Élet és Irodalom, 1970. január-június (14. évfolyam, 1-26. szám)

1970-05-30 / 22. szám - Lázár Ervin: Árvízi jegyzetlapok (3. oldal) - Bozóky Mária: rajza • kép (3. oldal) - Csák Gyula: Buzgár (3. oldal)

LÁZÁR ERVIN. ÁRVÍZI JEGYZETLAPOK Nem nagyon volt kedvem jegyzetelni. Talán' azért, mert pontosan tudtam, ezek a képek jegyzet nélkül is örökre bennem maradnak, vagy talán 'azért, mert profán dologijait tartottam papírral, ceruzával a kézben hallgatni a megrendült embere­ket. Néhány sort — kapkodva, titokban — leírtam mégis, egyik­másik szó majdhogynem olvas­hatatlan, ezeket egy kétéltű pán­célmonstrum tetején firkantot­­tam, éjszaka, egy szomorú, ro­gyadozó házszigetekkel tarkított tenger közepén. A hevenyészve papírra vetett szavak — most látom — mégis megőriztek egy világot, nem is hétköznapi szavak, súlyuk, mö­göttes tartalmuk megnövekedett, s nemcsak értelmüknek, de a rögzítés formájának is, az elcsú­szott 1-eknek, g-száraknak, egye­nes vonallá merevült m-eknek is jelentősége van. (Mátészalka—Keleti pt­.?) Ez az első bejegyzés, ponto­sabban az első kettő, mert a kér­dőjel néhány órával később ke­rült oda. Este érkeztünk Mátészalkára. Máskor ez idő tájt bizonyára ki­haltnak tűnik, most határozottan pályaudvar jellegűnek éreztem a teherautók, emberek látszólag céltalan összevissza nyüzsgésétől, az idegenektől. Mert nemcsak a teherautók Szekszárd, Miskolc, Debrecen felirataiból tűnt ki, hogy nem itt az állomáshelyük, de az emberekről is látszott, hogy idegenek — azaz, hogy nem idevalósiak, mert néhány láto­gatás s néhány párbeszéd után a nyüzsgés előttem is renddé ala­kult, megtudtam, hogy aki nem idevalósi, az sem idegen. Ezért került oda a kérdőjel. (Tehénbőgés, szamár) Az öregasszony kabátját a század elején szabhatták. Moz­dulatlan arccal áll az idegen fa­lu főterén. Minden idegen arc láttán megfeszül a bőr a járom­­csontján. Talán híreket vár a családjáról. Vagy azt akarja tud­ni, áll-e még a házuk. Odalép hozzám. — Gyarmaton nem járt? Rázom a fejem. Elnéz mellettem, de nem tu­dok továbblépni, mintha valami odakötne, és , szívből sajnálom, hogy nem jártam Gyarmaton, hi­szen talán az is vigasz lenne szá­mára, bizonyíték, hogy akárho­gyan is, de van még a világon egy ilyen nevű helység, hogy Fe­hérgyarmat. Újra rám néz. — Hallott már maga tehénbő­gést? — Hallottam. Lassan ingatja a fejét. — Nem, nem hallott. Bent áll­tak a vízben, az istállóban. Csak annyira tudták felemelni a fejü­­­ket, amennyire a lánc engedte. És ordítottak. Mint a szamarak. Éppen úgy. Ugye, nem hallott még olyat? (Bőrsipkás [olvashatatlan szó], hová mennek?) Tunyogmatolcs egy része nem került víz alá. Éjfél után egy óra van, de az a néhány férfi, aki itt maradt a faluban, nem alszik. A kétéltű motorzúgása előcsalja őket, körülállják a járművet. Az arcok alig kivehetők, mégis lát­szik, konok reménykedéssel néz­nek a katonákra. Hátha lehet itt még segíteni. Talán azt mondják most a ka­tonák, hogy nem is volt igaz az egész. Egy bőrsipkás öreg­ember közelebb jön. Valamit mond. Nem értem­ a motorzúgás­tól. Az alezredes int a vezetőnek, állítsa le a motort. S a csendbe segélykérően, meggyötörten s mégis reménykedően hull a kér­dés: — Hová mennek? Tudni szeretné. Őróla, őróluk van szó. S a hangján érezni, va­lami nagyon jó hírt vár, valami megmenekítő­­. (Tiszta hálóing) Egy kitelepített öregasszony. Szekrényszagú, fekete ruhában. — Borzasztó jó emberek vagy­nak itt. Az asszony azt mondta, maradjak náluk, ameddig aka­rok. Ha elment az ár, akkor is. És tiszta hálóinget is adott. (Kiskatona zsákkal) Húszéves lehet, nyúlánk, kiálló ádámcsutkája. Kábult álomból ébredt, hetvenkét ébren töltött óra fáradalmait aludta ki. Már tud mosolyogni, az arca kisi­mult. — Tudja, én megtanultam, hogy nem lehet nyolcvankilós zsákkal úszni. A nénike jajve­­székelt, hogy az minden vagyo­na, az az egy zsák liszt. Megsaj­náltam, fölkaptam a vállamra a lisztet Amikor még csak de­rékig ért­ a víz, bírtam. De aztán úszni kellett volna a zsákkal. Az már nem ment. (Fotótéma) Bent vagyunk a kétél­tűvel a tunyogmatolcsi gátszakadásnál. A váltás van velünk, a töltésen dolgozó katonákat hozzuk ki. Az ártéren kívül — gondolom, ga­bonaföldek fölött — úszik a két­éltű. A kiskatonák elterülnek, mint a zsákok, nyakatekert test­helyzetben, ülve, egymásra bo­rulva, a kemény, bordázott pán­célon fekve — alszanak. Egy fotoriporter is van velünk. — Ez aztán fotótéma — mond­ja neki valaki. Bólint. — Az. Megcsináltam már a mohácsi árvíznél. Ott a jeges földön aludtak Ugyanilyen moz­dulatlanul elterülve. Mint a zsá­kok, így hát ebből a jelenetből most nem lesz fotó. Igaz, sötét is van. (Asszonyok) Többnyire feketében vannak. Ünneplőben. Átöltözniük még si­került — bár némelykor bokáig érő vízben. Őket tuszkolták fel először a teherautókra, a böhöm kétéltűekre — mikor mire, a szükségtől függően. A férfiak csak azután jöttek, vagy azután se, bent maradtak — nemegy­szer tilalom ellenére — mente­ni, ami még menthető, vagy oda mentek, ahol férfierőre, szorgos kézre volt szükség. És ilyen hely ezekben a napokban mindig akadt. Az asszonyok meg egyedül ma­radtak. Riadt csapatokban, kis batyujukat — már akinek ennyi is van — magukhoz szorítva áll­dogálnak az idegen falvakban, a helybeliek kedvessége, vendég­szeretete nem vigasztalhatja meg őket.. A nyírmadai presszó előtt pa­­nyolai asszonyok. Önkéntelenül olyan elrendezésben állnak, mint egy görög dráma kórusa. A ke­zük mozdulatlan. Egy falujukbeli asszony köze­ledik. Megkönnyebbültnek, majd­hogynem jókedvűnek látszik. — Megengedték, hogy krumplit pucoljunk a konyhán. Még ket­ten jöhettek. Megélénkülnek. Ki lesz az a kettő? Valamelyik felém fordul. — Látja, ez a legszörnyűbb. Ez a semmittevés ... Pedig mennyi munka lett volna! (Tisztek) Még soha ennyi rokonszenves, határozott katonatiszttel nem ta­lálkoztam. Borostásan, kialvatla­­nul láttam valamennyit, a kér­désre, nem zavarok-e, elnézően mosolyogtak. Mégis akkor kezd­tem rájuk figyelni, amikor vé­gighallgattam egy rádióriporter­nek egy alezredessel készített ri­portját. A tiszt jobban fogalma­zott, mint a Riporter, a rossz, sztereotip kérdésekre is jó vála­szokat adott. Akkor kezdtem sejteni, hogy nincs minden el­veszve. Ezek az öregasszonyok, bőrsipkás parasztok, hullafáradt kiskatonák és a precízen fogal­mazó katonatisztek valahogy egy kis vigaszt nyújtottak. Nekem legalábbis. Bozóky Mária rajza 1970. MÁJUS 30 CSÁK GYULA: BUZGÁR Május 23., szombat Soha nem láttam iszonyúbbat, mint ami­lyen Makó­t kiürítve. A legszennyesebb emberi képzelet nem szülhet gonoszabb pokolképet, mint a ter­mészetnek ez a hátborzongató dramatur­giája: egy város, amelyben nincsenek em­berek. Gyerekek, nők, öregek, betegek egy-egy kis batyut kötöttek és más helyekre men­tek. Ablakok, ajtók becsukva, néhol be­­deszkázva — így él a halott város. Kutyák kóborolnak az utcán, egy helyen pánikba esett kakas kukorékol, máshonnan tehén­bőgés hallik. Két kismalac nekifeszíti or­rát a drótkerítésnek s bámulnak rám, akárha nem is malacok, hanem értelme­sebb lények lennének. Éhesek, de hang­jukat már elsírták, hát csak bámulnak rám. Legszívesebben visítanék helyettük. Aki férfi itt maradt, az most mind a gá­ton van. Ez az ócska, szónokias fogalma­zás ezúttal szó szerint való, keserves igaz­ság. A város kiürítését parancsoló közvetlen veszélyt egy úgynevezett buzgár idézte fel. Makótól négy kilométerre, egy füzes, csa­­litos környezetben felbuggyant a Maros vize a gát külső oldalán. Minthogy a töl­tés és az altalaj szerkezete nem mindenütt egyforma, a gyengébb, a lazább, a na­gyobb áteresztőképességű pontokon vi­szonylag sűrűn előfordulhat ilyesmi, ha na­pokon át telítve van a folyómeder és el­áztatja a gátat. Szakemberek szerint ezeket a buzgáro­kat nem szabad a feltörés helyén eltömí­teni, mert akkor a víz más utat keres magának és egykettőre áttöri a partot. Az a célszerűbb védekezés, ha körülbástyázzák a feltörés helyeit és úgynevezett ellen­­nyomó-medencéket hoznak létre, amelyek­ben a felgyülemlett vízoszlop — a közle­kedőedények módján — elfojtja a gát alatti járatból feltörő vizet. Ezzel egy idő­ben falat építenek a gát másik oldalán, hogy elzárják az átszivárgás feltételezett helyeit. Ez történik Makó határában. A terep­­szakasz, amelyen a védekezés zajlik, száz méter sincsen, mégis több ezer ember ere­jét kell itt összpontosítani, mert ide össz­pontosítja erejét a Maros is. A meder szintje négy méterrel magasabban áll, mint Makó főtere. Ha ezen a ponton a ter­mészet legyőzi az emberi ellenállást, ak­kor egy nap alatt eltűnik Makó, pocso­lyába fullad egyik legkedvesebb és világ­hírű városunk. És rossz rágondolni, hogy rajta kívül hány környező település pusz­tulna el. Akik a szádfalakat építik, pontonokon állnak, s három gép erejével verik a vas­lemezeket a gát tövében. Átellenben velük a homokzsákokat rakják. Száznyolcvanezer homokzsákot raktak le eddig, hét meden­cét építettek belőlük, amelyek némelyiké­ben már öt méter magasra emelkedett a víz. Minthogy homok itt nincsen, földdel tömik meg a zsákokat. A föld azonban el­ázik, lekvárossá, latyakossá válik és szét­csúszkálnak a zsákok, kidűlnek-bedűlnek a falak. Terméskövekkel kell oldalaikat megtámogatni. Elképzelhető, micsoda munka ez! A kö­veket, zsákokat, vasakat, gépeket, embe­reket ide kell szállítani, de nincsen út. A szántáson át építettek egy alkalmilag le­kövezett utat, amely azonban úgy hajlik­­hullámzik a húsztonnás lánctalpasok alatt, akár a tenger a hajó alatt. Máshol még ilyen út sincs. Mindenfelé tengelyig süly­­lyedt járművek érdekelnek, s többnyire csak lánctalpasok vontatják őket. És két napja esik az eső. A normális, a természetes élet helyett most mesterséges élet zajlik itt, s ennek minden apró részletét szervezni kell. Hon­nan hozzák a köveket, hová vigyék, mivel és hol; hol főzzék az ételt, mivel szállítsák a helyszínre, miképpen osszák széjjel az örökké változó létszámú, egymást soha nem látott, különféle helyekről érkezett és különböző tulajdonságú emberek között; honnan vegyék és hol tárolják az ivóvizet, mennyi ember dolgozzék és mennyi legyen tartalékban, hányan alhatnak és mennyit? Tisztelet azoknak, akik mindezt felső-, kö­zép- és alsó fokon irányítják, s tisztelet azoknak, akik az irányítók utasításait vég­rehajtják. Az óriás buzgárnál végzett megfeszített munka mellett állandóan figyelni kell, hogy a Maros-gát más pontjain nem tá­mad-e hasonló veszély. Járőrök cirkálnak, rövidhullámú adó-vevők recsegik a híre­ket. S egyszercsak szétröppen a vész­jel: két kilométerre az óriás buzgártól új buz­gárok keletkeztek. Azonnal embereket, zsá­kokat, köveket, gépeket irányítanak oda. Aztán újabb hír: a Maros másik part­ján, Ferencszállás alatt megcsusszant a gát. Ez mindennél nagyobb veszély, menten ide tömörítenék valamennyi tartalékerőt, s készenlétbe helyezik a buszokat, teher­autókat, vonatokat, amelyek első mozza­natként a lakosságot mentik. A munka éjszaka sem áll meg. Reflek­torok fénye mellett rakják tovább a zsá­kokat, rakják tovább a zsákokat, rakják tovább a zsákokat. A torkig vízben álló füzek, tölgyek lombkoronája közt megza­vart nyugalmú madársereg röpdös és két­ségbeesve ricsajozik. A kijelölt éjjeliőrök zseblámpákkal egyensúlyoznak a nyálkásra ázott, kes­keny zsákfalak tetején; vizsgálják, hogy a külső oldalakon nem támadnak-e új buzgárok? A medencékben pezsegnek a vi­zek, ami mutatja, hogy az átszivárgás még nem szűnt meg. A vízmagasság tovább emelkedik — a falakat is tovább kell emelni. Egyik zsáklámpás őr — ráncos képű, bo­rostás, fogatlan Móricz-paraszt — úgy áll a fal tetején, akárha ostromlott végvár vi­téze lenne. A reflektoroktól megvilágított látvány valóban háborús kép; az öreg sej­telmes mosollyal tekint végig rajta. — Szép ez — mondja. S bár mögöttünk áll a halállal fenye­getett, néma és sötét Makó, bár gyötri agyamat a bármely pillanatban valósággá válható, megannyi iszonyú vízió — elmo­solyodom én is. Megindít a titokzatos és gyönyörű pillanat, amely megszülte ebben a parasztban az ember és a természet küz­delmének esztétikáját. — Szép — bólintok neki. S magamban hozzáteszem: „Ennél csak te vagy szebb, apukám.”

Next