Élet és Irodalom, 1969. január-június (13. évfolyam, 1-26. szám)

1969-04-12 / 15. szám - Ladányi Mihály: Panaszfal • vers • Költészet napja 1969 (4. oldal) - Merkovszky Erzsébet: A költészet számai 1968-ban (4. oldal) - Timár György: „Műfordítói nagyüzem” (4. oldal) - Zelk Zoltán: Pénteki levél. A nyilvánosság kapui (4. oldal) - Balogh Péter: Illusztráció • kép (4. oldal)

KÖLTÉSZET NAPJA -1969 LADÁNYI MIHÁLY Panaszsal Elmennek éveim elhagynak asszonyaim keserű órák ökrei cammognak rajtam a szomorúságnak annyi csülke tapossa életem hogy aki utolsóként rámmered akár egy öreg országútra nézne Nem lett belőlem áruló se hadvezér fegyverem nem volt golyóra­töltve hagyma és bor szagában Irigyeltem a szegényebbeket úgy jön el a halál is meglehet mint amikor az ár egy csigaházat a sziklás partra csap s ha vérem átszivárog ezen a csigaházon elmossák a vizek felfalják a halak Addig pedig szemem belefárad a keresésbe amíg az utolsó kocsmában megtalálom aki a fröccsöspohár felett még ellát valahova lábam lejárom mikorra rálelek öregapámra aki tenyerébe veszi az anyaföldet és perget ujjai közt belőle mindenkinek aki rászületett Fárasztó ez az utánajárás uram sejtheted S addig örökké szemben azokkal akik tízdeka tepertőn is eléldegélnek paraszt véreimmel akik ettek Dózsából és leköpdösték a vemhes domboldalakat munkásokkal akik a Tanító Úr után harmincöt évvel herendi porcelán­ nők közé zárják az olvasatlan klasszikusokat szemben a munkás feleségével aki a gyufán takarékoskodik és a gyufaveszteséget igyekszik behozni a mosdóvizen a házbeli vénekkel akik megjárták Auschwitz bugyrait és most Dajan-t emlegetik szemben a polgárság jólfizetett rokonszenvével a villamosbérlet-demokráciával a kompromisszumokkal S közben az Új Világról a Vérrel Megváltott Békéről a Félelemnélküli Generációról kitalálni magamnak mindig valami derűs végű történetet . A költészet számai 1968-ban Az elmúlt évekhez hasonlóan, ismét áttekintettük hét magyar iro­dalmi folyóirat, az ALFÖLD, a JELENKOR, a KORTÁRS, a LÁ­TÓHATÁR, a NAPJAINK, a TI­­SZATÁJ, az ÚJ ÍRÁS, továbbá az ÉLET ÉS IRODALOM 1968-as szá­mainak vers-publikációit. Ebben az évben először átlapoztuk a vers­közlés szempontjából legigényesebb országos napilap, a NÉPSZABAD­SÁG kulturális rovatát. Számítá­sunk alapja a vers­­ terjedelmére és esztétikai értékére való tekintet nélkül A nyolc irodalmi lapban 1968-ban 1800 vers jelent meg (1966-ban: 1776, 1967-ben: 1866), a Népszabad­ságban 169. Közülük magyar költő műve 1757 (1966: 1560, 1967: 1598), külföldié 212 (1966: 216, 1967: 268). A műfordítások száma az elmúlt évekhez képest csökkent (a leg­többet, 45-öt a Napjaink közölte), s az élő magyar költészet nagyobb helyet­ kapott. Az 1757 magyar vers 304 költő műve. A legtöbb magyar verset az előző évekhez hasonlóan az Élet és Irodalom közölte (305). Utána a sorrend a következő: Új Írás 226, Alföld 214, Látóhatár 176, Jelen­kor 173, Napjaink 171, Tisza­táj 166, Népszabadság 166, Kortárs 189. A legtöbb magyar költőt is az Élet és Irodalom közölte: 126-ot. A további sorrend: Alföld 84, Kor­­társ 83, Új Írás 76, Népszabadság 69, Jelenkor 66, Tiszatáj 63, Nap­jaink 53, Látóhatár 36. A havi folyóiratok közül számon­ként az Új Írás közölte a legtöbb verset, átlag 19-et, s a Kor­társ a legkevesebbet, átlag 14-et. Az Élet és Irodalomban hetenként át­lag 6 vers jelent meg, azaz havi át­lagban 24—25. A Látóhatárban két­havonta 30. 20 versnél többet a következő 14 költő publikált 1968-ban: Ladányi Mihály 40 Horváth Béla 34 Kalász László 30 Serfőző Simon 30 Pákolitz István 37 Demény Ottó 26 Vas István 26 Bella István 23 Fodor József 23 Győre Imre 23 Mezei András 22 Illyés Gyula 21 Vihar Béla 21 Szepesi Attila 20­­20 versnél többet publikált 1966- ban 16, 1967-ben 12 költő. Ebbe a csoportba került 66-ban, illetve 67- ben is: Demény Ottó, Kalász László, Ladányi Mihály, Serfőző Simon, Pákolitz István, Fodor Jó­zsef, Illyés Gyula, Takács Imre és Weöres Sándor neve.) Az egyes költők közlési lehetősé­geit az alábbi számok mutatják: 1 vagy 2 verset jelentetett meg a 304 költő közül 120 (39,5 százalék), 3 vagy 4 verset 70 (23 százalék). A fennmaradó 38 százalékból 54-en a—9, 46-an 10—19 verset adtak köz­re. Élő költőinknek összesen 4,6 százaléka került bele a fenti név­sorba, 20-nál több versével.­­ És vajon kik egy-egy lap legin­kább foglalkoztatott költői, megje­lent verseik számának sorrendjé­ben? ALFÖLD 1. Niklai Ádám 10 2. Bényei József 9 3. Boda István, Kalász László, Kertész László . (Összehasonlításul: 1966: 1. Niklai Adám. 1967: 1. Niklai Adám.) JELENKOR 1. Pákolitz István 14 2. Csorba Győző 11 3. Pál József 8 (1966: 1. Pákolitz István. 1967: 1. Csorba Győző.) KORTÁRS 1. Benjámin László 8 2. Illyés Gyula 7 3. Váci Mihály 6 (1966: 1. Fodor András. 1967: 1. Fodor András, Rákos Sándor.) LÁTÓHATÁR 1. Horváth Béla 34 2. Fodor József 19 3. Vihar Béla 14 (1966: 1. Fodor József. 1967: 1. Fodor József.) NAPJAINK 1. Kalász László, Serfőző Simon 10 2. Ratkó József 12 3. Ladányi Mihály 11 (1966: 1. Serfőző Simon. 1967: 1., Serfőző Simon, Kalász László.) TISZATÁJ 1. Andrássy Lajos 9 2. Bécs Ernő, Petri József 7 3. Kányád­ Sándor, Szepesi Attila, Utassy József, Veress Miklós 6 (1966: 1. Veress Miklós. 1967: 1. Simai Mihály.) ÚJ ÍRÁS 1. Illyés Gyula 10 2. Nagy László 8 3. Béres Attila, Ratkó József 7 (1966: 1. Csoóri Sándor. 1967: 1. Illyés Gyula.) ÉLET ÉS IRODALOM 1. Vas István 15 2. Zelk Zoltán 11 3. Győre Imre, Ladányi Mihály, Simonyi Imre 7 (1966: 1. Kassák Lajos. 1967: 1. Weöres Sándor, Rákos Sándor, Garai Gábor, Csoóri Sándor.) NÉPSZABADSÁG 1. Ladányi Mihály 13 2. Bella István, Győre Imre, Képes Géza 10 3. Garai Gábor 8 A számok azt mutatják, hogy az Alföld, a Jelenkor,, a Látóhatár és a Napjaink, e három éven át határozottan törekedett egy-egy költőjének kiemelésére, míg a többi lap kiegyenlítettebb szerkesztési módszert követett Befejezésül: az élő magyar köl­tőknek összesen 67 verseskönyve jelent meg az elmúlt évben; ebből 1 jugoszláviai, 5 csehszlovákiai és 18 romániai magyar költő munkája. Válogatott vagy gyűjteményes kö­tettel 15-en jelentkeztek, 44-en új versekkel. Merkovszky Erzsébet „Műfordítói nagyü­zem" Április 12-én érkezik hazánkba a Magyar Pen Club ösztöndíjával Pierre della Faille, a mai Belgium egyik legjelentékenyebb költője, aki már eddig is számos magyar verset fordított franciára. Ezúttal egy hónapot tölt nálunk, hogy Il­­­lyés Gyula verseiből fordítson le egy csokornyit, magyar költő-for­dítók, nem utolsó sorban éppen Illyés segítségével. Pierre della Faille nem először látogat el hozzánk; mostani itt­­tartózkodásának az ad különös jelentőséget, hogy vele indul a Pen Club nagyarányú ösztöndíjas­programja, irodalmunk, minde­nekelőtt líránk idegen nyelvekre való fordításának mindeddig leg­nagyobb szabású, legátfogóbb kí­sérlete. Nem az ügyes szervezés, hanem a jelképekre olykor fogé­kony véletlen tette, hogy ez a program éppen költészetünk idei ünnepének másnapján kezdődik. Mi is ez a program? Néhány évvel ezelőtt Párizsban Gara László kitűnő műfordító­csapatot hozott létre igen jeles francia költőkből, akik a magyar műfordításnak Párizsban eladdig ismeretlen hagyományai szerint láttak neki java költészetünk francia nyelv tolmácsolásának. Így születtek sorra a József At­tila-, Kassák-, Ilyés-kötetek, s így jött létre a Seuil kiadó emlé­kezetes magyar költői antológiája, mely a kezdetektől napjainkig mutatja be a magyar poézist. A Gara-féle szerkesztési módszer igen helyes felismerésen alapult: a puszta nyersfordítás sosem le­het elegendő ahhoz, hogy az ere­detivel egyenértékű műfordítás keletkeznék. Az „Indulási nyelvet” tökéletesen ismerő és „versül” is tudó partnernek kell az „érkezési nyelvet” tökéletesen ismerő költő­fordítóval együttműködnie. Igen ám, de hogyan? Hiszen egy — vagy pláne: több — ma­gyar költőt e feladattal évekre Párizsba delegálni nyilvánvaló ne­hézségekbe ütköznek. Meg aztán, bármennyire „költészeti nagyha­talom” is Franciaország, líránk megfelelő terjesztésének feladata nem szorítkozhat egyetlen nyelv­területre. Mármost a szélrózsa minden irányába küldjünk for­dító-szerkesztő partnereket? Ek­kora irodalmi „külképviseletet” még a mienknél gazdagabb or­szágok sem engedhetnek meg ma­guknak. S így született meg az elhatáro­zás: ha a hegy nem megy Moha­medhez, menjen Mohamed a hegyhez. Vagyis a külföldi mű­fordítók jöjjenek — a Magyar Pen Club vendégeként — Ma­gyarországra, dolgozni. Az állami szervek megértéssel kezelték ezt a valóban igen fontos kérdést, s nagyvonalúságuknak köszönhető, hogy a Pen ma évi 12 hónapos ösztöndíj-keretet fordíthat iro­dalmunk idegen nyelvekre törté­nő átültetésére. Április 12-én tehát megindul a „műfordítói­­ nagyüzem”. Pierre della Faille látogatását honfitár­sáé, David Scheinerté és a fran­cia Paul Chaulot-é követi. Schei­­nert mai fiatal magyar költőket, Chaulot pedig Nemes Nagy Ágnes verseit fordítani jön, pontosab­ban: a jeles francia lírikus Itt zárja le annak a francia nyelvű, Párizsban megjelenendő kötetnek az anyagát, amelyről jelenleg tár­gyalások folynak a Corvina és a párizsi Seghers kiadó között. (Il­­­lyés Gyula és Somlyó György ver­seskötete után a Nemes Nagy kö­tet lenne a harmadik élő költőink önálló franciaországi versesköny­veinek sorában.) Ezt követőleg — a nyáron — a belga Jeanine Moulin, az angol Frederic Will (az iowai egyetem professzora), Jean-Luc Moreau professzor (Ady egyik francia for­dítója), az ugyancsak francia Anne-Marie de Backer (egyebek közt Fejes „Rozsdatemető”-jének átültetője), a fiatal osztrák Robert Stauffer és az ugyancsak fiatal francia Pierre Lartigue, továbbá a kanadai Kenneth McRobbie sze­repel még a Pen Club ezévi ösz­töndíjas­ listáján, amely jövőre természetesen további nevekkel, egyszersmind pedig további nyelv­­területek és további műfajok kép­viselőivel bővül majd. Timár György PÉNTEKI LEVÉL A nyilvánosság kapui Nyilván más is megírta már, nem baj, megismétlem: nem szeretem, sohasem is szerettem az ünnepeket. Őszintébb, ter­mészetesebb a hétköznapi utca, a reggeli tülekedés a villamos- és autóbuszmegállóknál, még az is emberibb látvány, mint az ünneplőben feszengő embe­rek. Gondoljanak egy látoga­tóba induló családra a vasár­napi napsütésben, a cipőjükre, ruhájukra ügyelő gyerekekre, akiknek hátukba süt a szülők tekintete, milyen szerencsétle­nül természetellenes még a testtartásuk is, de a szülőkre is, akik oly félszeg-komikusan lépegetnek mögöttük, amilyen félszeg-komikus csak egy do­bogóra lépő író lehet. Helyben vagyunk ... éppen a dobogóra lépő íróról, illetve az irodalom ünnepeiről aka­rom megmondani, azokkal se vagyok másképp. Például a Költészet Napjával, amely elöl legszívesebben egy olyan he­gyek közé bújt faluba mene­külnék, ahol még sohase ren­deztek író—olvasó találkozót. De mert magam megadón még­is itthon maradok, még az is megtörténik, hogy valahol én is dobogóra lépek, annyi pedig mindenképp, hogy tudomást szerzek az ünnepi rendezvé­nyekről. Így veszem, így vagyok kénytelen tudomásul venni esz­tendők óta, hogy az ünnepi műsorok rendezőinek véleke­dése nem azonos az enyémmel. Ha csupán kétfajta ízlés ütkö­zése volna ez, dehogyis említe­ném. De említem, még ha ün­neprontás is, mert nem ízlés­különbségről, hanem az iro­dalmi élet hétköznapjait is jel­lemző igazságtalanságról van szó. Arról, hogy néhány köl­tőnk, s éppen a legkülönbek közül valók előtt már oly ré­gen bezárják, vagy csak ritkán nyitják ki a nyilvánosság ka­puit. Igaz, olyan emberek ők, akik nem szoktak kapuk előtt ácsorogni, kapun körömbözni meg soha. Lefognák a kezem, ha tudnák, hogy róluk írok, hogy az ő méltatlan sorsukat próbálom szóvá tenni. Nem is őket, az olvasót kérem, rendez­zük meg nekik is a Költészet Napját, s kérem, engedjék meg, hogy én mondjam a be­vezetőt. Hajnal Annát csak megemlí­tem, hiszen, ha jelentőségéhez mérve ő is sokáig a mellőzöt­­tek közül való volt, ő szép ajándékként mégis megkapta a kortárs­ költők elismerését, s nem akárkik, Vas István és Rónay György írták meg, mi­lyen jelentős költészet az övé. Jékely Zoltánról még nehezebb szólnom: őt annyira elszoktat­ták a nyilvánosságtól, hogy már rettegt is. Most is, hogy dobogóra hívom, szinte látom, tiltakozva fölemeli a karját, szinte hallom, amint mondja:­­dehogyis ér rá ő ilyesmire, ép­pen horgászni indul... Szólok hát a harmadikról, Kálnoky Lászlóról. Szívem szerint csak azt ten­ném, hogy verseit fölolvasva hökkenteném rá azokat, akik még nem vették észre: milyen modern és hagyományhű, mi­lyen bizarr és megindító, mi­lyen egyszerű és képgazdag, milyen keményre kalapált köl­tészet az övé. De ha röstellem is, úgy érzem, föl kell sorol­nom néhány életrajzi adatát, ötvenhét éves. Első kötete 1939-ben jelent meg. Ifjúkori verseit Babits Nyugatja s a Magyar Csillag közölte. Nem­csak költőnek, műfordítónak is kiváló, s milyen termékeny: eddig közel százezer verssort fordított. És szólnom kell lényéről is. Arról, hogy nála tartózkodóbb, balsorsot nemesebben tűrőbb, s tisztább jellemet nem isme­rek. Visszfényli ezt költészete is, amely, mint minden igazi költészet, önéletrajz is, mégis, akár súlyos betegségét, akár az arcába csapó esztendők öklét mondják versei, mintha csu­kott ajakkal mondanák. Mint­ha az ajkak mögé gyűrt sza­vak kiáltanának verseiben hangos szavaknál hangosab­ban. Hát mikor hallják meg már? — kérdezem, mikor hallja meg már az úgynevezett irodalmi közvélemény is? Nem szívesen dicsérem a lapot, melybe rend­szeresen dolgozom, de mert így igaz, ide kell írnom: szinte az Élet és Irodalom az egyet­len fórum, mely közvetíti Kál­noky László költészetét. Ha valaki csupán folyóiratainkat s napilapjainkat olvasná, talán nem is tudna e nagyszerű köl­tő létezéséről. Az se, aki úgy veszi kezébe a Költészet Nap­ja ünnepi kiadványát, a Szép versek könyvét, mint az előző esztendő java verseinek gyűj­teményét. Se most, se a múlt­ban Kálnoky László egyetlen verse se jelent meg e gyűjte­ményben. Ennyi volna a képzeletbeli irodalmi est bevezetője, amit a versmondó színészek szerep­lése követne — ha valaha is Kálnoky-vers mondására kér­ték volna őket. Pedig de szí­vesen hallanánk tőlük a Sza­natóriumi elégiá­t, az Elve­­szettek-et, vagy az 1939 és 1945 közt írt verseit, melyek­ből megtudná a hallgató: élt akkortájt Egerben egy fiatal költő, aki közéleti tisztesség­ben s bátorságban is az elsők közé tartozott. Balogh Péter: Illusztráció

Next