Élet és Irodalom, 1967. január-június (11. évfolyam, 1-25. szám)
1967-03-11 / 10. szám - Csukás István: Találkozás • Kodály Zoltán (2. oldal) - Keszi Imre: A mester • nekrológ • Kodály Zoltán (2. oldal)
Találkozás A sors váratlan és bőkezű ajándéka volt, hogy lelket alakító élményeim közé a zene is beletartozhatott. S ezt az ajándékot, mi, akik Békéstarhoson a grófi kastélyból átalakított zeneiskolába kerültünk, képletesen és szó szerint Kodály Zoltán kezéből vettük át. Ha a húsz évvel ezelőtti gyerekkor fényképeit képzeletben előhívom, a kép közepén vastag, meleg szövetből készült ruhában áll, éppen most érkezett a zötyögtető, rossz földutakon Pestről, bizonyára fáradtan s bizonyára mindenki más számára érthetetlen buzgalommal: a világhírű zeneszerző az isten háta mögötti pusztán, szótlanul mosolyog az eleven gyerekgyűrűben, hallgatja az éneklésünket, amellyel mi sietve üdvözöltük, kicsit dicsekedve is, hogy lám, mennyit tanultunk azóta, amióta utoljára nálunk járt. Jó tudni, hogy örömöt szereztünk neki. S nehéz, s most már fájdalmas is elszámolni azzal, amit mi kaptunk Tőle. Alakja túlnőtt a zene világán, mindenhonnan látható volt; a különböző és gyakran egymásnak forduló sáncok mögül figyelni kellett rá. Az ifjúság dühödt és trónfosztó indulata ámulva torpant meg előtte és zenéje előtt, költők buktak meg hihetetlen gyorsasággal a Széchenyi-könyvtár olvasótermének csöndjében, magatartások váltak veszélyesen idültté a pályakezdő évek fennhéjázásában, igazságok vedlettek hazugsággá szinte a szemünk láttára — az ő művészete, gesztusai fölényesen ásták a vallatást. Most, hogy a gyászkeretes fényképeken nézem az arcát, most villan belém, hogy én mindig öregnek ismertem; hogy egy hegy lassan mozduló árnyékában peregtek tizedmásodpercnyi éveink; s hogy, természetesen, csak nekem fontos a Róla kapott és alakított kép, én lettem gazdagabb tőle, s mert így van, a halála sem tehet igazán szegénnyé. Mit őrzök még? Egy villanást, egy kisebbnél is kisebb töredékmunkát óriási művéből: évekkel ezelőtt elhatározta, hogy szöveget írat a 333 Olvasógyakorlat dallamaira, az egyik szövegíró én voltam. Hónapokig írtam, csiszolgattam azt a pár sort, ami rám jutott, míg végre el mertem küldeni, s háromszor-négyszer kaptam vissza piros ceruzával aláhúzgálva, rövid javaslatokkal a lap szélén, egészen a hangzók mélységéigmagasságáig elemezve és tökéletességet követelve, türelmet és leleményt próbára tevő elégedetlenséggel és szigorúsággal. Hogy is hangzik a szívszorító szabály: egy remekműnek minden pici része remekmű. S megint csak nekem fontos, hogy tökéletességre törő szívóssága, aggályossága akaratlanul is tanítássá változott. Csukás István DOBOZY IMRE: Azt hiszem, a sokféle igény közt, melyet egy irodalmi (vagy kivált irodalmi-politikai) hetilappal szemben támasztani lehet, leginkább természetes, hogy a lap népszerűsítse az irodalmat, pontosabban, amit a termésből irodalomnak tart. Népszerűsítésen, persze, semmi olyasmit nem értek, amit magyarul feldicsérésnek szokás nevezni. Hanem jó tájékoztatást, vitát, kritikát, és — mindenekelőtt — irodalmunknak terjedelem szerint lehetséges jelenlétét, művek állandó közlését. Ez nem könnyű feladat. Kivált nálunk nem, ahol mindegyik irodalmi lap és folyóirat az egész irodalmat kívánja képviselni, miközben egyik sem tudja levetni saját elfogultságait, és miközben az irodalom nemcsak különféle tendenciák együttléte, hanem ellentéte, vitája is (néha nem minden kiebrudalási szándék nélkül). Ha ilyen körülmények között az Élet és Irodalom alapjában véve mégis rokonszenves missziót teljesít, ezt elsősorban igényes, koncepciós kritikai, főleg könyvkritikai cikkeivel, valamint az irodalom és a közélet dolgaiban megszólaló írók írásaival cselekszi. Ilyen jellegű publikációiból kétségtelenül szemmel követhető, és KÖRKÉRDÉS meggyőző vonal áll össze. De itt kezdődik a következetlenség is: a saját kritikái által magasra tett mércét a lap sem mindig tartja tiszteletben. Közölt szépirodalmi anyagai — és cikkei, jegyzetei, naplói stb. — között bizony nem ritka az olyan, mely szerkesztői jóindulat (vagy kézirat-szükség) hiányában nem kerülhetne be a lapba. Javaslat? Befelé is azt a rigorózusan színvonalféltő kritikát, mint kifelé! ERDEI FERENC a Hazafias Népfront főtitkára: 1. Minél frissebben és minél hívebben tükrözze a lap azokat a társadalmi folyamatokat, amelyek szocialista társadalmunkban végbemennek. Mind általános jellegükben, mind egy-egy területen jelentkező sajátosságaiban. Ez alapon és ehhez kapcsolódva tárgyalja úgy ezeket a jelenségeket, az összes lehetséges műfajokban, hogy hozzájáruljon a közvélemény alakításához, a helyes megítélés és a célravezető megoldáskeresés irányába. 2. Az Élet és Irodalom részben teljesíti e feladatokat. Az elmúlt évtized során társadalmi fejlődésünk legtöbb folyamatát, illetve jelenségét napirendre tűzte, amelyek az idő múltával is fontosnak és jellemzőnek ítélhetők. Az is sikerült, hogy a társadalom széles köréből szóltak hozzá e kérdésekhez és sokoldalúan világították meg a felvetett problémákat. Ami kevésbé sikerült, azt így tudnám megfogalmazni: túlságosan irodalmi folyóirat, zömében és döntően literátori szemlélet tükrében jelennek meg a dolgok. Más szóval, nem vált olyan közéleti fórummá az Élet és Irodalom, amilyen lehetne, s jó is lenne, ha ilyen lenne. FEKETE GYULA: Tulajdonképp szeretem a lapot; azt hiszem, hetilapjaink közül az Es-nek sikerült — az utóbbi években — a legszélesebb skálát megszólaltatni. Egy lapban, egy fórumon összefogni a különféle — sőt: különböző — irányzatokat. Persze, nem szerkesztői részrehajlás nélkül, de azért minden elfogultságon túl is azzal a biztató felismeréssel, hogy a szocialista irodalomban, művészetben, publicisztikában sincs egyedül üdvözítő irányzat. Szeretem az Est, mert ebben a lapban találok a legtöbb örülni és bosszankodni valót. Tapasztaltam már, hogy az ellentmondás bosszúságának éppolyan fontos funkciója lehet a vélemény formálásában, tisztulásában, mint az egyetértés örömének — itt egy helyen találom mind a kettőt. Születésnapi jókívánság? Még kevesebb részrehajlás a szerkesztőknek — még több öröm és bosszúság az olvasóknak. No igen, azért a szocialista skálarendszeren belül. FODOR JÓZSEF: Tíz év...! Mennyit is törtük a fejünket — első szerkesztő bizottság — Bölöni Györggyel, alapító főszerkesztőnkkel, hogy milyen is legyen a lap? Mi legyen a címe? Majd: „az élet és irodalom” elosztása benne? És vajon, tíz év után, megtalálta-e a lap magát? Sokan azt mondják, hogy nem. Szidják a lapot, de azért veszik. (Mondják, „csak azért” veszik, hogy mérgüket igazolja.) Tehát milyen is legyen a lap szerintem — mi a kifogásom? Nos, legelőször is: nem kellene kizárni a lap funkciói közül az új költők felfedezését. Hiszen sok mai tehetséges ifjú lírikus az Élet és Irodalomban kezdte pályáját. Csak azá kellene vigyázni, hogy a megjelenő versek példamutatók, jók legyenek. Aztán nem kellene kizárólag belső emberekkel íratni könyvkritikát; ez szabványszerűséghez, a kritikai szöveg penzumszerű ledarálásához vezet... A képek élénkítik a lapot, de bizony néha visszatetszőek, közlésük indokolatlan. A filmek kritikái sokszor félrevezetik az embert, pedig ezeknek, egy ilyen fontos hetilapban megbízhatóaknak kellene lenniük. Nagy érdeme mindenekfölött a lapnak a széles körű vitaanyag, az majdnem mindig érdekes és tanulságos. _ Ettől a néhány észrevételemtől függetlenül a lap, úgy, ahogy van, tetszik. Hiányzana, ha nem volna! FÖLDEÁK JÁNOS: ..Kísérje a lap teljes figyelemmel az irodalmi és politikai élet legfontosabb eseményeit. Úgy adjon helyet a társadalmi problémákat tisztázni akaró vitaírásoknak, hogy rögtön kommentálja is azt, amivel nem lehet egyetérteni. Harcosan foglaljon állást a szocialista törekvéseinket lebecsülő és kikerülő írókkal és művekkel szemben. Minél több írói riporttal illusztráltassa politikai és gazdasági fejlődésünk eredményeit, társadalmi visszhangját. Szólaltassa meg hasábjain vezető politikusainkat is. 2. Az első kérdésre adott válaszom részben kritika is. Ügyvéd A MESTERHa attól kellene tartanom — milyen nehéz elgondolkodni, hogy nem kell! — hogy ez az írás a kezébe kerül még, aligha vállalkoztam volna rá ilyen készületlenül. A halálhír napján, amikor még a fájdalom is kiérleletlen, amikor még sem kívül sem belül nem látjuk tisztán a veszteség képét, amikor még nem csak a szavak nincsenek készen, de az érzelmek sem, amelyeket ki kellene fejezniük, nemcsak felmérni, de egyáltalán tudomásul venni sem lehet a veszteséget. Sőt, akkor már felmérni is inkább lehet, mint valóban tudomást venni róla. Hiszen tudjuk mindnyájan, hogy egy nap sem kell hozzá, és mindnyájan látni fogjuk, milyen pásztortalan nyáj, milyen árbóca tört vitorlás, milyen toronytalan falu lesz szellemi életünk nélküle. A rádió Arany Jánost emlegeti, akinek halála esztendejében született, akinek születése százötvenedik fordulóján meghalt. És akihez oly sokban hasonlatos volt. Külsőleg abban a feltétlen és megingathatatlan tekintélyben, amely vita nélkül — a morgolódás soha nem nőhetett vitává — ismerte el, vagy vette, akár az elismerés gesztusa nélkül is, szinte természeti tényként, tudomásul, hogy a magyar szellemi élet reprezentánsa, országra és világra kiterjedő megbízatású képviselője, megtestesítője Kodály Zoltán. Belsőleg pedig szerepében, feladatában, hatáskörében, abban a nagyszabású összefoglalásban, amelyet művészete jelentett, amelyben az egyes remekmű a másikra és mind a többire visszasugározva egy olyan egészet tükröz, amelynek határai az egész magyar nép történelmi kultúráját magukba foglalják. Kodály Zoltán, akár Arany János, nemcsak alkotó, hanem mester is: egy történelmi kultúra minden tudásának összefoglalója. Mert ennek az összefoglaló szerepnek adekvát és szükségszerű megjelenése a pedagógusi alkat. Hogy Kodály nem tanítva, hanem létezve, nem óráin, hanem minden percében nevel és tanít, az tudatformája egészéből következik: a tudós megnyilatkozása azonos a tanítással, akkor is, ha mellőzi az oktatás szokott formáit, a tanmenet időbeliségét, hiszen a példakép maga is időbelileg rétegezett Természetesen, akiknek megadatott, hogy Kodály személyes tanítványai lehettek, a nagy tudós sugárzó és statikus élményén túl egy nagyszerű oktató személyiség elragadó dinamikájával is megismerkedhettek. Könnyű és bizonyára hálás dolog volna a Kodály-órák anekdotikus részleteit, emberközelségét, bölcs és vidám konkrétumait feleleveníteni, de éppen ez az, amire e napon a legkevésbé vagyok felkészülve. „Nem megy, nagyon fáj...” — írta Arany egy túl korán megfogant és ezért töredékben maradt verse kéziratára. Olyan verset töredékben hagyni, ezt nyilván csak Arany tudja, de a „nem megy ..margójegyzetre mindenkinek joga van, akinek nagyon fáj. (Mert a kezdet merev érzéketlenségén túl egyre jobban fáj, ahogy írás közben felfakad.) Persze, jól esik felidézni azt a képességét, aminővel állítólag Julius Ceasar bírt csak ilyen mértékben: hogy egyszerre többfelé tudott figyelni. Az egyik növendék a zongoránál ült a számozott basszus vagy a kettős ellenpont feladat előtt és próbált volna a boldogtalan egy leplezett kvintpárhuzamot benne felejteni a megoldásban! — Süket maga?— hangzott volna a katedra felől, ahol Kodály tanár úr látszólag teljes figyelemmel húzogatta alá a másik növendék dolgozatában a hibákat, azaz látszólag sem teljes figyelemmel, mert akkor nem tudta volna a harmadik növendéket szóbeli kérdéseivel verejtékezésre bírni. Feladta a kérdést és míg egyik fülével a választ, a másikkal a zongorajátékot, szemével pedig az írásbelit követte, előadását egy-egy „süket maga?”, „hát ez meg itt micsoda?”, „de rusnya téma ez, hallja!” közbeszúrással meg-megszakítva, a városi fiatalság számára szokatlan „rusnya” megjelölés keltette hosszan tartó derültség közepette világosan és logikusan elemezte az orgonapont és a kitartott hang közötti különbséget. És minden Kodály-növendék biztosíthatott volna mindenkit, hogy mindeközben egyetlen kvint- vagy oktávpárhuzam nem maradt meghallatlan, egyetlen előjegyzésbeli elírás nem maradt felfedezetlen, és a felelő nemcsak, hogy a legkisebb pontatlanságot nem követhette el, de amit pontosan mondott, azt a leghelyesebb magyarsággal is kellett mondania. „Fel kell tételezni? Azt úgy mondják: »fel kell tenni«, vagy esetleg »feltételezni kell«. Hol tanult maga magyarul? Maga »kultúrember«!” S a pokoli gúnnyal kiejtett* utolsó szó után, jóformán ugyanazon lélekzettel, már folytatódott is az előadás az orgonapontról. Leírjam-e a híres XV-ös tantermet? A katedrától balra a zongora, a kettő között a tábla (majd elfelejtettem: a tábla mögött a mindig nyitott kis szekrény, amelybe Kodály tanár úr, hátra sem fordulva, a hosszú gyakorlat fölényesen biztos mozdulatával tudott belevágni könyvet, füzetet, kéziratot, így vágta bele első (és nyilván utolsó) verseskötetemet is, amelyet immár az „életből” visszalátogatva az iskolába, átnyújtottam neki. — A szekrénybe vágta? — drukkolt a folyosón D. J. barátom. — Nohát, öregem, akkor minden rendben van. — Valóban rendben lehetett, mert néhány hét múlva levelet kaptam tőle, hogy keressem fel. Nem volna-e kedvem operaszövegeket fordítani, ő beajánlana Márkus Lászlónak. — Az operaszövegek olyan ostobák! — fanyalogtam pimaszul, miközben belül szédelegtem, nevemet már az Operaház plakátjain látva. — Ez persze igaz — vonta a vállát Kodály, és ebben maradtunk ezer és egy emlék fakadt fel!... Most már jól esne, akár a sírás, beszélni, hosszan és felszabadultan. De mégsem! Beszéljünk inkább a kodályi tanítás módszeréről? tartalmáról? lényegéről? Egy szóval összefoglalva: a szigorról? Aki a legnehezebbet tudja, az kezd eleget tudni a könnyűhöz. A Kodály keze alatt töltött négy évből háromban ellenponttal foglalkoztunk — nem tudom, más osztály is így volt-e vele? Mi mindenesetre így voltunk, de nem ám a modern és levegős Bach-i ellenponttal, erre csak a negyedik év vége felé tértünk rá, mintegy engedményképpen, hanem a szúrós, tüskés és szálkás középkorival, és az önkezével önkezét megkötözte Palestrina-félével. Legfőbb, sőt úgyszólván egyetlen tankönyvünk Knud Jeppesen dán zenetörténész terjedelmes Palestrina elemzése volt. Hat- és nyolcszólamú motetták fölött nyöszörögtünk, és írtuk , magunk is, óráról órára, a hat- és nyolcszólamúakat, míg éjszaka is kambiatákra nem ébredtünk és ujjunk magától utána nem rángott a kisszexi ugrások és az alsó váltóhangok haragos parancsainak. Mi volt ezután persze egy francia rondó vagy egy bécsi klasszikus szonáta elemzése? Mosolyt keltő gyermekjáték, persze! Harmincöt éve, hogy nem írtam már — és bevallom, nem is igen elemeztem — egyetlen Palestrina motettát sem, és a zeneszerzés távoli ködös ábrándom, pályatévesztésem nosztalgikus záloga maradt, de ha hajnalban felvernek, még ma is megírok perceken belül egy-két szigorúan kötött kánont, afféle laza, mozarti technikával. Mi az nekem? Én Jeppesen mester sűrű tejét szívtam Kodály tanár úr széles alpesi rétjein, három esztendőn át. Ennyit a módszerről. És a cél? A zenén keresztül valami magasabbnak: az embernek, a közösségnek szolgálata. A szigor nemcsak a tudás biztosításának, de az emberformálásnak is eszköze. Bach-hal, említettem, viszonylag rövid ideig foglalkoztunk, de Kodály tanár úr a rövid idő alatt sem mulasztotta el felhívni figyelmünket a Clavierbüchleinre. Röviden és tárgyilagosan, a formai elemzés mögé rejtve, mégis félreérthetetlenül azt mutatta ki, mennyi személyes gyöngédség, szerelmes kiszolgáltatottság rejlik ebben a mesteri fölénnyel és könnyedséggel odavetett gyakorlófüzetecskében, amellyel Bach tanár úr feleségét zongorázni tanította. Akkor talán még nem, de azóta rájöttem, hogy itt egy kissé magáról is beszélt. Mert Kodály is egyszerre mestere és rajongója volt a maga Anna Magdalénájának, a magyar népnek. Nemcsak bennünket tanított: a galántai népiskola mezítlábas kispajtásait is, akiknek biciniumait ajánlotta. Még a gyermeki biciniumokban boldogan felfedezett kétszólamúság is mintha a pusztán zeneinél mélyebb funkciót hordozna nála, mintha valamiképpen a társulás maga volna, a társulás mítosza. Látszólag énekgyakorlat, az összhang, az ellenpont, az együttes éneklés elsajátítása. Valójában fölfedezés: két hang, két gyönyörű magyar gyermekhang forog egymás körül, egymás bolygójaként, minden fordulatban, minden helyzetben, megbámulva és felvidítva egymást, kölcsönös ismerkedésben, tágszemű tanulásban, zenében és forró ölelésben. Keszi Imre