Élet és Irodalom, 1973. január-június (17. évfolyam, 1-26. szám)

1973-04-07 / 14. szám - Cs. Kovács László: Szoborterv • kép (7. oldal) - Galántai József: Az „Andrássyak és Tiszák” • Tájékozódás (7. oldal) - Merkovszky Erzsébet: A költészet számai 1972-ben • Tájékozódás (7. oldal)

EURÓPAI KÖLTŐK TALÁLKOZÓJA BUDAPESTEN A Magyar Írók Szövetsége április 8—15. között rendezi meg az európai költők harmadik budapesti találkozóját. A program kapcsolódik a Petőfi-ünnepségek sorozatához; ennek szellemében kívánják megtartani a Magyar Tudományos Akadémia várbeli dísztermében az ünnepi ülést, melynek középpontjában a költői hivatás társadalmi szerepe és a költői elkötelezettség áll. Darvas József megnyitóbeszéde után a tervek szerint Illyés Gyula köszönti a részvevőket. Fekete Sándor a Petőfi-kutatások újabb eredményeiről számol be, majd többek között Vas István, Nemes Nagy Ágnes, Juhász Ferenc és Sánta Ferenc szól hozzá a beszámolóhoz. Április 10-én az Irodalmi Színpad fogadja pódiumán a vendégeket, akik az est második részében a nézők hozzájuk intézett kérdéseire válaszolnak, április 12-én pedig a főváros hét művelődési házában, valamint a Fészek- és a Kossuthklubban a külföldi vendégek és hazai költők részvételével irodalmi esteket rendeznek. A költőtalálkozó idején lát napvilágot a többnyelvű versantológia, az Arion legújabb száma, valamint egy négynyelvű kiadvány, amely a Petőfi-emlékbizottság felhívását, az Operaházban múlt év december 30-án megtartott Petőfi-emlékünnepségen elhangzott két előadást, Aczél György és Illyés Gyula megemlékezését és Darvas József koszorúzási beszédét tartalmazza. A rendezőbizottság tizenkilenc európai országból mintegy nyolcvan költővendég jelenlétére számít Cs. Kovács László: Szoborterv ÚJ MAGYAR FOLYÓIRAT Elméleti folyóiratot indít Literatúrai címmel az Irodalomtudományi Intézet. A Literature évente négyszer jelenik meg, számonként kilenc ív terjedelemben. A Tudományos Magazinban Béládi Miklós, a lap felelős szerkesztője ismertette az új lap terveit: „A Literatúra műhelyfolyóirat lesz, tehát nemcsak eredményekről ad számot, hanem azt a folyamatot is nyomon kívánja követni, ahogy az eredmények megszületnek: viták tüzében, vélemények és ellenvélemények harcában, nézetek diadalában vagy bukásában, elméletek öszszeállásában, esetleg széthullásában.” A Literatúra napi kritikai tevékenységet nem folytat. Mint elméleti jellegű lap elsősorban az élő irodalom elméleti és esztétikai problémáit világítja meg. A folyóirat a külföldi irodalommal is foglalkozik majd, elsősorban a szomszédos szocialista országok irodalmi mozgalmaival, esetenként egy-egy kiemelkedő alkotásával. Célja, hogy hozzájáruljon a világirodalmi tudat alakításához. A Literatúra ismerteti a film, a színház és a képzőművészet általános problémáit, foglalkozik az irodalomtudomány és más tudományok érintkezési pontjaival, pszichológiával, szociológiával is, de természetesen mindenkor az irodalom szempontjából. 1973. ÁPRILIS 7. fi A költészet számai 1972-ben Az elmúlt évekhez hasonlóan (1966 óta hetedszer), ismét áttekintjük a magyar irodalmi folyóiratok 82 ALFÖLD, a JELENKOR, a KORTÁRS, a NAPJAINK, a TISZATÁJ és az ÚJ ÍRÁS, továbbá az ÉLET ÉS IRODALOM 1972-es számainak verspublikációit. A versek figyelését ebben az évben is kiterjesztettük az állandó kulturális rovattal jelentkező — és verseket közlő — központi napilapokra, valamint a legmagasabb példányszámú képes hetilapra, a NŐK LAPJÁra. A számadatok közreadásakor ismét hangsúlyozzuk, hogy számításunk csakis mennyiségi jellegű, a terjedelemre és az esztétikai értékekre nincs tekintettel. Minden egyes szám tehát a szerző által külön címmel ellátott verset jelent. 1972-ben a hét irodalmi lap 1626 verset közölt (összehasonlításul: 1970: 1708, 1971: 1704.) Közülük magyar költő műve 1484 (1970: 1602, 1971: 1582), Külföldié 142 (1970:95, 1971:122). A legtöbb műfordítást a Tiszatáj (77) közölte. A központi napilapokban és a Nők Lapjában még további 684 vers jelent meg. Ebből mai magyar költő műve 646 volt. (Az 1971-ben napvilágot látott 754 versből 723 volt magyar költő alkotása.) Az átnézett 11 lapban közreadott összesen 2310 vers 346 költő műve. (1971: 2458 mű, 378 szerzővel.) A legtöbb magyar költeményt az Élet és Irodalom közölte (380), utána ez a sorrend alakult ki az irodalmi orgánumok között: Új írás (233), Kortárs (215), Jelenkor (190), Alföld, Tiszatáj (163), és végül a Napjaink (140). A Népszavában 219, a Népszabadságban 191 a Magyar Hírlapban 127 és a Nők Lapjában 109 magyar vers jelent meg. A legtöbb magyar költőt, 147-et, az Élet és Irodalom mutatta be. A további sorrend: Kortárs: 72, Új írás: 67, Jelenkor: 64, Napjaink: 61, Alföld: 47, végül a Tiszatáj: 46. A napilapok közül a legtöbb magyar költőt (108-at) a Népszava közölte. A Népszabadság 71, a Magyar Hírlap 63, a Nők Lapja 62 költőről publikált a múlt esztendőben. Az irodalmi lapokban húsznál több verset 1972-ben tizenegyen tettek közzé: Csorba Győző 30, Juhász Ferenc 29, Ladányi Mihály 26, Nagy László 26, Csoóri Sándor 23, Zelk Zoltán 22, Pilinszky János, Takács Imre, Takáts Gyula 21, Ágh István, Bihari Sándor 20 verset A napilapokat és a Nők Lapját figyelembe véve számuk 22-re emelkedik. Kiegészül ugyanis Simon Lajos 34, Weöres Sándor 31, Kiss Dénes 29, Demény Ottó 28, Hajnal Gábor 27, Pardd Anna 23, Fodor József 22, Károlyi Amy, Galambosa László 21, valamint Győre Imre és Vihar Béla 20—20 versével A 11 lapban a legtöbb versei Ladányi Mihály (42), Takáts Gyula (38), és Csorba Győző (35) bocsátotta a nyilvánosság elé. összevetésként: 1970-ben 12, 1971-ben 3 költő adott közre irodalmi lapban 20-nál több verset. Az áttekintett lapok huszonkét legfoglalkoztatottabb költője (a 346 publikáció 6 százaléka) valamennyi megjelent vers 28 százalékát (601-et) írta. A többiek közlési lehetőségeit a következő számok érzékeltetik: 1—2 verset jelentetett meg 150 költő (43 százalék), 3—4-et 59 (17 százalék), 5—9-et 71 (21 százalék), 10—19-et 44 (13 százalék). Egy lap legtöbbet foglalkoztatott költőiről megjelent verseik számának sorrendjében — az alábbi kis táblázatok tájékoztatnak: ALFÖLD: 1. Bényei József 13 2. Aczél Géza 10 3. Galambos László 9 (1970: Galambos László, 1971: Boda István.) Élet és irodalom: 1. Ladányi Mihály, Pilinszky János 14 2. Csoóri Sándor, Zelk Zoltán 13 3. Győre Imre 10 (970: 1. Hollós Korvin Lajos, Weöres Sándor, 1971: 1. Pilinszky János.) JELENKOR: 1. Csorba Győző 11 2. Takáts Gyula 9 3. Arató Károly, Bárdosi Németh János, Takács Imre 6 (1970: 1. Csorba Győző, 1971: 1. Weöres Sándor.) KORTÁRS: 1. Rónay György 13 2. Dudás Kálmán 1 9 3. Csorba Győző 8 (1970: 1. Déry Tibor, 1971: 1. Hidas Antal.) NAPJAINK: 1. Kalász László 13 2. Serfőző Simon 9 3. Papp Lajos 6 (970: 1. Oravecx Javre, 1971: 1. Kalász László.) TISZATÁJ: 1. Veress Miklós 9 2. Farkas Árpád, Kiss Benedek. 9 3. Simai Mihály 8 (1970: L Simai Mihály, Veress Miklós, 1971: L Veress Miklós.) ÚJ ÍRÁS: L Juhász Ferenc M 2. Kiss Anna, Simon Lajos 13 3. Nagy László 11 (1970: 1. Görgey Gábor, Vaci Mihály, 1971: 1. Simon Lajos1 MAGYAR HÍRLAP: 1. Hajnal Gábor, Kónya Lajos 7 3. Simonyi Imre 6 3. Csanády János, Hegedűs Zoltán 5 (1970: 1. Darázs Endre, 1971: L Kónya Lajos.) NÉPSZABADSÁG: 1. Simon Lajos B 2. Ladányi Mihály 10 3. Illyés Gyula, Zelk Zoltán 9 (1970: 1. Ladányi Mihály, 1971: Ladányi Mihály.) NÉPSZAVA: L Fodor József, Ladányi Mihály, Székely Dezső 6 2. Bari Károly, Kiss Dénes, Mátyás Ferenc 5 3. Boda István, Csepeli Szabó Béla, Demény Ottó, Fazekas László, Illyés Gyula, Takács Gyula, Urbán Ernő, Várnai Zseni 4 (1970: L Weöres Sándor, 1971: 1. Csepeli Szabó Béla, Tasnádi Varga Éva.) NŐK LAPJA: 1. Csoóri Sándor 5 2. Sipos Gyula 4 3. Dudás Kálmán, Gutai Magda, Gyurkovics Tibor, Kiss Dénes, Oby Gyula, Simon Lajos, Takács Zsuzsa, Takáts Gyula, Toldalagi Pál, Tornai József, Weöres Sándor . (1970: 1. Gábor Mária, Tornai József, 1971: Pilinszky János.) Befejezésül: az élő magyar költőknek összesen 65 verskötete jelent meg 1972-ben, kereken 340 ezer példányban (ebből két mű kiadását a szerző fedezte), de nem lehet figyelmen kívül hagyni, hogy ezekhez 17 romániai, 5 csehszlovákiai és 3 jugoszláviai magyar költő munkája is felsorakozik. Első kötettel (az előző évi 9-hez képest) 15 szerző jelentkezett. Beszámolónkat az ő névsoruk zárja: Apáti Miklós, Bálint István, Bálint Lea, Beney Zsuzsa, Bisztray Ádám, Döbrentei Kornél, Fábri Péter, Gábor Zoltán, Juhász József (a miskolci Városi Tanács kiadásában), Kertész Péter, Oláh János, Oravecz Imre, Radich Géza (szerzői kiadás), Szentmihályi Szabó Péter, Veress Miklós, Merkovszky Erzsébet GALÁNTAI JÓZSEF: AZ „ANDRÁSSYAK ÉS TISZÁK” A dualista Habsburg-monarchia Magyarországának legfelsőbb politikai vezető rétegére utaló kifejezéssé vált Andrássy Gyula gróf, Tisza Kálmán, ifj. Andrássy Gyula és Tisza István gróf egy szókapcsolatba sűrített megnevezése. Az „Andrássyak és Tiszák” sajátos fogalmát eredetileg a két világháború közötti ellenforradalmi korszak publicisztikájának nosztalgikus dicsérete alkotta meg. Később a demokratikus kritika indokoltan pejoratív értelemben használta. S ha olvasva — vagy alkalmazva — nem is csak rájuk, hanem Apponyi Albertre, Wekerle Sándorra stb. is gondolunk, a négy politikus valóban legpregnánsabb kifejezője az 1867-től 1918-ig hatalmon levő osztályok legfelsőbb szűk politikai vezető rétegének. Az Andrássyak és Tiszák — bár váltakozó sajátosságokkal és fokozatokkal — a liberális látszatok felhasználásával, de valójában Európa talán legszűkebb választójoga alapján kialakított parlamentáris rendszerrel valósították meg a nagybirtok és nagytőke magyarországi hatalmát. A polgári fejlődés korlátozott elősegítését összekötötték a feudális maradványok — benne a lehetetlen agrárstruktúra — konzerválásával, az ország lakosságának többségét alkotó nemzetiségek feletti hegemónia — időnként rendkívülien eldurvult — erőszakolásával. Az Andrássyak és Tiszák nevével jelzett vezető réteg egy olyan korszakban irányította az országot, amelyben reális lehetőségek adódtak sorsfordulói jelentőségű változások megalapozására is. Andrássy Gyulától Tisza Istvánig egyetlen vezető politikus sem tudott messzebbmenően előremutató utat kijelölni. Politikájuk — a korszak jelentős gazdasági haladása, és a társadalmi struktúrában mutatkozó új, pozitíve hasznosítható jelenségek ellenére — zsákutcába torkollott. A saját táborukban már életükben nagy zajjal ünnepelt Andrássyak és Tiszák politikájával szemben, a korabeli ellenzéki kritika nem volt türelmes és tisztelettudó. Katasztrófa-politikájuk nyomán a szakszerűbb történészek még az ellenforradalmi korszak dicsőítő publicisztikája közepett is csak óvatosabban igazolták tetteiket. Éles kritikai megnyilvánulások tárulnak elénk a korabeli ellenzéki lapokból és röpiratokból, melyeknek állandó céltáblája volt mind Andrássy Gyula túlzott engedékenysége a kiegyezés körül („Egész természeténél fogva egyénileg hajlandó volna az opportunitási szempontoknak a kiegyezés, előkészítésében valamivel nagyobb teret engedni” — írja 1934-ben megjelent történeti munkájában a kiegyezést egyébként messzemenően feldicsérő Gratz Gusztáv is), mind Tisza Kálmán „mamelukokra” támaszkodó kormányzati rendszere („A korrupciós parlamentarizmus egyik jelensége” — jellemzi 1920-ban Szekfü Gyula is). Ifjabb Andrássy Gyula és Tisza István grófok kortársi bírálatára pedig elég csak Károlyi Mihály írásaira, emlékiratára utalni. A felszabadulás utáni történetírás a magyar történeti fejlődés valósághű ábrázolásában támaszkodhatott a korabeli demokratikus kritikára, s ebben a körben különösen nagy segítséget jelentettek Ady élesszemű megfigyelései, versei és publicisztikai írásai. Majd az alapos forráskutatások nyomán mind teljesebbé alakult a történeti kritikai kép, s legutóbbi összefoglaló ábrázolását az egyetemi tankönyv néhány hónappal ezelőtt megjelent negyedik kötetében olvashatjuk. Tennivaló azonban van még bőven. Az egyes vezető politikusok, vagy kormányok tevékenységének számos részlete vár még kutatásra. Jócskán akadnak még feltáratlan forrásanyagok is. Elkelne egy jó monográfia a gyászos következményű kettős szövetség létrejöttéről és megújításainak történetéről, valami hasonló ahhoz a néhány éve megjelent alapos munkához, amely a francia—porosz háborúval kapcsolatos osztrák—magyar politikát bemutatja. Ifj. Andrássy Gyula „alkotmánypártjának” története is megírásra vár, és a sor folytatható. Az Andrássyak és Tiszák tevékenysége jelentős volt, amenynyiben nagy hatalommal, magas pozíciókból befolyásolták az eseményeket, a történetírás és történeti kutatás ezért indokoltan sokat foglalkozik velük. E vezető réteg egyes alakjai sajátos egyéniségek. A részletes elemzés jelzi a különbségeket és az idő változásánból adódó fokozatokat is, de az utókor határozott és elutasító kriiiirája valamennyiükre érvényes. A magyar történelem őrzi tetteiket és a történetírás kutatja irataikat, de nem emlékezik reájuk a legparannyibb kegyelettel sem. I TÁJÉKOZÓDÁS ÉLETÉSZGZ IRODALOM!