Élet és Irodalom, 1966. július-december (10. évfolyam, 27-53. szám)
1966-12-03 / 49. szám - Hill Klára: Dunapart • kép (1. oldal) - Abody Béla: Stílusok • Berezskov, Rzsevszkaja: A játszma véget ér (Zrínyi Kiadó) (1. oldal)
SIPOS GYULA: ESTI BESZÁMOLÓ (7. OLD tÁmOGATÓBAN KARINTHY FERENCNÉL (11 OLD.) ŐSZINTESÉGRE ŐSZINTESÉGET, BIZALOMRA BIZALMAT A Magyar Szocialista Munkáspárt Központi Bizottságának kongresszusi beszámolójából, melyet Kádár János adott elő, még a politikában, közéletben járatlanabb ember előtt is világosan kirajzolódik életünk, négy év alatt megtett utunk árnyalt képe. S az, hogy a gazdaság, a társadalomfejlesztés, a kultúra, a bel- és külpolitika vonatkozásaiban kidolgozott állásfoglalások és tervek milyen egységes, összefüggő, elméletileg megalapozott, megfontolt koncepciónak egymással szervesen összefüggő részletei. A beszámoló olyan ország képét tükrözi, melynek legfőbb jellemzője a politikai vezetés stabilitása, ingadozásmentes következetessége és a társadalmi fejlődés dinamikája. Végre létrejött a stabilitás és dinamika olyan dialektikus egysége, melyhez méltán fűzhetjük legjobb reményeinket: „a szocialista társadalom teljes felépítéséhez hazánkban még hosszú évek munkája kell, de annak gyümölcseit már a ma élő generációk is élvezni fogják.” A kongresszus figyelmének középpontjában a gazdasági építőmunka kérdései állanak. A gazdaságpolitika továbbfejlesztése, alkalmazása a változó viszonyokhoz és a nép nagy tömegeinek mozgósítása a feladatok végrehajtására — ez az előttünk levő évek fő tennivalója. Hazánkban már lezárult a nagy osztályösszeütközések korszaka. Olyan történelmi periódusban vagyunk, melyben a termelőerők viszonylag gyors növekedésére, a szocialista termelési viszonyok fejlődésére, az erősödő szocialista tudatra támaszkodva további lépéseket tehetünk. A gazdaság és társadalom tervszerű fejlesztésének munkájában kibontakozhat a nemzet minden alkotó ereje és megszilárdulhat egysége. Az eredmények józan számbavétele, a meglevő erőkkel és lehetőségekkel számoló gondos tervezés nagyobb bizalommal tölti el a magyar népet, mint egy bármi tetszetős, de megvalósíthatatlan program. Az emberek, miközben hallgatták vagy olvasták a beszámolót, első benyomásként alighanem ezt a higgadt, bölcs hangot méltányolták, a lelkendező önelégültségtől mentes józan hangot, melyből azonban nem hiányzott a gondokkal, nehézségekkel, hibákkal való kemény, őszinte szembenézés, sőt önkritika. Ilyeneket hallottunk: „... az erőforrások kihasználásának hatékonysága elmaradt a lehetőségektől... A termelőeszközök kihasználása nem volt kielégítő... a termelés növekedésével nem tartott lépést a tárolás, a feldolgozás és a szállítás. Ennek következtében komoly károk keletkeztek. Ez rámutatott tervezőmunkánk komoly fogyatékosságaira.” Ezek a megállapítások nemcsak az eredmények összképét teszik reálissá; milliók szemében ezek adják meg a jövendő tervek igazi hitelét. Őszinteségre őszinteséget, bizalomra bizalmat. Természetesen ahhoz, hogy a jövendő terveket az egész nemzet magáévá tegye és megvalósításukért kész legyen szívósan dolgozni, nem elegendő az elért eredmények realista értékelése. A tömegeket nem a szédítő, számok, a beláthatatlan távlatok, hanem a tervek konkrétsága, felfoghatósága, elérhetősége ragadja meg és serkenti munkára. Az egyik legjobb példa erre az, amit a beszámoló a nők egyenjogúságáért való további harc konkrét céljaiként vázol fel: „a nők egyenjogúsága a társadalomban ténylegesen és teljesen érvényesülő egyenjogúság legyen.” ... „Szükségesek további intézkedések, melyek a nőt, mint anyát, és a háztartásban nagyobb terhet viselő családtagot segítik és védelmezik.” És a beszámoló nem marad az elvont elveknél! „...tegyük lehetővé, hogy (a dolgozó kisgyermekes anya) a gyermek két és fél éves koráig két éven át otthon maradhasson és havi hatszáz forint gyermekgondozási segélyt kapjon.” De ide sorolhatjuk a háromszázezer új lakás tervét, és a hatóerejében ma még alig felfogható javaslatot, hogy „az üzemek létesíthessenek saját pénzügyi alapot és saját kivitelezésben is építhessenek dolgozóiknak bizonyos számú lakást”. Ez az intézkedés hatalmas mértékben megnöveli annak a lehetőségeit, hogy az üzemi munkáskollektíva sokoldalú tevékenységet folytathasson a fluktuáció ellen, a stabil munkástörzs fejlesztéséért és a családalapítás támogatásáért. A Központi Bizottság számol társadalmunknak történelmileg kialakult elmaradottságával és azzal, hogy ennek következtében nálunk a közélet és az intézmények demokráciája még arra szorul, hogy felülről ösztönözzék. „... társadalmunk a demokratizmus kellő érvényesítése és különböző visszásságok leküzdése tekintetében nem tudott teljes mértékben élni jelenlegi alapintézményeink és irányítási rendszerünk által eddig is biztosított lehetőségekkel sem.” Növelni kell tehát a lehetőségeket. Demokratikusabb választási törvény, több önállóság a helyi tanácsoknak, nagyobb demokrácia az üzemekben, nem utolsósorban a szakszervezetek jogkörének kiterjesztése, egészen addig, hogy a „dolgozók képviseletében szerepet kapnak az üzemi vezetők megítélésében, megerősítésükben, vagy felmentésükben”. Különös gonddal elemezte a Központi Bizottság beszámolója a nemzetközi helyzetet, a külpolitikát, s munkálta ki a munkásmozgalom egységéért folytatott és folytatandó erőfeszítések kérdéseit Minden kommunista, minden hazafi, minden állampolgár számára megnyugtató módon hangsúlyozta a társadalmi és nemzeti fejlődés, a proletár internacionalizmus és a szocialista haza érdekazonosságának elvét. Hazánk és népünk századokon át idegenek elnyomottja, a magyar uralkodó osztály pedig az ország területén élő nemzetiségek elnyomója volt. Az első világháború utáni imperialista trianoni diktátum ürügyül szolgált arra, hogy az uralkodó osztályok a végletekig csigázzák a nacionalista, soviniszta szenvedélyeket, a szomszéd népek elleni gyűlölködést. De a kommunista pártoknak ki kell tépniük az oly mérhetetlen károkat okozó nacionalizmusnak még a gyökereit is. Csak a szocializmus teremt oly rendet, amelyben megvalósulhat a népek, a nemzetek egyenlőségén és érdekközösségénépülő egyetemes testvériség. A Magyar Szocialista Munkáspárt és a nemzetközi munkásmozgalom minden — a marxizmus—leninizmushoz, a proletár internacionalizmushoz hű — ereje éppen ennek megvalósításáért munkálkodik a kommunista mozgalom egységén. S ez érdeke a munkásoknak, valamennyi dolgozónak, a népeknek, az egész emberiségnek. z eposzok, romantikus regények, ifjúkori olvasmányaink legendái szerint hajdanában, a „régi szép idők” háborús korában sokszor úgy festett a dolog, hogy az arcvonal nem jelentett erkölcsi választóvonalat. Elemista ismereteink alapján: szépszámmal megteremtek a hősök s a csirkefogók mindkét oldalon. S hogy kinek volt igaza — már amennyire ez kérdés volt —, nemegyszer a nagyobb erő döntötte el, utólag. (S a jobb svádájú történészek.) A dolog persze akkor sem volt ilyen egyszerű. De 1917 óta valahogy megegyszerűsbödött. S 1941, a Nagy Honvédő Háború valamit megvilágosított: a küzdőfelek csoportosulása nemcsak katonai vagy világnézeti, hanem morális szelekciós elvként is jelentkezett. Esztendők óta szorgosan olvasom a háborús bűnösök periratait, keresem a nácizmus érveit (azaz: „érveit”), de a végső bizonyítékot most kaptam kézhez, egy igénytelen küllemű könyv jóvoltából. Elolvastam tudniillik két szemtanú, Berezskov és Rzsevszkaja A játszma véget ér című művét (Zrínyi Kiadó), amely a nácizmus vezéreiről szól, a Hitlerek Szovjetunió-ellenes támadása első és a háború utolsó heteinek zaklatott és zaklató pillanatairól. Nem szakkönyv ez és nem remekmű. De egyszerű és konkrét emberi beszéd. Tények, tények, már-már pletykák is az adatok és okmányok között, élő és esendő stílusban. Ám a lényeg — éppen ezért — igen világos. Már a náci alvezérek jellemtani mutatványa is figyelmet érdemel. Ez a mutatvány egy kezdetleges, csapnivalóan didaktikus propagandafilm látványára emlékeztet Csakhogy itt hasztalan szidjuk a bolhaképzeletű forgatókönyvírót, a stréber rendezőt: — nincs író, nincs rendező. Ez nem játékfilm, ez a valóság. A valóság, amely néha bonyolult és néha egyszerű, néha költői és néha pornográf, olykor igen logikus, máskor meg az action gratuite-k kaján szervezője. Ezek az emberek ilyenek voltak. Minden túlbonyolítás hazugság. Ilyenek voltak, mert csak ilyenek lehettek. Mert — és ezt tessék jól megjegyezni — ma már az nem megy, hogy valaki rossz ügyet képvisel, de azért „egész rendes fiú”, vagy hogy „kicsit buta és link gyerek”, de „alapjában véve konstruktív”. Goebbels: Jó, az rendben van, hogy hazudik; ez nemcsak alkat és feladat roppant szerencsés találkozása. Ezt a hazug ügy is megkövetelte: nem lehet Krisztus, Szent Ferenc, Platón vagy Kant tanítása szellemében tömeggyilkosságokat szervezni. Ehhez pont akkora filozófus kellett, mint Rosenberg és pont olyan stiliszta, mint Hans Heinz Ewers, a hitleri írószövetség elnöke; ez így teljesen rendjén való, ez hibátlan szinkron. Goebbels csak ebből a készletből meríthetett, erre ez volt alkalmas. No de annyit azért a jámbor és jóhiszemű olvasó mégis elvárna, hogy legalább menjen ki az utcára és lőjön, csináljon valamit, próbálja gyilkos és eszeveszett eszmekörének gyakorlati konzekvenciáit is levonni. De nem. Nem tud „egy bukott eszme tragikus hősévé” válni. Tudniillik: lócsiszár. Vigéc. Utolsó beszéd, „nagy mutatvány” helyett leltárt készít személyes cókmókjáról. Díványpárnák, 87 palack bor, zsebkendők, továbbá igen praktikus horgocskák, amelyekre vécépapírt szokás akasztani a kényelmesebb önkiszolgálás érdekében. A leltár végső formájában 1945. április 22- re készül el. Egy szenvedélyéhez ragaszkodik csak igazán és tartósan, ami a szó merkantil értelmében felesleges. Ebben megejtően közvetlen rokoni szálak fűzik a világ Nérótól kezdve valamennyi zsarnokához: a művészetek nagy barátja. (Ezt az egyet soha nem hagyják ki; a hóhér lelkén ez az a bizonyos harmat.) Az utolsó pillanatig költő, társszerző és lektor: „Elkészült az új dal Oroszországról ... amelyet most megszerkesztek és átdolgozok. Utána nem fognak ráismerni. Csodálatos lesz.” Még önjellemzésében is mélységesen, alapvetően költő, a művészetek legősibb forrásvidékéről, meg van magával elégedve. (ő csak tudta.) Göring, a filiszter kedvence, mert „a Hitler olyan hangosan ordít és a Himmler szadista, de ő mindig ma(Folytatás a 2. oldalon.) ABODY BÉLA: Stílusok ÉS IRODALOM IRODALMI ÉS POLITIKAI HETILAP Hill Klára: Dunapart 10. ÉVFOLYAM 49. SZÁM ÁRA: 1,50 Ft SIMOR ANDRÁS: Akik igent mondanak „Sok orvos tevékenykedett éveken át a partizánok között, együtt élt a harcosokkal és a parasztokkal. Ezt tette például egyetemünk orvoskarának dékánja is és számos jelenlegi professzorunk. Nyolc évi ellenállás során ugyanaz az egy tányér rizs volt az ebédjük, mint a harcosoké, ugyanazokat a győzelmeket ünnepelték, mint a néphadsereg katonái; a dzsungelben szervezetek orvosi iskolákat, együtt laktak a parasztokkal. Nyolc ilyen év után bajos volna visszahúzódni egy magánrendelő szűk fala közé.” Így beszél dr. Pham Ngoc Thach, az annami császári család sarja, Bao Dai ex-császár unokatestvére, jelenleg a Vietnami Demokratikus Köztársaság egészségügyi minisztere. Ezt az egy tányér rizst vállalják ma a dél-vietnami orvosok, mérnökök, színészek és írók a saigoni klinikák, tervezőirodák, színházak, könyvkiadók pazar világa helyett. Olvasom a Magvető Almanach kitűnő vietnami számát és elgondolkoztat ez a tétovázás nélküli . Igen, az a szokatlan hősiesség, amelyel a nép kiemelkedő fiai vállalják a névtelen harcosok szenvedését. James Cameron, angol újságíró meglepődik, amikor Ho Si Minh elnök megjelenik az elnöki palotában „lábán szandállal, a furcsa, otromba, de páratlanul célszerű, ócska autógumiból készült szandállal, amely ma már az észak-vietnami népviselet”. Miro Rozehnal, csehszlovák orvos először értetlenül hallgatja a vidám kalapácshangversenyt a van-moni lepratelepen a bádogosok és lakatosok utcájában, ahol a lepratelep lakóinak hétköznapi élete mond igent az új társadalom igazára. „A komplikációk nélküli lepra nem fájdalmas, miért sóhajtoznának hát sorsuk felett? Nincsenek kerítések mögé zsúfolva, mint az emberiség kitaszítottjai, akikre őrök felügyelnek vagy mint élő holtak, akiktől undorral fordulnak el az egészséges emberek, s akiket inkább lelki szenvedéseik, mint leprás testük visz a halálba. Itt bádogosok, más utcácskákba szabók, gyékényfonók, amott mosónők és rizstörő asszonyok, mindenütt zajlik az élet. Dolgoznak itt könyvelők, intézők, a tanítók tanítanak, az idősebb írástudatlanok részére az instruktorok írástanfolyamot rendeznek.” És két fiatal fiúval találkozik a lepraorvosok hagyományos öltözékében, akik öt lépésnyi távolságra megállnak: a van-moni orvos és ápoló. Megtámadta őket a lepra és életüket a többiekéhez fűzték. Albert Schweitzer nem mindennapos cselekedetére — amikor 1912-ben a kongói bennszülöttek szenvedésével vállalt egy életre közösséget — meghatott és jogos büszkeséggel emlékezik a francia értelmiség. A van-moni orvos és ápoló példáját a vietnami intelligencia százai ismétlik meg naponta, nem különös eset az övék. S a leprások leprás orvosa patetikus beszámoló helyett a lepra megszüntetésének lehetőségéről és a leprás betegek felkutatásáról nyilatkozik a csehszlovák orvosnak. Ivan Scsedrov, szovjet újságíró a dzsungelben beszélget egy fiatal színésznővel ,aki legutóbb a Mekong deltájában, Ben Tre tartományban vendégszerepelt, s irtózatos bombazáporba került. „Az öreg parasztok zokogtak, amikor azt hallották, hogy Hong Hanht megölte egy bombaszilánk. S mekkora volt örömük, megtudva, hogy mégis életben maradt!” Nemcsak Vietnamban mond a haladó értelmiség tétovázás nélküli igent a forradalmi tömegek igazára. Norman Morrison, a Pentagon előtt önkéntes tűzhalált halt amerikai kvéker saját életének kioltásával mondta ki az igent. Arrigo Boldrini, a legendás hírű olasz partizánparancsnok, Nguyen Van Troi halálát Dante di Nanni, olasz antifasiszta mártír halálához hasonlítja: „Nguyen Van Troi is húszéves volt, ugyanolyan hősi alkat, mint Dante, ugyanolyan erkölcsi tulajdonsá (Folytatás a 2. oldalon.) 1966. DECEMBER 3.