Élet és Irodalom, 1965. július-december (9. évfolyam, 27-52. szám)

1965-10-16 / 42. szám - Ladányi Mihály: Ma is • vers (8. oldal) - F. V.: Rokonok üzenete • színikritika • Jancsó Adrien. Egyetemi Színpad (8. oldal) - Lukácsy András: Halhatatlanság? Napi siker? • színikritika (8. oldal) - Kéry László: Arkagyij Rajkinról • színikritika (8. oldal) - Gáspár Péter: Őszi táj • kép (8. oldal)

LADÁNYI MIHÁLY: Ma is Mindent tudok már rólad, csak a neved és címed nem tudom. Magammal hozlak e kávéházba és magammal viszlek mindenhova már, együtt kóborolunk az utakon .A szél arcomba csapta ma is édes leheteted, nem tudtam tovább menni, csak ácsorogtam s végigfutott kezem a csillagokon. Most a kávéházasztalnál feldobok egy pénzdarabot, az döntse el ki jön ma éjszakára velem . Téged kereslek a fej-vagy-írás legvégső esetlegességeiben. Idétlen rajtad az a rongy, rosszul fest rajtad az a romlott emberi semmisem! Ma éjjel is hallom szuszogásod s tele leszek szuszogásoddal, mint imával péntek este a zsinagóga. De reggel mindig megvirrad s beleharap a csöndbe ennek az idegen nőnek a szava akár egy vekkeróra. Csak amikor lemegy a lépcsőn s bedördül lenn a kapu, akkor fordulok újra feléd, s minden olyan lesz megint, olyan gyönyörűen szomorú! Rokonok üzenete Jancsó Adrienne az Egyetemi Színpadon Szép vállalkozás az Egyeld térni Színpadé. A szomszédság nevében című sorozatával ízelítőt kíván adni a szomszéd népek kultúrájából. A sorozat bemutatkozása kitűnően sikerült, pedig kockázatát nem művészkollektíva, hanem egyetlen művész viselte: Jancsó Adrienne. Bolgár, délszláv, román és szlovák népballadákat adott elő, Csuka Zoltán, Illyés Gyula, Jékely Zoltán, Kiss Károly és Nagy László eredetivel egyenrangú fordításában. Ez a nagyszerű művésznő ismét igazolta, amit bevezetőjében Nagy László is hangoztatott: a népköltészetnek nincs nála hivatottabb tolmácsolója hazánkban. Művészetének titkát sokan kutatták ,már úgy gondoljuk, azok jártak legközelebb a megfejtéshez, akik a puszta versmondáson túl keresték. Jancsó Adrienne ugyanis nem egyszerűen versmondó; a balladákat nem halott remekművekként adja elő, hanem egykori születésük, eleven életük, természetes funkciójuk varázsát is felidézve. Mintha tegnap estek volna a balladás történetek, mintha népi énekmondó lenne, akiből legsajátabb érzéseként tör elő a rhaga formálta költemények tragikus, hősi vagy vidám pátosza, naiv hallgatósággá téríti vissza közönségét. Puritán, eszköztelen versmondáshoz szoktunk; az, első pillanatokban meghökkentő, hogy Jancsó Adrienne nemcsak szöveget tolmácsol, hanem játszik is. Hangjával, arcmimikájával, kezének érzelemfestő, cselekményábrázoló gesztusaival. Ám a meghökkenés valóban pillanatokig tart, játékát hamar elfogadjuk, sőt „népi énekmondói” előadásmódja szerves elemének érezzük. Aki végighallgatta kétórás műsorát, abban a felfedezéses élményben részesülhetett: milyen közel vannak hozzánk szomszédaink, mennyi az ismerős hang, világlátás és témaazonosság e balladákban. Mintha nem is csak szomszédaink, hanem legközelebbi rokonaink üzennének általuk. F. V. FILM*SZÍNHÁZ*TÉVÉ*RÁDIÓ*ZENE*KÉPZŐÍVMŰVÉSZET Halhatatlanság? Napi siker? MIN MÚLIK vajon egy színpadi mű élettartama? A ..jónevű szerző” darabja egy szezont ér meg, Shakespeare évszázadokat, a görögök immár több ezer esztendőt. De "mi dönti el időtállóságukat? A megírás , korában égetően aktuális téma? a szellemes dialógus? a remek formai megoldások? a szerző fölényes színpadismerete? Nem valószínű, hogy érték és időtállóság pusztán a köznapi sikerkomponensekkel mérhető. A My fair Lady néhány év alatt a világ színpadain felülmúlta példának okáért a II. Richárd százesztendei látogatottságát, további sorsuk a múló időben mégsem lehet kétséges. Aligha a napra szóló aktualitás, a formai bravúr, a zajos tetszést kiváltó attraktív hatások konzerválnak tehát egy művet: valami egyében múlik, hogy későbbi szezonok rendezői, újabb generációk nézői is kíváncsiak rá. Itt már az immanensebb értékek kerülnek előtérbe, a mondanivaló korszakokon átívelő igazsága, a drámában rejlő tanítás általános érvénye. Ha a szerző korának, vagy akár egy történeti időszaknak legjellegzetesebb jegyeit fel tudja mutatni, biztos hogy a feltárt összefüggésekben más társadalmi korszakok is találnak majd odafigyelni valót. S habár a tapsot a színházteremben a drámai építkezés, tehát a kivitelezés színvonala indítja el, a mű további sorsa a benne rejlő gondolatok értékállóságán múlik, így válhat nemcsak a sikeres, de az épp csak elfogadott szezondarabból is színháztörténeti érték. NÉMETH LÁSZLÓ darabjainál (s kivált történelmi játékainál) talán éppen mostanság lehetünk tanúi e metamorfózis első fázisának. Művei (s most elsősorban a korábbiakról szólunk) mindenesetre kritikus korszakot élnek át. Fokról fokra elhalványulnak bennük az ismert vagy ismerni vélt személyi vonatkozások, lassanként érvényét veszti az aktuális társadalmi utalások fenntartó ereje, és egyre inkább megszűnik az utólagos aktualizálás lehetősége is, az itt-ott felbukkanó kísérlet korábbi gondolatainak más körülményekre való alkalmazására. Nincsenek többé a külsődleges szenzáció, a bennfentesek számára való mögöttes utalások köntösébe burkolva: a daraboknak pőrén kell helytállniok önmagukért; bebizonyítaniuk, van-e annyi értékük „sui generis”, hogy felvegyék a versenyt a korhoz, kötött témáik fölött elsuhanó idővel. Effajta próbát álltak ki, úgy tűnik, az elmúlt szezonban bemutatott régebbi munkái is, a Matthias panzió meg a Villámfénynél, s még inkább a most elhangzott Eklézsia-megkövetés, amelynek történelmi környezete ugyancsak jelenkori társadalmi problematikát takar. „Apostolpörkölő” országnak, az elmaradt lehetőségek hazájának nevezi Misztótfalusi Kis Miklós, a felvilágosult nyomdász, Erdélyt (amelyben „a virtusnak fel kell álarcoznia magát”), amikor Hollandiából hazatérve, újítási törekvéseivel a bigottság, a konzervatív nagyurak és az egész lélekromboló feudális rendszer falába ütközik. Hogy itt történelmi analógiáról van szó, az nyilvánvaló. A mű közvetlenül a háború után született, kézenfekvő a feltevés, hogy az esztendők óta őrzött, téma az elmúlt korszak gyilkos és ezért korábban megírhatatlan kritikáját rejti. Ha nem van-e mindennek jelentősége napjainkban, amikor csaknem egy újabb történelmi korszakkal léptünk tovább? Amikor nemcsak a közönség számára vált históriai távlatúvá minden direkt politikai utalás, de a jelekből ítélhetően a szerző számára is. Amikor — és ez a döntő érv — olyan új rétegek kerülnek az olvasók — hallgatók —, nézők táborába, amelyek szántára az aktualizáló felhangok már egyáltalán nem érzékelhetők. Pontosabban: ha tudnak is valamit az elmúlt évtizedek világnézeti-politikai vívódásairól, nem jelent számukra szenzációt az erre vonatkozó utalás, ha mégoly frappánsan fogalmaz is a szerző. Most tulajdonképp ki kell derülnie: ezek az utalások jelentették vajon a szerző lényegi mondanivalóját, vagy talán mi értékeltük túl korábban a mű ez irányú vonatkozásait? HA AZ EMBER megpróbálja „fiatal füllel” hallgatni az Eklézsia-megkövetést, érdekes felfedezést tehet. A különböző szimbólumrétegek függönyei megvékonyodnak, s mögül ük mára elég tisztán kihallani az alapszólamot, a mondanivalót, amelyre az egész mű épül. Azt a tételt fogalmazza a dráma nyelvén, hogy minden újítónak és jobbítónak, mindenkinek, aki alkotóan akar belenyúlni környezete sorsába, szükségképpen meg kell birkóznia azoknak a seregével, akiket érdekük vagy indulatuk vagy éppen alaptermészetük a múlt konzerválására, a status quo görcsös védelmére kényszerít. Ehhez a mindig újra megismétlődő küzdelemhez próbál általános érvényű receptet adni Németh László. Tanítása nem mentes némi rezignációról, magán hordja akkori időszakos borúlátásának jegyeit. („Az építést mindig megbánja az ember — mondja a nagyszívű és bölcs Bethlen Miklós a csüggedő nyomdásznak —, de azért mégis mindig épít. Az ember építkező állat”) Hanem siket az, aki e kesernyés megfogalmazás mögül nem hallja ki a mindennel szembenéző és leszámolt, mégis kitartó és mindig újrakezdő szellemi ember morális buzdítását. Úgy lehet a krízisből, amelyben a Németh-darabokat érezzük, nemcsak a daraboknak — az értelmezőknek is ki kell lábalniok. Érdemes volna színpadi műveit sorravenni, és megkísérelni, hogy az a tisztító és újraértelmező munka, amelyet a rádió dramaturgiája és Varga Géza rendező itt elvégzett, végrehajtható-e mindegyiken. A darabok immár túljutottak a színházi szezonokkal és politikai aktualitásokkal kifejezhető értéken. LUKACSIK ANDRÁS Helyesbítés Lapunk múlt heti számában Fodor András két új versének mottója nem az Álomtalan, hanem a Dr. X. című versére vonatkozik. Gáspár Péter: Őszi táj. / '' / z KERY LÁSZLÓ SZÍNHÁZI LEVELE sírholcs if ij lajbinról Még fel sem gördült a függöny, az ember máris szinte fizikailag érzékeli a légkör fonóságát, a várakozás feszültségét. Ez a hírnév varázslata. Megkezdődik az előadás, a Leningrádi Miniatűr Színház Vendégjátéka, s a várakozás átcsap az élménybe, az intenzitás két órán át nem lankad semmit. Ez a színpad csodája, amelyben — ilyen kivételes alkalmakkor döbbenünk rá igazán, — általában kevesebb részünk van, mint gondolnánk. Kabaré, amely nem tekinti legfőbb céljának és igazolásának a kirobbanó nevetést. Mer hidegen szatirikus lenni, de nem fél a lírai hangulatoktól sem. Lényegében egyetlen centrum köré szerkeszt mindent, s nem retteg az egyhangúságtól. Politikai kabaré, amelyben nincsenek külpolitikai vonatkozások, nem hangzanak el aktuális utalások személyekre, eseményekre, országokra, világrendszerek szembenállására stb. És mégis rendkívül időszerű. Belső, szovjet jelenségekkel foglalkozik, az intézmények, a gondolkozásmód, a közösségi és egyéni magatartás félrecsúszásaival, hibáival, kártékony torzulásaival. Központi helyet kap benne a Jubileum című jelenetsor, egy semmihez sem értő „vezető káder” pályafutása változatos posztokon keresztül az ünnepi évfordulóig, amely nemcsak szatirikus-kritikai visszatekintésre nyújt alkalmat, hanem patetikus előretekintésre is — ez utóbbi a mi kabaréhagyományunk légkörében szinte elképzelhetetlen volna. Egy öreg professzor felajánlja könyvtárát az államnak, de a könyvek átvételére kiküldött hivatali közeg az ügynek csak reáháramló nehézségeit látja, s az adományozót úgy kezeli, mint valami vétkest. Két fölösleges raktárőr nyugodt lelkiismerettel lopja a napot: „Ide állítottak, az állam fizet bennünket, durakozzunk f’! Fiatal tanárjelöltek kerülnek be egy pedagógiai főiskolára, tele lelkesedéssel kedvenc heik iránt — kikerülnek ugyanebből az intézetből mint fiatal tanárok, tele frázisokkal és értelmetlen tilalmakkal. Halljuk egy „kultúrfelelős” ostoba megjegyzéseit, látunk egy élősködőt, aki százát sem tudja már elhagyott gyermekeinek, mégis arra spekulál, hogy valamelyik eltartsa, és így tovább. Ez a színház komolyan veszi a tréfát, nem igyekszik tompítani, „ellensúlyozni” a szatíra élességét. Korszerű, becsületes, bátor kabaré. De egyúttal sokkal több is ennél: kivételes művészi élmény. Egy különleges, nagy színész teszi azzá: Arkagyij Rajkin. Átalakuló képessége szinte korlátlan. Hangja, mozgása, gesztusai, maszkjai hihetetlen távlatokat képesek átfogni. Olykor úgy véliül, hogy finomsága és hajlékonysága utolérhetetlen, s nem nyúl egyáltalán semmiféle nyersebb eszközhöz. De maszkjaiban nagyon is szereti a túlzást a karikatúrát, a bohócszerűséget. Csattanóé, mérés® ellentétekkel dolgozik. A könyvtárátadást halk lírával kezdi, alig van nevetséges az öreg professzorban — roskatagság, Einstein-arc, szelíd hang —, a helyzetet az elégikus humornak valami egészen enyhe változata lengi át. Ide toppan be egy paprikajancsi-bürokrata. Durván elrajzolt, felgörbedő orr, sűrű, vörös szemöldök, szögletes mozdulatok, reszelős hang, sugárzik róla az ingerültség, pökhendiség, értetlenség. A két alak percenként váltogatja egymást a színen — mind a kettőt Rajkin játszsza. Ha egyetlen figurát kelt életre, akkor is számos változattal szolgál, minden helyzetnek a mélyére ereszkedik, s valami meglepőt és mégis lényegeset hoz fel onnnan. Mikor a ,,vezető káder” egyik leváltása — a sztálini korszakban — szóba kerül, valaki azt tanácsolja neki, legjobb lenne züllött életmódot bizonyítania, az ilyesfajta elbocsátásoknak ez a legkevésbé kompromittáló oka. Igen ám, de neki éppen ez nincs — erkölcstelen életmódja! Kefe-haja égnek mered, szeme ide-oda ugrál, gyámoltalanul csapkod a kezével — olyan, mint egy kétségbeesetten vergődő, groteszk madár. S éppen ebben a játékban válik érzékelhetővé a helyzet keséim tragilomikuma. Másfajta tragikomédiát mutat föl az ügy szerelem története. A gyáva ember életének négy szakasza — a négy évszak ritmusához igazítva. Nem merte feleségül venni a lányt, akit szeretett, s egész életében visszajár ennek a nőnek a házába, afféle pótéletet próbál kialakítani egy családi körben, amelyben semmi keresnivalója. Négyszer pereg le szülte ugyanaz a jelenet, a négy életkor egyre szomorúbbnak és egyre nevetségesebbnek mutatja a gyávát. Rajkin mozdulatainak kifejező hajlékonyságát, az arcjáték, a hang, a gesztusok rugalmasságát ezúttal sem önmagukban csodáljuk, hanem az ábrázolt jellem és sors beszédes összefüggéseiben. S újra az arcjáték remeklése az apában, aki tizenegy gyermeke közül egyet sem ismer. Ritkán látni ilyen hitelesen „rossz” arcot, de talán még ezen is túltesz nevetésének árulkodóan hitvány minősége. S ismét a gesztusok ékesszólása a „Valami van” jelenetben, a kézmozdulat, amely a két világ „itt és ott”-ját állítja elénk az est egyetlen határokon túlra utaló pillanatában. Gazdag, kifogyhatatlan leleményű művész, könnyedén, erőlködés nélkül dolgozik, s ezért olyan felemelő és felszabadító a hatása — summázom róla benyomásomat az előadás egy pontján, amíg észre nem veszem, hogy menynyi fáradtság van az arcán, valahányszor egy-egy álarcát lerántja, s rögtön utána milyen megkönnyebbült mosollyal nyugtázza az elismerést, mint aki éppen súlyos terhet dobottle a válláról. Erőinek teljes megfeszítésével dolgozik, mint minden nagy művész.