Élet és Irodalom, 1967. január-június (11. évfolyam, 1-25. szám)
1967-01-07 / 1. szám - E. Fehér Pál: Az ötvenedik év • Aragon: A Szovjetunió története (1. oldal) - Kondor Béla: Drapéria-tanulmány • kép (1. oldal) - Gulyás Mihály: A legmagányosabb emberek (1. oldal)
Veres Péter köszöntése (7. old ) Vilmos: „Kicsi ország" (12. old.) IRODALMI ÉS POLITIKAI HETI. FEHÉR PÁL: Az ötvenedik év 1ven esztendeje, január elsején, a Kis-Nyeva jege alatt egy rendőr meglelte Raszputyinnak, a cári család néhány nappal korábban meggyilkolt kegyencének holttestét. Ötvan esztendeje, a moszkvai fegyházból így üzent haza Feliksz Dzerzsinszkij: „Nem tudom, mit hozhat 1917, de érzem: erkölcsi erőnk töretlen marad, s ez a legfontosabb ..ötven esztendeje jelentette Mihail Boncs-Brujevics tábornok, hogy a frontokról minden oroszok cárjának egymillió katonája szökött meg. ötven esztendeje, egy bizonyos B., aki közelről ismeri a munkásmozgalmat”, úgy informálta megbízóját, Maurice Paléologue-ot, a pétervári francia nagykövetet, hogy a hadseregben terjednek annak a Leninnek a tanai, aki Genfben él, száműzetésben. Aragon könyvének, A Szovjetunió történetének indító képsorát idéztem, így dokumentálja a francia író a világtörténelem új kezdetét. Aragon könyvét olvasom, mely nemrégiben jelent meg csehül, a prágai Mladá Fronta kiadásában, természetesen André Maurois-nak az USÁ-ról szóló művével együtt — egyébként a szocialista országokban elsőként. Ez a Párhuzamos Történelem — tudom — már régen nem szenzáció, hiszen az 1962-es francia könyvpiac slágere volt. Mégis érdemes szólni Aragon könyvéről, s nem csupán azért, mert nem ismerek még egy ilyen jól áttekinthető, ennyire adatgazdag öszszefoglalást a szovjet históriáról, s nem is csupán azért, mert Aragon a detektívregényekhez hasonlítható izgalmakkal halmozza el olvasóit. Sőt, ennek az idén aktuális évfordulónak az ünneplése sem lenne önmagában elegendő érv. Látszatra, mintha az eseménytörténetet olvasnánk: a könyv több mint hétszáz oldalának minden sora dátum, esemény, név, adat. A diadalmaskodó, vagy éppen kárhoztató jelzőknek nyoma sincs. Aragon kommentárjai a legszükségesebb felvilágosításokra szorítkoznak, s többnyire nem minősítenek, hanem az összefüggésekre utalnak. Az író nem ítélőszéket ül — előre megfogalmazott szerzf pontok szerint, hanem vállalja a krónikás szerepét, mert tudja: a események önmagukban hordozzá az ítéletet, az események sodra önmagában mutatja a fejlődés fő irányát. Lehetetlen nem éssvennünk a kapcsolatot Aragon műye és a kommunista gondolat nagy fordulata, megújulása közt. A Szovjetuniónak ez a történte nem az ötvenedik évfordulón készült, mégis, nem születhett volna meg, ha éppen ennek aubileumnak mintegy előkészítése éppen nem zajlana — immár év óta — a szovjet szellemi életbe egy folyamat, mely mindentéta illúzió, kényszerképzet, hami beidegződés ellenében a tényeket és csakis a tényeket vonultatja fel. „Könnyebb és egyszerűbb a győzelmekrőlszólani — jegyezte meg A. M. Nyekrics szovjet történész, az 1941. június 22.című híres könyveitek, előszavában. A háborút elemző történésznek azonban kötelessége, hogy ne csak arról emlékezzék meg: miként végződött ez a háború, hanem arról is: miként kezdődött...” A megújuló szovjet — és általában: szocialista — történetírásnak tulajdonképpen jelmondata is lehetne ez a néhány szó, s persze, odaillik Aragon könyve fölé is. A teljességnek, a teljes igazság megismerésének ez az igénye a pártos történetírás új eszményét rajzolja elénk. A tények rehabilitálása viszont természetszerűleg együttjár azzal, hogy fokozottabb figyelem irányul az emberre is. Emberközéppontúbb ez a história, mert nem személytelen, vagy éppen egyetlen személyre épített történelmet lát és láttat, hanem a közösség, az egyéniségekből tömörülő társadalom művét, felelősségét, tanulságait elemzi. Aragon könyve is mutatja — többek között éppen a személyi kultuszt megelőző sorsdöntő 1934-es kongresszus felidézésénél —, hogy a felelősség a társadalomé is: sem a dicsőség, sem a szégyen hordozója nem lehet egyetlen ember, vagy néhány személy. Bizonyára nem véletlen, hogy ez a történelemszemlélet sok tekintetben éppen az irodalomtól kapott ösztönzést, vagy legalábbis vele szoros kölcsönhatásban izmosodott meg. Arra gondolok, hogy a XX. kongresszus óta eltelt évtizedben rendkívüli szerepe van a memoárnak, mind a történetírás, mind az irodalom megújulásában. (Gondoljunk Kuznyecov admirálisnak az Oktjábiban, illetve Konyev marsallnak a Novij Arirben közzétett emlékirataira, melyek — sajnos — magyarul máig sem jelentek meg. És Majszkij akadémikusnak, a volt londoni nagykövetnek perdöntő értékű, és Aragon számára is forrásul szolgáló — magyarul csak töredékesen kiadott — memoárjára.) Ezek az emlékek természetesen nem pótolhatják a történész munkáját, hisz szükségszerűen szubjektívek, elkerülhetetlenül egyoldalúak. Tanúságtételük nélkül azonban elképzelhetetlen az új történelem, hiszen teljesen máig sem ismert forrásokat pótolnak, illetve figyelmeztetnek azokra. Aragon, az író, történeti tanulmányt írt. Munkáját — ha tetszik — értelmezhetem úgy is, hogy egy kommunista megkísérli tisztázni annak az országnak a fejlődésrajzát, melyhez annyi személyes szál, a meggyőződés ereje fűzi. Indulatát éppen ezért kell azonosnak látnom azoknak a szocialista íróknak az indulatával, azzal a kommunista szellemiséggel, melynek célja bizonyos tanulságok levonása. Aragon látszólag hűvös és objektív hangvétele mögött végig ott feszül a kérdés: mit jelent az ötven év, a fél évszázad nem a szólamokban, hanem a valóságos eredményekben és a tanulságos vereségekben? Persze, nem hiszem, hogy Aragon és segítőtársai tévedhetetlenek lennének. A cseh kiadás elé Jaroslav Procházka egyetemi tanár írt bevezetőt, melyben vitat is néhány megállapítást. Aragon nem végezhette el egymagában azt, amit történészek egész seregének kell majd megtennie. Október most beköszöntő ötvenedik esztendeje azonban — egyebek között — arra is figyelmeztet, hogy ezt a munkát feltétlenül el kell végezni. Az A Szovjetunió története, melyet Aragon közzétett, olyan kísérlet, mely a beteljesülés ígéretét is magában hordozza. GULYÁS MIHÁLY: A LEGMAGÁNYOSABB EMBEREK Tudom, cimborám szánt ott, a dombok lábánál meggyűlt koromfekete éjszakában. Fáradhatatlanul „ingázik" le s fel, és ha nem ismerném a terepet, akkor is tudnám, mikor le, mikor fél. A traktor hangja a hegyaljai vicinálist juttatja eszembe. Arról mondják a gépbe is lelket álmodó vilmányiak, göncsök, hogy amikor a kis mozdony kapaszkodik: „Boldogasszony, ő segíts! Boldogasszony most segíts !” Amikor pedig átbukkan a hegy gerincén és könnyedén lefelé gurul, hirtelen támadt jó kedvében hálátlan rigmusra gyújt: „Ha segítel, ha nem is, lemegyek én magam is!” Ez a masina is erőlködik és könnyül aszerint, merre tart. Persze szorosabb kapcsolata az emberrel rövidebb — nálunk: nem egészen húszesztendős — s így ennek talán még nem csapódtak ki költői rigmusai. De az ember már magáénak érzi. Az abaújdevecseri Sándor családot például, környékszerte traktoros dinasztiának nevezik. Az öt fiú közül három traktorista és a legkisebb is oda pályázik, bár életre szóló leckével figyelmeztette a gép: uraimat csak akkor nyersz fölöttem, ha törvényeimet megismered és tiszteled — egy óvatlan pillanatban két ujját tépte le az ékszíj. Az öreg Sándortól tudom, hogy egy jóravaló traktort ugyanúgy lehet szeretni, mint egy jó járású lovat. A „körmösöm” — mesélte — nyolc éven át adott kenyeret a családnak, s amikor én nyugdíjba mentem róla, középső fiamat ültettem rá. Becsüld meg a gépet, ha gondját viseled, ő se hagy cserben téged, megélsz belőle. Aztán a jó öreg Hoffhert odalökték egy téesznek ócskavásáron. Vagy egy évig mér járkáltam utána, hogy úgy viselik-e gondját, ahogyan kell. Végül eltűnt a szemem elől, azóta talán már be is olvasztották. Az idős férfi bánatában a gép, a traktor „humanizációját” érzem. Zseblámpám fénykörében belegázolok az éjszakába, s közben számos foglalkozást végigízlelek gondolatban, a borbélyságtól az űrrepülésig, de a traktoristáénál unalmasabb mesterséget el se tudok képzelni. A traktoristák hírétől hangos volt az ország a mezőgazdaság szocializálásának hőskorában, ám amióta számuk több tízezerre nőtt s ténylegesen kezükben az ország kenyere, csak elvétve hallatnak magukról. A „legmagányosabb emberek” — mondom magamban, bukdácsolva szántások göröngyein. Zúgó tölgyerdő alatt egy traktor szánt az éjszakában, le s fel, le s fel... A föld egyik végétől a másikig kétszáz méter lehet, öt fordulat egy kilométer, egy hol akkor hány kilométernyi ingajárat? És mennyi egy műszaknorma? Fogalmam sincs. Annyit tudok, hogy nyolcvan forintot kap itt egy traktorista egy műszaknormáért, egy munkával eltöltött éjszakáért — a gépezőt, a talajminőséget bekalkulálják. de a havat, a szelet, nyáron a hőséget és a port, melytől vályogot köp az ember, nem kalkulálhatják bele, és „magány-prémiumot” sem adhatnak. Minden szakmának megvan az átka — ennek talán több a szokásosnál, s ha valaki életre megmarad mellette abban a világban, mely két kézzel kínál, ha nem is jövedelmezőbb, de kényelmesebb szakmát, arra csak „fel lehet nézni”. A traktoristának is van szakmai betegsége, úgy tudom, a gyomorsüllyedés Cimborám már 1950- ben panaszkodottt a gyomrára, és pokolba kívánta a „kormost”, mely majd kirázza a lelkét, de az abaújdevecseri Sándor bácsi megkönynyezte ugyanezt a masinát. , Hol itt az igazság? Ott, hogy gép és ember között viszonyt tartósító kapcsolat alakul ki. Ennek a viszonynak az alapja, természetesen az, hogy „meg lehet belőle élni”. Ezután következnek a lelkiek. De hát másból is meg lehet élni ... Barátom egy szép házat „szántott össze” — hogy az ő szavaival éljek — és bútort, televíziót, jókora gyümölcsöst tizenhat év alatt. És nem érzi istencsapásnak, ha valamelyik fia nyomdokába lép. „De a gyomrod!” .— emlékeztettem a szakmai betegségre. Legyintett. (Folytatás a 2. oldalon.) Kondor Béla: Drapéria-tanulmány mim 7. JANU.’V h 11 ÉVFOLYAM SZÁMÁRA: 1.50 FT