Élet és Irodalom, 1972. július-december (16. évfolyam, 27-53. szám)

1972-12-30 / 53. szám - Cseres Tibor: Csaták után • Az élő Petőfi (6. oldal) - Vigh Tamás: Érme-terv • kép (6. oldal) - Bátki Mihály: Szilveszter és szilveszter • Az élő Petőfi (6. oldal)

A­Z É­L­Ő PETŐFI CSERES TIBOR: CSATÁR UTÁN Petőfi Sándor szintén ott volt a jobbszárnyon. Tajtékzó lován hol előre a csatárlánchoz, hol egyetlen ágyúnkhoz, hol mihozzánk, gyalogo­sokhoz vágtatott, s megvetve a félel­met, a halált, lelkesített, bátorított mindenütt, ami annál feltűnőbb volt, mert honvédeink közül Petőfit keve­sen ismerték, miután ő nem katona­­tiszti köpenyt viselt, magyar öltönye volt ugyan, de minden tiszti jelvény nélkül — fejét tollas Kossuth-kalap fedte, s kardot hordott. Vízakna szomorú napjait próbálom felidézni a százados feljegyzések sírjából, a törmelékekből, s egyre előbukkan a köl­tő alakja. Lóháton, gyalog, kivont karddal, előreugratva, visszavonulóban, bizakodva és elkeseredetten. Mert utólag igen sokan emlékeznek vagy emlékezni próbálnak reá, s még azt is állítják, negyven-ötven év távlatából, hogy nemcsak őt, járás­kelését látták, hanem gondolatait is tudták. Három napról azonban sehol nem tud számot ad­ni az idő, az ágyúdörgéses négy nap után következő háromról: nincs róla feljegy­zés és mintha véletlenül, vagy nagyon is szándékosan hallgatna róla mindenki s leginkább az, akire kíváncsiak volnánk, maga a költő. Bem a pisiki csata előestéjén, február 8-án, futárpostával Debrecenbe küldte Pe­tőfi honvéd századost. Déva és Debrecen között akkor vala­mennyi út bizonytalan volt. Máig sem tudjuk hitelt érdemlően, melyik irányban érte el úticélját a futár, negyednap azon­ban megérkezett a postával Mészáros hadügyminiszterhez a piski hídnál aratott győzelem hírével, jobban mondva előér­­zetével Arad felé a Maros partján nyugatnak indulhatott volna, s onnan északnak for­dulva Gyulán, Szalontán, Váradon át. Ke­let felé Gyulafehérváron, s Kolozsváron keresztül tehette volna meg akár két irányban is az utat. A harmadik lehetőség a középső, a legrövidebb, de talán a leg­­nehezebb, a hegyeken át Brádon, Belé­­nyesen át Váradra, Debrecenbe. Pap Zsigmond azt állítja, hogy február 8-án Petőfi Nagybányán volt szállóvendég Debrecen felé utaztában, mint futártiszt Ez azonban képtelenség, nemcsak azért, mert Gyulafehérváron és Egyetlen csá­száriak tanyáztak, de azért is, mert Pető­fit még a következő napon is Bem kör­nyezetében látták. Bauer őrnagy, Bem főhadsegéde, így ír 9-ére virradólag: „... tehát a Déván összegyűlt számos mene­kült magyar család fedezetére rendelte Bem a 27. honvéd zászlóalj két századát Csutak őrnagy vezénylete alatt melléje adván két szakasz Magyarországból ide­érkezett Lehel-huszárt és két ágyút, hogy ily fedezet alatt biztosságban keresztül juthassanak a felkelő románok netán út­jukban levő táborán Aradra. Egyszers­mind értekezett Petőfi Sándor nagy köl­tőnkkel és rábírta, hogy gróf Andrássy­­val ezen fedezethez csatlakozzék, miután vétek volna életét csatákban kockáztat­ni.” Nevezett Csutak Kálmán azonban nem a Maros folyása iránt indult, hanem északnak. „Végre 9-én reggel, az új vihar hajna­lán, Bem valamennyi ágyúból egyszerre lövetett, jeléül, hogy e nap leen a döntő — emlékszik Csutak —, s csakugyan a legmelegebb volt az egész erdélyi, de ta­lán az egész magyarországi hadjáratban. Midőn a csata részünkre kedvezően dőlni látszott, engem Bem maga elébe rendelt, hamarjában tollba mondá a piski csata fölött való napiparancsát.” Ez volt az a parancs, melynek másolatát Petőfi Deb­recenbe volt viendő, de Csutak ezúttal nem szólt Petőfiről. „Nem rendeli, hogy azonnal egybegyűjtve a kocsikat, a se­besültekkel és menekültekkel együtt el­vonuljunk.” Száz kocsi sebesülttel és száznégy kocsi menekülttel indult Csutak, az elő- és utó­védnél egy-egy főhadnagy parancsolt a fegyvereseknek, s a többi katona a ko­csik mellett haladt, hogy oldaltámadás­kor óvja a védteleneket. • Bizonyosan mondhatjuk, Petőfit nem osztották be egyik katonai feladatra sem, s ő egy kocsi kóbere alá húzódott, vagy, s ez a legvalószínűbb: egy hintóba me­rült, pokrócokba burkolt lábbal, nem té­vedünk tán, ha azt gondoljuk, éppen gróf Andrássy Aladár hintójába, aki a költőt társul fogadta. Táskájában a futárpostá­val nem kell feladnia Petőfinek harci büszkeségét, hisz visszatért, nem úgy, mint a gróf, akit Felvidékre szólítanak birtok­ügyei, s emiatt lelkesedését kis lángra csavarta. Ha nem is tűz-víz egy­másnak a két úti­társ, de az első félóra után inkább hallgatnak, a költő lelke el­rejtőzve, ott, ebben a két napban dolgoz­za fel az elmúlt napok, véres harcok em­lékeit. „A visszavonulás február 4-én egy órakor kezdődött, még azon éjjel Szerda­helyre vonultunk be, ellentől üldöztetve, hajnalban Szászsebesnek vonulóban vet­tük utunkat, mely menet alkalmával ti­zenötször fordultunk szemközt az ellen­nel.” Hajnalban, este, s a nap minden szakában, tart haditanácsot Bem, Petőfi mindig ott van. Megrendülve a harcoktól, a tanácsban is figyel, tapasztal. Szeren­csére tolmácsolnia nem kellett, mert az urak valamennyien tudtak vagy franciául, vagy németül, hogy a vezérrel megértes­sék magukat. Miről töprengett Petőfi? Az erők, az erőviszonyok, a várható ered­mény megvilágosodtak számára. Látta a vízaknai csatavesztést, a többszörös túl­erőt, találkozott már Szeben felől érkező orosz csapatokkal is, tudhatta, hogy a jö­vő kilátásai győzelmek esetén sem ja­vulnak lényegesen. (Elolvasandók idevo­natkozó versei.) Nem hazudik, nem kiseb­bíti a veszélyt, a szabadság győzelmének csodáját várja. Soha eddig még nem ta­lálkozott egészség­es, fiatal, csatákbban megölt férfiakkal. S egyáltalán ennyi halottat látni egyszerre, s egyhelyt. Saját csapatbeliek, és ellenséges halottak. És nem állhat meg mellettük. Sem szá­nakozva, sem részvéttel, sem gyűgyölet­­tel, sem segítő szándékkal az agonizálók fölött A harc még tart, aki katona, aki ép, annak cselekednie kell harcos módra, vagy úgy kell tennie, mintha cselekednék. A háború, s legkivált az ütközetek mélye adja fel a legkeményebb próbatételeket a férfiaknak, mai szóval mondva: teszte­ket. A harcba induló férfi mondhat min­denfélét handabandázhat, még hazudhat is, hogy eltitkolja magát. De viselkedését a harcban, az életveszélyben igaznak kell elfogadnunk, még a színjátszását is, hiszen az is bátorságra utal, lelkierőre, tehát valóságnak. A próbatétel a halál küszöbén lehetséges viselkedés. A reme­gés — félelem. A megfutamodás — gyá­vaság az elbúvás — az önzés gyengesége, a tettvágy a bátorság jele, a vagdalkozás a vakmerőségé, a megtorpanó elborzadás a tiszta emberség bizonyítéka, ütközetben nem hazudhat és nem hazudik senki, nem változtathatja meg saját lelke és jelleme döntéseit. És Petőfi ott, azokban a napok­ban ismerte meg a háború valóságát, amelynél csak mi ismerünk véresebb és borzalmasabb valóságot — és saját jelle­me távlatát és határait „A Vízaknán maradt sebesülteket az el­fogott császári főorvosra bízták, ennek dacára az ütközet napján a császáriak által legyilkoltattak. Egy kocsi mélyén tétlenül és tehetetlenül megjelennek a le­gyilkolt sebesültek az utolsó segélyt kérő pillanatban. Szászsebesen a sebesülteket arra a hírre, hogy Bem tábora jó, éle­lemmel, borral megvendégelték, azonban alig szunnyadtak el, a fehérvári őrség a bezárt kaput ágyúlövéssel megnyitotta, az ott álló őrt lekoncolta, mire a városi nem­zetőrök előszedték eldugott fegyvereiket, s lemészárolták a semmi rosszat nem gya­nító magyar sebesülteket.” Ezalatt Bem Szerdahelyről Sebes felé indult, gyönyörű éjszaka volt, világos, akárcsak mint a nappal, de rendkívül kemény hideg, a hó csak úgy sírt, jajgatott az ágyúk talpa alatt. Kétnapos, háromnapos hallgatás a hintó mélyén, egy-két falat, kívülről lö­völdözés, néhány korty, néhány unott szó az útitárssal. „Petőfi — írja Csutak —, Szerdahelyt este a tűznél könnyezve csak ennyit mondott: Isten, légy igazságos.” A bénító csatatér és­ a csatatér emésztő cse­lekvésigénye. Könnyű a közembernek és minden beosztott katonának, indulnia kell, ha szól a parancs, tüzelnie kell a tüzelőre, hadakoznia, vagy megállnia, ha álljt, vagy helytállást parancsolnak. Csak­hogy neki, Petőfinek, éppen harc közben semmilyen parancsa nem volt, legfeljebb az (a megalázóan atyai), ha Bemnek eszé­be jutott, hogy ütközet előtt hátra ren­delje az arcvonalról. „Szerencsére” azon­ban ezekben az ütközetekben negyedórák alatt mindenütt fellobbant az arcvonal Ezután többet nem ír szerelmes verset. Pontosan tudja a csaták végét, a lehe­tőségek végét, jóval előbb, mint a kato­nák, előbb, mint Görgey vagy Bem, de nem csügged, sőt hangosabbra kényszerí­ti énekét. Nincs rá esély, s ez a kétségbe­ejtő, hogy a sebesültek lemészárolása megtoroltassék. Ha néhány tíz vagy száz gyanúba fogható személyt kivégeznek, ta­lán két-három gyilkos is közéjük kerül, de a többi áldozat lesz, ártatlan vérük újabb bosszúért kiált. Mi a teendő? Fi­gyelni Bem viselkedését, ő a megtorlást a harcban soha nem mulasztja el, de soha nem ont egy cseppet sem több vért a szükségesnél. „A vonulás jó két kilométernyire nyúlt az erdők között emelkedő úton. Az élen és a végen meg-megújult a lövöldözés, de folyton hallani lehetett a csatárok, s a felderítők oldalagos tüzelését is. Tizedi­kén a délutáni órákban pihentettem Kö­rösbányán katonáimat. Láttam, hogy a leégett romok között sem őket, sem pedig a sebesülteket födél alá hozni nem lehet. •Ennélfogva azt híresztelem, hogy egy fölkelő csoport mögöttünk, látván csekély erőnket, utánunk siet, hogy végezzen ve­lünk, mire katonáink, de a menekültek is, rögtön útnak indultak, még azon éjjel Nagyhalmágyra értem.” Petőfiben ég a tettvágy. Már nem bír­ja a hintó társas magányát. Kiszökken az útra, és névtelenül, ismeretlenül az éji órán segít a kocsikat a lejtőn felegyenge­tő katonáknak. Ez azonban nem biztos. Talán több, ha mozdulatlanul ül. A lö­völdözésre már nem is figyel, mi ez az átélt harcokhoz képest! Tizennyolcan megsebesülnek, heten halálos sebet kap­nak. Külön szekér viszi a holtakat. • „Február 11-én délután 1-kor Vackóhra vonultam, hova csak fölötte sok nehézség­gel és bajjal juthatnék be éjfél felé. Ama nevezetes kristyori hegyeken és hágón ke­resztül, ahonnét másnap csak egy kis ál­lomásra vonultam be, Belényesre, este­felé. Itt már szabadabb volt a jég, mind reám, s a sebesültekre, mind pedig a me­nekültekre, mert innen ők is kényök és kedvük szerint mehettek Váradra.” Innen Petőfi is egyetlen iramodással Debrecen­be szállt és szabad és szédületes mozgást engedett napokig lefojtott cselekvésvá­gyának. ›a-O■oE HU M ‘8E8I­■C 8› ο SZILVESZTER ÉS SZILVESZTER Két műsort mutatott be az Iro­dalmi Színpad az elmúlt napok­ban: az egyik az Apostol Szil­veszteréről, a másik szilveszter éjszakájáról szól. Mindkettő Pe­tőfi Sándort idézi. Kockázatos dolog szinte egyidő­­ben két Petőfi-bemutatóra vállal­kozni. Különösen most, amikor az egész ország „Petőfit keresi”, s amikor csak a Belváros a Petőfi Emlékünnepségek programja öt­ven nyomtatott oldalt tölt meg. Más egyszer ünnepelni és más előadásokat tartani sorozatban, bérletes közönség előtt: a kettőt csak úgy lehet párosítani, ha mél­tó színházi előadás tiszteli meg az ünnepet. Bölcsen tudta ezt az Irodalmi Színpad és mindkét mű­sorában sikerrel tett eleget vállalt feladatának. A Ledneczi Elek szerkesztette, Gáspár János rendezte irodalmi összeállítás szilveszter éjszakáján játszódik. Egy jókedvű társaság Petőfi verseit, életének esemé­nyeit mondja föl egymásnak és a közönségnek. A jobbnál jobb bor­dalok hatására a vidám ünneplők egyre nagyobb kedvvel hörpint­­getik az asztalok­ra elhelyezett coca-colát és traubi-szódát. Ez­után engednek abból az addig kö­vetkezetesen vállalt elvből, hogy kevésbé ismert versekből mutas­sák föl Petőfi jól ismert arcát; ekkor szólal meg az Egy gondolat bánt engemet és még néhány olyan alkotás, amelyet a színpadi szereplők és a nézők már kívül­ről tudnak. De a versmondóknak — kivált Jancsó Adrienne-nek és Verdes Tamásnak — sikerült ezekből a versekből is kipattinta­ni azt a szikrát, amely nélkül hiá­bavaló időtöltés bármilyen műsor elkészítése; azt a szikrát, amely a másik Petőfi-bemutató — Az apostol — előadásán már a hőst — Szilvesztert — emésztő láng­ként lobog. Az apostol szilveszter-éjszaka született hőse, az elvakított lin­­cselők áldozataként vértanúhalált szenvedő Szilveszter — tudjuk — Petőfi legnagyobb politikai csa­lódását is tükrözi. De ami köz­hely az irodalomtörténetben, még nem feltétlenül az a színpadon, ezért kiváló a rendező Huszár Klára és a szöveget színpadra alkalmazó Takács Imre indítása: az előadást a szabadszállási kép­viselőválasztás kudarcát idéző költői levél vezeti be. Így válik nyomban személyes ügyünkké mindaz, ami a színpadon törté­nik: a gyermeki hányattatások, az ifjúkor magára ébredése, a fel­nőttség küzdelmei és az aggkor csapásai. (Ettől a sors megóvta az Apostol íróját.) A személyesség érzését erősíti, hogy a történelem később kísértetiesen „eljátszotta” a Petőfi­ jósolta helyzetet. Bár a kiegyezés szó nem is szerepel Az apostolban, megalázó társadalmi következményei annál emlékeze­tesebben jelennek meg a színen. Az apostol az a vers, amely mindeddig nehezen találta meg útját a közönséghez. A rím nél­küli, szabad szóf­agszámú sorok, az epikát és a lírát váltogató szer­kesztés Petőfi leglelkesebb ra­jongóit sem lelkesítette fönntar­tás nélkül. Hogy a színpadon mégis életre kel, az fölér egy iro­dalomtanítási győzelemmel, amelyben egyaránt része volt Oszter Sándor érzékeny-intelli­gens Szilveszterének, Jancsó Ad­rienne, Győri Franciska és Bara­­csi Ferenc egy-egy epizódfigurá­jának, s a Köllő Miklós vezette Dominó együttes képzeletgazdag pantomimj­eleneteinek. Bátki Mihály 1972. DECEMBER 30.

Next