Élet és Irodalom, 1970. január-június (14. évfolyam, 1-26. szám)
1970-05-30 / 22. szám - Lázár Ervin: Árvízi jegyzetlapok (3. oldal) - Bozóky Mária: rajza • kép (3. oldal) - Csák Gyula: Buzgár (3. oldal)
LÁZÁR ERVIN. ÁRVÍZI JEGYZETLAPOK Nem nagyon volt kedvem jegyzetelni. Talán' azért, mert pontosan tudtam, ezek a képek jegyzet nélkül is örökre bennem maradnak, vagy talán 'azért, mert profán dologijait tartottam papírral, ceruzával a kézben hallgatni a megrendült embereket. Néhány sort — kapkodva, titokban — leírtam mégis, egyikmásik szó majdhogynem olvashatatlan, ezeket egy kétéltű páncélmonstrum tetején firkantottam, éjszaka, egy szomorú, rogyadozó házszigetekkel tarkított tenger közepén. A hevenyészve papírra vetett szavak — most látom — mégis megőriztek egy világot, nem is hétköznapi szavak, súlyuk, mögöttes tartalmuk megnövekedett, s nemcsak értelmüknek, de a rögzítés formájának is, az elcsúszott 1-eknek, g-száraknak, egyenes vonallá merevült m-eknek is jelentősége van. (Mátészalka—Keleti pt.?) Ez az első bejegyzés, pontosabban az első kettő, mert a kérdőjel néhány órával később került oda. Este érkeztünk Mátészalkára. Máskor ez idő tájt bizonyára kihaltnak tűnik, most határozottan pályaudvar jellegűnek éreztem a teherautók, emberek látszólag céltalan összevissza nyüzsgésétől, az idegenektől. Mert nemcsak a teherautók Szekszárd, Miskolc, Debrecen felirataiból tűnt ki, hogy nem itt az állomáshelyük, de az emberekről is látszott, hogy idegenek — azaz, hogy nem idevalósiak, mert néhány látogatás s néhány párbeszéd után a nyüzsgés előttem is renddé alakult, megtudtam, hogy aki nem idevalósi, az sem idegen. Ezért került oda a kérdőjel. (Tehénbőgés, szamár) Az öregasszony kabátját a század elején szabhatták. Mozdulatlan arccal áll az idegen falu főterén. Minden idegen arc láttán megfeszül a bőr a járomcsontján. Talán híreket vár a családjáról. Vagy azt akarja tudni, áll-e még a házuk. Odalép hozzám. — Gyarmaton nem járt? Rázom a fejem. Elnéz mellettem, de nem tudok továbblépni, mintha valami odakötne, és , szívből sajnálom, hogy nem jártam Gyarmaton, hiszen talán az is vigasz lenne számára, bizonyíték, hogy akárhogyan is, de van még a világon egy ilyen nevű helység, hogy Fehérgyarmat. Újra rám néz. — Hallott már maga tehénbőgést? — Hallottam. Lassan ingatja a fejét. — Nem, nem hallott. Bent álltak a vízben, az istállóban. Csak annyira tudták felemelni a fejüket, amennyire a lánc engedte. És ordítottak. Mint a szamarak. Éppen úgy. Ugye, nem hallott még olyat? (Bőrsipkás [olvashatatlan szó], hová mennek?) Tunyogmatolcs egy része nem került víz alá. Éjfél után egy óra van, de az a néhány férfi, aki itt maradt a faluban, nem alszik. A kétéltű motorzúgása előcsalja őket, körülállják a járművet. Az arcok alig kivehetők, mégis látszik, konok reménykedéssel néznek a katonákra. Hátha lehet itt még segíteni. Talán azt mondják most a katonák, hogy nem is volt igaz az egész. Egy bőrsipkás öregember közelebb jön. Valamit mond. Nem értem a motorzúgástól. Az alezredes int a vezetőnek, állítsa le a motort. S a csendbe segélykérően, meggyötörten s mégis reménykedően hull a kérdés: — Hová mennek? Tudni szeretné. Őróla, őróluk van szó. S a hangján érezni, valami nagyon jó hírt vár, valami megmenekítő. (Tiszta hálóing) Egy kitelepített öregasszony. Szekrényszagú, fekete ruhában. — Borzasztó jó emberek vagynak itt. Az asszony azt mondta, maradjak náluk, ameddig akarok. Ha elment az ár, akkor is. És tiszta hálóinget is adott. (Kiskatona zsákkal) Húszéves lehet, nyúlánk, kiálló ádámcsutkája. Kábult álomból ébredt, hetvenkét ébren töltött óra fáradalmait aludta ki. Már tud mosolyogni, az arca kisimult. — Tudja, én megtanultam, hogy nem lehet nyolcvankilós zsákkal úszni. A nénike jajveszékelt, hogy az minden vagyona, az az egy zsák liszt. Megsajnáltam, fölkaptam a vállamra a lisztet Amikor még csak derékig ért a víz, bírtam. De aztán úszni kellett volna a zsákkal. Az már nem ment. (Fotótéma) Bent vagyunk a kétéltűvel a tunyogmatolcsi gátszakadásnál. A váltás van velünk, a töltésen dolgozó katonákat hozzuk ki. Az ártéren kívül — gondolom, gabonaföldek fölött — úszik a kétéltű. A kiskatonák elterülnek, mint a zsákok, nyakatekert testhelyzetben, ülve, egymásra borulva, a kemény, bordázott páncélon fekve — alszanak. Egy fotoriporter is van velünk. — Ez aztán fotótéma — mondja neki valaki. Bólint. — Az. Megcsináltam már a mohácsi árvíznél. Ott a jeges földön aludtak Ugyanilyen mozdulatlanul elterülve. Mint a zsákok, így hát ebből a jelenetből most nem lesz fotó. Igaz, sötét is van. (Asszonyok) Többnyire feketében vannak. Ünneplőben. Átöltözniük még sikerült — bár némelykor bokáig érő vízben. Őket tuszkolták fel először a teherautókra, a böhöm kétéltűekre — mikor mire, a szükségtől függően. A férfiak csak azután jöttek, vagy azután se, bent maradtak — nemegyszer tilalom ellenére — menteni, ami még menthető, vagy oda mentek, ahol férfierőre, szorgos kézre volt szükség. És ilyen hely ezekben a napokban mindig akadt. Az asszonyok meg egyedül maradtak. Riadt csapatokban, kis batyujukat — már akinek ennyi is van — magukhoz szorítva álldogálnak az idegen falvakban, a helybeliek kedvessége, vendégszeretete nem vigasztalhatja meg őket.. A nyírmadai presszó előtt panyolai asszonyok. Önkéntelenül olyan elrendezésben állnak, mint egy görög dráma kórusa. A kezük mozdulatlan. Egy falujukbeli asszony közeledik. Megkönnyebbültnek, majdhogynem jókedvűnek látszik. — Megengedték, hogy krumplit pucoljunk a konyhán. Még ketten jöhettek. Megélénkülnek. Ki lesz az a kettő? Valamelyik felém fordul. — Látja, ez a legszörnyűbb. Ez a semmittevés ... Pedig mennyi munka lett volna! (Tisztek) Még soha ennyi rokonszenves, határozott katonatiszttel nem találkoztam. Borostásan, kialvatlanul láttam valamennyit, a kérdésre, nem zavarok-e, elnézően mosolyogtak. Mégis akkor kezdtem rájuk figyelni, amikor végighallgattam egy rádióriporternek egy alezredessel készített riportját. A tiszt jobban fogalmazott, mint a Riporter, a rossz, sztereotip kérdésekre is jó válaszokat adott. Akkor kezdtem sejteni, hogy nincs minden elveszve. Ezek az öregasszonyok, bőrsipkás parasztok, hullafáradt kiskatonák és a precízen fogalmazó katonatisztek valahogy egy kis vigaszt nyújtottak. Nekem legalábbis. Bozóky Mária rajza 1970. MÁJUS 30 CSÁK GYULA: BUZGÁR Május 23., szombat Soha nem láttam iszonyúbbat, mint amilyen Makót kiürítve. A legszennyesebb emberi képzelet nem szülhet gonoszabb pokolképet, mint a természetnek ez a hátborzongató dramaturgiája: egy város, amelyben nincsenek emberek. Gyerekek, nők, öregek, betegek egy-egy kis batyut kötöttek és más helyekre mentek. Ablakok, ajtók becsukva, néhol bedeszkázva — így él a halott város. Kutyák kóborolnak az utcán, egy helyen pánikba esett kakas kukorékol, máshonnan tehénbőgés hallik. Két kismalac nekifeszíti orrát a drótkerítésnek s bámulnak rám, akárha nem is malacok, hanem értelmesebb lények lennének. Éhesek, de hangjukat már elsírták, hát csak bámulnak rám. Legszívesebben visítanék helyettük. Aki férfi itt maradt, az most mind a gáton van. Ez az ócska, szónokias fogalmazás ezúttal szó szerint való, keserves igazság. A város kiürítését parancsoló közvetlen veszélyt egy úgynevezett buzgár idézte fel. Makótól négy kilométerre, egy füzes, csalitos környezetben felbuggyant a Maros vize a gát külső oldalán. Minthogy a töltés és az altalaj szerkezete nem mindenütt egyforma, a gyengébb, a lazább, a nagyobb áteresztőképességű pontokon viszonylag sűrűn előfordulhat ilyesmi, ha napokon át telítve van a folyómeder és eláztatja a gátat. Szakemberek szerint ezeket a buzgárokat nem szabad a feltörés helyén eltömíteni, mert akkor a víz más utat keres magának és egykettőre áttöri a partot. Az a célszerűbb védekezés, ha körülbástyázzák a feltörés helyeit és úgynevezett ellennyomó-medencéket hoznak létre, amelyekben a felgyülemlett vízoszlop — a közlekedőedények módján — elfojtja a gát alatti járatból feltörő vizet. Ezzel egy időben falat építenek a gát másik oldalán, hogy elzárják az átszivárgás feltételezett helyeit. Ez történik Makó határában. A terepszakasz, amelyen a védekezés zajlik, száz méter sincsen, mégis több ezer ember erejét kell itt összpontosítani, mert ide összpontosítja erejét a Maros is. A meder szintje négy méterrel magasabban áll, mint Makó főtere. Ha ezen a ponton a természet legyőzi az emberi ellenállást, akkor egy nap alatt eltűnik Makó, pocsolyába fullad egyik legkedvesebb és világhírű városunk. És rossz rágondolni, hogy rajta kívül hány környező település pusztulna el. Akik a szádfalakat építik, pontonokon állnak, s három gép erejével verik a vaslemezeket a gát tövében. Átellenben velük a homokzsákokat rakják. Száznyolcvanezer homokzsákot raktak le eddig, hét medencét építettek belőlük, amelyek némelyikében már öt méter magasra emelkedett a víz. Minthogy homok itt nincsen, földdel tömik meg a zsákokat. A föld azonban elázik, lekvárossá, latyakossá válik és szétcsúszkálnak a zsákok, kidűlnek-bedűlnek a falak. Terméskövekkel kell oldalaikat megtámogatni. Elképzelhető, micsoda munka ez! A köveket, zsákokat, vasakat, gépeket, embereket ide kell szállítani, de nincsen út. A szántáson át építettek egy alkalmilag lekövezett utat, amely azonban úgy hajlikhullámzik a húsztonnás lánctalpasok alatt, akár a tenger a hajó alatt. Máshol még ilyen út sincs. Mindenfelé tengelyig sülylyedt járművek érdekelnek, s többnyire csak lánctalpasok vontatják őket. És két napja esik az eső. A normális, a természetes élet helyett most mesterséges élet zajlik itt, s ennek minden apró részletét szervezni kell. Honnan hozzák a köveket, hová vigyék, mivel és hol; hol főzzék az ételt, mivel szállítsák a helyszínre, miképpen osszák széjjel az örökké változó létszámú, egymást soha nem látott, különféle helyekről érkezett és különböző tulajdonságú emberek között; honnan vegyék és hol tárolják az ivóvizet, mennyi ember dolgozzék és mennyi legyen tartalékban, hányan alhatnak és mennyit? Tisztelet azoknak, akik mindezt felső-, közép- és alsó fokon irányítják, s tisztelet azoknak, akik az irányítók utasításait végrehajtják. Az óriás buzgárnál végzett megfeszített munka mellett állandóan figyelni kell, hogy a Maros-gát más pontjain nem támad-e hasonló veszély. Járőrök cirkálnak, rövidhullámú adó-vevők recsegik a híreket. S egyszercsak szétröppen a vészjel: két kilométerre az óriás buzgártól új buzgárok keletkeztek. Azonnal embereket, zsákokat, köveket, gépeket irányítanak oda. Aztán újabb hír: a Maros másik partján, Ferencszállás alatt megcsusszant a gát. Ez mindennél nagyobb veszély, menten ide tömörítenék valamennyi tartalékerőt, s készenlétbe helyezik a buszokat, teherautókat, vonatokat, amelyek első mozzanatként a lakosságot mentik. A munka éjszaka sem áll meg. Reflektorok fénye mellett rakják tovább a zsákokat, rakják tovább a zsákokat, rakják tovább a zsákokat. A torkig vízben álló füzek, tölgyek lombkoronája közt megzavart nyugalmú madársereg röpdös és kétségbeesve ricsajozik. A kijelölt éjjeliőrök zseblámpákkal egyensúlyoznak a nyálkásra ázott, keskeny zsákfalak tetején; vizsgálják, hogy a külső oldalakon nem támadnak-e új buzgárok? A medencékben pezsegnek a vizek, ami mutatja, hogy az átszivárgás még nem szűnt meg. A vízmagasság tovább emelkedik — a falakat is tovább kell emelni. Egyik zsáklámpás őr — ráncos képű, borostás, fogatlan Móricz-paraszt — úgy áll a fal tetején, akárha ostromlott végvár vitéze lenne. A reflektoroktól megvilágított látvány valóban háborús kép; az öreg sejtelmes mosollyal tekint végig rajta. — Szép ez — mondja. S bár mögöttünk áll a halállal fenyegetett, néma és sötét Makó, bár gyötri agyamat a bármely pillanatban valósággá válható, megannyi iszonyú vízió — elmosolyodom én is. Megindít a titokzatos és gyönyörű pillanat, amely megszülte ebben a parasztban az ember és a természet küzdelmének esztétikáját. — Szép — bólintok neki. S magamban hozzáteszem: „Ennél csak te vagy szebb, apukám.”