Élet és Irodalom, 1967. január-június (11. évfolyam, 1-25. szám)

1967-03-11 / 10. szám - Kárpáti János: Poeta doctus, poeta docens • nekrológ • Kodály Zoltán (3. oldal) - Kondor Béla: Kodály Zoltán • kép (3. oldal)

KODÁLY ZOLTÁN T­öbb mint fél évszázadon át zenekultúránk alko­tó géniusza, harcosa, vé­delmezője, irányítója volt Kodály Zoltán. Ze­neszerzők nemzedékei kerültek ki a keze alól, zeneta­nárok százai és ezrei indultak tőle harcba egy magasabb szintű ze­nei közműveltség érdekében, is­kolás gyermekek tízezreinek csen­gő hangja tanúskodik munkájának eredményéről, eszméinek megfo­­gantatásáról. Hírünket kivitte a nagy világba, de nemcsak művei­vel, mint Bartók Béla, hanem az­zal a nagyszerű, szilárdan meg­alapozott és még további távlato­kat sejtető zeneoktatási koncep­cióval, mely épp napjainkban kez­di meg újabb hódító útját. Életpályája egyenes vonalban­­vett fel a magaslatokig, a művelt, zenekedvelő vidéki otthon mele­géből, a Zeneakadé­­ián és az egyetem filozófiai fakultásán ke­resztül a hazai és külföldi elisme­résig, a legnagyobb tudományos és állami kitüntetésekig, és — főként addig a boldogító érzésig, hogy ez a sok évtizedes szakadatlan munka és küzdelem nem volt hiábavaló. Küzdelmes volt, mert az egyenes életpálya nem jelent okvetlenül könnyűt, megértéstől és sikerektől kikövezettet. Veszélyes politikai támadásban is része volt a Ta­nácsköztársaság bukása után, ami­kor az ellenforradalmárok szá­­monkérő széke nevében Wlassics Gyula báró vizsgálta a forradalom zenei direktóriumában Bartókkal és Reinitz Bélával együtt folytatott tevékenységét. Majd később, bár kisebb veszéllyel, de nem keve­sebb fondorlattal támadta meg őt és vele együtt Bartókot a Horthy­­korszak hírhedt vallásos uszító­­jának, Bangha páternek a lapja, a „Magyar Kultúra.” Zenéjüket destruktívnak bélyegezte, és meg is magyarázta, mit ért rajta: „Destruktív a mai szóhasználat szerint az, aki szélsőbaloldali jel­legű, nem épületes világnézetet vall s tevékenységével rombol, ront, bomlaszt, zülleszt, mállaszt, durvít, piszkít azokon az erkölcsi értékeken, melyek a fennálló nem­zeti s társadalmi rend pilléreit képezik...” (1937. aug.) Bartók és Kodály zenéjének ez az ocsmány támadás azonban ak­kor már aligha árthatott. A nem­zet egészséges és haladó gondol­kozási rétegei számára már vi­lágos kellett hogy legyen — és ebben a felismerésben kétségtele­nül szerepe volt a külföldnek is —, hogy itt épp egy szólamoktól mentes, mélyen megalapozott ha­­zafiság kibontakozásáról van szó, nagy és hősies tettről, amit rövi­den úgy fogalmazhatunk meg: egy nemzet zenekultúrájának meg­teremtése és nemzetközivé tétele. Nemcsak századunk egyik legna­gyobb zeneszerzőjét, de nemzetünk legnagyobb tanítómesterét vesz­tettük el Kodály Zoltánban. Ta­nítványai voltunk és vagyunk mindahányan , ki közvetlenül, ki közvetve. De nemcsak mi, muzsi­kusok. Kodály az egész nemzet tanítómesterévé vált és nemcsak zenére tanított. Mert semmi se ál­lott távolabb tőle, mint a zenész mesteremberek egyoldalú „zene­központúsága”. Nagy pedagógiai programjában a zene nem cél, ha­nem eszköz volt a kulturáltabb, a teljesebb, a társadalmilag haszno­sabb ember kialakítására. Egész életének szakadatlan küzdelme a zenei írás-olvasás fejlesztésére, a zenei ízlés csiszolására olyan pszi­chológiai és pedagógiai tapaszta­latokon nyugodott, melyek arra utaltak, hogy itt nem pusztán az élet megszépítéséről van szó, ha­nem arról is, hogy a zene disz­ciplínáján felnőtt ember közvetve is gazdagodik általa. Tanítómesteri magatartása élet­művét is jellemzi, és itt nem ki­zárólag az oktatásban is használ­ható műveire gondolok, hanem ar­ra, hogy a nagy, nem pedagógiai művekben is az etikai elem s raj­ta keresztül a nevelő attitűd domi­nál. Ő nem egyszerűen megmutat, láttat, feltár, hanem tanítani-ne­­velni törekszik. Egyszer egy szüle­tésnapi hangversenyén, a Psalmus nagysikerű előadása után mesélte ezt a kis történetet: Azt mondta nekem valaki — emlékezett vissza a mester —, hogy valahányszor hallja a Psalmust, mindig jobb emberré válik tőle. Nos, én azt kívánom — tette hozzá Kodály —, hogy minél kevesebbszer kell­jen játszani ezt a művet!” — Íme, világosan és aforisztikusan megfo­galmazva a legjellemzőbb kodályi magatartás: az etikai célnak a mű fölé emelése. Pedig ez a mű önmagában is csodálatos, és kifejező-ábrázoló ereje is hatalmas. Bázisa a ma­gyar parasztdal, ez a hihetetlenül gazdag ősforrás, amely egyszerre szolgáltatott Kodálynak — és ve­le együtt Bartóknak is —alapanya­got, mintát, ösztönzést, világnéze­ti távlatot és nemzeti hátteret. Bartók figyelmét egyébként­­­z hívta fel a népzenekutatásra és ő mutatta meg a nagy pályatársnak a német szellemű zene hegemóniá­­ját legyőzni segítő másik nagy példát, mintaképet: a francia mes­terek, Debussy, Ravel zenéjét. Főleg e két forrásból — a nép­zenéből és a kortársi francia ze­néből — táplálkozott művészete, ezekből teremtette meg azt a sa­játos magyar lírát, amely az Op. 1-es Énekszótól, a Psalmus Hun­­garicuson keresztül a Zrínyi szó­zatáig ívelve nemcsak egy alkotó­­művész életművének nagyságáról tanúskodik, hanem arról is, hogy ez a mester képes volt szinte a semmiből egy egész nemzeti zene­kultúrát teremteni. Sőt, még egy olyan dologra is futotta erejéből, melyre még nem is volt példa a zenetörténetben: az elveszett vagy meg sem született régi magyar ze­nének — nemzeti hagyományunk e bántóan hiányzó darabjának — látnoki rekonstrukciójára, megké­sett, de nem hasztalan pótlására. Az életmű azonban e két fontos gyökér mellett egy harmadik gyö­kérrel is kapaszkodik az európai hagyomány legnemesebb és legél­tetőbb humuszába: a régmúlt kin­cseinek átvételével és alkotó, kor­szerű újrafogalmazásával. Ez a harmadik gyökér önmagán belül is hármasan ágazódik: megtaláljuk benne a nagy barokk zene, J. S. Bach kontrapunktikus diszciplíná­ját, valamint a nála még régebbi Heinrich Schütz biblikus drámai­ságát és a reneszánsz kóruskultú­ra nagy alakjának, Palestrinának latin vokalitását. E három gyökér, így együtt, azt mutatja, hogy a múlt legkülönbözőbb rétegei is homogén módon olvadnak össze Kodály kifejezésvilágában, szere­pük azonban korántsem korláto­zódik az archaizálásra, inkább a szoros, eltéphetetlen kapcsolatot biztosítják a zene legnemesebb vo­kális hagyományaival. Kodály művészetének nevelői attitűdjét mutatja az is, hogy kö­zéppontjában az énekhang és az énekhangokból összeálló kórus állt. Itt, ezen a ponton találkozik a primitív népzene és a legcsi­szoltabb reneszánsz kórusmuzsi­ka: mindkettő a legtermészetesebb „hangszert” használja és mindket­tőben a közösségi szellem uralko­dik — itt fogantatása tekintetében, amott funkciójában és megvalósí­tásának feltételeiben. Arra építeni— ami közkincs­ és úgy építeni, hogy mindenki részt vehessen benne — ez a legdemokratikusabb elv a művészetben. És tegyük hozzá: ne­velői elv, hiszen a nevelés már ter­mészeténél fogva is demokratikus magatartás, a tudás közösségivé té­tele, terjesztése, széles körben va­ló kisugároztatása. „A zene min­denkié” és „A zene legyen min­denkié” gondolatpár milyen jól mutatja meg a kodályi nevelőmun­ka dialektikus folyamatát, a már adott anyag felhasználását, fel­emelését és átalakítását egy ké­sőbbi, magasabb szintű visszajut­tatás érdekében! A művészet társadalmi funkció­jának és felelősségének legmé­lyebb átérzéséből fakad ez az al­kotó és nevelő elemekből összete­vődő komplex tevékenység, amit úgy nevezünk: Kodály Zoltán életműve. Mert ő nemcsak magára az alkotásra gondolt, hanem azok­ra az összekötő láncszemekre is, melyek révén a művészet valóban belekerülhet a társadalom életé­nek egészséges áramába. Ha ez a körforgás megvalósul — és meg­valósulását biztató jelek mutatták már életében —, ez fogja Kodály Zoltán emlékét megőrizni minden­nél maradandóbban. Kárpáti János Poeta doctus, poeta docens Kondor Béla rajza lem: sokszor nagyobb teret kap­nak a lapban a társművészeteket érintő cikkek és tájékoztatók, mint az irodalmiak, holott az És irodalmi és politikai hetilap. Na­gyobb teret kellene adni a ki­mondottan szépirodalmi művek­nek. Hiányolom a­z irodalmi, mű­vészeti, kulturális hírrovatot. Egyébként a lapban helyet ka­pott viták értékesek és haszno­sak, csak az egyes cikkek néha terjengősek. GARAI GÁBOR: A magyar irodalmi életben ma sokféle eszmekor, művészi ten­dencia, szemléleti és stílusirány él együtt. Meggyőződésem sze­rint egy irodalmi és politikai or­gánumnak az a hivatása, hogy mind eredeti művek publikálásá­val, mind kritikai visszhangjá­ban, mind pedig publicisztikai tevékenységében teret adjon mindebből annak, ami érték. Vagyis a maga területén vállal­ja azt a szerepet, amit csakis marxisták tudnak betölteni: min­den igazi, haladó nemzeti érték objektív megőrzésének funkció­ját. Az a véleményem, hogy az És ennek az igénynek lényegében megfelel. Orientációja világosan marxista szellemű, és szívesen látja, széleskörűen bebocsátja a lapba a mai magyar irodalom legkülönfélébb alkatú, szemléle­tű, stílusú művelőit. Kritikai munkája minden irányban szó­kimondó, s ha néha téved is, saját véleménye van, ami, saj­nos, szokatlan, de mindenesetre jó dolog. Ez a bók, persze, relatív. Rá­adásul nem is vagyok egészen el­fogulatlan. Az És irodalmi saj­tónkban az egyetlen olyan lap, amelyet valóban otthonomnak érzek. Lehet, hogy akadnak, akik csodálkoznak ezen. Hiszen évekig részt vettem a lap szerkesztésé­ben, és kollégáim bizonyára em­lékeznek rá, hogy akkoriban sok fenntartásom, sőt egyenes kifogá­som is volt a lap profiljával szemben. De hát úgy látszik, messziről minden szebb. És az el­telt idő alatt sok minden ked­vezően változott meg az Ésben. Érettebb lett, kiegyensúlyozot­tabb, kiforrottabb és határozot­tabb. Egyébként továbbra is úgy gon­dolom, hogy nem terhelné a lap publicisztikai-kritikai-polemikus funkcióját, ha jó versekből, jó novellákból, igazán irodalmi ri­portokból többet adna. GODA GÁBOR: Könnyelmű vállalkozás lenne egy irodalmi és társadalmi heti­lap tíz esztendejéről néhány sor­ban elemző és értékelő kritikát mondani. Az ilyen orgánum pozi­tív és negatív jellemzői tíz év iro­dalmi életének elemzése nélkül csak szubjektivizmusba merülhet­nek. És az sem reális, ha az Élet és Irodalmat a többi társadalmi és irodalmi sajtóorgánummal való összehasonlítás nélkül analizál­nánk. Születése körülményei, amint azt közkedvelt szavunkkal mon­dani szokták, „bonyolultak” vol­tak. Vajúdásánál és megszületé­sénél jelen voltam Bölöni mellett. Ma azokat a számait és írásait kedvelem, amelyek egy valóban korszerű progresszivitás céltuda­tos kifejezését szolgálják. He­lyeslem azt a törekvést, amely a retrográd hagyománykultuszt száműzi, de kibontakoztatja mind­azokat a nemzeti és nemzetközi hagyományokat, amelyek nélkül nincs haladó program. Tisztelem a lap antifasiszta törekvését, mert ebben látom sok egyebek között józan és egyedül reális patriotiz­musát. Örülnék, ha sikerrel fo­kozná azt a törekvését, hogy a reális bázison szélesítse gárdáját, így időszerű progresszivitása egy­re bővülne felesleges koncessziók, és szükségtelen, az egész irodalmi életet sokszor zavaró taktikázá­sok nélkül. Okos volna, ha gazda­godó publicisztikájában irodalmi és társadalmi folyóirataink sok­szor zűrzavaros állapotát higgad­tan, de átfogóbban és sokrétűb­ben kommentálná. Értékelem szerkesztői munkájában azt a tö­rekvést, hogy igyekszik megbir­kózni a magyar irodalom még mindig sajnálatos és mesterséges sajátosságával: az „urbánus” és „népi” irodalom látens kettősségé­vel. Ez volna minden irodalmi or­gánum helyes célkitűzése, mert ez a szemlélet veszi hitelesen figye­lembe, hogy egy szocialistává alakuló társadalomban éppen a szocialisztikus elem a népi, és az utat csak lerövidítené minden fö­lös kettősség mellőzése. S termé­szetesen az efféle hetilap nem nélkülözheti az újabb és újabb költői és prózai nemzedékek je­lentkezését és segítését. Egyszó­val, úgy látom, hogy a lap leg­utóbbi időszakában megvan — legalábbis relatíve — az a törek­vés, ami nélkül az efféle lap meg nem áll. Nem szellemi egyve­leg akar lenni, hanem igyekszik eszméit viszonylagos félreérthe­­tetlenséggel népszerűsíteni olva­sói körében. Progresszivitásának KORKÉRDÉS szilárdságától és fokozódó egyér­telműségétől függ olvasótáborá­nak növekedése és hűsége. GRANASZTÓI PÁL: Azt a néhány éve bekövetke­zett változást, melynek során az Élet és Irodalom a túlnyo­móan szépirodalmi igényű tarta­lomtól a társadalmi és egyéb ak­tualitások, kulturális témák, oly­kor riportok felé fordult, nyom­ban helyeseltem. Bár a számok­nak talán nagyobbik felét nem láttam, s így nem érzem maga­mat jogosultnak határozott meg­állapításokra, mégis a látottak alapján úgy vélem, ez a válto­zás helyesnek is bizonyult: a la­pot élénkebbé tette és a címében jelzett élethez közelebb hozta, így hát újabb profilváltozást nem vélnék szükségesnek. Legfeljebb az a kérdés lehet jogosult, meny­nyiben képes a szerkesztés és a rendelkezésre álló vagy fellelhe­tő anyag ezt az igényt, profilt ki­elégíteni? Talán a méret kérdé­se is felmerülhet: lehetséges-e egyáltalán hetenként ilyen terje­delmet egyenletes színvonalon, valóban érdekes anyaggal kitöl­teni? Efelől nem vagyok biztos. A másik az írások jellege; nem ad-e ez az újabb profil szükség­képpen túlzott teret műfajtalan, sem szépirodalmi, sem ismeret-?

Next