Élet és Irodalom, 1967. január-június (11. évfolyam, 1-25. szám)

1967-03-11 / 10. szám - Csukás István: Találkozás • Kodály Zoltán (2. oldal) - Keszi Imre: A mester • nekrológ • Kodály Zoltán (2. oldal)

Találkozás A sors váratlan és bőkezű aján­déka volt, hogy lelket alakító él­ményeim közé a zene is beletartoz­hatott. S ezt az ajándékot, mi, akik Békéstarhoson a grófi kastélyból átalakított zeneiskolába kerül­tünk, képletesen és szó szerint Ko­dály Zoltán kezéből vettük át. Ha a húsz évvel ezelőtti gye­rekkor fényképeit képzeletben elő­hívom, a kép közepén vastag, me­leg szövetből készült ruhában­­ áll, éppen most érkezett a zötyög­­tető, rossz földutakon Pestről, bi­zonyára fáradtan s bizonyára min­denki más számára érthetetlen buzgalommal: a világhírű zene­szerző az isten háta mögötti pusz­tán, szótlanul mosolyog az eleven gyerek­gyűrűben, hallgatja az éneklésünket, amellyel mi sietve üdvözöltük, kicsit dicsekedve is, hogy lám, mennyit tanultunk azóta, amióta utoljára nálunk járt. Jó tudni, hogy örömöt szerez­tünk neki. S nehéz, s most már fájdalmas­ is elszámolni azzal, amit mi kap­tunk Tőle. Alakja túlnőtt a zene világán, mindenhonnan látható volt; a kü­lönböző és gyakran egymásnak forduló sáncok mögül figyelni kel­lett rá. Az ifjúság dühödt és trónfosztó indulata ám­ulva torpant meg előtte és zenéje előtt, költők buktak meg hihetetlen gyorsaság­gal a Széchenyi-könyvtár olvasó­termének csöndjében, magatartá­sok váltak veszélyesen idültté a pályakezdő évek fennhéjázásában, igazságok vedlettek hazugsággá szinte a szemünk láttára — az ő művészete, gesztusai fölényesen ásták a vallatást. Most, hogy a gyászkeretes fény­képeken nézem az arcát, most vil­lan belém, hogy én mindig öreg­nek ismertem; hogy egy hegy las­san mozduló árnyékában peregtek tizedmásodpercnyi éveink; s hogy, természetesen, csak nekem fontos a Róla kapott és alakított kép, én lettem gazdagabb tőle, s mert így van, a halála sem tehet igazán szegénnyé. Mit őrzök még? Egy villanást, egy kisebbnél is kisebb töredék­munkát óriási művéből: évekkel ezelőtt elhatározta, hogy szöveget írat a 333 Olvasógyakorlat dalla­maira, az egyik szövegíró én vol­tam. Hónapokig írtam, csiszolgat­­tam azt a pár sort, ami rám ju­tott, míg végre el mertem küldeni, s háromszor-négyszer kaptam vissza piros ceruzával aláhúzgál­­va, rövid javaslatokkal a lap szé­lén, egészen a hangzók mélységéig­­magasságáig elemezve és tökéle­tességet követelve, türelmet és le­leményt próbára tevő elégedetlen­séggel és szigorúsággal. Hogy is hangzik a szívszorító szabály: egy remekműnek minden pici része remekmű. S megint csak nekem fontos, hogy tökéletességre törő szívós­sága, aggályossága akaratlanul is tanítássá változott. Csukás István DOBOZY IMRE: Azt hiszem, a sokféle igény közt, melyet egy irodalmi (vagy kivált irodalmi-politikai) hetilap­pal szemben támasztani lehet, leginkább természetes, hogy a lap népszerűsítse az irodalmat, pontosabban, amit a termésből iro­dalomnak tart. Népszerűsítésen, persze, semmi olyasmit nem ér­tek, amit magyarul feldicsérésnek szokás nevezni. Hanem jó tájé­koztatást, vitát, kritikát, és — mindenekelőtt — irodalmunknak terjedelem szerint lehetséges je­lenlétét, művek állandó közlését. Ez nem könnyű feladat. Kivált nálunk nem, ahol mindegyik iro­dalmi lap és folyóirat az egész irodalmat kívánja képviselni, mi­közben egyik sem tudja levetni saját elfogultságait, és miközben az irodalom nemcsak különféle tendenciák együttléte, hanem el­lentéte, vitája is (néha nem min­den kiebrudalási szándék nélkül). Ha ilyen körülmények között az Élet és Irodalom alapjában véve mégis rokonszenves missziót tel­jesít, ezt elsősorban igényes, kon­cepciós kritikai, főleg könyvkriti­kai cikkeivel, valamint az iroda­lom és a közélet dolgaiban meg­szólaló írók írásaival cselekszi. Ilyen jellegű publikációiból két­ségtelenül szemmel követhető, és KÖRKÉRDÉS meggyőző vonal áll össze. De itt kezdődik a következetlenség is: a saját kritikái által magasra tett mércét a lap sem mindig tartja tiszteletben. Közölt szépirodalmi anyagai — és cikkei, jegyzetei, naplói stb. — között bizony nem ritka az olyan, mely szerkesztői jóindulat (vagy kézirat-szükség) hiányában nem kerülhetne be a lapba. Javaslat? Befelé is azt a ri­gorózusan színvonalféltő kritikát, mint kifelé! ERDEI FERENC a Hazafias Népfront főtitkára: 1. Minél frissebben és minél hí­vebben tükrözze a lap azokat a társadalmi folyamatokat, ame­lyek szocialista társadalmunkban végbemennek. Mind általános jellegükben, mind egy-egy terü­leten jelentkező sajátosságaiban. Ez alapon és ehhez kapcsolódva tárgyalja úgy ezeket a jelensége­ket, az összes lehetséges műfa­jokban, hogy hozzájáruljon a köz­vélemény alakításához, a helyes megítélés és a célravezető meg­oldáskeresés irányába. 2. Az Élet és Irodalom részben teljesíti e feladatokat. Az elmúlt évtized során társadalmi fejlődé­sünk legtöbb folyamatát, illetve jelenségét napirendre tűzte, ame­lyek az idő múltával is fontos­nak és jellemzőnek ítélhetők. Az is sikerült, hogy a társadalom széles köréből szóltak hozzá e kérdésekhez és sokoldalúan vilá­gították meg a felvetett problé­mákat. Ami kevésbé sikerült, azt így tudnám megfogalmazni: túl­ságosan irodalmi folyóirat, zömé­ben és döntően literátori szemlé­let tükrében jelennek meg a dol­gok. Más szóval, nem vált olyan közéleti fórummá az Élet és Iro­dalom, amilyen lehetne, s jó is lenne, ha ilyen lenne. FEKETE GYULA: Tulajdonképp szeretem a la­pot; azt hiszem, hetilapjaink kö­zül az Es-nek sikerült — az utóbbi években — a legszélesebb skálát megszólaltatni. Egy lap­ban, egy fórumon összefogni a különféle — sőt: különböző — irányzatokat. Persze, nem szer­kesztői részrehajlás nélkül, de azért minden elfogultságon túl is azzal a biztató felismeréssel, hogy a szocialista irodalomban, művé­szetben, publicisztikában sincs egyedül üdvözítő irányzat. Szeretem az Est, mert ebben a lapban találok a legtöbb örülni­ és bosszankodni valót. Tapasztal­tam már, hogy az ellentmondás bosszúságának éppolyan fontos funkciója lehet a vélemény for­málásában, tisztulásában, mint az egyetértés örömének — itt egy helyen találom mind a kettőt. Születésnapi jókívánság? Még kevesebb részrehajlás a szerkesz­tőknek — még több öröm és bosszúság az olvasóknak. No igen, azért a szocialista skálarendszeren belül. FODOR JÓZSEF: Tíz év...! Mennyit is törtük a fejünket — első szerkesztő bi­zottság — Bölöni Györggyel, ala­pító főszerkesztőnkkel, hogy mi­lyen is legyen a lap? Mi legyen a címe? Majd: „az élet és iro­dalom” elosztása benne? És va­jon, tíz év után, megtalálta-e a lap magát? Sokan azt mondják, hogy nem. Szidják a lapot, de azért veszik. (Mondják, „csak azért” veszik, hogy mérgüket iga­zolja.) Tehát milyen is legyen a lap szerintem — mi a kifogásom? Nos, legelőször is: nem kellene kizárni a lap funkciói közül az új költők felfedezését. Hiszen sok mai tehetséges ifjú lírikus az Élet és Irodalo­mban kezdte pályáját. Csak azá kellene vigyáz­ni, hogy a megjelenő versek pél­damutatók, jók legyenek. Aztán­ nem kellene kizárólag belső em­berekkel íratni könyvkritikát; ez szabványszerűséghez, a kritikai szöveg penzumszerű ledarálásá­­hoz vezet... A képek élénkítik a lapot, de bizony néha visszatet­­szőek, közlésük indokolatlan. A filmek kritikái sokszor félreveze­tik az embert, pedig ezeknek, egy ilyen fontos hetilapban megbíz­­hatóaknak kellene lenniük. Nagy érdeme mindenekfölött a lapnak a széles körű vitaanyag, az majd­nem mindig érdekes és tanulsá­gos. _ Ettől a néhány észrevéte­lemtől függetlenül a lap, úgy, ahogy van, tetszik. Hiányzana, ha nem volna! FÖLDEÁK JÁNOS:­ ­..Kísérje a lap teljes figye­lemmel az irodalmi és politikai élet legfontosabb eseményeit. Úgy adjon helyet a társadalmi prob­lémákat tisztázni akaró vitaírá­soknak, hogy rögtön kommentál­ja is azt, amivel nem lehet egyet­érteni. Harcosan foglaljon állást a szocialista törekvéseinket lebecsü­lő és kikerülő írókkal és művek­kel szemben. Minél több írói ri­porttal illusztráltassa politikai és gazdasági fejlődésünk eredmé­nyeit, társadalmi visszhangját. Szólaltassa meg hasábjain vezető politikusainkat is. 2. Az első kérdésre adott vála­szom részben kritika is. Ügy­véd A MESTERH­a attól kellene tartanom — milyen nehéz elgon­dolkodni, hogy nem kell! — hogy ez az írás a kezébe kerül még, aligha vál­lalkoztam volna rá ilyen készü­letlenül. A halálhír napján, ami­kor még a fájdalom is kiérlelet­­len, amikor még sem kívül sem belül nem látjuk tisztán a vesz­teség képét, amikor még nem csak a szavak nincsenek készen, de az érzelmek sem, amelyeket ki kellene fejezniük, nemcsak fel­mérni, de egyáltalán tudomásul venni sem lehet a veszteséget. Sőt, akkor már felmérni is in­kább lehet, mint valóban tudo­mást venni róla. Hiszen tudjuk mindnyájan, hogy egy nap sem kell hozzá, és mindnyájan látni fogjuk, milyen pásztortalan nyáj, milyen árbóca­ tört vitorlás, mi­lyen toronytalan falu lesz szelle­mi életünk nélküle. A rádió Arany Jánost emlegeti, akinek halála esztendejében született, akinek születése százötvenedik fordulóján meghalt. És akihez oly sokban hasonlatos volt. Külsőleg abban a feltétlen és megingatha­tatlan tekintélyben, amely vita nélkül — a morgolódás soha nem nőhetett vitává — ismerte el, vagy vette, akár az elismerés gesztusa nélkül is, szinte termé­szeti tényként, tudomásul, hogy a magyar szellemi élet reprezentán­sa, országra és világra kiterjedő megbízatású képviselője, megtes­tesítője Kodály Zoltán. Belsőleg pedig szerepében, feladatában, hatáskörében, abban a nagysza­bású összefoglalásban, amelyet művészete jelentett, amelyben az egyes remekmű a másikra és mind a többire visszasugározva egy olyan egészet tükröz, amely­nek határai az egész magyar nép történelmi kultúráját magukba foglalják. Kodály Zoltán, akár Arany János, nemcsak alkotó, ha­nem mester is: egy történelmi kultúra minden tudásának össze­foglalója. Mert ennek az összefoglaló sze­repnek adekvát és szükségszerű megjelenése a pedagógusi alkat. Hogy Kodály nem tanítva, hanem létezve, nem óráin, hanem min­den percében nevel és tanít, az tudatformája egészéből követke­zik: a tudós megnyilatkozása azo­nos a tanítással, akkor is, ha mellőzi az oktatás szokott for­máit, a tanmenet időbeliségét, hi­szen a példakép maga is időbeli­­leg rétegezett Természetesen, akiknek megadatott, hogy Kodály személyes tanítványai lehettek, a nagy tudós sugárzó és statikus élményén túl egy nagyszerű okta­tó személyiség elragadó dinami­kájával is megismerkedhettek. Könnyű és bizonyára hálás dolog volna a Kodály-órák anekdotikus részleteit, emberközelségét, bölcs és vidám konkrétumait feleleve­níteni, de éppen ez az, amire e napon a legkevésbé vagyok fel­készülve. „Nem megy, nagyon fáj...” — írta Arany egy túl ko­­rán megfogant és ezért töredék­ben maradt verse kéziratára. Olyan verset töredékben hagyni, ezt nyilván csak Arany tudja, de a „nem megy ..margójegyzet­re mindenkinek joga van, akinek nagyon fáj. (Mert a kezdet me­rev érzéketlenségén túl egyre job­ban fáj, ahogy írás közben felfa­kad.) P­ersze, jól esik felidézni azt a képességét, aminővel állítólag Julius Ceasar bírt csak ilyen mérték­ben: hogy egyszerre többfelé tu­dott figyelni. Az egyik növendék a zongoránál ült a számozott basszus vagy a kettős­ ellenpont feladat előtt és próbált volna a boldogtalan egy leplezett kvint­­párhuzamot benne felejteni a megoldásban! — Süket maga?— hangzott volna a katedra felől, ahol Kodály tanár úr látszólag teljes figyelemmel húzogatta alá a másik növendék dolgozatában a hibákat, azaz látszólag sem teljes figyelemmel, mert akkor nem tudta volna a harmadik növendé­ket szóbeli kérdéseivel verejtéke­zésre bírni. Feladta a kérdést és míg egyik fülével a választ, a má­sikkal a zongorajátékot, szemé­vel pedig az írásbelit követte, elő­adását egy-egy „süket maga?”, „hát ez meg itt micsoda?”, „de rusnya téma ez, hallja!” közbe­szúrással meg-megszakítva, a vá­rosi fiatalság számára szokatlan „rusnya” megjelölés keltette hosszan tartó derültség közepette világosan és logikusan elemezte az orgonapont és a kitartott hang közötti különbséget. És minden Kodály-növendék biztosíthatott volna mindenkit, hogy mindeköz­ben egyetlen kvint- vagy oktáv­­párhuzam nem maradt meghal­­latlan, egyetlen előjegyzésbeli el­írás nem maradt felfedezetlen, é­s a felelő nemcsak, hogy a legki­sebb pontatlanságot nem követ­hette el, de amit pontosan mon­dott, azt a leghelyesebb magyar­sággal is kellett mondania. „Fel kell tételezni? Azt úgy mondják: »fel kell tenni«, vagy esetleg »feltételezni kell«. Hol tanult maga magyarul? Maga »kultúr­ember«!” S a pokoli gúnnyal ki­ejtett* utolsó szó után, jóformán ugyanazon lélekzettel, már foly­tatódott is az előadás az orgona­pontról. Leírjam-e a híres XV-ös tantermet? A katedrától balra a zongora, a kettő közö­tt a tábla (majd elfelejtettem: a tábla mö­gött a mindig nyitott kis szek­rény, amelybe Kodály tanár úr, hátra sem fordulva, a hosszú gya­korlat fölényesen biztos mozdu­latával tudott belevágni könyvet, füzetet, kéziratot, így vágta bele első (és nyilván utolsó) verseskö­tetemet is, amelyet immár az „életből” visszalátogatva az isko­lába, átnyújtottam neki. — A szekrénybe vágta? — drukkolt a folyosón D. J. barátom. — No­­hát, öregem, akkor minden rend­ben van. — Valóban rendben le­hetett, mert néhány hét múlva levelet kaptam tőle, hogy keres­sem fel. Nem volna-e kedvem operaszövegeket fordítani, ő be­ajánlana Márkus Lászlónak. — Az operaszövegek olyan ostobák! — fanyalogtam pimaszul, miköz­ben belül szédelegtem, nevemet már az Operaház plakátjain lát­va. — Ez persze igaz — vonta a vállát Kodály, és ebben marad­tunk e­zer és egy emlék fakad­t fel!... Most már jól esne, akár a sírás, beszélni, hosszan és felszabadultan. De mégsem! Beszéljünk inkább a kodályi tanítás módszeréről? tar­talmáról? lényegéről? Egy szóval összefoglalva: a szigorról? Aki a legnehezebbet tudja, az kezd ele­get tudni a könnyűhöz. A Kodály keze alatt töltött négy évből há­romban ellenponttal foglalkoz­tunk — nem tudom, más osztály is így volt-e vele? Mi mindeneset­re így voltunk­­, de nem ám a modern és levegős Bach-i ellen­ponttal, erre csak a negyedik év vége felé tértünk rá, mintegy en­gedményképpen, hanem a szúrós, tüskés és szálkás középkorival, és az önkezével önkezét megkötözte Palestrina-félével. Legfőbb, sőt úgyszólván egyetlen tankönyvünk Knud Jeppesen dán zenetörténész terjedelmes Palestrina elemzése volt. Hat- és nyolcszólamú motet­ták fölött nyöszörögtünk, és írtuk , magunk is, óráról órára, a hat- és nyolcszólamúakat, míg éjszaka is kambiatákra nem ébredtünk és ujjunk magától utána nem rán­gott a kisszexi ugrások és az alsó váltóhangok haragos parancsai­nak. Mi volt ezután persze egy francia rondó vagy egy bécsi klasszikus szonáta elemzése? Mo­solyt keltő gyermekjáték, persze! Harmincöt éve, hogy nem írtam már — és bevallom, nem is igen elemeztem — egyetlen Palestrina motettát sem, és a zeneszerzés távoli ködös ábrándom, pályaté­vesztésem nosztalgikus záloga maradt, de ha hajnalban felver­nek, még ma is megírok perceken belül egy-két szigorúan kötött kánont, afféle laza, mozarti tech­nikával. Mi az nekem? Én Jep­pesen mester sűrű tejét szívtam Kodály tanár úr széles alpesi rét­jein, három esztendőn át. Ennyit a módszerről. És a cél? A zenén keresztül valami maga­sabbnak: az embernek, a közös­ségnek szolgálata. A szigor nem­csak a tudás biztosításának, de az emberformálásnak is eszköze. Bach-hal, említettem, viszonylag rövid ideig foglalkoztunk, de Ko­dály tanár úr a rövid idő alatt sem mulasztotta el felhívni fi­gyelmünket a Clavierbüchleinre. Röviden és tárgyilagosan, a for­mai elemzés mögé rejtve, mégis félreérthetetlenül azt mutatta ki, mennyi személyes gyöngédség, szerelmes kiszolgáltatottság rejlik ebben a mesteri fölénnyel és könnyedséggel odavetett gyakor­­ló­füzetecskében, amellyel Bach tanár úr feleségét zongorázni ta­nította. Akkor talán még nem, de azóta rájöttem, hogy itt egy kissé magáról is beszélt. Mert Kodály is egyszerre mestere és rajongója volt a maga Anna Magdalénájá­nak, a magyar népnek. Nemcsak bennünket tanított: a galántai népiskola mezítlábas kispajtá­sait is, akiknek biciniumait aján­lotta. Még a gyermeki biciniu­­mokban boldogan felfedezett két­­szólamúság is mintha a pu­sztán zeneinél mélyebb funkciót hor­dozna nála, mintha valamikép­pen a társulás maga volna, a tár­sulás mítosza. Látszólag énekgya­korlat, az összhang, az ellenpont, az együttes éneklés elsajátítása. Valójában fölfedezés: két hang, két gyönyörű magyar gyermek­hang forog egymás körül, egymás bolygójaként, minden fordulat­ban, minden helyzetben, megbá­mulva és felvidítva egymást, köl­csönös ismerkedésben, tágszemű tanulásban, zenében és forró öle­lésben. Keszi Imre

Next