Élet és Irodalom, 1967. július-december (11. évfolyam, 26-52. szám)

1967-09-16 / 37. szám - N. Sándor László: Tanévnyitó után (1. oldal) - Lukácsy András: A néző művészete • Százezrek színháza sorozat. Hegedüs Géza: A néző művészete (1. oldal) - Kálmánchey Zoltán: Leány • kép (1. oldal) - Veres Péter: Olvasónaplómból. A magyar „Elveszett illúziók” • Móricz Virág: Móricz Zsigmond szerkesztő úr (Szépirodalmi) (1. oldal)

Erki Edit: Lillafüred, 1942. (5. oldallátogatóban Kardos Lászlónál (12. oldal) Tanévnyitó után Mitsem változik a kép évek, évtizedei óta: riadt-idegenül bámészkodó, az idő múlásán könynyező szülők, új s régi társaikat kereső fiúk és lányok, kék ünneplők, matrózruhák, rakottaljak egy centivel térd alatt,milyen önfeledt örömmel dobják le majd tulajdonosaik otthon egy öt centivel rövidebb viseltes kedvéért). Magabiztos, szigort sugárzó tanártekintetek, (de belül mennyire teli ilyenkor minden pedagógus rejtett feszültséggel, a nyitány lámpalázával.) Tanévnyitó szónoklat, jól kicsiszolt körmondatokkal, hazáról, emberségről, kötelességről , fészkelődés a hátsó sorokban, sustorgás nyári szerelmekről, fürdőhelyi kalandokról. Tanévnyitó. Az ezt követő iskolai rend is, a foglalkozások szakaszosan ismétlődő sorával felelős izgalmaival, diákcsínyeivel, változhatatlannak tűnik. A tanítás, az iskolai élet tartalma azonban változik. Nemcsak a gyermekarcok cserélődnek évről évre, de más a diákközösségek érzelem- és tudatvilága, mások az iskolai kollektívák feszítő és kohéziós erői, más a gyerekek hazulról hozott erkölcsi szemlélete, mint például egy évtizeddel ezelőtt. Másért tanulnak és másért nem tanulnak, más iránt és másként érdeklődnek. Milyen IS a mai középiskola? Sokat és sokan vitatkoznak róla, többet, mint bármikor eddig. Mindenesetre vibrálóbb és izgatottabb a légköre, mint korábban. Engem nagyon megfogott az a frappáns hasonlat, amellyel a középiskolát egy iskolaigazgató jellemezte minap. — Az iskola nem más — mondotta —, mint egy nagy szellemi versenypálya, ahol kezdettől fogva keményen hajtanak és igyekeznek a karrier melletti előnyös pozíciói, az egyetemi felvételin végül pontot jelentő érdemjegyeket megszerezni. A lemaradók csak becsületből kocognak végig a pályán, mit sem törődve azzal, hogy, egykét, vagy három testhosszal maradnak el. E versengés, a szülő a doppinggal együtt, gyakran feszült légkört teremt, s minden rossz lépés: a vártnál egy jeggyel roszszabb dolgozat, vagy félig sikerült felelet, valóságos lelki traumához vezet. A verseny a győzteseket bámulatos szellemi erőfeszítésre készteti. A közvélemény jól ismeri a tizenhat-tizenhét éves csodatudóskák nemzetközi sikereit. Minden osztályban akad jónéhány fiú és lány, ahol az iskolán kívüli ismeretterjesztő irodalom és az egyetemi tankönyv régióiban kalandozik. Nincs érettségi, ahol az elnök ne beszélgethetne folyékonyan öt-hat (Folytatás a 2. oldalon.) Kálmánchey Zoltán: Leány LUKÁCSY ANDRÁS: A NÉZŐ MŰVÉSZETE Rengeteget írtunk már, kritikusok, pedagógusok, újságírók az alapvető esztétikai nevelés hiányosságairól — csak én egymagam annyit, hogy restellek újra visszatérni a témára. De vissza kell térni rá ismét és ismét, mert a kérdés megnyugtatóan rendezve mindmáig nincsen. Megnyugtatóan? — egyáltalán semmiképpen! Vegyük az iskolai tananyagot: a fiatalok elenyészően kevés esztétikai ismeretet kapnak, állításaimat lehet ellenőrizni. Az irodalomban a tanterv szerint szinte semmit — hacsak nincs egy lelkes tanár, aki magánszorgalomból megkísérli, hogy elcsípett ötpercekben bevezesse diákjait a műélvezet tudományába. A képzőművészetekről legfeljebb a humántagozatban valami egész keveset, de a modern művészetről már semmit. Zenében ismét semmit — de még a nagy hévvel meghirdetett filmesztétikai oktatás ügye is holtpontra jutott. (Noha ez volna aztán az igazi, tömegeket érintő közönségnevelés.) Dramaturgiai ismeretekkel, a színházbajárás művészetével pedig végképp nem találkoznak a tanulók sehol, talán csak elvétve egy-egy osztályfőnöki óra élmény-megbeszélésén, de hát mi fér bele abba? Semmivel sem jobb a helyzet az iskolán kívüli népművelés területén: rendszeres és átfogó esztétikai ismeretterjesztés alig folyik, ami pedig van, az, akárcsak az iskolai tananyagban, rendkívül kevés és esetleges. A viszonylag legnagyobb összefüggő, szakszerű sorozatok: a szabadegyetemek esztétika-előadásai országos viszonylatban kevés embert érintenek. További — most már módszerbeli — negatívum, hogy a művészettörténet-oktatás maga is, iskolában és azon kívül, lényegében még mindig adatokra épülő, az élményszerzés természetrajzába sem itt, sem ott nem vezet be módszeresen semmiféle ismeretközlő apparátus. Egy szabályszerű, már kezdetben is jól fejlett ellentmondás növekszik a szemünk előtt egyre hatalmasabbra. Kulturális nevelő- és propagandamunkánk nagy apparátussal és minden erővel arra irányul, hogy a nívós művészeti alkotások minél szélesebb rétegekhez jussanak el; másfelől azonban az esztétikai képzésben részesülők — tehát a művészetekhez felkészülten közeledők — aránya viszonylagosan egyre csökken. Mondhatni, rohamosan csökken, hiszen közben a művészetek is fejlődnek, az ismeretanyag is bővül. Végső soron itt az oka annak, hogy a magas művészetek és a korszerű formák iránti érdeklődés aggasztóan lassúbb ütemben fejlődik, mint az, várható vagy szükséges volna, és amint azt általános gazdasági és civilizációs fejlettségünk indokolná. És itt az oka az ifjúság, különösen a teenagerek sokat bírált ízlésbeli egyoldalúságának is; a bírálat jószerivel nem őket illeti, inkább csak szenvedő alanyai ők egy áldatlan helyzetnek. A kérdésre mindig újra visszatérünk, de peres hangunk lassan bereked, indulataink eliszaposodnak, annyira nem történik az ügyben semmi lényeges. Beérnénk persze most már szerényebb kezdeményezésekkel is, ha már az átfogóbb megoldásra valami oknál fogva nincsen mód. Örömmel üdvözöljük azt a sorozatot is, amely ennek a néhány sornak megírásához most az apropót adta: szívesen fogadjuk a Százezrek színházát, ezt a soványka kötetekből álló tömegkiadványt, mert beköszöntője szerint olyasmire vállalkozik, ami ugyancsak hiányzik: hogy ugyanis a színházbajárók szélesebb körét a színházművészet műhelytitkaiba beavassa, és a drámák befogadásának, a műélvezetnek alfabétájára megtanítsa. Egyik-másik kötete példamutató is az alapfokú esztétikaoktatás módszerében. A néző művészete például, amelyben Hegedűs Géza a nézőtéren ülő átlaglátogató szemszögéből próbálja megmagyarázni az alapvető színházi jelenségeket. Vagy A rendezés titkai, amelyben a kiváló színháztudós, Staud Géza elemzi a rendező művészetét, és foglalja össze a rendezői stílusok történetét. Más köteteiben azonban ez a sorozat is beleesik a népszerűsítő vállalkozások gyakori hibájába —s e tekintetben nem mentené fel a szerkesztőt az sem, ha az olvasmányosság vagy a „közönségcsalogatás” szempontjaira hivatkoznék —, mesélni kezd, anekdotát ad népszerű tudományos ismeretterjesztés helyett. (Akár a pesti kabaréról szóló kötetet tekintjük, akár a sikeres operettprimadonnánkról szóló — egyébként saját műfaján belül helytálló — könynyed életrajzot.) A jelenség mögött, amely az egész, jól induló sorozatot felvizenyősítheti, az rejlik, hogy nincs elegendő számú népszerűsítő szakemberünk, nincs elegendő számú hozzáértő írónk az egyes területeken. Olyan, aki az olvasmányosság szempontjait a módszeres tudománnyal össze tudná egyeztetni. Lényegében ugyanez a helyzet a pedagógusok és előadók között is: népszerű művészetelemzéshez, alapvető esztétikai kérdések érdekes megbeszéléséhez igen kevesen értenek. Az a gyanúm, hogy a kérdésnek itt van a gyökere. Hogy a problémakomplexus megoldását a szakemberképzés területén kell keresni. Ha egyetemi és főiskolai szinten jobban ügyelnének a dologról, ha el tudnánk szakadni valahára az adatokra építő művészettörténet-oktatás megmerevedett rendszerétől, de már itt, a tanárképzésben sokkal több alkalmasan felkészült előadó és tudomány-népszerűsítő születnék a továbbiakban, és a tömegek esztétikai nevelésének ügye, ha lassacskán is, megoldódhatnék. Addig azonban, félek, egyhelyben fogunk toporogni. sas ■ XI ÉVFOLYAM, 37. SZÁM ÁRA 1,50 Ft 1967. SZEPTEMBER 16. ------------------------------------.SH—flBg—ISS9 VERES PÉTER: OLVASÓNAPLÓMBÓL Ezt a könyvet — Móricz Zsigmond szerkesztő úr — fel kell olvasni. Legalábbis azoknak, akik „irodalommal foglalkoznak”. Semmiféle ismertetés, semmilyen okos olvasónapló nem adhat képet róla. Felét-harmadát idézni kellene. S különben is az egyik embernek ez és ez benne az érdekes, a meghökkentő, a felfedezés, a leleplezés, a másiknak az és amaz. Én hát csak abból jegyzek itt fel valamit, ami nekem nagyon fontos. Másoknak más lehet ugyanilyen fontos. És mindegyiknek igaza lehet. Benne van az a hiányzó társadalmi regény is, ami a kapitalizálódó Magyarországról és Budapestről nincs megírva: a magyar Elveszett illúziók, így hát én is csak rapszodikusan, ahogy a könyvhöz illik. Amikor azt olvasom, hogy Rózsahegyi Kálmánnak — a színésznek — 1800 pengő a havi fizetése a Nemzeti Színháznál (meg a sokféle külön fellépés), de kevés neki, mert sok az adóssága, tehát át akar menni a Király Színházhoz egy hónapi vendégjátékra 4800 pengőért, elkap a düh, pedig nem látszom dühöngő típusnak. Nem azt hánytorgatom, hogy ugyanekkor és csak 40—50 pengőt kerestem, mint pályamunkás, hanem azt, hogy a világgazdasági válság előtt ez a havi „fix” ugyan még csak 60 mázsa búzát (akkoriban ebben számoltak), de nemsokára 300 mázsát ért. Egy egész évre számolva már ez is 3600 mázsa. Egy ezerholdas birtoknak nem is a jövedelme, hanem a teljes gabonatermése. (Ezer holdból 4—500 hold lehet a kalászos). Tessék utánaszámolni a többit! Én csak ennyit mondok a komprádor-burzsoázia! Valamikor 1930 táján, a közeli boltosunk, Friedländer Jenő, aki A magyar „Elveszett illúzió” már sejtette, hogy „van bennem valami”, ideadta nekem a Pesti Napló egyik vasárnapi számát. Móricz Zsigmondnak egy novellája volt benne: Az úr a tornácon ül... (Mit szólok hozzá? Elolvastam. Mit szólhat egy magyar napszámos az ilyen íráshoz? Ez igen! Ez az igaz írás! Most felfedezni vélem a naplójegyzetei között a novella forrását: „Tegnap Miklós Andorék elkeseredetten mondták, hogy ez a magyar faj 3000 év alatt se tudott önálló lenni... Akkor sose is fog. Ma néztem Berki Andrást, a kertészt, ahogy egész nap kitartóan dolgozott... Ez a magyar nem Miklós Andor. És Miklós Andornak van egy országa az országban, s Berki Andrásnak semmije ..., mert Berki munkavégző, s munka közben nem gondolhat másra, csak a palántáira. Miklós Andor a munkavégeztető, aki arra gondol, hogy másokat beállítson.” Igen, az úr a tornácon ül.Magyarország tornácán. Még egyszer: komprádor-burzsoázia! És utána: Magyarországon forradalom kell! Magyarországon forradalom lesz! Amikor az ilyeneket olvasom, újra és újra igazat kell adnom hajdani önmagamnak, pedig akkor nem is mondtam, csak éreztem: író, dögölj meg, dögölj éhen, vagy eredj kapálni, maltert hordani, kezdj akármihez, ahol kenyeret kereshetsz, de ebbe ne menj bele! És mondjad harsányan, együtt József Attilával: — Le a kapitalizmussal! Hatalmat, húst a dolgozóknak ! De tovább is csak rapszódikusan. Elszomorító és kiábrándító lehetne, amit a színművekről és a színházakkal való „vacakolásokról” ír Móricz Zsigmond, ha ugyanakkor ott nem volna, hogy mindezt önmaga is látja. És az a kegyetlen éleslátás, ahogy közben az embereket jellemzi, mindent kiegyenlít, önhitt üzletes okosokon, akik Móriczban egy érdekesen fura magyart, afféle naiv „őstehetséget” véltek, úgy átlát, és egy-két szívig hatoló tőr-szóval úgy elénk állítja őket, hogy az ember kajánul csak azt sajnálja, hogy nem olvashatják már a saját ítéletüket. Csakhogy a papokról, kisurakról, nagyparasztokról, sőt a nagyurakról való ítéleteit megtalálhatjuk a könyveiben, a polgárokról, a sajtó, az irodalmi és kulturális élet embereiről azonban csak ezek a naplójegyzetek mondanak valamit. Nyilván csak a töredékét annak, ami volt. Felhányhatnám: nem volt elég önérzetes. De hát lehetett? Jól tette, hogy nem engedte magát a Szabó Dezső-i dühökbe belehajszolni. Azt írja egy helyen: „Gyávaság. De ha gyáva nem volnék, már régen felakasztottak volna.” Ilyen értelemben bizony már Shakespeare — az emberi világ legnagyobb költője — is gyáva volt. Mindent áttételesen írt meg. Még ami direktnek látszik is a királydrámákban, azt sem köszönik meg sem a tegnapi, sem a mai, sem a holnapi királyok, ha egy kicsi magukhoz való eszük van. Szerencse, hogy az akkoriak eléggé rövidlátók és ostobák voltak a Henrikek (Folytatás a 2. oldalon.)