Élet és Irodalom, 1965. július-december (9. évfolyam, 27-52. szám)
1965-10-09 / 41. szám - Huba László: Magyarország - mai bedekkerekben (2. oldal) - Gergely Sándor: Varga Jenő segít (2. oldal)
MAGYARORSZÁG - MAI BÉDEKKEREKBEN Szeptember első napjaiban lépte át hazánk határait a másfél milliomodik külföldi turista. Tekintélyes szám ez, mely egyúttal egy sereg izgalmas kérdésnek a forrása. Vajon ez a kisebbfajta népvándorlásnak is beillő utasáradat milyen képzetekkel és várakozással érkezik Magyarországra? Mit ért meg népünk életéből, s mihez köti a látottakat? Az átlagturista általában két forrásból szerez tudomást egy országról: útikönyvallózásként lapozzunk bele néhány mai kiadványba. Az egyik legtekintélyesebb cég egészen friss összeállítása, a „Fodor’s Guide To Europe 1965" című vaskos könyv például 972 oldalából 21 lapot szentel Magyarországnak. Ebből négy sort kap a magyar irodalom, fizet a paprika, s további ötvenkettőt a „Monk’s ears”, a „Cheese gnocchis”, és a „Bull’s blood”, vagyis a barátfüle, a túróscsusza és a bikavér. Az előbb említett négy sorba természetesen nem fér bele egy komplett magyar irodalomtörténet, az ismeretlen szerző — egy a 140 „area specialista” közül —, nem is vállalkozik másra, minthogy kapásból megemlít négy nevet, mondván, hogy Nyugaton ők a legismertebbek. E mentegetőzésként ható félmondat után mindössze Petőfi Sándor, Molnár Ferenc, Zilahy Lajos és Déry Tibor fér bele a Fodor-féle halhatatlanságba, de egy pótmondat erejéig, a 34 országot bemutató, elegánsan nyomott guide megemlíti még Arthur Koestlert is, akiről azt tartja fontosnak elmondani, hogy „jóllehet többé nem ír magyarul, de írói oroszlánkörmei Budapesten nőttek ki”. Nem jár sokkal jobban a magyar filmművészet és a színészet sem. Szűkszavú másfél sor közli, hogy a legismertebb személyek ebben a műfajban Alexander Korda és Leslie Howard voltak. Méltóbb bemutatást csak napokban érkezett meg Magyarországra a „National Geographic” legújabb száma, címlapján a budapesti Parlament színes fotójával. A Dortshmout-i (USA) egyetem kenu-klubjának tíz tagja Ulmtól a Fekete-tengerig végigcsónakázták a Dunát, s útiélményeiket — fotóban és szövegben —, a lap rendelkezésére bocsátották. Három kenuval 1685 mérföldet tettek meg, s közben hét országot barangoltak be. A képsor gyönyörű, színes, s téma szerint is változatos. Az első vekből, és a sajtó úti beszámolóiból. Az előbbi látszik „rangosabb” kútfőnek, nem utolsósorban terjedelménél fogva. Egy napilap úti beszámolója nem sokáig hat, mert egyszerűen eldobják az emberek, de egy útikönyv megállapításai, — kiváltképp ha könyvespolcra kerül —, éveken át befolyásolhatnak soktízezer turistát helyes, vagy ferde irányban. Kari Baedeker útleírásain nemzedékek nőttek fel.Után a zene, a karmesterek, a feltalálók és a tudósok vívtak ki maguknak. Puskás Tivadar, mint Edison munkatársa és a telefonközpont atyja kerül az őt megillető helyre, a híres magyar karmesterekből egy egész csokorra valót kapunk, Ormándy Jenőtől Ferencsik Jánosig, de például a méltatás hőfoka már teljesen azonos, akár a Víg özvegyről, akár a bartóki életműről ejt másfél-másfél sort. A fejezetben, mely a „Magyar alkotók” címet viseli, az igazi elismerés zászlaját a tudósok kapják, természetesen nem a hazaiak, hanem az úgynevezett „budapesti atomtrió” tagjai, s akik még körülöttük dolgoztak. Ezt írja a könyv szó szerint: „Az elméleti és alkalmazott tudományokban Szilárd, Wigner, Neuman és Edward Teller képviselik a legkülönb fizikus csoportot, amelyet valaha egy nemzet adhatott az Egyesült Államoknak, nem beszélve Kármán Theodorról, aki nemrég távozott az élők sorából, s Magyarország büszkesége az aerodinamikában.” E szerint tehát nemzeti büszkeségünket ma már igazán széles bázisokra helyezhetjük, a délibábtól egészen az atomfizikáig, nem beszélve a velszi herceg barackpálinka szeretetéről, mely mindent elhomályosító érdekes epizódként szintén kap hét sort a „Hungary” címszó alatt. Képen egy attraktív szőkeség pezsgős üveggel avatja fel a három kenut a hosszú útra, azután húsz képpel odébb azt láthatjuk, hogy a budapesti automaták előtt mezítlábas cigánygyerekek megilletődve néznek egy kislányra, aki édességet nyújt feléjük; persze érezhetően inkább kuriozitásból, mint rosszindulatból kapták lencsevégre ezt a jelenetet. A többi kép is inkább kedves, „romantikus”, mintsem bántó. Hét ország gyönyörű tájai, városai közül a mi Parlamentünk került a címlapra, színesen, imponálóan ... A szöveg azonban amolyan nesze semmi, fogd meg jól! A hazánkról szóló útleírásrész a mohácsi csatával kezdődik, pontosan ismerteti a török és magyar hadállásokat, a seregek nagyságát, majd azzal folytatódik (az olvasók ugyancsak kapkodhatták a fejüket), hogy egy ifjúsági sátortáborban, valahol Esztergom környékén, a fiúk és a lányok gitár kísérettel milyen színvonalasan táncolták a rock and rollt. Ezek után következik egy zavaros beszélgetés az esztergomi vár presszóban egy festővel arról, hogy ez a világ nem olyan, amilyennek lennie kellene (ő azért, személy szerint, elégedett), majd ismét a mohácsi csatát veszi elő a szerző, ezúttal II. Lajos szerepét sem kímélve. — Innen származik a közmondás — fejeződik be a hazánkról szóló útleírás —, hogy „több is veszett MoNem minden útikönyvszerző hajlamos természetesen a szertelenségre, de a mérték és az arányérzék sokhelyütt hiányzik. Az egzotikumok keresése és erőszakolt megtalálása sok esetben viszi a szerzőket tévútra. Üde kivétel ez alól Klaus Jeutner 1963-ban, Berlinben megjelent könyve: A magyarok szép országa (Schönes Land derMagyaren), mely higgadt tárgyilagosságával, kitűnő megfigyelések alapján és gazdag ismeretanyag birtokában adszámot múltunkról, jelenünkről, városaink és tájaink életéről. Szerzője évekig élt Budapesten, mint külföldi sajtótudósító, s minden sorából az derül ki, hogy megszerette országunkat. Erre inspirálja olvasóit is. A tévútra vezetésben gyakran mi magunk is hibásak vagyunk: az általunk szerkesztett könyvek, kiadványok — de főleg a prospektusok és a leporellók. Aligalig tudunk megszabadulni attól a bizonyos ,idegenforgalmi dagálytól”, mely rendszerint csípős megjegyzésekre ingerli a külhoni szerzőket. Tanuljuk meg végre, hogy kerülni kell az olyan megfogalmazásokat, miszerint „A Dunai kanyar a magyar Wachau”, vagy „Szeged az Alföld Salzburgja”. Vegyük tudomásul egyszer s mindenkorra, hogy BalatonIzgalmas kérdés azt is megvizsgálni: mit írnak rólunk a nagypéldányszámú sajtóorgánumok. Szinte ■egyöntetűen dicsérik a magyar humort, a nőket és a divatot. ■— „Kitűnő a pesti kabaré — írja a Haagsche Post —, színvonalas, szórakoztató és rendkívül merész.” — A magyar nőkről a Chicago Tribune-ban az olvasható, hogy „zöldszemű barnák, vagy barnaszemű szőkék, karcsúak, elegánsak, magas homlokúak és rendkívül rátermettek a bikini viselésére”. Ehhez az Esquire (The Magazin for Men) még azt fűzi hozzá, hogy a magyar nők Európa-szerte a legszebbek — Hungarian women are among Europe’s the most beautiful. A divat mellett természetesen szőnyegre kerülnek az úgynevezett „kényesebb” kérdések is. Érdekes cikket közölt ezzel kapcsolatban legutóbb a torontói The Financial Post. Feltűnő helyen, bekeretezve „Mi a vasfüggöny igazi arca?” címmel egy párbeszéddel lepte meg olvasóit, mely szó szerint így hangzott: „Egy magyar hivatalos személy, a következőket mondta: maguk kanadaiak az úgynevezett vasfüggönyről beszélnek, de kérdezem önt, mennyi időt vesz igénybe, amíg egy kanadai megkapja a magyar vízumot? — Körülbelül egy órát, a határon — válaszolta a kanadai. — Most pedig kérdezem én öntől, meddig tart, amíg egy magyar turista a kanadai vízum birtokába jut? — A kanadai gondolkodóba esik. — Négy-hat hétig — mondja a magyar —, tehát hol is van a vasfüggöny?”★ A tarka vélemény-ezön, a megállapításoknak, ítéleteknek a sokfélesége erősen befolyásolja a hozzánk érkező turisták jó, vagy rossz benyomásait. A túlzott dicséret éppen úgy rossz propaganda számunkra, mint a kákán is csomót kereső ellenséges hang. Kívánatos lenne, ha a világ turista-közvéleménye végre a bennünket megillető méltó helyre tenne bennünket. Ez a cél egyrészt idegennyelvű könyvkiadásunk színházsnál”. Ami alapjában véve helyénvaló megjegyzés. Részünkről is... almádi nem Opatija, Pécs nem mecsekalji Athén, Fertőd nem a magyar Versailles és a pesti kedves Városliget sem a magyar Bois de Boulogne. Erről Ernst Epler, a bécsi Volksstimme hasábjain írt megszívlelendő sorokat, azzal kapcsolatban, hogy Szegeden jártában minden lehető módon a salzburgi párhuzamokra hívták fel a figyelmét. „Magyarország egyéni ízű ország — írta —, önmagát adó táj, s nem zsebkiadása egy másik országnak! Szegedet pedig szükségtelen Salzburggal összehasonlítani. Szeged, a napfénytől izzó város, a magyar Alföldön, a szőke Tisza partján, tud valamit adni, amit Salzburg nem tud utolérni és amire nem is törekszik. Szeged vidékének van Bartók, Kodály és Erkel melódiája. Mit tudunk mi nyugaton erről a kultúrában és emberségben oly érdekes vidékről? Semmit, a magyarból átvett cigányos mulatságon, a Piroschkán és az operetteken kívül. Ha nemzetközi sztárok Salzburgba mennek, akkor Szegeden a magyar művészeknek magyar zeneszerzők és költők műveit kell tolmácsolniok. És akik talán orrukat fintorgatják az ismeretlen nevű magyar zenészek és énekesek miatt, először hallgassák meg egyszer a budapesti operát.. vonalának és példányszámának növelésével érhető el, másrészt pedig, úgy, hogy a külföldön megjelenő guidek számára írut,is adhassunkinformációkat. Éppen ezért helyes, hogy a Corvina Kiadó sokirányú, hasonló erőfeszítései mellett, a Panoráma idegenforgalmi kiadó a jövőben a nagy külföldi könyvkiadó cégekkel szorosabb együttműködést tervez, a távlati tervekben pedig a közös könyvkiadást is. Úgy gondoljuk, a korrekt, valósághű útikönyv az idegenforgalomnak, a népek jobb megismerésének elsőrendű eszköze, s ez nemcsak számunkra lesz hasznos, hanem növelni fogja a különböző guidek, útleírások, országismertetők hitelét, megbecsültségét, kelendőségét is. Huba László A barátfülétől a „pesti atomtrióig“ A mohácsi csata — kenuról szemlélve Szeged védelmében Kabaré, nők, vizám... Steinbeck ismert regényének színes, szélesvásznú amerikai filmváltozata Korhatár nélkül megtekinthető Bemutató: október 14. Gyártó és forgalmazó: Warner Bros GERGELY SÁNDOR: VARGA JENŐ SEGÍT Egy éve halt meg Moszkvában, nyolcvanöt éves korában Varga Jenő, „a magyar származású, világhírű közgazdász, a Szovjet Tudományos Akadémia Lenindíjjal és Lenin-renddel — többszörösen — kitüntetett tagja”. Ezerkilencszázharminchárom őszén elújságoltam Vargáéknak, hogy egy szovjet történész már a negyedik „előadását” tartja a lakásomon. Én vagyok az egyedüli hallgatója, s az én különleges szükségletemre dolgozta ki a középkori tatár lovasság, a lőfegyverrel ellátott, középkori svájci páncélos gyalogság, a huszita szekértáborok, a páncélos nemesi lovasság stratégiai és taktikai harcmodorát és — védelmét ellenük. Vacsora közben lelkendeztem a szovjet történészről, akit eddig nem is ismertem, s aki önként vállalkozott erre a munkára, mert — ahogy ő magát kifejezte — képtelenség a Dózsa-forradalomról regényt írni és nem ismerni a kor különböző hadviselési formáit. Varga Jenő nyugodtan végighallgatta áradozó szavaimat— szűkszavú ember volt amúgy is és csak amikor befejezte diétás étkezését, akkor szólalt meg. — Maga persze azt gondolja, hogy a háborúk és forradalmak csak úgy lesznek, minden előzmény nélkül. A forradalmárok nekiesnek az uraknak, az urak rátörnek a parasztokra... A felesége, Sári elvtársnő, rászólt: — Varga fiam, erről szokjon le, erről a rossz pedagógiáról, hogy rápirít az emberre avval a „maga persze azt gondoljá”-val. — Na jó — mondta hosszas hallgatás után az „öreg”, bement dolgozószobájába és jó ideig ott is maradt. Kijövet kis cédulát tartott a kezében. — Erre, írtam, mikor jöjjön el —s átnyújtotta a papírt. — Ezeken a napokon én is elmondok egyet-mást arról a bizonyos korról, amelyre szüksége van. Óriási elfoglaltsága mellett talált magának időt arra is, hogy nekem, tíznaponként, két és fél-háromórás előadást tartson a középkori „szárazföldi” pénzügyi nagyhatalom, a Fuggerek szerepéről, Velencéről, a rivális hajós-kereskedő-s bankárváros félelmetes erejéről, a német—római birodalomnak a Velence—francia királyság és a török birodalom szövetségének megtörésére irányuló erőfeszítéseiről — a már akkor forszírozott Drang nach Ostenművelet álcázására szervezett „Szent sír felszabadításá”-ról, a pápai trón magatartásáról a két nagyhatalom harcaiban, a Dunavonal elsőrendű gazdasági s stratégiai szerepéről, s végül a török előnyomulás következtében keletkezett közép-európai termelési és piacválságról. Előadásai közben nem nyúlt könyvek után, kis cédula feküdt az íróasztalán, néha megmegnézte. "Néha, nagyritkán, amikor föl-le sétált dolgozószobájában, megállt, megvárta, amíg szavait lejegyeztem, s utána újra, szín- ÚJ EGYETEMISTÁK ÉS AKIK KIMARADTAK (Folytatás az 1. oldalról) van felvázolva így alakul: humán szakokon rendkívül nagyarányú a túljelentkezés; tehetséges, értelmiségi pályákra alkalmas fiatalok is kívülrekednek az egyetemen, éveket vesztegetnek el életükből feleslegesen. A matematikai, fizikai, kémiai alapműveltséget igénylő szakokra tömegesen kell olyanokat felvenni, akik bukdácsolnak, kihullnak vagy soha nem lesz belőlük jó szakember. A helyzet pedig évről évre romlani fog, mert mind kevesebb a humán érdeklődésűeknek szánt egyetemi hely és munkakör. Olcsó magyarázat, hogy ezek divatos pályák, és hóbortból kísérlik meg oly sokan hiába a felvételt. A felvételi vizsgák tanúsága szerint ilyen is akad. De éppen azok, akikkel leginkább együttérzünk — jellemzésüket cikkünk elején mutattuk be —, többnyire éveken át szisztematikusan készültek egy életpályára, ami beteljesületlen ábránd marad. Heti 6—8 órákat áldoztak keleti nyelvekre, néprajzra, lélektanra, művészettörténetre, magasabb filozófiára, amelyek — jelen körülmények között — olvasmányanyagnak, műveltségfejlesztő stúdiumnak nagyszerűek, de életpálya nem lesz belőlük. A kudarc pedig életre, de legalábbis évekre szóló csalódást, sértődést, nosztalgiát okoz. A KÉRDÉS PEDAGÓGIAI VETÜLETE Mik az okoi, és merre a kivezető út? — A válasz társadalom-lélektani, szociológiai megközelítést is igényel. Ezúttal csak a kérdés pedagógiai vetületéről szólunk. Helytelen lebecsülni a tizennyolc esztendősök kifejlesztett hajlamait és készségeit. Nem könnyű a helyzete annak a felnőtt fiatalembernek, aki például középiskolás korában elhatározta, hogy archeológus lesz és évekig történelmi, nyelvi előtanulmányokat folytatott életének legfogékonyabb korszakában, most pedig hirtelen (a kényszerítő körülmények miatt) meg kell változtatnia szándékát és például kémiával kénytelen mélyebben foglalkozni, ha mégis be akar kerülni — valamilyen — egyetemre. Együttérzünk azokkal a derék fiúkkal és lányokkal is, akik rögeszmésen ragaszkodnak a kamaszkorban kifejlesztett hivatáseszményekhez és három-négy évig újra meg újra próbálkoznak a bölcsész vagy más karon. A hivatástudat áldozatai ők. A pedagógiai tapasztalatok azt bizonyítják s a lélektani szakirodalom sem mond ennek ellent: 13—16 éves korban a hajlamok még befolyásolhatók, az iskolán a sor, hogy ekkor (s nem később) az egyénnek s a társadalomnak egyaránt hasznos irányba indítsa el a fiatalokat. Jelenleg azonban az a tévhit él a pedagógusköztudatban, hogy pályaválasztási agitációs kampányt az általános iskola nyolcadik és a gimnázium negyedik osztályában kell folytatni. A tizennyolc esztendős, kifejlett jellemű embert pedig már nehéz eltanácsolni egy kiválasztott pályáról. Korábban kell elkezdeni. Az Egyesült Államok középiskoláiban például a többé-kevésbé osztályfőnöki és pszichiáteri funkciót egyszemélyben betöltő adviser (magyarul: tanácsadó) pedagógiai tevékenységének fő célja, hogy a rábízott diákot megfelelő gyakorlati életpályára készítse elő. Úgy állítja össze a diák tanulmányi programját, hogy az hajlamainak is megfeleljen és a kiválasztott életpályán is elhelyezkedhessek. Nálunk a pedagógust csak a hajlamok érdeklik. Szemrehányást érdemel tehát az irodalomtanár, miért felébreszti növendékében az irodalmi érdeklődést? A szemrehányást nem ezért kapja. A középiskolai irodalomoktatás, sőt a szakköri foglalkozás sem az irodalomtanár-utánpótlás kinevelésének eszköze, hanem az irodalomkedvelőké, -értőké és -élvezőké. A nyelvi tagozati osztályokat sem a nyelvész, nyelvtanár, tolmács és fordító-utánpótlás céljából létesítették. Alig hisszük, hogy legyen még egy ország, ahol annyira öncélú volna a nyelvoktatás, ahol olyan csökönyösen bíznának abban a szülők, hogy „majd csak megél nyelvi pályán” a leányuk vagy a fiuk. Pedig a nyelvtudás csak eszköz. A ■■ felsorolt pályák igen kevés , olyan szakembert tudnak eltartani, akinek egyéb szaktudása nincsen. Szakköreink, tagozati osztályaink egyre gyarapodó hálózata csak akkor tölti be szerepét, ha a gyermeki hajlamokat elérhető célok felé irányítja. Naivitás volna persze a kérdés egész súlyát — régi és rosszul alkalmazott recept szerint az iskolára hárítani és rajta számonkérni. E kérdésnek több a pedagógián kívül eső vonatkozása is van. Szándékunk csak ennyi volt: tárgyilagos helyzetképet adni és a figyelmet — ezúttal — a pedagógiai vonatkozásokra irányítani. N. Sándor László