedménynek bélyegeztem. Elvégre ahhoz, hogy az ember a játékot is megértse, felnőttnek kell lenni. Annál jobban megragadott a Psalmus, amelyben végre együtt találtam a magyar zene legmélyebb hagyományait, népiségét és történetiségét egyszerre. A fokozatosan emelkedő fekvésekben meg-megismételt zsoltárdallam puritán tisztaságát, a tenorszóló szenvedélytől izzó, bosszús könyörgését, átkozódását és váratlan galambszelídségét, a michelanigeloi tömegfreskókat, az „igaz vagy, uram” és „ha egy kevéssé megkeseríted” apokaliptikus képeit, és a befejezés elhaló uniszónóját az ellenpontként felsíró tenorszólam csodájával. Akkor már tudtam, hogy Kodálytól megtanulhatok mindent, amit tudni akarok. Csak rajtam múlik. Kodály későbbi művei a „Székelyfonó”, a „Budavári Tedeum”, a nagy kórusok, a „Concerto”, a késői érett öszszefoglaló, a nagy „Szimfónia” köréből egyet emelnék ki még, a szívemhez legközelebb állót: a „Felszállott a páva”, variációit Azt hiszem, nem téveszti el az igazságot az az esztéta, aki úgy ítéli a helyzetet, hogy az európai nagy zene legidőszerűbb és legizgalmasabb, mert a lélek hánykolódásából legtöbbet feltáró formája: a variáció. A mai ember zenei kifejezése a variáción áll: az adott tények szenvedélyesen tárgyilagos körüljárásán, kitapogatásán, minden oldalról való gondos és felelősségteljes megvizsgálásán. Kodály Zoltán zenéje ebben a műben forrasztja talán legmeggyőzőbben eggyé a magyar kifejezés világát az európai ember érdeklődésével, a modern, analitikus zene eszközeivel. A korai zongoradarabokból, kamaraművekből megismert meleg, borongó és bensőséges férfilíra talán még szebben és érettebben beszél ezekben a variációkban a szeretetről, miközben tárgyát idegesen és érzékenyen, a mai kultúra emberének szenvedélyesen kutató igényeivel elemzi-boncolja. Kodály Zoltán az európai zene elsői közé tartozik, anélkül, hogy egy pillanatra is lemondana muzsikája magyar anyanyelvéről. Nyolcvanadik születésnapján a mester túl van azon, hogy egyéniségének és funkciójánakméreteit felfedezésként vagy akár csak okulás céljából újra és újra mérlegelni kelljen. Az egykori tanítvány csak a maga mondanivalóját próbálta hozzátenni a már sokszor elmondotthoz és közismerthez, csak a maga szeretettnek kísérelt meg hangot adni a Kodály Zoltán felé áradó szeretet kórusában. A maga variációját iktatta be a többi közé. Ennyi őt is megilleti annak a férfiúnak az ünnepén, akinek olyan sokat köszönhet. VÁLTOZAT A ..KÖSZÖNT(!"-l[(1) Szabó Vladimir rézkarca: Versolvasó LUKÁCSY SÁNDOR: Soproni emlék ár legalább két órája álltunk a tűző napon, a színház előtti téren, talán ötszázan diákok, de a kánon, a Forr a világ, az Éneklő Ifjúság másnapi hangversenyének közös kórusa csak nem akart tisztességesen megszólalni. Külön-külön valamennyi énekkar jól tudhatta a művet, az együttes próbálkozásnál azonban a szólamok minduntalan összegabalyodtak, hol a gimnazista lányok tévesztették el a ritmust, hol meg a „prepák” léptek be későn: szegény Nádasy Alfonz, iskolánk kitűnő karnagya, aki annyiszor vezette sikerre kórusunkat, nehéz Viadanákban Pitonikban is, aki olyan jól értett hozzá, hogy szigorú tekintetével, ujjainak babusgató mozdulataival kibűvölte belőlünk a leheletfinom pianisszimókat, most kétségbeesetten törölgette izzadt homlokát, s már rekedten adta ki új meg új utasításait. Mi tikkadtan toporogtunk, ideges nekirugaszkodásainkat már a kánon felénél, harmadánál le kellett inteni, a főpróbát a kudarc érzete tette gyászos hangulatúvá. Egyszer csak mozgás, suttogás támadt a sorok szélén, oldalbalökések figyelmeztettek: Oda nézz! Jön Kodály! S már fönn is állt a karmesteri emelvényen, mintha képeslapból vágták volna ki, minden oly ismerős volt rajta, a méltóságosan egyénire művészkedett haj, a rövid szakáll. Még nem volt hatvanéves, mégis szinte öreges, lassú mozdulattal emelte föl a kezét, szelíd intésekkel kormányozta a kórust, és mire magunkhoz tértünk volna a meglepetéstől, már baj nélkül el is vezette a „Szabad nép!’’ vagy záró zengéséig. Elégedett volt, több próbát nem kért. Kitűnően sikerült másnap a hangverseny is. .mi történt? Én szerencsés, tgy az első sorban álltam, középen, néhány méterre tőle, megfigyelhettem. A szeme, azt hiszem, a szeme tette a csodát, az szedte ráncba a főpróba elgyötört diákseregét, az változtatta egyetlen diadalmas hangszerré az ötszáz fiatal ajkat, abból a szemből áradt belénk valami varázshatalmú erő, a géniusz emanációja. Akkor már a klasszikusok, Ady, Racine, Dante bűvöletében éltem, s izgatott az alkotás titka, de eleven zsenivel most találkoztam először, s elbámulva tűnődtem: mennyi belső feszültség, lávaketnnlés, célra fogott robbanás, mennyi energia kellhet a remekmű létrehozásához, ha puszta interpretációja is ilyen sistergő villamosszikrákat pattant, ilyen erőtékozló hullámokat indít, bekapcsolva áramába a tér legtávolabbi, rakoncátlan széleit, visszhangot verve még a készületlen lélekben is. Mert az is megadatott nekem, hogy lássam, tapasztaljam a hatást, az alkotó energiaritkán tetten érhető továbbgyűrűzését. Néhány nappal a hangverseny után fütyörésző, biciklis pékinassal találkoztam az utcán. S amikor évekkel később egy fölő-protokoll-potyajeggyel Kodály mellé sodródtam a Zeneakadémia első széksorában, ez a ■— tán nem is magyar ajkú — legényke jutott eszembe. Megmoccant bennem valami, hogy szóljak róla Kodálynak: visszatartott, ismeretlent, az ütő szemérem. De most talán az ő fényes szeme elé kerülnek ezek a sorok, ezúton tudatom tehát vele és mindenkivel: a pékinas, a zsömlék szekerének pedálját tiporva, a Forr a világ dallamát fütyülte!