Élet és Irodalom, 1965. július-december (9. évfolyam, 27-52. szám)

1965-10-09 / 41. szám - Huba László: Magyarország - mai bedekkerekben (2. oldal) - Gergely Sándor: Varga Jenő segít (2. oldal)

MAGYARORSZÁG - MAI BÉDEKKEREKBEN Szeptember első napjai­ban lépte át hazánk határait a másfél milliomodik külföldi turista. Tekintélyes szám ez, mely egyúttal egy sereg iz­galmas kérdésnek a forrása. Vajon ez a kisebbfajta nép­vándorlásnak is beillő utas­­áradat milyen képzetekkel és várakozással érkezik Ma­gyarországra? Mit ért meg népünk életéből, s mihez kö­ti a látottakat? Az átlag­turista általában két forrásból szerez tudo­mást egy országról: útiköny­vallózásként lapozzunk bele néhány mai kiadvány­ba. Az egyik legtekintélye­sebb cég egészen friss össze­állítása, a „Fodor’s Guide To Europe 1965" című vaskos könyv például 972 oldalából 21 lapot szentel Magyaror­szágnak. Ebből négy sort kap a magyar irodalom, fizet a paprika, s további ötven­kettőt a „Monk’s ears”, a „Cheese gnocchis”, és a „Bull’s blood”, vagyis­­ a barátfüle, a túróscsusza és a bikavér. Az előbb említett négy sorba természetesen nem fér bele egy komplett magyar irodalomtörténet, az ismeretlen szerző — egy a 140 „area specialista” közül —, nem is vállalkozik másra, minthogy kapásból megemlít négy nevet, mondván, hogy Nyugaton ők a legismerteb­bek. E mentegetőzésként ha­tó félmondat után mindössze Petőfi Sándor, Molnár Fe­renc, Zilahy Lajos és Déry Tibor fér bele a Fodor-féle halhatatlanságba, de egy pót­mondat erejéig, a 34 országot bemutató, elegánsan nyomott guide megemlíti még Arthur Koestlert is, akiről azt tartja fontosnak elmondani, hogy „jóllehet többé nem ír ma­gyarul, de írói oroszlánkör­mei Budapesten nőttek ki”. Nem jár sokkal jobban a magyar filmművészet és a színészet sem. Szűkszavú másfél sor közli, hogy a leg­ismertebb személyek ebben a műfajban Alexander Kor­da és Leslie Howard voltak. Méltóbb bemutatást csa­k napokban érkezett meg Magyarországra a „National Geographic” legújabb száma, címlapján a budapesti Par­lament színes fotójával. A Dortshmout-i (USA) egyetem kenu-klub­jána­k tíz tagja Ul­mtól a Fekete-tengerig vé­­gigcsónakázták a Dunát, s útiélményeiket — fotóban és szövegben —, a lap rendel­kezésére bocsátották. Három kenuval 1685 mérföldet tet­tek meg, s közben hét orszá­got barangoltak be. A képsor gyönyörű, színes, s téma sze­rint is változatos. Az első vekből, és a sajtó úti­ beszá­molóiból. Az előbbi látszik „rangosabb” kútfőnek, nem utolsósorban terjedelménél fogva. Egy napilap úti­ be­számolója nem sokáig hat, mert egyszerűen eldobják az emberek, de egy útikönyv megállapításai, — kiváltképp ha könyvespolcra kerül —, éveken át befolyásolhatnak soktízezer turistát helyes, vagy ferde irányban. Kari Baedeker útleírásain nemze­dékek nőttek fel.U­tán a zene, a karmesterek, a feltalálók és a tudósok vív­tak ki maguknak. Puskás Ti­vadar, mint Edison munka­társa és a telefonközpont atyja kerül az őt megillető helyre, a híres magyar kar­mesterekből egy egész cso­korra valót kapunk, Ormán­­dy Jenőtől Ferencsik Jánosig, de például a méltatás hőfoka már teljesen azonos, akár a Víg özvegyről, akár a bartó­ki életműről ejt másfél-más­fél sort. A fejezetben, mely a „Ma­gyar alkotók” címet viseli, az igazi elismerés zászlaját a tudósok kapják, természete­sen nem a hazaiak, hanem az úgynevezett „budapesti atomtrió” tagjai, s akik még körülöttük dolgoztak. Ezt ír­ja a könyv szó szerint: „Az elméleti és alkalmazott tu­dományokban Szilárd, Wig­­ner, Neuman és Edward Tel­ler képviselik a legkülönb fi­zikus­ csoportot, amelyet va­laha egy nemzet adhatott az Egyesült Államoknak, nem beszélve Kármán Theodorról, aki nemrég távozott az élők sorából, s Magyarország büszkesége az aerodinamiká­ban.” E szerint tehát nemzeti büszkeségünket ma már iga­zán széles bázisokra helyez­hetjük, a délibábtól egészen az atomfizikáig, nem beszél­ve a velszi herceg barack­­pálinka szeretetéről, mely mindent elhomályosító érde­kes epizódként szintén kap hét sort a „Hungary” címszó alatt. Képen egy attraktív szőkeség pezsgős üveggel avatja fel a három kenut a hosszú útra, azután húsz képpel odébb azt láthatjuk, hogy a budapesti automaták előtt mezítlábas cigánygyerekek megilletődve néznek egy kislányra, aki édességet nyújt feléjük; per­sze érezhetően inkább kurio­zitásból, mint rosszindulat­ból kapták lencsevégre ezt a jelenetet. A többi kép is in­kább kedves, „romantikus”, mintsem bántó. Hét ország gyönyörű tájai, városai kö­zül a mi Parlamentünk ke­rült a címlapra, színesen, im­ponálóan ... A szöveg azon­ban amolyan nesze semmi, fogd meg jól! A hazánkról szóló útleírás­rész a mohácsi csatával kez­dődik, pontosan ismerteti a török és magyar hadálláso­kat, a seregek nagyságát, majd azzal folytatódik (az olvasók ugyancsak kapkod­hatták a fejüket), hogy egy ifjúsági sátortáborban, vala­hol Esztergom környékén, a fiúk és a lányok gitár kísé­rettel milyen színvonalasan táncolták a rock and rollt. Ezek után következik egy za­varos beszélgetés az esztergo­mi vár­ presszóban egy festő­vel arról, hogy ez a világ nem olyan, amilyennek len­nie kellene (ő azért, személy szerint, elégedett), majd is­mét a mohácsi csatát veszi elő a szerző, ezúttal II. La­jos szerepét sem kímélve. — Innen származik a közmon­dás — fejeződik be a ha­zánkról szóló útleírás —, hogy „több is veszett Mo­Nem minden útikönyv­­szerző hajlamos természete­sen a szertelenségre, de a mérték és az arányérzék sok­helyütt hiányzik. Az egzoti­kumok keresése és erőszakolt megtalálása sok esetben vi­szi a szerzőket tévútra. Üde kivétel ez alól Klaus Jeut­­ner 1963-ban, Berlinben megjelent könyve: A magya­rok szép országa (Schönes Land der­­Magyaren), mely higgadt tárgyilagosságával, kitűnő megfigyelések alap­ján és gazdag ismeretanyag birtokában ad­­számot múl­tunkról, jelenünkről, váro­saink és tájaink életéről. Szerzője évekig élt Budapes­ten, mint külföldi sajtótudó­­sító, s minden sorából az de­rül ki, hogy megszerette or­szágunkat. Erre inspirálja olvasóit is. A tévútra vezetésben gyak­ran mi magunk is hibásak vagyunk: az általunk szer­kesztett könyvek, kiadvá­nyok — de főleg a prospek­tusok és a leporellók. Alig­­alig tudunk megszabadulni attól a bizonyos ,idegenfor­galmi dagálytól”, mely rend­szerint csípős megjegyzé­sekre ingerli a külhoni szer­zőket. Tanuljuk meg végre, hogy kerülni kell az olyan megfogalmazásokat, misze­rint „A Dunai kanyar a ma­gyar Wachau”, vagy „Szeged az Alföld Salzburgja”. Ve­gyük tudomásul egyszer s mindenkorra, hogy Balaton­Izgalmas kérdés azt is megvizsgálni: mit írnak ró­lunk a nagypéldányszámú sajtó­orgánumok. Szinte ■egy­öntetűen dicsérik a magyar humort, a nőket és a divatot. ■— „Kitűnő a pesti kabaré — írja a Haagsche Post —, szín­vonalas, szórakoztató és rendkívül merész.” — A ma­gyar nőkről a Chicago Tri­­bune-ban az olvasható, hogy „zöldszemű barnák, vagy barnaszemű szőkék, kar­­csúak, elegánsak, magas homlokúak és rendkívül rá­termettek a bikini viselésé­re”. Ehhez az Esquire (The Magazin for Men) még azt fűzi hozzá, hogy a magyar nők Európa-szerte a legszeb­bek — Hungarian women are among Europe’s the most beautiful. A divat mellett természe­tesen szőnyegre kerülnek az úgynevezett „kényesebb” kérdések is. Érdekes cikket közölt ezzel kapcsolatban legutóbb a torontói The Fi­nancial Post. Feltűnő helyen, bekeretezve „Mi a vasfüg­göny igazi arca?” címmel egy párbeszéddel lepte meg olvasóit, mely szó szerint így hangzott: „Egy magyar hi­vatalos személy, a követke­zőket mondta: maguk kana­daiak az úgynevezett vas­függönyről beszélnek, de kérdezem önt, mennyi időt vesz igénybe, amíg egy kana­dai megkapja a magyar ví­zumot? — Körülbelül egy órát, a határon — válaszolta a kanadai. — Most pedig kérdezem én öntől, meddig tart, amíg egy magyar turis­ta a kanadai vízum birtoká­ba jut? — A kanadai gon­dolkodóba esik. — Négy-hat hétig — mondja a magyar —, tehát hol is van a vas­függöny?”★ A tarka vélemény-ezön, a megállapításoknak, ítéletek­nek a sokfélesége erősen be­folyásolja a hozzánk érkező turisták jó, vagy rossz benyo­másait. A túlzott dicséret éppen úgy rossz propaganda számunkra, mint a kákán is csomót kereső ellenséges hang. Kívánatos lenne, ha a világ turista-közvéleménye végre a bennünket megillető méltó helyre tenne bennün­ket. Ez a cél egyrészt idegen­nyelvű könyvkiadásunk szín­házsnál”. Ami alapjában vé­ve helyénvaló megjegyzés. Részünkről is... almádi nem Opatija, Pécs nem mecsekalji Athén, Fer­tőd nem a magyar Versailles és a pesti kedves Városliget sem a magyar Bois de Bou­logne. Erről Ernst Epler, a bécsi Volksstimme hasábjain írt megszívlelendő sorokat, azzal kapcsolatban, hogy Sze­geden jártában minden lehe­tő módon a salzburgi párhu­zamokra hívták fel a figyel­mét. „Magyarország egyéni ízű ország — írta —, önma­gát adó táj, s nem zsebkiadá­sa egy másik országnak! Szegedet pedig szükségtelen Salzburggal összehasonlíta­ni. Szeged, a napfénytől izzó város, a magyar Alföldön, a szőke Tisza partján, tud va­lamit adni, amit Salzburg nem tud utolérni és amire nem is törekszik. Szeged vi­dékének van Bartók, Kodály és Erkel melódiája. Mit tu­dunk mi nyugaton erről a kultúrában és emberségben oly érdekes vidékről? Sem­mit, a magyarból átvett cigá­­nyos mulatságon, a Pirosch­­kán és az operetteken kívül. Ha nemzetközi sztárok Salz­burgba mennek, akkor Sze­geden a magyar művészek­nek magyar zeneszerzők és költők műveit kell tolmácsol­­niok. És akik talán orrukat fintorgatják az ismeretlen nevű magyar zenészek és énekesek miatt, először hall­gassák meg egyszer a buda­pesti operát.. vonalának és példányszámá­nak növelésével érhető el, másrészt pedig, úgy, hogy a külföldön megjelenő guidek számára írut,is adhassunk­­in­formációkat. Éppen ezért he­lyes, hogy a Corvina Kiadó sokirányú, hasonló erőfeszí­tései mellett, a Panoráma idegenforgalmi kiadó a jövő­ben a nagy külföldi könyv­kiadó cégekkel szorosabb együttműködést tervez, a távlati tervekben pedig a közös könyvkiadást is. Úgy gondoljuk, a korrekt, való­sághű útikönyv az idegen­­forgalomnak, a népek jobb megismerésének elsőrendű eszköze, s ez nemcsak szá­munkra lesz hasznos, hanem növelni fogja a különböző guidek, útleírások, ország­is­mertetők hitelét, megbe­csültségét, kelendőségét is. Huba László A barátfülétől a „pesti atomtrióig“ A mohácsi csata — kenuról szemlélve Szeged védelmében Kabaré, nők, vizám... Steinbeck ismert regényének színes, szélesvásznú amerikai filmváltozata Korhatár nélkül megtekinthető Bemutató: október 14. Gyártó és forgalmazó: Warner Bros GERGELY SÁNDOR: VARGA JENŐ SEGÍT Egy éve halt meg Moszkvában, nyolc­vanöt éves korában Varga Jenő, „a magyar származású, világhírű közgazdász, a Szovjet Tudományos Akadémia Lenin­­díjjal és Lenin-renddel — többszörösen — kitüntetett tagja”. Ezerkilencszázharminchárom őszén elúj­ságoltam Vargáéknak, hogy egy szov­jet történész már a negyedik „előadását” tartja a lakásomon. Én vagyok az egyedüli hallgatója, s az én különleges szükségletem­re dolgozta ki a középkori tatár lovasság, a lőfegyverrel ellátott, középkori svájci pán­célos gyalogság, a huszita szekértáborok, a páncélos nemesi lovasság stratégiai és tak­tikai harcmodorát és — védelmét ellenük. Vacsora közben lelkendeztem a szovjet történészről, akit eddig nem is ismertem, s aki önként vállalkozott erre a munkára, mert — ahogy ő magát kifejezte — képte­lenség a Dózsa-forradalomról regényt írni és nem ismerni a kor különböző hadviselési formáit. Varga Jenő nyugodtan végighall­gatta áradozó szavaimat— szűkszavú ember volt amúgy is és csak amikor befejezte dié­tás étkezését, akkor szólalt meg. — Maga persze azt gondolja, hogy a há­borúk és forradalmak csak úgy lesznek, minden előzmény nélkül. A forradalmárok nekiesnek az uraknak, az urak rátörnek a parasztokra... A felesége, Sári elvtársnő, rászólt: — Varga fiam, erről szokjon le, erről a rossz pedagógiáról, hogy rápirít az emberre avval a „maga persze azt gondoljá”-val. — Na jó — mondta hosszas hallgatás után az „öreg”, bement dolgozószobájába és jó ideig ott is maradt. Kijövet kis cédulát tartott a kezében. — Erre, írtam, mikor jöjjön el —s átnyújtotta a papírt. — Ezeken a napokon én is elmondok egyet-mást ar­ról a bizonyos korról, amelyre szüksége van. Ó­­riási elfoglaltsága mellett talált magá­nak időt arra is, hogy nekem, tízna­­ponként, két és fél-háromórás előadást tart­son a középkori „szárazföldi” pénzügyi nagyhatalom, a Fuggerek szerepéről, Velen­céről, a rivális hajós-kereskedő-­s bankár­város félelmetes erejéről, a német—római birodalomnak a Velence—francia király­ság és a török birodalom szövetségének megtörésére irányuló erőfeszítéseiről — a már akkor forszírozott Drang nach Osten­­művelet álcázására szervezett „Szent­ sír fel­­szabadításá”-ról, a pápai trón magatartásá­ról a két nagyhatalom harcaiban, a Duna­­vonal elsőrendű gazdasági s stratégiai sze­repéről, s végül a török előnyomulás követ­keztében keletkezett közép-európai terme­lési és piacválságról. Előadásai közben nem nyúlt könyvek után, kis cédula feküdt az íróasztalán, néha meg­megnézte. "Néha, nagyritkán, amikor föl-le sétált dolgozószobájában, megállt, megvárta, amíg szavait lejegyeztem, s utána újra, szín- ÚJ EGYETEMISTÁK­­ ÉS AKIK KIMARADTAK (Folytatás az 1. oldalról) van felvázolva így alakul: humán szakokon rendkívül nagyarányú a túljelentkezés; tehetséges, értelmiségi pá­lyákra alkalmas fiatalok is kívülrekednek az egyetemen, éveket vesztegetnek el éle­tükből feleslegesen. A mate­matikai, fizikai, kémiai alap­­műveltséget igénylő szakok­ra tömegesen kell olyanokat felvenni, akik bukdácsolnak, kihullnak vagy soha nem lesz belőlük jó szakember. A helyzet pedig évről évre romlani fog, mert mind ke­vesebb a humán érdeklődé­­sűeknek szánt egyetemi hely és munkakör. Olcsó magyarázat, hogy ezek divatos pályák, és hó­bortból kísérlik meg oly so­kan hiába a felvételt. A fel­vételi vizsgák tanúsága sze­rint ilyen is akad. De éppen azok, akikkel leginkább együttérzünk — jellemzésü­ket cikkünk elején mutattuk be —, többnyire éveken át szisztematikusan készültek egy életpályára, ami betelje­sületlen ábránd marad. Heti 6—8 órákat áldoztak keleti nyelvekre, néprajzra, lélek­tanra, művészettörténetre, magasabb filozófiára, ame­lyek — jelen körülmények között — olvasmányanyag­nak, műveltségfejlesztő stú­diumnak nagyszerűek, de életpálya nem lesz belőlük. A kudarc pedig életre, de legalábbis évekre szóló csa­lódást, sértődést, nosztalgiát okoz. A KÉRDÉS PEDAGÓGIAI VETÜLETE Mik az okoi­, és merre a kivezető út? — A válasz tár­sadalom-lélektani, szocioló­giai megközelítést is igényel. Ezúttal csak a kérdés peda­gógiai vetületéről szólunk. Helytelen lebecsülni a ti­zennyolc esztendősök kifej­lesztett­ hajlamait és készsé­geit. Nem könnyű a­­ helyzete annak a felnőtt fiatalember­nek, aki például középisko­lás korában elhatározta, hogy archeológus lesz és évekig történelmi, nyelvi előtanul­mányokat folytatott életének legfogékonyabb korszakában, most pedig hirtelen (a kény­szerítő körülmények miatt) meg kell változtatnia szán­dékát és például kémiával kénytelen mélyebben foglal­kozni, ha mégis be akar ke­rülni — valamilyen — egye­temre. Együttérzünk azokkal a derék fiúkkal és lányokkal is, akik rögeszmésen ragasz­kodnak a kamaszkorban ki­fejlesztett hivatáseszmények­hez és három-négy évig újra meg újra próbálkoznak a bölcsész vagy más karon. A hivatástudat áldozatai ők. A pedagógiai tapasztalatok azt bizonyítják s a lélektani szakirodalom sem mond en­nek ellent: 13—16 éves kor­ban a hajlamok még befo­lyásolhatók, az iskolán a sor, hogy ekkor (s nem később) az egyénnek s a társadalom­nak egyaránt hasznos irány­ba indítsa el a fiatalokat. Jelenleg azonban az a tév­hit él a pedagógusköztudat­­ban, hogy pályaválasztási agitációs kampányt az álta­lános iskola nyolcadik és a gimnázium negyedik osztá­lyában kell folytatni. A tizennyolc esztendős, ki­fejlett jellemű embert pedig már neh­éz eltanácsolni egy kiválasztott pályáról. Koráb­ban kell elkezdeni. Az Egye­sült Államok középiskolái­ban például a többé-kevésbé osztályfőnöki és pszichiáteri funkciót egyszemélyben be­töltő adviser (magyarul: ta­nácsadó) pedagógiai tevé­kenységének fő célja, hogy a rábízott diákot megfelelő gyakorlati életpályára ké­szítse elő. Úgy állítja össze a diák tanulmányi program­ját, hogy az hajlamainak is megfeleljen és a kiválasztott életpályán is elhelyezkedhes­sek. Nálunk a pedagógust csak a hajlamok érdeklik. Szemrehányást érdemel te­hát az irodalomtanár, m­iért felébreszti növendékében az irodalmi érdeklődést? A szemrehányást nem ezért kapja. A középiskolai iroda­lomoktatás, sőt a szakköri foglalkozás sem az irodalom­tanár-utánpótlás kinevelésé­nek eszköze, hanem az iro­dalomkedvelőké, -értőké és -élvezőké. A nyelvi tagozati osztályokat sem a nyelvész, nyelvtanár, tolmács és for­dító-utánpótlás céljából léte­sítették. Alig hisszük, hogy legyen még egy ország, ahol annyira öncélú volna a nyelvoktatás, ahol olyan csö­könyösen bíznának abban a szülők, hogy „majd csak megél nyelvi pályán” a leá­nyuk vagy a fiuk. Pedig a­­ nyelvtudás csak eszköz. A ■■ felsorolt pályák igen kevés , olyan szakembert tudnak el­tartani, akinek egyéb szak­tudása nincsen. Szakköreink, tagozati osz­tályaink egyre gyarapodó hálózata csak akkor tölti be szerepét, ha a gyermeki haj­lamokat elérhető célok felé irányítja. Naivitás volna persze a kérdés egész súlyát — régi és rosszul alkalmazott recept szerint az iskolára hárítani és rajta számonkérni. E kér­désnek több a pedagógián kívül eső vonatkozása is van. Szándékunk csak ennyi volt: tárgyilagos helyzetképet adni és a figyelmet — ezúttal — a pedagógiai vonatkozásokra irányítani. N. Sándor László

Next