Élet és Irodalom, 1967. január-június (11. évfolyam, 1-25. szám)
1967-03-11 / 10. szám - Kárpáti János: Poeta doctus, poeta docens • nekrológ • Kodály Zoltán (3. oldal) - Kondor Béla: Kodály Zoltán • kép (3. oldal)
KODÁLY ZOLTÁN Több mint fél évszázadon át zenekultúránk alkotó géniusza, harcosa, védelmezője, irányítója volt Kodály Zoltán. Zeneszerzők nemzedékei kerültek ki a keze alól, zenetanárok százai és ezrei indultak tőle harcba egy magasabb szintű zenei közműveltség érdekében, iskolás gyermekek tízezreinek csengő hangja tanúskodik munkájának eredményéről, eszméinek megfogantatásáról. Hírünket kivitte a nagy világba, de nemcsak műveivel, mint Bartók Béla, hanem azzal a nagyszerű, szilárdan megalapozott és még további távlatokat sejtető zeneoktatási koncepcióval, mely épp napjainkban kezdi meg újabb hódító útját. Életpályája egyenes vonalbanvett fel a magaslatokig, a művelt, zenekedvelő vidéki otthon melegéből, a Zeneakadéián és az egyetem filozófiai fakultásán keresztül a hazai és külföldi elismerésig, a legnagyobb tudományos és állami kitüntetésekig, és — főként addig a boldogító érzésig, hogy ez a sok évtizedes szakadatlan munka és küzdelem nem volt hiábavaló. Küzdelmes volt, mert az egyenes életpálya nem jelent okvetlenül könnyűt, megértéstől és sikerektől kikövezettet. Veszélyes politikai támadásban is része volt a Tanácsköztársaság bukása után, amikor az ellenforradalmárok számonkérő széke nevében Wlassics Gyula báró vizsgálta a forradalom zenei direktóriumában Bartókkal és Reinitz Bélával együtt folytatott tevékenységét. Majd később, bár kisebb veszéllyel, de nem kevesebb fondorlattal támadta meg őt és vele együtt Bartókot a Horthykorszak hírhedt vallásos uszítójának, Bangha páternek a lapja, a „Magyar Kultúra.” Zenéjüket destruktívnak bélyegezte, és meg is magyarázta, mit ért rajta: „Destruktív a mai szóhasználat szerint az, aki szélsőbaloldali jellegű, nem épületes világnézetet vall s tevékenységével rombol, ront, bomlaszt, zülleszt, mállaszt, durvít, piszkít azokon az erkölcsi értékeken, melyek a fennálló nemzeti s társadalmi rend pilléreit képezik...” (1937. aug.) Bartók és Kodály zenéjének ez az ocsmány támadás azonban akkor már aligha árthatott. A nemzet egészséges és haladó gondolkozási rétegei számára már világos kellett hogy legyen — és ebben a felismerésben kétségtelenül szerepe volt a külföldnek is —, hogy itt épp egy szólamoktól mentes, mélyen megalapozott hazafiság kibontakozásáról van szó, nagy és hősies tettről, amit röviden úgy fogalmazhatunk meg: egy nemzet zenekultúrájának megteremtése és nemzetközivé tétele. Nemcsak századunk egyik legnagyobb zeneszerzőjét, de nemzetünk legnagyobb tanítómesterét vesztettük el Kodály Zoltánban. Tanítványai voltunk és vagyunk mindahányan , ki közvetlenül, ki közvetve. De nemcsak mi, muzsikusok. Kodály az egész nemzet tanítómesterévé vált és nemcsak zenére tanított. Mert semmi se állott távolabb tőle, mint a zenész mesteremberek egyoldalú „zeneközpontúsága”. Nagy pedagógiai programjában a zene nem cél, hanem eszköz volt a kulturáltabb, a teljesebb, a társadalmilag hasznosabb ember kialakítására. Egész életének szakadatlan küzdelme a zenei írás-olvasás fejlesztésére, a zenei ízlés csiszolására olyan pszichológiai és pedagógiai tapasztalatokon nyugodott, melyek arra utaltak, hogy itt nem pusztán az élet megszépítéséről van szó, hanem arról is, hogy a zene diszciplínáján felnőtt ember közvetve is gazdagodik általa. Tanítómesteri magatartása életművét is jellemzi, és itt nem kizárólag az oktatásban is használható műveire gondolok, hanem arra, hogy a nagy, nem pedagógiai művekben is az etikai elem s rajta keresztül a nevelő attitűd dominál. Ő nem egyszerűen megmutat, láttat, feltár, hanem tanítani-nevelni törekszik. Egyszer egy születésnapi hangversenyén, a Psalmus nagysikerű előadása után mesélte ezt a kis történetet: Azt mondta nekem valaki — emlékezett vissza a mester —, hogy valahányszor hallja a Psalmust, mindig jobb emberré válik tőle. Nos, én azt kívánom — tette hozzá Kodály —, hogy minél kevesebbszer kelljen játszani ezt a művet!” — Íme, világosan és aforisztikusan megfogalmazva a legjellemzőbb kodályi magatartás: az etikai célnak a mű fölé emelése. Pedig ez a mű önmagában is csodálatos, és kifejező-ábrázoló ereje is hatalmas. Bázisa a magyar parasztdal, ez a hihetetlenül gazdag ősforrás, amely egyszerre szolgáltatott Kodálynak — és vele együtt Bartóknak is —alapanyagot, mintát, ösztönzést, világnézeti távlatot és nemzeti hátteret. Bartók figyelmét egyébkéntz hívta fel a népzenekutatásra és ő mutatta meg a nagy pályatársnak a német szellemű zene hegemóniáját legyőzni segítő másik nagy példát, mintaképet: a francia mesterek, Debussy, Ravel zenéjét. Főleg e két forrásból — a népzenéből és a kortársi francia zenéből — táplálkozott művészete, ezekből teremtette meg azt a sajátos magyar lírát, amely az Op. 1-es Énekszótól, a Psalmus Hungaricuson keresztül a Zrínyi szózatáig ívelve nemcsak egy alkotóművész életművének nagyságáról tanúskodik, hanem arról is, hogy ez a mester képes volt szinte a semmiből egy egész nemzeti zenekultúrát teremteni. Sőt, még egy olyan dologra is futotta erejéből, melyre még nem is volt példa a zenetörténetben: az elveszett vagy meg sem született régi magyar zenének — nemzeti hagyományunk e bántóan hiányzó darabjának — látnoki rekonstrukciójára, megkésett, de nem hasztalan pótlására. Az életmű azonban e két fontos gyökér mellett egy harmadik gyökérrel is kapaszkodik az európai hagyomány legnemesebb és legéltetőbb humuszába: a régmúlt kincseinek átvételével és alkotó, korszerű újrafogalmazásával. Ez a harmadik gyökér önmagán belül is hármasan ágazódik: megtaláljuk benne a nagy barokk zene, J. S. Bach kontrapunktikus diszciplínáját, valamint a nála még régebbi Heinrich Schütz biblikus drámaiságát és a reneszánsz kóruskultúra nagy alakjának, Palestrinának latin vokalitását. E három gyökér, így együtt, azt mutatja, hogy a múlt legkülönbözőbb rétegei is homogén módon olvadnak össze Kodály kifejezésvilágában, szerepük azonban korántsem korlátozódik az archaizálásra, inkább a szoros, eltéphetetlen kapcsolatot biztosítják a zene legnemesebb vokális hagyományaival. Kodály művészetének nevelői attitűdjét mutatja az is, hogy középpontjában az énekhang és az énekhangokból összeálló kórus állt. Itt, ezen a ponton találkozik a primitív népzene és a legcsiszoltabb reneszánsz kórusmuzsika: mindkettő a legtermészetesebb „hangszert” használja és mindkettőben a közösségi szellem uralkodik — itt fogantatása tekintetében, amott funkciójában és megvalósításának feltételeiben. Arra építeni— ami közkincs és úgy építeni, hogy mindenki részt vehessen benne — ez a legdemokratikusabb elv a művészetben. És tegyük hozzá: nevelői elv, hiszen a nevelés már természeténél fogva is demokratikus magatartás, a tudás közösségivé tétele, terjesztése, széles körben való kisugároztatása. „A zene mindenkié” és „A zene legyen mindenkié” gondolatpár milyen jól mutatja meg a kodályi nevelőmunka dialektikus folyamatát, a már adott anyag felhasználását, felemelését és átalakítását egy későbbi, magasabb szintű visszajuttatás érdekében! A művészet társadalmi funkciójának és felelősségének legmélyebb átérzéséből fakad ez az alkotó és nevelő elemekből összetevődő komplex tevékenység, amit úgy nevezünk: Kodály Zoltán életműve. Mert ő nemcsak magára az alkotásra gondolt, hanem azokra az összekötő láncszemekre is, melyek révén a művészet valóban belekerülhet a társadalom életének egészséges áramába. Ha ez a körforgás megvalósul — és megvalósulását biztató jelek mutatták már életében —, ez fogja Kodály Zoltán emlékét megőrizni mindennél maradandóbban. Kárpáti János Poeta doctus, poeta docens Kondor Béla rajza lem: sokszor nagyobb teret kapnak a lapban a társművészeteket érintő cikkek és tájékoztatók, mint az irodalmiak, holott az És irodalmi és politikai hetilap. Nagyobb teret kellene adni a kimondottan szépirodalmi műveknek. Hiányolom az irodalmi, művészeti, kulturális hírrovatot. Egyébként a lapban helyet kapott viták értékesek és hasznosak, csak az egyes cikkek néha terjengősek. GARAI GÁBOR: A magyar irodalmi életben ma sokféle eszmekor, művészi tendencia, szemléleti és stílusirány él együtt. Meggyőződésem szerint egy irodalmi és politikai orgánumnak az a hivatása, hogy mind eredeti művek publikálásával, mind kritikai visszhangjában, mind pedig publicisztikai tevékenységében teret adjon mindebből annak, ami érték. Vagyis a maga területén vállalja azt a szerepet, amit csakis marxisták tudnak betölteni: minden igazi, haladó nemzeti érték objektív megőrzésének funkcióját. Az a véleményem, hogy az És ennek az igénynek lényegében megfelel. Orientációja világosan marxista szellemű, és szívesen látja, széleskörűen bebocsátja a lapba a mai magyar irodalom legkülönfélébb alkatú, szemléletű, stílusú művelőit. Kritikai munkája minden irányban szókimondó, s ha néha téved is, saját véleménye van, ami, sajnos, szokatlan, de mindenesetre jó dolog. Ez a bók, persze, relatív. Ráadásul nem is vagyok egészen elfogulatlan. Az És irodalmi sajtónkban az egyetlen olyan lap, amelyet valóban otthonomnak érzek. Lehet, hogy akadnak, akik csodálkoznak ezen. Hiszen évekig részt vettem a lap szerkesztésében, és kollégáim bizonyára emlékeznek rá, hogy akkoriban sok fenntartásom, sőt egyenes kifogásom is volt a lap profiljával szemben. De hát úgy látszik, messziről minden szebb. És az eltelt idő alatt sok minden kedvezően változott meg az Ésben. Érettebb lett, kiegyensúlyozottabb, kiforrottabb és határozottabb. Egyébként továbbra is úgy gondolom, hogy nem terhelné a lap publicisztikai-kritikai-polemikus funkcióját, ha jó versekből, jó novellákból, igazán irodalmi riportokból többet adna. GODA GÁBOR: Könnyelmű vállalkozás lenne egy irodalmi és társadalmi hetilap tíz esztendejéről néhány sorban elemző és értékelő kritikát mondani. Az ilyen orgánum pozitív és negatív jellemzői tíz év irodalmi életének elemzése nélkül csak szubjektivizmusba merülhetnek. És az sem reális, ha az Élet és Irodalmat a többi társadalmi és irodalmi sajtóorgánummal való összehasonlítás nélkül analizálnánk. Születése körülményei, amint azt közkedvelt szavunkkal mondani szokták, „bonyolultak” voltak. Vajúdásánál és megszületésénél jelen voltam Bölöni mellett. Ma azokat a számait és írásait kedvelem, amelyek egy valóban korszerű progresszivitás céltudatos kifejezését szolgálják. Helyeslem azt a törekvést, amely a retrográd hagyománykultuszt száműzi, de kibontakoztatja mindazokat a nemzeti és nemzetközi hagyományokat, amelyek nélkül nincs haladó program. Tisztelem a lap antifasiszta törekvését, mert ebben látom sok egyebek között józan és egyedül reális patriotizmusát. Örülnék, ha sikerrel fokozná azt a törekvését, hogy a reális bázison szélesítse gárdáját, így időszerű progresszivitása egyre bővülne felesleges koncessziók, és szükségtelen, az egész irodalmi életet sokszor zavaró taktikázások nélkül. Okos volna, ha gazdagodó publicisztikájában irodalmi és társadalmi folyóirataink sokszor zűrzavaros állapotát higgadtan, de átfogóbban és sokrétűbben kommentálná. Értékelem szerkesztői munkájában azt a törekvést, hogy igyekszik megbirkózni a magyar irodalom még mindig sajnálatos és mesterséges sajátosságával: az „urbánus” és „népi” irodalom látens kettősségével. Ez volna minden irodalmi orgánum helyes célkitűzése, mert ez a szemlélet veszi hitelesen figyelembe, hogy egy szocialistává alakuló társadalomban éppen a szocialisztikus elem a népi, és az utat csak lerövidítené minden fölös kettősség mellőzése. S természetesen az efféle hetilap nem nélkülözheti az újabb és újabb költői és prózai nemzedékek jelentkezését és segítését. Egyszóval, úgy látom, hogy a lap legutóbbi időszakában megvan — legalábbis relatíve — az a törekvés, ami nélkül az efféle lap meg nem áll. Nem szellemi egyveleg akar lenni, hanem igyekszik eszméit viszonylagos félreérthetetlenséggel népszerűsíteni olvasói körében. Progresszivitásának KORKÉRDÉS szilárdságától és fokozódó egyértelműségétől függ olvasótáborának növekedése és hűsége. GRANASZTÓI PÁL: Azt a néhány éve bekövetkezett változást, melynek során az Élet és Irodalom a túlnyomóan szépirodalmi igényű tartalomtól a társadalmi és egyéb aktualitások, kulturális témák, olykor riportok felé fordult, nyomban helyeseltem. Bár a számoknak talán nagyobbik felét nem láttam, s így nem érzem magamat jogosultnak határozott megállapításokra, mégis a látottak alapján úgy vélem, ez a változás helyesnek is bizonyult: a lapot élénkebbé tette és a címében jelzett élethez közelebb hozta, így hát újabb profilváltozást nem vélnék szükségesnek. Legfeljebb az a kérdés lehet jogosult, menynyiben képes a szerkesztés és a rendelkezésre álló vagy fellelhető anyag ezt az igényt, profilt kielégíteni? Talán a méret kérdése is felmerülhet: lehetséges-e egyáltalán hetenként ilyen terjedelmet egyenletes színvonalon, valóban érdekes anyaggal kitölteni? Efelől nem vagyok biztos. A másik az írások jellege; nem ad-e ez az újabb profil szükségképpen túlzott teret műfajtalan, sem szépirodalmi, sem ismeret-?