Élet és Irodalom, 1969. július-december (13. évfolyam, 27-52. szám)

1969-11-08 / 45. szám - Molnár Zoltán: A történelem alakítói • Lenin (2. oldal) - Kováts Albert: Illusztráció • kép (2. oldal) - Hegedüs Géza: A szelíd költő 80 éves • köszöntő • Keleti Artúr (2. oldal) - Zelk Zoltán: Pénteki levél. Gépkocsi (2. oldal)

MOLNÁR ZOLTÁN: A történelem alakítói A Nagy Októberre ez évben Be­nin születésének közeledő száza­dik évfordulója jegyében emléke­zünk. Nem volt még a történelemnek olyan alakja, akinek neve jobban összeforrott volna korának sors­döntő világeseményeivel, s az üggyel, amit képviselt, mint Be­nin. Benin és Október testvérfo­galmak. Maxizmus—leninizmus — így nevezzük az eszmét, mely a törté­nelem új irányát mutatja. Ha Marxot felidézzük, úgy je­lenik meg előttünk, mint a tudós, a nagy tanító, a történelem atyja, aki felfedezte számunkra a törvé­nyeket. Ellebbentette a mindenfé­le misztifikációk függönyét és megmutatta az erőket, áttételeket, fogaskerekeket, amelyek mozgás­ban tartják az emberi társadal­mat. Benin­i a történelem tudatos alakítója. Aki felfogván, először valósította meg a felnőtté vált ember szerepét. Bele mert avat­kozni a történelembe. Úgy megta­nulta törvényeit, hogy nemcsak alkalmazni volt képes, nemcsak felhasználni őket, hanem szembe­szállni is velük. Mert harcot vál­lalni és mert győzni. „No és?! — vitatkozni a vitat­hatatlan törvényeket jó tanuló módjára megtanult Szuhanov-fé­­lékkel — miért nem szabad ne­künk azzal kezdeni, hogy először forradalmi úton kivívjuk a szük­séges feltételeket (a meghatáro­zott kulturális színvonal megte­remtéséhez), hogy azután, már a munkás-paraszt hatalom és a szovjet rendszer aránján indul­junk el utolérni a többi népet?” Az önmagukat tehetetlenség­re ítélő, tételeken rágódó, dogma­tikus jó tanulók ellen harcolt egész életében. Bátorsága a cselekvés bátorsá­ga, és a tévedések beismerésének, a konzekvenciák maximális levo­násának bátorsága. „Elsajátítottuk — írja — a for­radalomban okvetlen szükséges rugalmasságot (legalábbis bizo­nyos mértékben! — jegyzi meg a precizitás kedvéért) ... új gaz­dasági politikánkkal hibáink egész sorát javítjuk ki...” Nem, nem félt szembenézni „hi­báink­ egész sorá”-val. „Az élet megmutatta, hogy té­vedtünk. Kitűnt, hogy egész sor átmeneti fokra ... van szükség ahhoz, hogy előkészítsük — hosz­­szú évek munkájával előkészítsük — a kommunizmushoz való átme­netet. Ne közvetlenül a lelkese­désre építselek, hanem a nagy forradalom szülte lelkesedés se­gítségével a személyes érdekre, a személyes érdekeltségre, a gazda­sági számvetésre támaszkodva dolgozzatok azon, hogy nehéz munkával mindenekelőtt szilárd kis hidakat építsetek, amelyek... elvezetnek... a szocializmushoz; másképp nem fogtok közel jutni a kommunizmushoz ... Ezt mondta nekünk az élet...” Különös hallása volt arra, hogy megértse az élet szavát. S talán ez a legfontosabb, ez, amit éppen most tanulgatunk tő­le. Amit meg kell tőle tanulnunk. Hogy semmit sem tudunk kezde­ni a „vitathatatlan” tételekkel, akárhogyan meg is tanuljuk „Szuhanov­ módjára”, jó tanuló módjára ezeket a tételeket. El kell sajátítani a „forradalomban okvetlen szükséges rugalmassá­got” is, és figyelni kell az élet szavára, mert az élet mindig megmutatja, miben tévedünk. Most, amikor szűkebb portán­kon, a gazdasági reformmal nagy történelmi vállalkozásba kezd­tünk, nem árt talán, ha a Nagy Októberre, Beninre emlékezve, ezekre a tanításaira gondolunk elsősorban. Ahhoz, hogy sikerül­jön, sokat kell tanulnunk Benin­­től. Mindent, ami megtanulható. S különösen az élettől tanulás és a hibák kijavítása konok szenve­délyét. S nem keveseknek, hanem az egész népnek kell tanulnia, hi­szen ez „közös” vállalkozás. „Buz­gón és kitartóan tanulva, minden lépésünket gyakorlati tapasztala­tok útján kipróbálva, nem retten­ve vissza attól, hogy az elkezdett munkát újra és újra átcsináljuk, hogy hibáinkat kijavítsuk ... gon­dosan elemezve azok jelentősé­gét .. . Hiszen arra vállalkoztunk, hogy a törvényeket megismerve, a tör­ténelem alakítóivá legyünk. A SZELÍD KÖLTŐ 80 ÉVES Tóth Árpád mondotta először szelíd költő­nek Keleti Artúrt a róla szóló és sajátosan egyedi hangvételét, művészi jellegét fel­fedező kritikai esszében, még 1916-ban. De nem kisebb elisme­réssel nyilatkozott felőle Babits Mihály, Füst Milán, majd már a felszabadulás utáni években Fo­dor József és Benedek Marcell. Nagy költők magukkal egyenran­gúnak tudták, nagy kritikusok a jelentékeny alkotóművészek közt jelölték ki a helyét. Azután nem történt semmi. Keleti Artúr az­óta is itt él közöttünk, most no­vember 9-én immáron nyolcvana­dik születésnapját kellene mél­tóan ünnepelnünk, de olyan sü­ket csönd volt és van életműve körül, hogy híres hatkötetes óriás-irodalomtörténetünkbe még csak a neve sem került be. És amikor a múltkoriban a tévé el­ismerően szólt munkásságáról, az a munkásság a kiváló tipográfusé volt, a gyönyörű könyvek terem­tőjéé, de még csak meg sem em­lítették, hogy ez a „nagyszerű iparművész” amúgy mellékesen olyan költő, aki nem maradhatna ki egyetlen antológiából sem. De miért is említették volna, amikor valójában kimaradt minden anto­lógiából? És még csak azt sem lehet tudni, hogy miért? El nem tudom képzelni, hogy ennek az angyali szelídségű, a szép sza­vakkal is iparművészként művel­­kedő, két emberöltő óta békét, megértést, szeretetet zsolozsmázó kedves aggastyánnak irigyei vagy éppen ellenségei lehetnének. Az igazán nem mentség, hogy ritkán megszólaló poéta, hogy egész köl­tői életműve beleférne egy köze­pes terjedelmű kötetbe. Ettől még nagyhírű is lehetne. Mallarmé vagy Füst Milán összes költeménye sem számosabb, mint az övé. És akármilyen egyénien stilizáltak, régi kultúrák emlékeit idézők az ő szépségtől megszállot­tan hömpölygő verssorai — nem lehet azt mondani, hogy nem idő­szerűek, hiszen kezdettől fogva programszerű békeköltészet a Keleti Artúr-poézis. Nemcsak a lélek békéjének vágya, de a po­litikai béke követelése is alap­hangját adja verseinek. Ezért ke­rült egyik-másik különböző kül­földi — orosz, német olasz és egyéb — gyűjteményekbe, nagy háborús siratóéneke pedig nem­rég külön kötetben is megje­lent ... németül. De mint annyi próféta, ő sem lett nemhogy pró­féta, de még csak próféta-jelölt vagy próféta-gyakornok sem sa­ját otthonában. Az sem érthető, hogy az iroda­lomtörténet nem ismerte fel, hogy Keleti Artúr egy nálunk szinte mindenestül kimaradt európai stílusáramlatnak, a prerafaeliz­­mus­nak talán egyetlen számot­tevő magyar képviselője. Költé­szetünkben ugyanaz a helye, mint képzőművészetünkben Gulácsy Lajosnak, aki nemcsak személy szerinti jóbarátja volt, hanem legközelebbi szellemi-művészal­­katbeli rokona. Szó sincs róla: a prerafaelizmus túlzó szépségkul­tusza és múltba menekülése egyáltalán nem kívánatos általá­nos művészi magatartásnak de ahol mindössze egy van belőle, ott ez az egy nagyon is érdekes színfolt a költészet egészében. Az irodalomtörténet azonban ezt sem regisztrálta. De hát közben itt van, itt él közöttünk Keleti Artúr, közben öregen és bete­gen megírta könyvét Gulácsy La­josról, és ez a könyv az irodalom számára ugyanolyan érdekes író­ja miatt, mint a művészettörténet számára tárgya miatt... De egye­lőre ennek sincs kiadója. A köl­tő pedig immáron nyolcvan esz­tendős. Ezt a patriarchai születés­napot mégis méltóan kellene megünnepelni. Ha kiadó volnék, azt mondanám: „Csináljunk vég­re egy teljes kiadást a verseiből, hozzá a Gulácsy-életrajzot, de úgy, hogy a szép tipográfiát ma­ga Keleti Artúr tervezze!”. Ha folyóirat-szerkesztő volnék, tisz­telettel verset kérnék tőle, és hoz­záértő kritikussal tanulmányt íratnék róla. De minthogy — hál’Istennek — nem vagyok sem kiadó, sem szerkesztő, így a ma­gam és a Keleti Artúrnál fia­talabb írónemzedékek nevében, mindössze szeretettel köszöntöm az öreg mestert, és így nyilváno­san közlöm vele, hogy én tudom, milyen kitűnő művésze a szavak­nak, és bizonyos vagyok benne, hogy korunk irodalomtörténeté­ben marandandó hely várja... Csak legyen ideje és türelme ki­várni Kováts Albert: Illusztráció PÉNTEKI LEVÉL Gépkocsi Hatan ülünk az asztalnál, barátok, az arány olyan? ma­gyarországi: hatunk közül egy gépkocsitulajdonos, kettő gép­kocsira gyűjt, másik kettő ve­hetne gépkocsit, de inkább ta­xira költi azt a pénzt, a hato­dik, akinek személyére célzást se teszek, zsebében autóbusz­­bérlettel is azért ül olykor ta­xiba, mert afféle könnyelmű ember, aki ha olyan kedvében van, vacsora helyett a gyorsabb hazaérkezést választja. Pe­dig, mint az alábbiakból meg­tudjuk, nem szereti a sebessé­get, számára az utazás azonos gyermekkori emlékével, mikor a bakterházaknál is megálló vonaton keménytojást és fa­­sírtot ebédelt édesanyjával. S ma is, ha teheti, gépkocsi és repülőgép helyett a vonatot választja, azt vallva: nincs az a motor, vagy légcsavar, ami úgy röpítené az embert, mint a vo­natkerekek dallamára játszott ultipartik, ő mondta, a fönt említett társaságban, a követ­kező szavakat, melyeket most híven ide jegyzek. — Nem szeretem a gépko­csit. Ahány hosszabb utat tet­tem gépkocsival, annyi lidérc­­nyomásos emlék. S nem azért, mert maradi vagyok, hanem mert éppen azt érzem értelmet­lennek, az ember lényétől ide­gennek, amit a gépkocsi meg­szállottjai imádnak: a szágul­dást, a sebességet. Igaz, min­dennap néhányszor autóbusz­ra ülök, s néha taxiba is, dehát az utca rendje, szerencsére, nem engedi a vak rohanást, s különben is mit tegyek, ha az emberhez eddig legméltóbb ta­lálmányt, a postakocsit, a brics­­kát, a konflist múzeumba ra­katta a fejlődés. Milyen kár ér­tük! De hagyjuk. Inkább el­mondom tegnapi utazásomat Szarvasra, illetve Szarvasról visszafelé, Budapestre. Egy éj­szakával, s egy délelőttel már mögöttem, még most is úgy érzem magam, mint aki halálos veszedelemből menekült. Szarvasra, tehát Budapesttől száznyolcvan kilométernyire kellett utaznom, ami nem távol­ság egy volánhoz ülő szovjet vagy amerikai polgárnak, s ta­lán egy olasznak vagy egy fran­ciának is sétányi kirándulás, de nekünk már igazi utazás. Nem volt más választásom, alkal­mazkodnom kellett útitársaim­hoz, gépkocsiba ültem. Odame­­net semmi baj, megúsztak egy gumidefekttel, még örültünk is ennek, jó negyedórát állhat­tunk az árokszélen, a soha ilyen szép novemberi napsütésben. Aztán, utunkat folytatva, ha elkapott is a szorongás, a fal­vakon és városokon átrohan­va, tudtam vicceket mondani, úgy valahogy, ahogy félelmét űzni fütyülni kezd az ember, ha rásötétedik a temetőben. De visszafelé este indultunk. Most lett volna szükség igazán, ha nem is gépkocsizásban ed­zett útitársaim, hanem magam megnyugtatásaként, viccmondó képességemre, de a java vic­ceket elpazaroltam délelőtt, s amit még előkotorhattam volna emlékezetemből, elűzte percen­ként növekvő szorongásom, s a percenként szemembe sütő ref­lektorok. Ismeritek azt a halál­­villanása pillanatot, mikor egy szembejövő gépkocsi reflekto­rába vakulunk? S azt a még félelemmel teli megkönnyeb­bülést, amikor a fény kihunyta­kon eldörög mellettünk egy pót­kocsis teherautó? Hogy hány ilyen pillanat volt három és negyedórás utunkon, nem szá­moltam. Azt már igen, hogy hány ember keresi a halált Ma­gyarországon az éjszakai or­szágutakon. A kerékpárosokra gondolok, akiknek rozoga jár­művén nem piroslik az úgyne­vezett macskaszem, mert nincs rajta, mert tulajdonosuk éjsza­ka is anélkül indul munkahe­lyéről falujába, s a kocsisokra gondolok, akiknek szekerük hátulján nem imbolyog lámpa. Szarvastól Kecskemétig, nem Budapestig, csak Kecskemétig, tizennégy macskaszem nélküli kerékpárt, s nyolc kivilágítat­­lan szekeret számoltam. Meg­annyi öngyilkosjelöltet, a gép­kocsivezetők megannyi vesze­delmét. A magam félelme sö­tétjében is erre gondoltam: so­hasem olvasnak újságot ezek az emberek, nem olvassák az újságok már állandó rovatát, a hétvégi, meg a hétközi baleset­krónikákat? Dehát mint eddig mindig, ez a gépkocsiutazás is szerencsé­sen véget ért. Kora éjszaka rá­világított kocsink lámpája a Budapest feliratú táblára. Ha még csak Soroksár is, hálisten­­nek már Budapest. De kedves látvány ilyenkor a Vágóhíd épülete, s a Boráros­ tér! Hát még a József körút, a Rákóczi tér, s az ismerős, meghitt utca­sarkok, a Wesselényi, az Eöt­vös, s a Szondy utca, ahogy keskenyen becsobognak a Nagykörút folyamába. Aztán a Nyugati pályaudvar, majd a Váci út, hogy két perc múlva a hazaérkezés, a csatából érke­zés jó érzésével szállhassak ki a gépkocsiból, hogy altató nél­kül is másodperc múltán , el­aludjak. Azért, mégse volt olyan nyu­galmas az az alvás. Éjjel két óra lehetett, mikor arra riad­tam: reflektor égeti a szeme­met. De fölébredve, megnyu­godtam: nem teherautó ro­han fekhelyem felé, hanem az ablakommal szemközti építke­zés darujának lámpája süt a szobába. (Folytatás az 1. oldalról) náciköztársaság megítélésében sem alakult ki valami nagy egyetértés köztünk, a szlovák nemzet egy részének kivételével. Folytathatnám a sort, de felesle­ges. Inkább csak két megjegyzést fűznék az elmondottakhoz. Az egyik az, hogy összetartozásun­kat, nemzeteink szolidaritását fő­képp nem a múltban, hanem a je­lenben kell keresni, megtestesíteni. A másik: bár a kibékíthetetlen érdekellentétek eltűntek közülünk, illúzió azt gondolni, hogy a közös utat viták, ütközések, feszült pil­lanatok nélkül fogjuk végigjárni. De ezek leküzdését vállalni el­mondhatatlanul megéri. Az internacionalizmus a nem­zetek közti érintkezésben kétség­kívül a legjobb megoldás. Szá­munkra, azt hiszem, ezenfelül az egyetlen lehetséges megoldás is. A szlávok, ha akarnák (szerencsére nem akarják és nem teszik) más platformon, a pánszlávizmus plat­formján is összefoghatnának. Ha­sonlóképp az angolszász, a latin, a germán stb. nemzetek. Nekünk a távolban élő finneken, észteken, a Szovjetunióban élő kisebb finn­ugor­ nemzetiségeken kívül nincs rokonunk. A „pánhungarizmust” kimondani is nevetség. Megmara­dásunk, a határainkon innen és túl élő tizennégy-tizenöt millió magyar anyanyelvűnek magyar etnikumként való megmaradása is, igazán hatályos és mindenképp védhető módon, csak az interna­cionalizmus feltételei közt képzel­hető el. Messzebb látó honfitársainkban ez régtől fogva él. Nem lehet vé­letlen, hogy számarányunkat messze átugorva, hány nép, nem­zet függetlenségi harcában, forra­dalmi háborújában, ellenállási küzdelmében vettek részt magya­rok. Csontjaik Olaszországtól Ku­báig, Szibériától vagy Ukrajnától Spanyolországig, az Egyesült Álla­moktól Franciaországig porladnak szerte a világban. Nem is tudom, miért nem jut eszébe senkinek, hogy összegyűjtse a „népek hazája, nagyvilág”-ért elesett magyar hősöknek legalább a nevét. Másutt már talán ezt is megtették volna.

Next