Élet és Irodalom, 1969. július-december (13. évfolyam, 27-52. szám)
1969-11-08 / 45. szám - Molnár Zoltán: A történelem alakítói • Lenin (2. oldal) - Kováts Albert: Illusztráció • kép (2. oldal) - Hegedüs Géza: A szelíd költő 80 éves • köszöntő • Keleti Artúr (2. oldal) - Zelk Zoltán: Pénteki levél. Gépkocsi (2. oldal)
MOLNÁR ZOLTÁN: A történelem alakítói A Nagy Októberre ez évben Benin születésének közeledő századik évfordulója jegyében emlékezünk. Nem volt még a történelemnek olyan alakja, akinek neve jobban összeforrott volna korának sorsdöntő világeseményeivel, s az üggyel, amit képviselt, mint Benin. Benin és Október testvérfogalmak. Maxizmus—leninizmus — így nevezzük az eszmét, mely a történelem új irányát mutatja. Ha Marxot felidézzük, úgy jelenik meg előttünk, mint a tudós, a nagy tanító, a történelem atyja, aki felfedezte számunkra a törvényeket. Ellebbentette a mindenféle misztifikációk függönyét és megmutatta az erőket, áttételeket, fogaskerekeket, amelyek mozgásban tartják az emberi társadalmat. Benini a történelem tudatos alakítója. Aki felfogván, először valósította meg a felnőtté vált ember szerepét. Bele mert avatkozni a történelembe. Úgy megtanulta törvényeit, hogy nemcsak alkalmazni volt képes, nemcsak felhasználni őket, hanem szembeszállni is velük. Mert harcot vállalni és mert győzni. „No és?! — vitatkozni a vitathatatlan törvényeket jó tanuló módjára megtanult Szuhanov-félékkel — miért nem szabad nekünk azzal kezdeni, hogy először forradalmi úton kivívjuk a szükséges feltételeket (a meghatározott kulturális színvonal megteremtéséhez), hogy azután, már a munkás-paraszt hatalom és a szovjet rendszer aránján induljunk el utolérni a többi népet?” Az önmagukat tehetetlenségre ítélő, tételeken rágódó, dogmatikus jó tanulók ellen harcolt egész életében. Bátorsága a cselekvés bátorsága, és a tévedések beismerésének, a konzekvenciák maximális levonásának bátorsága. „Elsajátítottuk — írja — a forradalomban okvetlen szükséges rugalmasságot (legalábbis bizonyos mértékben! — jegyzi meg a precizitás kedvéért) ... új gazdasági politikánkkal hibáink egész sorát javítjuk ki...” Nem, nem félt szembenézni „hibáink egész sorá”-val. „Az élet megmutatta, hogy tévedtünk. Kitűnt, hogy egész sor átmeneti fokra ... van szükség ahhoz, hogy előkészítsük — hoszszú évek munkájával előkészítsük — a kommunizmushoz való átmenetet. Ne közvetlenül a lelkesedésre építselek, hanem a nagy forradalom szülte lelkesedés segítségével a személyes érdekre, a személyes érdekeltségre, a gazdasági számvetésre támaszkodva dolgozzatok azon, hogy nehéz munkával mindenekelőtt szilárd kis hidakat építsetek, amelyek... elvezetnek... a szocializmushoz; másképp nem fogtok közel jutni a kommunizmushoz ... Ezt mondta nekünk az élet...” Különös hallása volt arra, hogy megértse az élet szavát. S talán ez a legfontosabb, ez, amit éppen most tanulgatunk tőle. Amit meg kell tőle tanulnunk. Hogy semmit sem tudunk kezdeni a „vitathatatlan” tételekkel, akárhogyan meg is tanuljuk „Szuhanov módjára”, jó tanuló módjára ezeket a tételeket. El kell sajátítani a „forradalomban okvetlen szükséges rugalmasságot” is, és figyelni kell az élet szavára, mert az élet mindig megmutatja, miben tévedünk. Most, amikor szűkebb portánkon, a gazdasági reformmal nagy történelmi vállalkozásba kezdtünk, nem árt talán, ha a Nagy Októberre, Beninre emlékezve, ezekre a tanításaira gondolunk elsősorban. Ahhoz, hogy sikerüljön, sokat kell tanulnunk Benintől. Mindent, ami megtanulható. S különösen az élettől tanulás és a hibák kijavítása konok szenvedélyét. S nem keveseknek, hanem az egész népnek kell tanulnia, hiszen ez „közös” vállalkozás. „Buzgón és kitartóan tanulva, minden lépésünket gyakorlati tapasztalatok útján kipróbálva, nem rettenve vissza attól, hogy az elkezdett munkát újra és újra átcsináljuk, hogy hibáinkat kijavítsuk ... gondosan elemezve azok jelentőségét .. . Hiszen arra vállalkoztunk, hogy a törvényeket megismerve, a történelem alakítóivá legyünk. A SZELÍD KÖLTŐ 80 ÉVES Tóth Árpád mondotta először szelíd költőnek Keleti Artúrt a róla szóló és sajátosan egyedi hangvételét, művészi jellegét felfedező kritikai esszében, még 1916-ban. De nem kisebb elismeréssel nyilatkozott felőle Babits Mihály, Füst Milán, majd már a felszabadulás utáni években Fodor József és Benedek Marcell. Nagy költők magukkal egyenrangúnak tudták, nagy kritikusok a jelentékeny alkotóművészek közt jelölték ki a helyét. Azután nem történt semmi. Keleti Artúr azóta is itt él közöttünk, most november 9-én immáron nyolcvanadik születésnapját kellene méltóan ünnepelnünk, de olyan süket csönd volt és van életműve körül, hogy híres hatkötetes óriás-irodalomtörténetünkbe még csak a neve sem került be. És amikor a múltkoriban a tévé elismerően szólt munkásságáról, az a munkásság a kiváló tipográfusé volt, a gyönyörű könyvek teremtőjéé, de még csak meg sem említették, hogy ez a „nagyszerű iparművész” amúgy mellékesen olyan költő, aki nem maradhatna ki egyetlen antológiából sem. De miért is említették volna, amikor valójában kimaradt minden antológiából? És még csak azt sem lehet tudni, hogy miért? El nem tudom képzelni, hogy ennek az angyali szelídségű, a szép szavakkal is iparművészként művelkedő, két emberöltő óta békét, megértést, szeretetet zsolozsmázó kedves aggastyánnak irigyei vagy éppen ellenségei lehetnének. Az igazán nem mentség, hogy ritkán megszólaló poéta, hogy egész költői életműve beleférne egy közepes terjedelmű kötetbe. Ettől még nagyhírű is lehetne. Mallarmé vagy Füst Milán összes költeménye sem számosabb, mint az övé. És akármilyen egyénien stilizáltak, régi kultúrák emlékeit idézők az ő szépségtől megszállottan hömpölygő verssorai — nem lehet azt mondani, hogy nem időszerűek, hiszen kezdettől fogva programszerű békeköltészet a Keleti Artúr-poézis. Nemcsak a lélek békéjének vágya, de a politikai béke követelése is alaphangját adja verseinek. Ezért került egyik-másik különböző külföldi — orosz, német olasz és egyéb — gyűjteményekbe, nagy háborús siratóéneke pedig nemrég külön kötetben is megjelent ... németül. De mint annyi próféta, ő sem lett nemhogy próféta, de még csak próféta-jelölt vagy próféta-gyakornok sem saját otthonában. Az sem érthető, hogy az irodalomtörténet nem ismerte fel, hogy Keleti Artúr egy nálunk szinte mindenestül kimaradt európai stílusáramlatnak, a prerafaelizmusnak talán egyetlen számottevő magyar képviselője. Költészetünkben ugyanaz a helye, mint képzőművészetünkben Gulácsy Lajosnak, aki nemcsak személy szerinti jóbarátja volt, hanem legközelebbi szellemi-művészalkatbeli rokona. Szó sincs róla: a prerafaelizmus túlzó szépségkultusza és múltba menekülése egyáltalán nem kívánatos általános művészi magatartásnak de ahol mindössze egy van belőle, ott ez az egy nagyon is érdekes színfolt a költészet egészében. Az irodalomtörténet azonban ezt sem regisztrálta. De hát közben itt van, itt él közöttünk Keleti Artúr, közben öregen és betegen megírta könyvét Gulácsy Lajosról, és ez a könyv az irodalom számára ugyanolyan érdekes írója miatt, mint a művészettörténet számára tárgya miatt... De egyelőre ennek sincs kiadója. A költő pedig immáron nyolcvan esztendős. Ezt a patriarchai születésnapot mégis méltóan kellene megünnepelni. Ha kiadó volnék, azt mondanám: „Csináljunk végre egy teljes kiadást a verseiből, hozzá a Gulácsy-életrajzot, de úgy, hogy a szép tipográfiát maga Keleti Artúr tervezze!”. Ha folyóirat-szerkesztő volnék, tisztelettel verset kérnék tőle, és hozzáértő kritikussal tanulmányt íratnék róla. De minthogy — hál’Istennek — nem vagyok sem kiadó, sem szerkesztő, így a magam és a Keleti Artúrnál fiatalabb írónemzedékek nevében, mindössze szeretettel köszöntöm az öreg mestert, és így nyilvánosan közlöm vele, hogy én tudom, milyen kitűnő művésze a szavaknak, és bizonyos vagyok benne, hogy korunk irodalomtörténetében marandandó hely várja... Csak legyen ideje és türelme kivárni Kováts Albert: Illusztráció PÉNTEKI LEVÉL Gépkocsi Hatan ülünk az asztalnál, barátok, az arány olyan? magyarországi: hatunk közül egy gépkocsitulajdonos, kettő gépkocsira gyűjt, másik kettő vehetne gépkocsit, de inkább taxira költi azt a pénzt, a hatodik, akinek személyére célzást se teszek, zsebében autóbuszbérlettel is azért ül olykor taxiba, mert afféle könnyelmű ember, aki ha olyan kedvében van, vacsora helyett a gyorsabb hazaérkezést választja. Pedig, mint az alábbiakból megtudjuk, nem szereti a sebességet, számára az utazás azonos gyermekkori emlékével, mikor a bakterházaknál is megálló vonaton keménytojást és fasírtot ebédelt édesanyjával. S ma is, ha teheti, gépkocsi és repülőgép helyett a vonatot választja, azt vallva: nincs az a motor, vagy légcsavar, ami úgy röpítené az embert, mint a vonatkerekek dallamára játszott ultipartik, ő mondta, a fönt említett társaságban, a következő szavakat, melyeket most híven ide jegyzek. — Nem szeretem a gépkocsit. Ahány hosszabb utat tettem gépkocsival, annyi lidércnyomásos emlék. S nem azért, mert maradi vagyok, hanem mert éppen azt érzem értelmetlennek, az ember lényétől idegennek, amit a gépkocsi megszállottjai imádnak: a száguldást, a sebességet. Igaz, mindennap néhányszor autóbuszra ülök, s néha taxiba is, dehát az utca rendje, szerencsére, nem engedi a vak rohanást, s különben is mit tegyek, ha az emberhez eddig legméltóbb találmányt, a postakocsit, a bricskát, a konflist múzeumba rakatta a fejlődés. Milyen kár értük! De hagyjuk. Inkább elmondom tegnapi utazásomat Szarvasra, illetve Szarvasról visszafelé, Budapestre. Egy éjszakával, s egy délelőttel már mögöttem, még most is úgy érzem magam, mint aki halálos veszedelemből menekült. Szarvasra, tehát Budapesttől száznyolcvan kilométernyire kellett utaznom, ami nem távolság egy volánhoz ülő szovjet vagy amerikai polgárnak, s talán egy olasznak vagy egy franciának is sétányi kirándulás, de nekünk már igazi utazás. Nem volt más választásom, alkalmazkodnom kellett útitársaimhoz, gépkocsiba ültem. Odamenet semmi baj, megúsztak egy gumidefekttel, még örültünk is ennek, jó negyedórát állhattunk az árokszélen, a soha ilyen szép novemberi napsütésben. Aztán, utunkat folytatva, ha elkapott is a szorongás, a falvakon és városokon átrohanva, tudtam vicceket mondani, úgy valahogy, ahogy félelmét űzni fütyülni kezd az ember, ha rásötétedik a temetőben. De visszafelé este indultunk. Most lett volna szükség igazán, ha nem is gépkocsizásban edzett útitársaim, hanem magam megnyugtatásaként, viccmondó képességemre, de a java vicceket elpazaroltam délelőtt, s amit még előkotorhattam volna emlékezetemből, elűzte percenként növekvő szorongásom, s a percenként szemembe sütő reflektorok. Ismeritek azt a halálvillanása pillanatot, mikor egy szembejövő gépkocsi reflektorába vakulunk? S azt a még félelemmel teli megkönnyebbülést, amikor a fény kihunytakon eldörög mellettünk egy pótkocsis teherautó? Hogy hány ilyen pillanat volt három és negyedórás utunkon, nem számoltam. Azt már igen, hogy hány ember keresi a halált Magyarországon az éjszakai országutakon. A kerékpárosokra gondolok, akiknek rozoga járművén nem piroslik az úgynevezett macskaszem, mert nincs rajta, mert tulajdonosuk éjszaka is anélkül indul munkahelyéről falujába, s a kocsisokra gondolok, akiknek szekerük hátulján nem imbolyog lámpa. Szarvastól Kecskemétig, nem Budapestig, csak Kecskemétig, tizennégy macskaszem nélküli kerékpárt, s nyolc kivilágítatlan szekeret számoltam. Megannyi öngyilkosjelöltet, a gépkocsivezetők megannyi veszedelmét. A magam félelme sötétjében is erre gondoltam: sohasem olvasnak újságot ezek az emberek, nem olvassák az újságok már állandó rovatát, a hétvégi, meg a hétközi balesetkrónikákat? Dehát mint eddig mindig, ez a gépkocsiutazás is szerencsésen véget ért. Kora éjszaka rávilágított kocsink lámpája a Budapest feliratú táblára. Ha még csak Soroksár is, hálistennek már Budapest. De kedves látvány ilyenkor a Vágóhíd épülete, s a Boráros tér! Hát még a József körút, a Rákóczi tér, s az ismerős, meghitt utcasarkok, a Wesselényi, az Eötvös, s a Szondy utca, ahogy keskenyen becsobognak a Nagykörút folyamába. Aztán a Nyugati pályaudvar, majd a Váci út, hogy két perc múlva a hazaérkezés, a csatából érkezés jó érzésével szállhassak ki a gépkocsiból, hogy altató nélkül is másodperc múltán , elaludjak. Azért, mégse volt olyan nyugalmas az az alvás. Éjjel két óra lehetett, mikor arra riadtam: reflektor égeti a szememet. De fölébredve, megnyugodtam: nem teherautó rohan fekhelyem felé, hanem az ablakommal szemközti építkezés darujának lámpája süt a szobába. (Folytatás az 1. oldalról) náciköztársaság megítélésében sem alakult ki valami nagy egyetértés köztünk, a szlovák nemzet egy részének kivételével. Folytathatnám a sort, de felesleges. Inkább csak két megjegyzést fűznék az elmondottakhoz. Az egyik az, hogy összetartozásunkat, nemzeteink szolidaritását főképp nem a múltban, hanem a jelenben kell keresni, megtestesíteni. A másik: bár a kibékíthetetlen érdekellentétek eltűntek közülünk, illúzió azt gondolni, hogy a közös utat viták, ütközések, feszült pillanatok nélkül fogjuk végigjárni. De ezek leküzdését vállalni elmondhatatlanul megéri. Az internacionalizmus a nemzetek közti érintkezésben kétségkívül a legjobb megoldás. Számunkra, azt hiszem, ezenfelül az egyetlen lehetséges megoldás is. A szlávok, ha akarnák (szerencsére nem akarják és nem teszik) más platformon, a pánszlávizmus platformján is összefoghatnának. Hasonlóképp az angolszász, a latin, a germán stb. nemzetek. Nekünk a távolban élő finneken, észteken, a Szovjetunióban élő kisebb finnugor nemzetiségeken kívül nincs rokonunk. A „pánhungarizmust” kimondani is nevetség. Megmaradásunk, a határainkon innen és túl élő tizennégy-tizenöt millió magyar anyanyelvűnek magyar etnikumként való megmaradása is, igazán hatályos és mindenképp védhető módon, csak az internacionalizmus feltételei közt képzelhető el. Messzebb látó honfitársainkban ez régtől fogva él. Nem lehet véletlen, hogy számarányunkat messze átugorva, hány nép, nemzet függetlenségi harcában, forradalmi háborújában, ellenállási küzdelmében vettek részt magyarok. Csontjaik Olaszországtól Kubáig, Szibériától vagy Ukrajnától Spanyolországig, az Egyesült Államoktól Franciaországig porladnak szerte a világban. Nem is tudom, miért nem jut eszébe senkinek, hogy összegyűjtse a „népek hazája, nagyvilág”-ért elesett magyar hősöknek legalább a nevét. Másutt már talán ezt is megtették volna.