Élet és Irodalom, 1972. január-június (16. évfolyam, 1-26. szám)
1972-04-15 / 16. szám - Kunszabó Ferenc: Szelídített gyerekek (5. oldal) - Antal Ilona: metszete • kép (5. oldal) - Tornai József: Most • vers (5. oldal)
KUNSZABÓ FERENC: Szelídített gyerekek A Mátra magasabb tetőin, csúcsain még ott csillognak a hónyomok, itt lent, a Zagyva huzatos völgyében már csak a minden orrotfület pirosra gyaluló kora tavaszi szelek járnak. A falu főutcáján kevesen mozognak. Néhány vénaszszony igyekszik a templomba, mások a malacot hajkurásszák — munkásvonatokhoz, fakaruszokhoz, téeszbe mér régen elmentek az emberek. Ez a félóra a táskával ballagó gyerekeké. Az új iskola kint áll a falu szélén, innen, a felvégről már ideje lenne indulni, de a kapuk alig csattognak. — Jaj, anyu, hideg van! — visít egy kiskölyök, és visszaugrik a verandáról. Pedig dehogy van hideg. Tavasz jön, érezni, mint szellőzködnek az erdők, a domboldalak, a patak zegzugai... Miért fázik hát akkor annyira ez a gyerek? ★ Pirosra és sárgára festett, manzardos, szuterénes új ház, a kerítés betonoszlopai még csak most készülnek. A férj délutános műszakba indul, az asszony pedig a három gyereket várja ebéddel. — Rosszak-e? — kérdem. — Jaj, mint a tűz! — sóhajt a fiatalasszony, miközben sebtében gombot varr az ember bejáró ingére. — Tegnap adtam nekik egy ötvenest, mert már majd kihúztak valami építőjátékért, és ma reggel megint egy-egy tizes fejenként, takarékbélyegre ... Aztán itt van Palkó, a legnagyobb. Táncolni tanul. Mondom neki: te a rendes cipődet vedd föl a kultúrba!... Este, mikor megjön, nézem, hát nem abba ment el, amit egész nap nyit? — Elharapja a cérnát, és pár pillanatig félrebillentett fejjel nézi a felvarrt gombot. — Nem azért, az se szakadt meg, dehát a kultúrba mégis rendeset illik felhúzni... A fürdőszobából kijön a férj — egykori pajtásom —, kapja magára az inget. — Pali — mondom —, ha úgy hirtelen vissza tudnál emlékezni: hány fát másztunk meg gyerekkorunkban egy nyáron? Egy pillanatig rám mered, aztán elneveti magát, és a mandzsetta begombolása közben a vállát vonogatja: — A fene meg jobban tudja ... Nemigen hagytunk ki egyet sem a Bíróijesztőn. _ — Hát a gyerekeid, Palkó meg Józsi, másznak-e fát? Az asszony visszafordul a tűzhelytől : — Az kéne még csak! Hogy ös-szetörjék a csontjukat, meg elszaggassák nekem a ruhát!... Azért gürcöl az ember?! — Szentigaz — mondom minden meggyőződés nélkül. — Hát mit szoktak csinálni iskola után? — A tévé!... Az az egy jó, hogy azt szeretik. Addig legalább csendben vannak. Vasárnap délelőtt is, nem is tudom, mit csinálnék! — Kimennének a faluba — vélem óvatosan —, kiszaladgálnák magukat. Az az egészséges ... — Hogyne! Ilyen locspocskán! Kész betegség. Üljenek csak itthon, a fenekükön! Lényegében a másik házban is ugyanezt mondják, és a harmadik meg a tizedik gyermekes családnál is. S néhol még azt is hozzáteszik, hogy nem jó az, ha mindenféle utcagyerekkel barátkoznak. Olyanokkal, akik elvágynak otthonról. __Emlékszem, kisiskolás koromban egyszer sokáig kórházban feküdtem, lesoványodtam, kicsit elbizonytalanodtam, elszoktam a társaságtól. Szüleim egy darabig gyanakodva figyeltek, majd visszavittek a kórházba, mert aligha gyógyítottak ki teljesen. Mióta kijöttem, egy karcolást, egyetlen szakadást sem vittem haza... És nem féltettek semmiféle társaságtól — úgy látszik, akkor valahányan voltunk, mind utcagyereknek számítottunk a faluban. ★ Húsz, huszonöt évvel ezelőtt a csökött patkánynak, ürgének, egérnek, a lovat keselynek, hókának, Miskának, a macskát cirmosnak, a kutyát Tiszának, vagy esetleg többsincsnek hívtuk, egymást pedig Füles, Szeplős, Hazudós, Bicska, Talicska és hasonló nevekkel illettük. Ma a kismalac szinte minden házban Mazsola, a macska Kandúr Bandi, a kutya Foxi- Maxi — de egymásra is ugyanezeket a neveket aggatják a gyerekek. Nem kell gondolkozni, készen kapják a tévéműsorokból. Iskolában iskolatelevízió, vasárnap délelőtt ifjúsági televízió, este esti mese, és gyermekműsor meg futballmeccs, meg Angyal. Maigret. Coralba. Satöbbi. Megszűntek az isten háta mögötti vidékek. Legyen az bármilyen kicsi falu vagy tanya, a nagyvilág az eddigi intim, csak a mienk lakásba jött. Sokszor megfigyelem a gyerekeket: a kétéves már érzékeli a mozgó képet. Még esetleg a tízéves sem tudja, miről van szó, agya még nem képes a föltétlenül szükséges asszociációkra , de a kép mozog, abban a fene kis dobozban emberek, állatok és tárgyak mindenféle mókás dolgot csinálnak: egyszer Angyal versenyautózik, máskor lovak futnak, aztán hatalmas fatörzsek úsznak le a vízen, ismét máskor néni vagy bácsi pislog elő, és erősen magyaráz — ez mind-mind igen érdekes, még akkor is, ha nagyrészt összefüggéstelen és értelmetlen. A napi munkában elfáradt, korán kelő szülők már régen alusznak, a gyerekek azonban még mindig markolják a kisszék szélét, és kivörösödő szemmel bámulnak a szürkén fényes üvegre. ★ Eszem ágában sincs a tévé romboló hatásáról elmélkedni: a képtávközlés korjelenség, rohamosan fog továbbterjedni, és fejlődése, haszna szinte beláthatatlan. Azt azonban föltétlenül figyelembe kell vennünk: kaphat a gyerek akármilyen okos, érthető, felfogható és gyakorlatias tanácsokat — ha csak látja, és nem gyakorolja, akkor sohasem lesz a sajátjává, sohasem képes feldolgozni. A monopolizált-favorizált mozgókép bűvölete elszakítja pajtásaitól, kicsit tehát a társadalomtól is. Ha tízen ülnek a képernyő előtt, akkor is mindegyik egyedül ül, egyedül fogadja be a látottakat, s társait legfeljebb egy-egy felkiáltás erejéig érzékeli, de azt is gyorsan lepisszegi, mert attól nem hallja, hogy mit mond a tévé. Márpedig amit a tévében lát, azt ő sohasem cselekszi. Ha akarja, sem tudja. Amit ugyanis a tévé ad — legyen az színházi közvetítés, bábjáték vagy riport — mindig valami esszenciális, a valóság kivonata, ha nem is mindig művészi vagy találó. De minél művészibb vagy frappánsabb, annál nehezebb visszaforgatni égi másából a valóságba. Az ő kis élete mikrovalóságába. Hisz megpróbáltuk azt már mi is, hogy a ritkán látott moziképeket újrajátsszuk. Soha, egyetlen alkalommal sem sikerült. Nem volt az az íze, az a sója, ami a filmen. S ha — a játék spontán törvényei szerint — néha sikerült is volna valamelyikünknek új történetet fabrikálnia, akkor meg csak összevesztünk, hogy az pedig nem így volt!... Maradtunk tehát saját játékainknál, saját kis társadalmunkat fejlesztettük tovább, ezzel készültünk a felnőtt életre. Maradna még a képernyő révén szerzett élmények megbeszélése, „kitárgyalása”. A szülőkkel, a társakkal. Erre azonban ritkán adódik mód. Csak a hétfő este szabad, akkorra viszont összezsúfolódik az egész héten összegyűlt tennivaló. ★ A mai falusi fiú nem fon ostort, nem lovagol napraforgószáron, s nagyon ritkán kéredzkedik föl lovaskocsira a gyeplőt tartani. Hatodik elemibe jártam, mikor a mester egyszer végigkérdezett bennünket, ki mi akar lenni. Bizony, már a saját válaszomat is elfelejtettem, de megkerestem az öreget, mert ő annak idején minden évben minden osztályról lejegyezte egyt füzetbe. A tizenkét éves fiúk akkoriban jóformán kivétel nélkül földmívesek, kocsisok, erdészek akartak lenni. Tizennyolc éven keresztül, szinte változatlanul. Néha bök ki a fakult sorok közül egy-egy kovács, kalauz vagy éppen mozdonyvezető önjelölt — de emlékszem, ezekre már mint nagyzoló, felvágós fickókra tekintettünk... A lányok szinte egyöntetűen „semmi”-k akartak lenni, ami azt jelenti, hogy családanyák lettek. Múlt tavasszal végigkérdeztük a hetedik osztályt: a többség a bánya, a gyári munka felé tájékozódott, de akadtak műszerész, motorszerelő, „tévécsináló”, villanyszerelő, katonatiszt aspiránsok is. A lányok is bőven válogatták már a szakmákat , s csupán kis részük akart otthon, a téeszben maradni, ők is jobbára azért, mert gyengébb képességűek a tanulásban. Ez örvendetes jelenség, mert mutatja, hogy a falusi gyerek előtt kitárult a világ, és sem ő, sem szülei nem tartják lehetetlennek, hogy akár értelmiségi legyen belőlük: koruk gyermekei. A magyar falu éppen most számol le végleg a régi paraszti életformával, annak majd’ minden normájával, szokásával. Ma már vajmi kevés ember akar paraszt lenni, legfeljebb mezőgazdasági munkás, és vajmi kevesen akarnak falusiak lenni, legfeljebb falun élők. „Falusi” — van ebben a szóban valami lefokozás. Már-már sértés. A nehéz munkát, a sarat, a kényelemhiányt, az elmaradott gondolkodást és életmódot jelképezi. Csoda-e, hogy — főként a fiatalabbja — mindentől szabadulni akar, ami falusi, és mindent elfogad, ami attól elhatárol. Válogatás nélkül. A folyamat, persze, nem most kezdődött. A népviselet nyomában eltűnt palóc házak, fonók, fosztók a gazdasági, ipari fellendülésnek, és az ezzel járó civilizálódásnak a következményei, de a technika csupán realizálódni engedte a parasztságban már előbb is benne fészkelő vágyat: Nem elmaradottnak lenni! Nem elmaradottnak látszani! A tévé, a rádió, a tömegesen gyártott „városi” szobajátékok is csupán elősegítik, hogy a falusi gyerekek felhagyjanak a régi játékokkal. Mert azok degradálóak. És mivel „ingyenbe” vannak, nincs is értékük. ★ A folyamat érthető, törvényszerű, de nem minden részletében és következményében örvendetes. Sok városi szülő ma már arra törekszik, hogy gyerekét sportoltassa, szabadba küldje; a falusi szülők többsége viszont még a széltől is óvja a serdülőket, mert szemükben ez az előkelő!... De hol, mikor, hogyan tanulják meg ezek a fiúk és lányok a közösségi magatartást (az iskolai és úttörőélet önmagában nem elég), mikor tanulnak meg vereséget szenvedni, elismerni az igazságos fölényt — és igazságosan gyakorolni a fölényt! —, hogyan tanulnak meg alkalmazkodni, az őket körülvevő világ elemeit helyesen rangsorolni?! És mikor szoknak rá a léleknek oly nélkülözhetetlen tűnődésre, álmodozásra?! „Gyorsuló élet, felgyorsult élet!” — mondogatjuk, miközben az ő életük éppen hogy lelassult, és szinte minden belső, öntevékeny cselekvéstől megfosztódott. Ülnek a tévé, a rádió, a magnó mellett. Élvezik a képet, a hangot, moccanatlanul... Nem az üresen maradt erdőket, patakmentét és domboldalakat sajnálom hát elsősorban, nem is a sok megfabrikálatlanul maradt saját játékot (a legtöbbször fantázia nélküli késztermékek helyett!) , hanem a holnap falujának felnőtteit, akiket számtalan emberformáló élménytől, lélekedző próbától üt el a gyűlölt múlt differenciálatlan elutasítása és a jelen örömeinek válogatás nélküli elfogadása. / Antal Ilona metszete 1972. ÁPRILS 15. TORNAI JÓZSEF: Most Most mindenkivel kezet fogni most lemondani rólad most látni a napot a túlsó féltekén virrasztani egy ágon iszapos vízben úszni várni ahogy a halálraítélt reggelig most tudni hogy az útnak vége tudni hogy az út csak most kezdődik most nem akarni semmit csak kinyílni elmerülni elmerülni benned napfoltokban eggyé osztódva veled följönni mint a parafa a vízre fölvenni a világot mint a csalán-inget ablak lenni útelágazás ellentétem most fölemelni mind a két arcom millió arcom elkóborolni ködbe és nádasba most most most tűz lenni széttipratni hegyes tüskéken lógni végre tombolni a veremben fölordítani abba a nagy fülbe a nagy üvegkráterba makogni a hidrogén nyelvén a bőröd a bőröd festett ujjaid üregeid a mély úszósziget tested árvizében most éjszakákat önteni torkodba most fölhangzanak a kezdet ütései a fehér tojáshéj-falon most nem vagy most befejezed a virágot a csigát a lovat most ők látok most te látunk most ti lát most én látsz most hallgatni szíved mint messziről a nyitott zsilipzúgást most fölfalni magad kihányni megsiratni mint mindenkit mert nem én vagyok hanem aki a bordáim között jön most kezet fogni mindenkivel ki megteremtett hajnalok urai változások urai szakítsátok el a kötelet