Élet és Irodalom, 1973. július-december (17. évfolyam, 27-52. szám)

1973-07-07 / 27. szám - Rab Sándor: Bronzba hull… • vers (12. oldal) - Román György: Szigliget • kép (12. oldal) - Frank János: Balázs Irénnél • interjú | Műterem (12. oldal) - Vadas József: Másodvirágzás • képzőművészet-kritika • Keresztény Múzeum | Kovács Margit, szentendrei Ferenczy Károly Múzeum | Gádor István, siklósi vármúzeum (12. oldal) - Feleki László: Élethű torzrajzok • képzőművészet-kritika • Rózsahegyi György (12. oldal)

­ Balázs Irénnél Főiskolai végzettsége szerint festő. Tizenhárom évig olajképei­vel vett részt a Fiatalok Stúdiójának kiállításán és más tárlatokon. Két nagyméretű mozaikját építették be: az egyiket egy budapesti büfé falán, másikat Szegeden egy óvoda homlokzatán. Csak 1969- ben kezdett textil faliképpel foglalkozni. Tavaly már feltűnést kel­tett munkájával a szombathelyi II. Fal és Tértextil biennálén, meg­bízták egy hat négyzetméteres textil falikép elkészítésével. Egyik újabb művét az Iparművészeti Múzeum őrzi. — Festőnek ismertük sokáig. Miért tért át a textiltervezésre? — Példaképeim Derkovits, Rive­ra, Siqueiros, súlyos mondaniva­lóik voltak. Az indulat mindig megvolt bennem, ám a kép még­is szelíd, lágy, lírai lett. Csakis formai problémáim voltak, a szí­nek maguktól jöttek. Tíz éve vol­tam már művész, megtanultam idegen szemmel nézni a saját munkáimat, súlytalanoknak érez­tem őket. — Ezért lett textiltervező? — Amikor festettem, a formák megfogalmazásával küszködtem, aztán rájöttem, hogy a textilnél az anyag diktálja — ha nem is a mondanivalót — inkább a mű fel­építését. Lausanne-ban láttam a textilbiennálét. Éreztem, a gobe­lin és mindenféle más textilmun­ka nem alacsonyabb rendű az olaj­­festménynél. Amikor festettem — ■bátran tehetem-múlt időbe­­n- pil­lanatonként kellett döntenem min­den négyzetcentiméteren. A tex­tilben — képletesen is — vannak csomópontok. Ha megtalálom őket, már minden önként adódik. Már csak munkafegyelem kell hozzá; nekem talán több, mint másnak, mert sohasem szerettem kézimun­kázni. — Asszonytól, nőművésztől sohasem hallottam még ilyen val­lomást. — Kényszerítenem kell magam, hogy munkám manuális részét el­végezzem. Rákényszerültem, hogy utánanézzek a textiltechnikáknak, tárlatokon, könyvekben. A textil­ben eltűnik formai bizonytalansá­gom, plasztikusan is alakíthatok, rideg színekkel is korrigálhatom a formát. A fonal biztonságot ad. Tagadom, hogy a művészet játék. Mindenesetre, amíg képeimet gör­csösen festettem, a textilmunkák közben felszabadultam, egyszerre minden könnyebb lett. — Technikája sokféle. — A lausanne-i kiállításon ta­nultam meg, hogy mennyi min­dent lehet csinálni fonalból. Ami­kor domborúra munkáltam meg a jutavásznat, azt hittem, valami újat találtam ki. A múzeumban láttam később, hogy a XV. száza­di miseruhákat éppen így varrták. Érdekel a népművészet, mint sok mindenkit manapság. Mit használ­hatnék föl a magyar népi ötvös­munkákból, vagy a fafaragásból? Legtöbbször csak kiemelek egy figurát s felnagyítom. Legújabb faliképemen például a torontáli szőttes egyik elemét, az egymást kézen fogó lánykák sorozatát na­gyítottam föl. — Mérjük le, mekkora lett. — Tizennégy centiméter. A to­rontáli párna csíkján a leányka vagy hüvelykujjnyi. Az eredeti népi hímzés piros és fehér, én éppenséggel lila alapra citromsár­ga és püspöklila alakokat szőttem, illetve varrtam. Máskor a lészer­szám az ihlető, volt, amikor a mé­zesbáb inspirált, mint a pólyás hármasikreknél. Olykor a szűr­rátét mintáját sokszorozom óriá­sira, aztán itt kitömöm, ott áttö­röm. — Lehet, hogy csak látszat: szinte valamenyi munkáját más és más eljárással készítette. — Nem. Mindössze hárommal. Az első: sajátkezűleg szövött anyagra varrott részleteket és sod­rást applikálok; a második: a ju­ta relief — én neveztem el így —, amikor egyes mintákat, alakokat párnaszerűen jó keményre tömök; a harmadik­ kötelekből, melyek­be gyakran színes fonalat is be­lesodrok, hajtogatással mintázok ornamentikát vagy természeti for­mát — Nem fél, hogy műveit meg­eszi az idő? — A művészettörténet is tanú­sítja, hogy kevés holmi tartósabb, mint a szőnyeg, a fali kárpit. Tisz­­títtatni is lehet. Mi, tervezők sze­retnénk, ha a textil ugyanolyan erővel alakítaná, javítaná az em­berek ízlését, akár a kép, a szo­bor. — Hatalmas oeuvre-t alkotott a rövid négy év alatt. — Munka közben improvizálok, egyik ötlet jön a másikból, nem is győzőm megvalósítani. Tíz-ti­­zenkét órát dolgozom naponta, ez a munka igen szaporotlan. Néha úgy érzem, a négy fal között ki­maradok az életből. Az utca ide­gen. — De a textil műfajában be­hozta a „késését”. — A nyár végén kiállításon mu­tatom be munkáim egy részét, a Dorottya utcában. Balázs Irén a szövött falikép­től eljutott a textilplasztikáig, sőt a textilszoborig is. A szövés, a kézimunka nyilvánvaló bra­vúrja — amellett, hogy ebben a műfajban is döntő a „hogyan” — szinte mellékes nála. A mű­vész felhasználja a textil játé­kos, táncos hagyományait,­­ de azokat is közlendőjének szolgá­latába állítja. Sohasem téved édeskés hangulatokba. Sőt. Mű­vészete több mint fanyar, iró­niája inkáb­bad, mint szelíd, s ha lehet ilyesmit textitervezőre mondani, Balázs Irén verista, őszinte, s ez ritka jelző. Nyilat­kozatához hozzátehetem, amit a festészet formanyelvén nem tu­dott elmondani, áttételesebben, maradéktalanul sikerült kifejez­nie a textilművészetben. Frank János RAB SÁNDOR: Bronzba hull... bronzba hull a tegnap platinaága kezem sodorta mélybe taszítja, bronzba temetve szomorú álma ujjaim holnap habokban fuldokolnak magánypatakban tornyosulnak pedig a másik parton vár a Szőke ősz fejemre új koronát helyez spirálba csavarodott idő szálán indul a száműzött letördeli a fordulókat a kapaszkodókat letördeli feszíti ijját, kopasz akác beleremeg. Műterem Az ember hiú élőlény. Ezzel is kiemelkedik az állatvilágból. A ló, a kutya, a béka, a kígyó nem kifogásolja, ha a művész hátrá­­­nyosan ábrázolja. Az emberben viszont elevenen él a képzőművé­szeti úton elkövetett becsületsér­tés nyugtalanító gyanúja. A nők hiúsága közismert: megkockázta­tom azt a állítást, hogy majdnem olyan fiúk, mint a férfiak. Az író pedig fokozottan érzékeny kül- és belvilágára, különösen, ha „közismert személy” Nem aka­rom lebecsülni Rózsahegyi György nehézségeit az Új magyar Parnasszus rajzainak alkotása közben, de szerencsés korban tú­lozhatja el a „fonák emberi tulaj­donságokat”. (Meghatározás a Művészeti lexikonból.) Volt a ka­rikatúra-művészetnek válságos időszaka, mikor némely közéleti személyiségeket (legjobb magyar tanítványokat) úgy kellett ábrá­zolni, mint megannyi Rómeót, holott egyiket-másikat nehéz lett volna elképzelni Júlia erkélye alatt, viszont a szépség utáni vagy elnyomhatatlan emberi tu­lajdonság. Bölcseleti alátámasz­tással: „Szép az, aki megrende­lésre tetszik” (Kant, talpraállít­va). Ebben az időszakban a mű­vésznek ki kellett fejeznie a le­rajzolandó személyek véleményét saját magukról. Ehhez féktelen képzelő erő kellett. Határ: a csil­lagos ég. Mit tehet ilyen esetben a művész? „Szépít, megörökít, fiatalít!” (Helfgott bácsi) Az egykori „hősszerelmesek” ment­ségére: a karikaturista ma sem maradéktalanul népszerű Nincs az a költő vagy irodalomtörté­nész, aki Notre-Dame-i toronyőr szeretne lenni a rajzon és nem Gregory Peck. Az arcvonások és a ceruzavonások közötti össze­függés azonban nem szépségápo­lási kérdés. Rózsahegyi György néhány egyszerű vonással ragad­ja meg a lényeget. A sokat el­áruló vonások még azt is meg­mondják, hogy ki a jó író és ki... de ezt valóban döntse el az ol­vasó (vagy néző), akár a rajzok alapján is. Több áldozat csak a nevét írta alá, de sokan látták el képmásukat nemcsak kézje­gyükkel, hanem egy-egy aforiz­ma-szerű megjegyzéssel, versiké­vel is. Ez nehéz műfaj, s bár akad néhány telitalálat, a leg­többen önnön szépségükkel, pon­tosabban csalódásukkal (önma­gukban, vagy a rajzolóban?) fog­lalkoznak. Mindegy, még mindig jobb, ha a rajzolt személy negé­­deskedik, mintha a művész. Egy szó, mint száz: a szépíró szép író is szeretne lenni, pedig vigasz bő­ségesen akad. Vajon szép volt-e Homérosz, Dante, Heine, vagy Dosztojevszkij ? Rózsahe­gyi György senkit sem sértett meg, csak meghajolt a tények előtt. És a tények nem is olyan kemény dolgok, mint gondol­nánk. A jó mű mindenkit meg­szépít. Feleki László ÉLETHŰ TORZRAJZOK / MŰVÉSZET Másodvirágzás A nemzetközi szaksajtóban évek óta heves viták folynak arról, nem korszerűtlen intézmény-e a mú­zeum, amely jelenlegi formájában sokak szerint inkább gátolja, mint segíti az új kulturális értékrend kialakulását. A látogatottságra ugyan nincs panasz, de a múzeum egyre inkább függetlenedni látszik az élő művészettől. Az a veszély fenyegeti, hogy belterjes akadé­miává válik, amely csakis önma­gával van elfoglalva. Ezért is vár­tuk kíváncsian az esztergomi Keresztény Múzeum megnyitását. Vajon mit lehet hasz­nosítani a termékeny vitákból? A hosszan tartó felújítás után mit hoz az újjárendezett kiállítás? Az ered­mény sajnos csak részben igazol­ja a várakozást A régi olasz ké­pek, a gobelinek, az iparművésze­ti tárgyak, szobrok és festmények természetesen egytől egyig gyö­nyörűek. Talán túlságosan is szé­­­pek és olykor megtévesztően tö­kéletesek. Mert a restaurátorok jó munkát végeztek. A felújítás során átfestették a helyiségeket és légkondicionáló berendezést szereltek fel. Van miben gyönyör­ködni Kolozsvári Tamás, M. S. mester, a sienai festők és a ma­gyar szobrászok művei előtt, hi­szen a középkor nem olyan sötét, ahogy korábban hittük. A művé­szete sem az. A szent történetek hátterében a korabeli élet jelenik meg, minden átírás és átszellemí­­tés nélkül. A festő személyisége a háttérben marad ugyan, olykor az arcok, megjelenítése is egysíkú. De ahány arc, annyi szakáll — a jól fésült kecskeszakálltól az irdat­lan bozótig. S mekkora jellemző ereje van egy krumpliorrnak vagy egy beszédre nyíló szájnak! A szent történetek kompozíciós rendjébe természetesen illeszkedik a békésen alvó házaspár idilli ké­pe vagy a csontot rágó kutyus áb­rázolása. Ha szavakra fordítanám, amit egy-egy gyilkos haramia te­kintetéről olvasok le, a vaskos ki­fejezések nem tűrnék a nyomda­­festéket. A középkori festő nem sablonokat látott maga előtt. Volt szeme, észrevette az élet groteszk és megmosolyogtató jelenségeit is, s ha úgy adódott, imára kulcsolta a kezét vagy kajánul elvigyoro­­dott. Mégsem tudom maradékta­lanul élvezni a sűrűn sorjázó öt­leteket, a virtuóz vonalakat és a menyecske arcú madonnákat. Mert kétségbeejtően rossz az installáció, a művek „tálalása”. Nem fel-, ha­nem elfedi a középkor élet­közel­ségét, a fülembe ordítja, hogy múzeumban járok. Még mindig nem jöttünk rá, hogy a képeknek a fehér fal a legjobb és legegy­szerűbb háttere (mellesleg a legol­csóbb is). A festmények mögé pi­zsamaszürke architektúrákat rak­tak. Erről a lehetetlen formájú építményről hosszas megfigyelés után sem tudtam eldönteni, vajon az oltárszekrény leegyszerűsített formája akar-e lenni. Tény, hogy úgy hat, mintha a parketten álló fűtőtesteket kellene beburkolnia Elképzelem, milyen sokba került ez a kellemetlen díszlet Nem lett volna szerencsésebb ezt a pénzt a művek megóvására fordítani? Csak csodálni lehet szakembereink munkáját, akik újjávarázsolják a szinte teljesen tönkrement műve­ket Pótolják a lepergett festéket, összekötik az elszakadt vonalakat. De vajon helyettesítheti-e a régi ihletet a mai tudomány? A mű­vész pontatlanságát a kutató pon­tossága ? Nem volna talán helye­sebb csak konzerválni a műveket és a töredék mellett külön bemu­tatni a kiegészítést a valószínű eredeti állapotot? Múzeum és élő művészet együtt­működésének új formáit sejteti a szentendrei Ferenczy Károly Mú­zeum vállalkozása, mely Kovács Margit életművét különálló épületben, mintegy önálló gyűjteményként mutatja be. Ma még furcsán hangzik egy élő és tevékeny alko­tóval kapcsolatban múzeumról be­szélni. De hozzá kell szoknunk, ha azt akarjuk, hogy a múltból élő jelen váljék. Kovács Margit művé­szetének jelentőségét nem kell különösképpen hangsúlyoznom, hi­szen kerámiáiról sok szó esett ta­valyi születésnapján is. Most csak a népművészet ihlető hatását emelném ki. Ezt is csak azért, mert a művészet a népi kultúrá­hoz újra meg újra visszatér, ami­kor új problémákkal találkozik. A fiatal nemzedékeknek azért lesz ta­nulságos felkeresni ezt a múzeu­mot, mert élő példa arra, hogyan lehet mai hősöket gyúrni a nép­mesék alakjaiból. Siklós neve fogalom lett az itt rendezett kerámia-szimpozionok révén. A Baranya megyei múzeu­mi igazgatóság művésztelepet szervezett, ahol hazai és külföldi alkotók dolgozhatnak. Az itt ké­szült művekből modern kerámia­múzeumot alapítottak. Ennek a vállalkozásnak újabb állomása Gádor István állandó kiállítása a siklósi vár­múzeumban. A tárlat bemutatja a kerámia nemzetközi rangú meste­rének életművét. A kezdetekre egy 1922-ből való váza utal, oldalán egy dadaista képvers látható. A művész legújabb korszakát a mér­nökien konstruktív darabok kép­viselik. Kovács Margittal ellentét­ben Gádorra csak a harmincas években hatott a népművészet. Munkásságát a modern plasztikai gondolkodásnak az az áramlata jellemzi, amely a Bauhaus purita­nizmusában, másrészt Moore vitá­lis természeti formáiban teljese­dett ki. A kis tárlaton jól látható: Gádor nem elégedett meg az elért eredményekkel, még ma is kísér­letezik. Erre az újat akaró szel­lemre van szüksége a múzeum in­tézményének is, hogy megtalálja a kapcsolatot az élettel. Kérdés per­sze, jelenlegi formájában alkal­mas-e a megújulásra. Sok minden arra mutat, ki virulhat a régi vi­lág. VADAS JÓZSEF: Képzőművészet

Next