Élet és Irodalom, 1969. július-december (13. évfolyam, 27-52. szám)
1969-07-26 / 30. szám - Juhász Ferenc: Petőfi Sándor csontjai (5. oldal) - Molnár József: rajza • kép (5. oldal)
JUHÁSZ FERENC: Petőfi Sándor csontjai Jaj, mi marad földbe gyömöröölt vérző tetemünkből százhúsz év után a földben? Mi marad árva testünkből százhúsz év után a földben, jaj, mi marad? Mi marad megváltó anyagunkból, életreváltó húsunkból és csontunkból, a semmiből létünket kiváltó gyalázatos és gyötrelmes anyagunkból, meghatározó és kegyetlen anyagunkból, húsunkból és velőnkből, csontunkból és idegünkből, szőrzetünkből és hajzatunkból, szeme■ inkből és szívünkből, mi marad szerelmes és boldogtalan, boldog és haláltól rémülő testünkből, lehetetlen titkos anyagunkból, önmagunk léte önmagából a földben, a könnytelen és fajtalan csillaganyagban, mi marad a bonyolultan és finoman szervezett anyagból, az értelmünk anyaga anyagból, a szerelmünk anyaga, anyagból, a költészetünk teste anyagból, a jövőnk és fönnmaradásunk rózsa-pillére anyagból, a föl-nem-támadás anyaga anyagból, a csak-így-lehet anyagból, a sejtekből, molekulákból, atomokból, kristályokból, elemi rögöcskékből, elemi tartály-állapotokból, rezgő erőpont-halmazokból, őstiszta héj-burkolat-pontfelhő-halmazokból, jaj, mi marad az ener- rgiákból és a tűzből, az erőkből és a hiányokból, a térrészek közti erőtér megtartó izgalmából és a kiterjedést, megvalósulást megvalósító anyag-testecskék, az anyagállapotot, embervoltunkat megépítő anyag-tömböcskék egymássalösszekötött lüktetés halmazából, rezgés-halmazából? Mi marad a vérből és a könnyből, a szív büdös és elgázosodó celláiban, az ér- s pályák rothadékony, falaikon zöldgázbuborékokat növesztő, sárga bomlás-gázhólyagokat kifújó, penésszel bélelt, befelé mészkéreggel vastagodó, mészrögökkel eltömődő csöveiben halott vérből, a halott könnyekből a halott könnyzacskókban, a bánat és öröm mag-zatburkában, könnycsatorna-szájú tiszta tömlőiben? Jaj, mi marad elárvult és most-már-mindig-magányos, anyagában-már-magány- s talán testünkből a földben, a földben, a kristály-képletünket végsőkig lebontó földben, amelyben majd belegyömöszölnek, beletömnek, belerúgnak, vagy belelőnek, beledobnak, vagy beledöngölnek minket, amelynek varangyszagú, varangypislogás- illatú, varangymosoly-némaságú gödrébe merev testünket leeresztik, ha leeresztik, a sárga, vagy fekete föld-doboz lukba, ahová alászállunk, vagy belezuhanunk, a föld-vályúba, amelynek oldalain, mint ollóval lemetszett százlábú enyves, kristálytaknyos combcsonkjai, lábszár-maradékai, pókok, szöcskék üreges izempontokból font gödörszív-ürege, lepkék félbevágott szőrös, gyapjú-pihés kitincsont-alsólábszár-töredéke vonaglanak még gyökér-könnyesen a fák, bokrok, füvek gyökerei, barna, vedlő gyökérzet-csontjai, jaj mi marad belőlünk százhúsz év múlva a földben, az óriás agyagvályúban, amelybe alászállunk hanyatt lebegve, mintha úsznánk hanyatt merülve az űrben, halálsúlytalanságban a halál űrrepülői, amelybe vagy fejjel előre, oldalt kicsit hullunkban megcsavarodva belezuhanunk, mint repülőgépből kilökött ejtőernyős, ha ernyője csukva marad, verejtékes négykézláb, halálverítékes békazuhanással, tarkónkból habosan kilövellő vérrel, tarkónkból kinövő vérrózsa-páfránnyal, átlőtt tarkóval, tarkócsontunkon fröcskölő vért habzó fekete lukkal. Jaj, mi maradt földbe-gyömöszölt vérző teteméből százhúsz év alatt a földben, a befogadó titkos néma földben, a ki-tudja-hol talajban, a ki-tudja-hol-kapta-be-sárgaszájüregébe-őt földben, a járunkvagy-járhatunk-fölötte földben, a ki-tudja-már-melyik-földkocka-itatta föl talán kilukasztott szívét, vicsorgó, szőrös, sárga porcelánvigyor-halálmosolyát földben, mint foszlékony, laza, óriási itatóspapír-kocka, amelynek puha, rostos, bolyhos kockatömbjében fölszállt, föloldódva fölszivárgott elfolyósodott testanyaga, mint az olvadt, forró viasz, mint a tinta, beszőrözve szakálla, szőrzete és haja gyökérszálaival a tömb mély kocka-homályát, mint a tinta-hajszálerecskék finom kék páfrányos szétszivárgással az itatóspapírt. Jaj, mi maradt belőle, Petőfi Sándorból százhúsz év alatt a földben, az ismert ismeretlenben, az ismeretlen rejtelmesben, belőle, aki százhúsz éve hever a földben, belőle, aki százhúsz évvel ezelőtt vágódott hanyatt egy szívre célzó vad dárda-ütéstől, amely talán a pipacsiszár-pihés gégegödörtől a legalsó bal bordatoll fehér horpadás-széles-, vágott falevél-él alakú, vagy rózsa-rombusz alakú léket a gyöngéden-pihés, vagy nagyító alatti pókarcként rojtosabban szőrös mellkas húsán, szétnyesve vad ütéssel a bordacsontokat, átütve fém-tollával a szív, a tüdő rángó anyagát, s átdöfve a gyönge, vékony törzset, kiszaladt talán a háton, a lapocka alatt véresen gőzölögve, mint egy cápafog, narválfog, elvékonyodó rombusz-síklapjain, vagy fémeres vaslevelén piros gőzölgéssel, kireszelt hegyén a tüdő, a szív, a csont, a hús feketedő cafatjaival, míg röhögött vicsorogva, tajtékot fröcskölve, habos zablától rángatott fodros ajaksarokkal, kidagadt, szinte gőzölgő forrd üvegtojás-szemmel a ló, s izzadt káromkodva, vagy izzadt aranybuborék-halom fejű, toronykoronás-koponyájú istenéhez imádkozva az ismeretlen dárdadöfő, a varangy-mirigyes, bakszakállas, gyűlölet pikkelyes sárkány a lovon, míg a Költészet Szent Györgyéből, hörögve lehanyatló szentgyörgy testéből, fölszúrt lovag szívéből a dárdát nyögve kihúzta. Jaj, mi maradt belőle a földben, aki százhúsz évvel ezelőtt esett arccal a földre, fejszétőlszéthasított koponyával, véresen szétrepedt koponyával, vérragacsos hajjal, a földre tölcséresentapadó vonagló viasz-orrlikkal, a földbe dörzsölt posztméh-potrohszőrrózsa szakállal, a kalászos fűbe fulladt fogsorokkal, míg fölötte és körülötte talpak, lábak, paták, szögbütykös kerékabroncsok, eres, izzadt lócombok, eres, izzadt lóhasak, eres, izzadt lószügyek, lótérdek, véres és fényes csikólábszárak, vastüske-fogsorú patkók, vaszápfogú vaspatkó-állkapcsok, örvénylő, hömpölygő, ágaskodó lófarkak, fényes csattogó szőrzászlók, a rémülettől füstölgő zöld szénatojást böffentő csődöránuszok, füstölgő heréit combtőrózsák, kanca-rózsacsilagok, izgatott csődör-rózsák, nyihogások, sírások, jajgatások, hörgések, átkok, imák, könyörgések, üvöltések, vezényszavak és halál-szavak, menekülés-szavak és fémcsattogások, ágyúfüstök, golyó-füstzászlók, széttaposott kalászok és széttaposott virágok, széttaposott tücskök, sáskák, szöcskék, kitinhólyag-kürtök, kitin-reszelőléc-hegedűk a combsonkákba épült fogazott comblécráspolyciterák, szárnyrece és tarkónyereg-recekitin- hargszerreszelők, széttaposott hitek és széttaposott mámorok, rongyos, véres, lőporfüstös, cafatos, ágyúgolyótóllukas vászonzászlók, ideges és végzetes trombiták, részeg kürtmogások és lőporfüstbe, lihegésfüstbe, földfüstbe, , zörgésbe, vascsattogásba, fá és ember-hörgésbe fulladt dobpergések, magányos lovak és magányos katonák futkosása, lándzsasuhogások, fejszecsattogások, baltasok és baltaél-hangok, pika-reccsenések, kard-eltörések, puskadurrogások, puskacső-füstköpések, porködök, halálok, végzetek örvénylettek és kavarogtak, s a levegőben a füstölgő vasgolyók úgy röpültek és szálltak sisteregve, állva szinte atom-sokadalmukkal a fényes levegőben, mintha egy régi atomszerkezet-modell állna fényes vasgömbjeivel és vasgolyóival a levegőben, füsthurkáival, füstgyűrűivel, füst-karikáival, füstcsíkháló-szövedékével össze-vissza szőve a golyók közti levegő-tér ürességét, az élet-vákumot, úgy látta ő a sisteregve-szálló, füstölgés pántlikákat húzó vasgolyó-kavargást, ágyúgolyó-függést a szikrázó kék levegőben, mint a halálújszülött isten láthatta az egymáskörül minden irányban, a világtér minden űrkockájában nyüzsgő égitesteket: tűzgolyókat, ködgolyókat, kristálygolyókat, fémgolyókat, gázgolyókat, ősgolyókat. Jaj, mi maradt belőle a földben, aki tán úgy zuhant el, egy forró nagy ágyúgolyótól szíven ütve, hogy látta még az izzó, sisteregve közeledő piros vasgolyót a levegőben, ahogy feszes szivárvány ívben füstölve feléje száll, látta jönni és elámult, látta jönni a füstbojtosfarkút az átkozott, halálszagú ürességen át, látta, ahogy röpül pörögve, kakasszakáll-vörösből rózsarohadtá hülve, rózsaszín ködgolyává szelídülve, gőzölgő forró gömbfelületéről a páracafatok, gőzrojtok, ködcsipkék lobogva leszakadoztak, pörgött saját füstjében, forgott maga gőzében, mint a csillag, mint az ítélet Égitestje, rózsakék üveges ürességcsövet, fúrva a füstös semmibe, s hogy mellkasának csapódott rózsarohadt vascsattanással, mert hatalma nem volt már törzsével elhajolni, átégett a piros-zsinóros kék katonazubbony, vagy a fehér vászoning, piros gödör perzselődött a húsba, s ott hulltak le mindketten a vak egymásba-ütközésben a földre, a Halál Küldötte, s a Halál Gyűlölője, édes istenem. Ezzel a füstcsíkkal teleírt, vasgolyó- függéses látomás-kavargással halt meg a magyar tizenkilencedik század. Ettől az ágyúgolyószívütéstől halt meg a Tiszta Természet. Ettől a vérző golyótól tört össze a költészet kristály emberangyala. Jaj, mi maradt százhúsz év alatt belőle a földben, akinek szívét lándzsával megdöfték, mint a Jézusét, akinek szívét jobban átverték dárdával, mint a Jézusét, hiszen ő még meg nem feszíttetett, szent munkáját be nem végező, nem volt még halott és nem akart meghalni sem, mert nem akart meghalni még, de élni könyörtelenül és szerelmesen, boldogabban és tökéletesebben, csókolni a gyapotpihe-felhős asszonytarkó virágcsésze-könyörületét, enni a csirkepaprikást, lapozni tékozló könyveket, boldog szótárakat, gyermekkel ülni a darázs-dohogású, rózsafüst-hörgésű, óriás réztölcsér-kéményű apró fényes vaskentaur-cibálta vonaton, sétálni a hátas ló-nyüzsgésű, szekérhemzsegésű, hintó-nyikorgású városban a fehér csipkeharangba öltözött asszonnyal, kötekedni az óriás hőscincérhím-bajszú, cerkófmajom-barkójú, barbárkirály-szakállú és halálfejes-lepke-potroh szakállú ifjú barátokkal, s a zsíros dolmányú, borotvált, rózsavörösre kapart arcú öregekkel, ülni kávéházban és hegyen, ülni pipafüstös szobában verset írva, eső-buborékot nézve a füstölgő utcaköveken, hallgatni a húsvéti fakereplő gólyakerepelést, hallgatni toporogva és könnytelen szemekkel véres és nehéz asszonyzokogást, szorongani és dühöngeni a költőtársakon és költőtársakért, hallgatni halálámulattal és élet izgalommal a a benne és körülötte áradó, lángoló, hömpölygő, gomolygó titkos szent Mindenség csillaghangjait és féreghangjait, feküdni zöld búzában, virágos tiszta mezőn, hallgatni Shelley pacsirtáját és az ő pacsirtáját, az égbe fúródó toll-golyót, ének-lövedéket, rézcsipkecsöngettyűt, nézni, legalább egyszer nézni a tengert, asszonyát kézen fogva, legalább egyszer a tengert, a rejtelmeset, az egyszerűt, a kék ősanyát, a mindent befogadót, a mindent kigondolót, a párás kék emlő-milliárdot, a kék sárkánypikkely-hánytorgás, kristálypikkely-gyűrődés ős zaját, vagy lebukni a tintakék víz alá, s nyitott szemmel nézni, hogy a naptól átsütött víz világoskék üvegkockacsöndjében, elszórva itt-ott ezüst pont-csomókban ,arany petty-halmazokban, mint élére állított ezüstpénzek, aranypénzek állnak a halak lebegve, s pikkelybuborékoldaluk, pikkelymozaik levél-testük lüktetve ragyog és szikrázva lüktet, libegnek ott a kék csönd-fa vastag mozaik-pikkely levelei, mintha pénzt szórt volna a Kan víz-isten a derengő kék ősnémaságba, élni, élni, nézni a behavazott puszta fölött jajgató magányos madarat, nézni a szívéig lüktető őscsillag-éjszaka tűzpont örvényeit virágot harapva fogai között, hallgatni a századot vak földrengésrobajával átütő Vörösmarty Mihály pokoltűz árnyékú ős-szívverését, halgatni Arany János gyötrött, ezüstlány-mosolyát, hallgatni, a hallgatást is, féreg-moccanást, lepkeszárnú színes mohakönyv-lapozódását a fényes levegőben, az éjjeli gyapjaspille fehér szőrpáfrány-csápjai ellentétes mozgását és rezgését versírás közben éjszaka, ahogy a papírra ülve szagol, Széchenyi hajósíp-üzenetét, Orlay Petries Soma olajos ecset-csusszanását, mocsárban békatortyanás-hangú ecset-cuppanását a vásznon, hallgatni az erős és tiszta, szív dobbanását, el-nem-gyávuló szíve dobbanását Magyarország-hajnalban, vagy Magyarország-éjszakában, de élni, élni, élni, élni mindhalálig. Jaj, mi maradt belőled százhúsz év alatt a földben, öcsénk az időben, öcsénk a halálban, csillaghajú idő-lovon az élők élén nyargaló bátyánk, szent bátyánk a teremtésben és tisztaságban, legyőzött halandó, jajgató gödörbe dobott ifjú ember, te talán tömegsírban elkorhadt, sebzett költő-szív, te örök halhatatlan akarat, dacos, kevély, kegyetlen halott, öcsénk és bátyánk, Petőfi Sándor? És mi marad belőlünk majd, ha földbe kerülünk? A csontok. A csontok, és fogak. A koponyacsont, az állkapocscsont, a csigolyák, a bordacsontok, a vállcsont, keresztcsont, medencecsont, a lapockacsont, comcsont, lábszárcsont, lábcsontok, kézcsontok. A csontok és a fogak. Ennyi csak és talán valami ruhafoszlány, rothadt ingmaradék, korhadt harisnyafoszladék, a szőrzet és a hajzat valami penészes, anyagcsövekbe bélként tapasztott fényes maradéka. És a csontok. A csontok és a fogak. A lándzsával kettétört bordacsont, a lándzsahegyei kitört csontszivacsgödrű csigolya, a fejszével szétrepesztett koponya. A földben ennyi csak. A földben csak ennyi marad. A földben csak a csontváz, ha ugyan a csont el nem mállik az is, mint erőben a sár-vakolat, ha ugyan megmarad. A rozsdás csontok maradnak, a rozsdás koponya, a fényes fogak. S a lángoló aranygyűrű a csontujjon. Százhúsz éve dobták tömegsírba, vagy gyorsan kiásott magányos gödörbe, ki tudja? Ért-e még, vagy már halott volt egészen, ki tudja? Százhúsz éve itta föl testét a föld, mint a könnyet, oly rejtelmesen, és tisztán, mint a könnyet, oly nyomtalanul és tisztán, mint a könnyet, nem úgy, mint a vért, nem úgy itta magába őt a föld, hiszen a vérnek sokáig látszik, barna fekete, lilazöld foltja még a földön, de mint könnyet, nyomtalanul, amit úgy szürcsöl be a föld, hogy fekete folt jele se marad pórusos héjazatán, szilárd szivacsszövetén. Százhúsz éve dobták a gödörbe, vállainál, lábainál megmarkolva őt, összetört vékony kicsi testét, az átlukasztottat és fölnyársalta, vagy húzták a gödörbe őt, vonszolva véres testét a véres füvön, cihálva véres és vérző tetemét a vérsáros földön, ki tudja, vödrökből oltott meszet löttyintve a Testre, a testeikre, vagy nyers fehér mészrögöket dobálva a Testre, a testekre, s vizet zúdítva a mészrög-szemfödőre, s az sisteregni, habzani, bugyborékolni, buborékzani, füstölni, fehéren lángolni, fehér olvadékcsipke- fröccsenésekkel lobogni, fehér tajtékzással sornyogni és gőzölögni kezdvén ott égett és olvadt habos péppé, lángoló fehér olvadék-mocsárrá, bennük és rajtuk, s abban főttek, forogtak a szent testek, a szabadság-halál halottai, ki tudja? Vagy csak rákaparták gyorsan a földet, hogy ne lehessen a Test étke madaraknak, állatvadaknak? Hogy a romló test rothadó virágfüst-illatával ne bánthassa a győztesek barbár és finnyás orrlikait? Hogy a halál-büdösség be ne szivárogjon a győztes szakállakba, barkókba, bajszokba, halakba, a vérfoltos zászlószövetekbe és ruhaszövetekbe? Hogy a Halott Test, a Szent Test Szent Étke, fölszentelt étke ne lehessen a legyőzött, megvert megalázott, meggyalázott, gyászoló és rettegő, az ömmagában bújdosni kezdő nemzetnek, a belső-halotti toron, a vacogó és megszégyenített szívre ragasztott gyertyák, vak szemgödörbe ültetett mécsesek éjszakáján, a hosszú és barbár Történelem-Éjszakán, hogy a megvertek és légyezőttek el ne temethessék. És nem volt, aki összetört kicsi testét szent kenőcsökkel és olajokkal bekenvén testén zokogjon, gyolcsba tekerje, a lándzsaseb helyét csókolván sirassa, és rettegő, az önmagában-bujdosmajdnem-gyermektestét éji titokban friss és gyors sírjából kilopja, s vonagló száját véres sebébe mártva dárdával szétvágott szívébe üvöltsön: Kelj föl!, vérmaszatos arccal testébe kiáltson: Támadj föl szívem! Te nem lehetsz halott! Mert korán halt meg, jaj, nagyon korán! Mert nem szabad meghalni korán, mert nem lehet meghalni korán, mert ha a Teremtés a legtöbb időt adta is emberéletünknek, az is oly kevés, oly gyalázatosan, oly förtelmesen kevés, hogy ordítani kell és dörömbölni, ököllel verni a Lét szívét, a titkos őshúscafatot, a bíbor őszsák lüktetést, hogy nem elég, hogy becsaptál, hogy kegyetlenül megcsaltál engem Édes Mindenem, Te Rejtelmes és szív, láthatatlan, Te Örök Világegyetem-Szívburok, akiben rejtezem, s mégis kidobtál magadból. Ó, titkos Teremtés, rejtelmes Megvalósítás, mert nem kaphat testi halhatatlanságot is az ember, az olyan ember, az olyan lángoló, büszke, dacos, konok, tiszta, kristálynál-keményebb és kristálynál-teljesebb ember, mint Petőfi Sándor! Jaj, miért nem lehet testileg is halhatatlan az olyan ember, az olyan legemberibb ember, mint Petőfi Sándor, akiben a teremtés legszebb ereje tombolt, akinek ifjú és áldott lényében a természet legszebb és legfontosabb tulajdonságai és akaratai sűrűsödtek szívvé, aggyá, lélek-lánggá, akiben ott virágzott a végtelenség, mint kristály-nárcisz, csillag-lapom, akinek az époszi dal és a virágok éneke, a csillagokból gyúrt világegyetem-dal és az átokfekete tiszta keserűség, a siratok halálfüstje és a természet növény illata, a hó, az eső, a szabad, tiszta tér, a gyötrődő független síkság éneke, a teremtés, a folyamatos és makacs teremtés, a megállíthatatlan és befejezhetetlen teremtés könynyű, szép, mámoros, csodás dicsősége és ünnepe, mint a csillagokból a fény, égitestekből a lángolás, in Molnár József rajza