Élet és Irodalom, 1966. július-december (10. évfolyam, 27-53. szám)

1966-12-03 / 49. szám - Hill Klára: Dunapart • kép (1. oldal) - Abody Béla: Stílusok • Berezskov, Rzsevszkaja: A játszma véget ér (Zrínyi Kiadó) (1. oldal)

SIPOS GYULA: ESTI BESZÁMOLÓ (7. OLD tÁmOGATÓBAN KARINTHY FERENCNÉL (11 OLD.) ŐSZINTESÉGRE ŐSZINTESÉGET, BIZALOMRA BIZALMAT A Magyar Szocialista Munkás­párt Központi Bizottságának kong­resszusi beszámolójából, melyet Kádár János adott elő, még a po­litikában, közéletben járatlanabb ember előtt is világosan kirajzoló­dik életünk, négy év alatt megtett utunk árnyalt képe. S az, hogy a gazdaság, a társadalomfejlesztés, a kultúra, a bel- és külpolitika vo­natkozásaiban kidolgozott állásfog­lalások és tervek milyen egységes, összefüggő, elméletileg megalapo­zott, megfontolt koncepciónak egy­mással szervesen összefüggő rész­letei. A beszámoló olyan ország képét tükrözi, melynek legfőbb jellemző­je a politikai vezetés stabilitása, ingadozásmentes következetessége és a társadalmi fejlődés dinami­kája. Végre létrejött a stabilitás és di­namika olyan dialektikus egysége, melyhez méltán fűzhetjük legjobb reményeinket: „a szocialista társa­dalom teljes felépítéséhez hazánk­ban még hosszú évek munkája kell, de annak gyümölcseit már a ma élő generációk is élvezni fogják.” A kongresszus figyelmének kö­zéppontjában a gazdasági építő­munka kérdései állanak. A gazda­ságpolitika továbbfejlesztése, alkal­mazása a változó viszonyokhoz és a nép nagy tömegeinek mozgósítá­sa a feladatok végrehajtására — ez az előttünk levő évek fő tenni­valója. Hazánkban már lezárult a nagy osztályösszeütközések korszaka. Olyan történelmi periódusban va­gyunk, melyben a termelőerők vi­szonylag gyors növekedésére, a szo­cialista termelési viszonyok fejlő­désére, az erősödő szocialista tu­datra támaszkodva további lépése­ket tehetünk. A gazdaság és társa­dalom tervszerű fejlesztésének munkájában kibontakozhat a nem­zet minden alkotó ereje és meg­szilárdulhat egysége. Az eredmények józan számbavé­tele, a meglevő erőkkel és lehető­ségekkel számoló gondos tervezés nagyobb bizalommal tölti el a ma­gyar népet, mint egy bármi tetsze­tős, de megvalósíthatatlan program. Az emberek, miközben hallgatták vagy olvasták a beszámolót, első benyomásként alighanem ezt a hig­gadt, bölcs hangot méltányolták, a lelkendező önelégültségtől mentes józan hangot, melyből azonban nem hiányzott a gondokkal, nehéz­ségekkel, hibákkal való kemény, őszinte szembenézés, sőt önkritika. Ilyeneket hallottunk: „... az erő­források kihasználásának hatékony­sága elmaradt a lehetőségektől... A termelőeszközök kihasználása nem volt kielégítő... a termelés növekedésével nem tartott lépést a tárolás, a feldolgozás és a szállítás. Ennek következtében komoly károk keletkeztek. Ez rámutatott tervező­­munkánk komoly fogyatékosságai­ra.” Ezek a megállapítások nemcsak az eredmények összképét teszik reá­lissá; milliók szemében ezek adják meg a jövendő tervek igazi hite­lét. Őszinteségre őszinteséget, biza­lomra bizalmat. Természetesen ahhoz, hogy a jö­vendő terveket az egész nemzet magáévá tegye és megvalósításu­kért kész legyen szívósan dolgozni, nem elegendő az elért eredmények realista értékelése. A tömegeket nem a szédítő, számok, a belátha­tatlan távlatok, hanem a tervek konkrétsága, felfoghatósága, elér­hetősége ragadja meg és serkenti munkára. Az egyik legjobb példa erre az, amit a beszámoló a nők egyenjogú­ságáért való további harc konkrét céljaiként vázol fel: „a nők egyen­jogúsága a társadalomban ténylege­sen és teljesen érvényesülő egyen­jogúság legyen.” ... „Szükségesek további intézkedések, melyek a nőt, mint anyát, és a háztartásban nagyobb terhet viselő családtagot segítik és védelmezik.” És a be­számoló nem marad az elvont el­veknél! „...tegyük lehetővé, hogy (a dolgozó kisgyermekes anya) a gyermek két és fél éves koráig két éven át otthon maradhasson és ha­vi hatszáz forint gyermekgondozá­si segélyt kapjon.” De ide sorol­hatjuk a háromszázezer új lakás tervét, és a hatóerejében ma még alig felfogható javaslatot, hogy „az üzemek létesíthessenek saját pénz­ügyi alapot és saját kivitelezésben is építhessenek dolgozóiknak bizo­nyos számú lakást”. Ez az intézke­dés hatalmas mértékben megnöveli annak a lehetőségeit, hogy az üze­mi munkáskollektíva sokoldalú te­vékenységet folytathasson a fluk­tuáció ellen, a stabil munkástörzs fejlesztéséért és a családalapítás támogatásáért. A Központi Bizottság számol tár­sadalmunknak történelmileg kiala­kult elmaradottságával és azzal, hogy ennek következtében nálunk a közélet és az intézmények de­mokráciája még arra szorul, hogy felülről ösztönözzék. „... társadal­munk a demokratizmus kellő érvé­nyesítése és különböző visszásságok leküzdése tekintetében nem tudott teljes mértékben élni jelenlegi alapintézményeink és irányítási rendszerünk által eddig is biztosí­tott lehetőségekkel sem.” Növelni kell tehát a lehetősége­ket. Demokratikusabb választási törvény, több önállóság a helyi ta­nácsoknak, nagyobb demokrácia az üzemekben, nem utolsósorban a szakszervezetek jogkörének kiter­jesztése, egészen addig, hogy a „dolgozók képviseletében szerepet kapnak az üzemi vezetők megítélé­sében, megerősítésükben, vagy fel­mentésükben”. Különös gonddal elemezte a Köz­ponti Bizottság beszámolója a nemzetközi helyzetet, a külpoliti­kát, s munkálta ki a munkásmoz­galom egységéért folytatott és foly­tatandó erőfeszítések kérdéseit Minden kommunista, minden haza­fi, minden állampolgár számára megnyugtató módon hangsúlyozta a társadalmi és nemzeti fejlődés, a proletár internacionalizmus és a szocialista haza érdekazonosságá­nak elvét. Hazánk és népünk szá­zadokon át idegenek elnyomottja, a magyar uralkodó osztály pedig az ország területén élő nemzetisé­gek elnyomója volt. Az első világ­háború utáni imperialista trianoni diktátum ürügyül szolgált arra, hogy az uralkodó osztályok a vég­letekig csigázzák a nacionalista, so­viniszta szenvedélyeket, a szomszéd népek elleni gyűlölködést. De a kommunista pártoknak ki kell tép­niük az oly mérhetetlen károkat okozó nacionalizmusnak még a gyökereit is. Csak a szocializmus teremt oly rendet, amelyben meg­valósulhat a népek, a nemzetek egyenlőségén és érdekközösségén­­épülő egyetemes testvériség. A Magyar Szocialista Munkáspárt és a nemzetközi munkásmozgalom minden — a marxizmus—leniniz­­mushoz, a proletár internaciona­lizmushoz hű — ereje éppen ennek megvalósításáért munkálkodik a kommunista mozgalom egységén. S ez érdeke a munkásoknak, vala­mennyi dolgozónak, a népeknek, az egész emberiségnek. z eposzok, romantikus re­gények, ifjúkori olvasmá­nyaink legendái szerint hajdanában, a „régi szép idők” háborús korában sokszor úgy festett a do­log, hogy az arcvonal nem jelen­tett erkölcsi választóvonalat. Ele­mista ismereteink alapján: szép­számmal megteremtek a hősök s a csirkefogók mindkét oldalon. S hogy kinek volt igaza — már amennyire ez kérdés volt —, nem­egyszer a nagyobb erő döntötte el, utólag. (S a jobb svádájú történé­szek.)­­ A dolog persze akkor sem volt ilyen egyszerű. De 1917 óta vala­hogy megegyszerűsbödött. S 1941, a Nagy Honvédő Háború valamit megvilágosított: a küzdőfelek cso­portosulása nemcsak katonai vagy világnézeti, hanem morális szelek­ciós elvként is jelentkezett. Eszten­dők óta szorgosan olvasom a hábo­rús bűnösök periratait, keresem a nácizmus érveit (azaz: „érveit”), de a végső bizonyítékot most kaptam kézhez, egy igénytelen küllemű könyv jóvoltából. Elolvastam tudniillik két szem­tanú, Berezskov és Rzsevszkaja A játszma véget ér című művét (Zrí­nyi Kiadó), amely a nácizmus ve­zéreiről szól, a Hitlerek Szovjet­unió-ellenes támadása első és a háború utolsó heteinek zaklatott és zaklató pillanatairól. Nem szak­könyv ez és nem remekmű. De egyszerű és konkrét emberi beszéd. Tények, tények, már-már pletykák is az adatok és okmányok között, élő és esendő stílusban. Ám a lé­nyeg — éppen ezért — igen vilá­gos. Már a náci alvezérek jellemtani mutatványa is figyelmet érdemel. Ez a mutatvány egy kezdetleges, csapnivalóan didaktikus propagan­dafilm látványára emlékeztet Csakhogy itt hasztalan szidjuk a bolhaképzeletű forgatókönyvírót, a stréber rendezőt: — nincs író, nincs rendező. Ez nem játékfilm, ez a valóság. A valóság, amely néha bonyolult és néha egyszerű, néha költői és néha pornográf, olykor igen logikus, máskor meg az ac­tion gratuite-k kaján szervezője. Ezek az emberek ilyenek voltak. Minden túlbonyolítás hazugság. Ilyenek voltak, mert csak ilyenek lehettek. Mert — és ezt tessék jól megjegyezni — ma már az nem megy, hogy valaki rossz ügyet kép­visel, de azért „egész rendes fiú”, vagy hogy „kicsit buta és link gye­rek”, de „alapjában véve konst­ruktív”. Goebbels: Jó, az rendben van, hogy hazudik; ez nemcsak alkat és feladat roppant szerencsés találko­zása. Ezt a hazug ügy is megköve­telte: nem lehet Krisztus, Szent Ferenc, Platón vagy Kant tanítása szellemében tömeggyilkosságokat szervezni. Ehhez pont akkora filo­zófus kellett, mint Rosenberg és pont olyan stiliszta, mint Hans Heinz Ewers, a hitleri írószövetség elnöke; ez így teljesen rendjén való, ez hibátlan szinkron. Goeb­bels csak­ ebből a készletből merít­hetett, erre ez volt alkalmas. No de annyit azért a jámbor és jó­hiszemű olvasó mégis elvárna, hogy legalább menjen ki az utcára és lőjön, csináljon valamit, próbálja gyilkos és eszeveszett eszmeköré­nek gyakorlati konzekvenciáit is levonni. De nem. Nem tud „egy bukott eszme tragikus hősévé” válni. Tud­niillik: lócsiszár. Vigéc. Utolsó be­széd, „nagy mutatvány” helyett lel­tárt készít személyes cókmókjáról. Díványpárnák, 87 palack bor, zseb­kendők, továbbá igen praktikus horgocskák, amelyekre vécépapírt szokás akasztani a kényelmesebb önkiszolgálás érdekében. A leltár végső formájában 1945. április 22- re készül el. Egy szenvedélyéhez ragaszkodik csak igazán és tartó­san, ami a szó merkantil értelmé­ben felesleges. Ebben megejtően közvetlen rokoni szálak fűzik a vi­lág Nérótól kezdve valamennyi zsarnokához­­: a művészetek nagy barátja. (Ezt az egyet soha nem hagyják ki; a hóhér lelkén ez az a bizonyos harmat.) Az utolsó pilla­natig költő, társszerző és lektor: „Elkészült az új dal Oroszország­ról ... amelyet most megszerkesz­tek és átdolgozok. Utána nem fog­nak ráismerni. Csodálatos lesz.” Még önjellemzésében is mélysége­­sen, alapvetően költő, a művészetek legősibb forrásvidékéről, meg van magával elégedve. (ő csak tudta.) Göring, a filiszter kedvence, mert „a Hitler olyan hangosan ordít és a Himmler szadista, de ő mindig ma­(Folytatás a 2. oldalon.) ABODY BÉLA: Stílusok­ ÉS IRODALOM IRODALMI ÉS POLITIKAI HETILAP Hill Klára: Dunapart 10. ÉVFOLYAM 49. SZÁM ÁRA: 1,50 Ft SIMOR ANDRÁS: Akik igent mondanak „Sok orvos tevékenykedett éve­ken át a partizánok között, együtt élt a harcosokkal és a pa­rasztokkal. Ezt tette például egye­temünk orvoskarának dékánja is és számos jelenlegi professzorunk. Nyolc évi ellenállás során ugyan­az az egy tányér rizs volt az ebédjük, mint a harcosoké, ugyan­azokat a győzelmeket ünnepelték, mint a néphadsereg katonái; a dzsungelben szervezetek orvosi is­kolákat, együtt laktak a parasz­tokkal. Nyolc ilyen év után bajos volna visszahúzódni egy magán­­rendelő szűk fala közé.” Így be­szél dr. Pham Ngoc Thach, az annami császári család sarja, Bao Dai ex-császár unokatestvére, je­lenleg a Vietnami Demokratikus Köztársaság egészségügyi minisz­tere. Ezt az egy tányér rizst vál­lalják ma a dél-vietnami orvosok, mérnökök, színészek és írók a sai­­goni klinikák, tervezőirodák, szín­házak, könyvkiadók pazar világa helyett.­­ Olvasom a Magvető Almanach kitűnő vietnami számát és elgon­dolkoztat ez a tétovázás nélküli . Igen, az a szokatlan hősiesség, amelyel a nép kiemelkedő fiai vállalják a névtelen harcosok szenvedését. James Cameron, an­gol újságíró meglepődik, amikor Ho Si Minh elnök megjelenik az elnöki palotában „lábán szandál­lal, a furcsa, otromba, de párat­lanul célszerű, ócska autógumiból készült szandállal, amely ma már az észak-vietnami népviselet”. Miro Rozehnal, csehszlovák orvos először értetlenül hallgatja a vidám kalapácshangversenyt a van-moni lepratelepen a bádogosok és laka­tosok utcájában, ahol a lepratelep lakóinak hétköznapi élete mond igent az új társadalom igazára. „A komplikációk nélküli lepra nem fájdalmas, miért sóhajtozná­nak hát sorsuk felett? Nincsenek kerítések mögé zsúfolva, mint az emberiség kitaszítottjai, akikre őrök felügyelnek vagy mint élő holtak, akiktől undorral fordul­nak el az egészséges emberek, s akiket inkább lelki szenvedéseik, mint leprás testük visz a halálba. Itt bádogosok, más utcácskákba szabók, gyékényfonók, amott mo­sónők és rizstörő asszonyok, min­denütt zajlik az élet. Dolgoznak itt könyvelők, intézők, a tanítók tanítanak, az idősebb írástudatla­nok részére az instruktorok írás­­tanfolyamot rendeznek.” És két fiatal fiúval találkozik a lepraor­vosok hagyományos öltözékében, akik öt lépésnyi távolságra meg­állnak: a van-moni orvos és ápo­ló. Megtámadta őket a lepra és életüket a többiekéhez fűzték. Al­bert Schweitzer nem mindennapos cselekedetére — amikor 1912-ben a kongói bennszülöttek szenvedé­sével vállalt egy életre közössé­get — meghatott és jogos büszke­séggel emlékezik a francia értel­miség. A van-moni orvos és ápoló példáját a vietnami intelligencia százai ismétlik meg naponta, nem különös eset az övék. S a leprá­­sok leprás orvosa patetikus beszá­moló helyett a lepra megszünteté­sének lehetőségéről és a leprás betegek felkutatásáról nyilatkozik a csehszlovák orvosnak. Ivan Scsedrov, szovjet újságíró a dzsungelben beszélget egy fiatal színésznővel ,aki legutóbb a Me­kong deltájában, Ben Tre tarto­mányban vendégszerepelt, s irtóza­tos bombazáporba került. „Az öreg parasztok zokogtak, amikor azt hallották, hogy Hong Hanht meg­ölte egy bombaszilánk. S mekko­ra volt­­ örömük, megtudva, hogy mégis életben maradt!” Nemcsak Vietnamban mond a haladó értelmiség tétovázás nél­küli igent a forradalmi tömegek igazára. Norman Morrison, a Pen­tagon előtt önkéntes tűzhalált halt amerikai kvéker saját életé­nek kioltásával mondta ki az igent. Arrigo Boldrini, a legen­dás hírű olasz partizánparancsnok, Nguyen Van Troi halálát Dante di Nanni, olasz antifasiszta már­tír halálához hasonlítja: „Nguyen Van Troi is húszéves volt, ugyan­olyan hősi alkat, mint Dante, ugyanolyan erkölcsi tulajdonsá­ (Folytatás a 2. oldalon.) 1966. DECEMBER 3.

Next