Élet és Irodalom, 1973. július-december (17. évfolyam, 27-52. szám)
1973-07-07 / 27. szám - Rab Sándor: Bronzba hull… • vers (12. oldal) - Román György: Szigliget • kép (12. oldal) - Frank János: Balázs Irénnél • interjú | Műterem (12. oldal) - Vadas József: Másodvirágzás • képzőművészet-kritika • Keresztény Múzeum | Kovács Margit, szentendrei Ferenczy Károly Múzeum | Gádor István, siklósi vármúzeum (12. oldal) - Feleki László: Élethű torzrajzok • képzőművészet-kritika • Rózsahegyi György (12. oldal)
Balázs Irénnél Főiskolai végzettsége szerint festő. Tizenhárom évig olajképeivel vett részt a Fiatalok Stúdiójának kiállításán és más tárlatokon. Két nagyméretű mozaikját építették be: az egyiket egy budapesti büfé falán, másikat Szegeden egy óvoda homlokzatán. Csak 1969- ben kezdett textil faliképpel foglalkozni. Tavaly már feltűnést keltett munkájával a szombathelyi II. Fal és Tértextil biennálén, megbízták egy hat négyzetméteres textil falikép elkészítésével. Egyik újabb művét az Iparművészeti Múzeum őrzi. — Festőnek ismertük sokáig. Miért tért át a textiltervezésre? — Példaképeim Derkovits, Rivera, Siqueiros, súlyos mondanivalóik voltak. Az indulat mindig megvolt bennem, ám a kép mégis szelíd, lágy, lírai lett. Csakis formai problémáim voltak, a színek maguktól jöttek. Tíz éve voltam már művész, megtanultam idegen szemmel nézni a saját munkáimat, súlytalanoknak éreztem őket. — Ezért lett textiltervező? — Amikor festettem, a formák megfogalmazásával küszködtem, aztán rájöttem, hogy a textilnél az anyag diktálja — ha nem is a mondanivalót — inkább a mű felépítését. Lausanne-ban láttam a textilbiennálét. Éreztem, a gobelin és mindenféle más textilmunka nem alacsonyabb rendű az olajfestménynél. Amikor festettem — ■bátran tehetem-múlt időben- pillanatonként kellett döntenem minden négyzetcentiméteren. A textilben — képletesen is — vannak csomópontok. Ha megtalálom őket, már minden önként adódik. Már csak munkafegyelem kell hozzá; nekem talán több, mint másnak, mert sohasem szerettem kézimunkázni. — Asszonytól, nőművésztől sohasem hallottam még ilyen vallomást. — Kényszerítenem kell magam, hogy munkám manuális részét elvégezzem. Rákényszerültem, hogy utánanézzek a textiltechnikáknak, tárlatokon, könyvekben. A textilben eltűnik formai bizonytalanságom, plasztikusan is alakíthatok, rideg színekkel is korrigálhatom a formát. A fonal biztonságot ad. Tagadom, hogy a művészet játék. Mindenesetre, amíg képeimet görcsösen festettem, a textilmunkák közben felszabadultam, egyszerre minden könnyebb lett. — Technikája sokféle. — A lausanne-i kiállításon tanultam meg, hogy mennyi mindent lehet csinálni fonalból. Amikor domborúra munkáltam meg a jutavásznat, azt hittem, valami újat találtam ki. A múzeumban láttam később, hogy a XV. századi miseruhákat éppen így varrták. Érdekel a népművészet, mint sok mindenkit manapság. Mit használhatnék föl a magyar népi ötvösmunkákból, vagy a fafaragásból? Legtöbbször csak kiemelek egy figurát s felnagyítom. Legújabb faliképemen például a torontáli szőttes egyik elemét, az egymást kézen fogó lánykák sorozatát nagyítottam föl. — Mérjük le, mekkora lett. — Tizennégy centiméter. A torontáli párna csíkján a leányka vagy hüvelykujjnyi. Az eredeti népi hímzés piros és fehér, én éppenséggel lila alapra citromsárga és püspöklila alakokat szőttem, illetve varrtam. Máskor a lészerszám az ihlető, volt, amikor a mézesbáb inspirált, mint a pólyás hármasikreknél. Olykor a szűrrátét mintáját sokszorozom óriásira, aztán itt kitömöm, ott áttöröm. — Lehet, hogy csak látszat: szinte valamenyi munkáját más és más eljárással készítette. — Nem. Mindössze hárommal. Az első: sajátkezűleg szövött anyagra varrott részleteket és sodrást applikálok; a második: a juta relief — én neveztem el így —, amikor egyes mintákat, alakokat párnaszerűen jó keményre tömök; a harmadik kötelekből, melyekbe gyakran színes fonalat is belesodrok, hajtogatással mintázok ornamentikát vagy természeti formát — Nem fél, hogy műveit megeszi az idő? — A művészettörténet is tanúsítja, hogy kevés holmi tartósabb, mint a szőnyeg, a fali kárpit. Tisztíttatni is lehet. Mi, tervezők szeretnénk, ha a textil ugyanolyan erővel alakítaná, javítaná az emberek ízlését, akár a kép, a szobor. — Hatalmas oeuvre-t alkotott a rövid négy év alatt. — Munka közben improvizálok, egyik ötlet jön a másikból, nem is győzőm megvalósítani. Tíz-tizenkét órát dolgozom naponta, ez a munka igen szaporotlan. Néha úgy érzem, a négy fal között kimaradok az életből. Az utca idegen. — De a textil műfajában behozta a „késését”. — A nyár végén kiállításon mutatom be munkáim egy részét, a Dorottya utcában. Balázs Irén a szövött faliképtől eljutott a textilplasztikáig, sőt a textilszoborig is. A szövés, a kézimunka nyilvánvaló bravúrja — amellett, hogy ebben a műfajban is döntő a „hogyan” — szinte mellékes nála. A művész felhasználja a textil játékos, táncos hagyományait, de azokat is közlendőjének szolgálatába állítja. Sohasem téved édeskés hangulatokba. Sőt. Művészete több mint fanyar, iróniája inkábbad, mint szelíd, s ha lehet ilyesmit textitervezőre mondani, Balázs Irén verista, őszinte, s ez ritka jelző. Nyilatkozatához hozzátehetem, amit a festészet formanyelvén nem tudott elmondani, áttételesebben, maradéktalanul sikerült kifejeznie a textilművészetben. Frank János RAB SÁNDOR: Bronzba hull... bronzba hull a tegnap platinaága kezem sodorta mélybe taszítja, bronzba temetve szomorú álma ujjaim holnap habokban fuldokolnak magánypatakban tornyosulnak pedig a másik parton vár a Szőke ősz fejemre új koronát helyez spirálba csavarodott idő szálán indul a száműzött letördeli a fordulókat a kapaszkodókat letördeli feszíti ijját, kopasz akác beleremeg. Műterem Az ember hiú élőlény. Ezzel is kiemelkedik az állatvilágból. A ló, a kutya, a béka, a kígyó nem kifogásolja, ha a művész hátrányosan ábrázolja. Az emberben viszont elevenen él a képzőművészeti úton elkövetett becsületsértés nyugtalanító gyanúja. A nők hiúsága közismert: megkockáztatom azt a állítást, hogy majdnem olyan fiúk, mint a férfiak. Az író pedig fokozottan érzékeny kül- és belvilágára, különösen, ha „közismert személy” Nem akarom lebecsülni Rózsahegyi György nehézségeit az Új magyar Parnasszus rajzainak alkotása közben, de szerencsés korban túlozhatja el a „fonák emberi tulajdonságokat”. (Meghatározás a Művészeti lexikonból.) Volt a karikatúra-művészetnek válságos időszaka, mikor némely közéleti személyiségeket (legjobb magyar tanítványokat) úgy kellett ábrázolni, mint megannyi Rómeót, holott egyiket-másikat nehéz lett volna elképzelni Júlia erkélye alatt, viszont a szépség utáni vagy elnyomhatatlan emberi tulajdonság. Bölcseleti alátámasztással: „Szép az, aki megrendelésre tetszik” (Kant, talpraállítva). Ebben az időszakban a művésznek ki kellett fejeznie a lerajzolandó személyek véleményét saját magukról. Ehhez féktelen képzelő erő kellett. Határ: a csillagos ég. Mit tehet ilyen esetben a művész? „Szépít, megörökít, fiatalít!” (Helfgott bácsi) Az egykori „hősszerelmesek” mentségére: a karikaturista ma sem maradéktalanul népszerű Nincs az a költő vagy irodalomtörténész, aki Notre-Dame-i toronyőr szeretne lenni a rajzon és nem Gregory Peck. Az arcvonások és a ceruzavonások közötti összefüggés azonban nem szépségápolási kérdés. Rózsahegyi György néhány egyszerű vonással ragadja meg a lényeget. A sokat eláruló vonások még azt is megmondják, hogy ki a jó író és ki... de ezt valóban döntse el az olvasó (vagy néző), akár a rajzok alapján is. Több áldozat csak a nevét írta alá, de sokan látták el képmásukat nemcsak kézjegyükkel, hanem egy-egy aforizma-szerű megjegyzéssel, versikével is. Ez nehéz műfaj, s bár akad néhány telitalálat, a legtöbben önnön szépségükkel, pontosabban csalódásukkal (önmagukban, vagy a rajzolóban?) foglalkoznak. Mindegy, még mindig jobb, ha a rajzolt személy negédeskedik, mintha a művész. Egy szó, mint száz: a szépíró szép író is szeretne lenni, pedig vigasz bőségesen akad. Vajon szép volt-e Homérosz, Dante, Heine, vagy Dosztojevszkij ? Rózsahegyi György senkit sem sértett meg, csak meghajolt a tények előtt. És a tények nem is olyan kemény dolgok, mint gondolnánk. A jó mű mindenkit megszépít. Feleki László ÉLETHŰ TORZRAJZOK / MŰVÉSZET Másodvirágzás A nemzetközi szaksajtóban évek óta heves viták folynak arról, nem korszerűtlen intézmény-e a múzeum, amely jelenlegi formájában sokak szerint inkább gátolja, mint segíti az új kulturális értékrend kialakulását. A látogatottságra ugyan nincs panasz, de a múzeum egyre inkább függetlenedni látszik az élő művészettől. Az a veszély fenyegeti, hogy belterjes akadémiává válik, amely csakis önmagával van elfoglalva. Ezért is vártuk kíváncsian az esztergomi Keresztény Múzeum megnyitását. Vajon mit lehet hasznosítani a termékeny vitákból? A hosszan tartó felújítás után mit hoz az újjárendezett kiállítás? Az eredmény sajnos csak részben igazolja a várakozást A régi olasz képek, a gobelinek, az iparművészeti tárgyak, szobrok és festmények természetesen egytől egyig gyönyörűek. Talán túlságosan is szépek és olykor megtévesztően tökéletesek. Mert a restaurátorok jó munkát végeztek. A felújítás során átfestették a helyiségeket és légkondicionáló berendezést szereltek fel. Van miben gyönyörködni Kolozsvári Tamás, M. S. mester, a sienai festők és a magyar szobrászok művei előtt, hiszen a középkor nem olyan sötét, ahogy korábban hittük. A művészete sem az. A szent történetek hátterében a korabeli élet jelenik meg, minden átírás és átszellemítés nélkül. A festő személyisége a háttérben marad ugyan, olykor az arcok, megjelenítése is egysíkú. De ahány arc, annyi szakáll — a jól fésült kecskeszakálltól az irdatlan bozótig. S mekkora jellemző ereje van egy krumpliorrnak vagy egy beszédre nyíló szájnak! A szent történetek kompozíciós rendjébe természetesen illeszkedik a békésen alvó házaspár idilli képe vagy a csontot rágó kutyus ábrázolása. Ha szavakra fordítanám, amit egy-egy gyilkos haramia tekintetéről olvasok le, a vaskos kifejezések nem tűrnék a nyomdafestéket. A középkori festő nem sablonokat látott maga előtt. Volt szeme, észrevette az élet groteszk és megmosolyogtató jelenségeit is, s ha úgy adódott, imára kulcsolta a kezét vagy kajánul elvigyorodott. Mégsem tudom maradéktalanul élvezni a sűrűn sorjázó ötleteket, a virtuóz vonalakat és a menyecske arcú madonnákat. Mert kétségbeejtően rossz az installáció, a művek „tálalása”. Nem fel-, hanem elfedi a középkor életközelségét, a fülembe ordítja, hogy múzeumban járok. Még mindig nem jöttünk rá, hogy a képeknek a fehér fal a legjobb és legegyszerűbb háttere (mellesleg a legolcsóbb is). A festmények mögé pizsamaszürke architektúrákat raktak. Erről a lehetetlen formájú építményről hosszas megfigyelés után sem tudtam eldönteni, vajon az oltárszekrény leegyszerűsített formája akar-e lenni. Tény, hogy úgy hat, mintha a parketten álló fűtőtesteket kellene beburkolnia Elképzelem, milyen sokba került ez a kellemetlen díszlet Nem lett volna szerencsésebb ezt a pénzt a művek megóvására fordítani? Csak csodálni lehet szakembereink munkáját, akik újjávarázsolják a szinte teljesen tönkrement műveket Pótolják a lepergett festéket, összekötik az elszakadt vonalakat. De vajon helyettesítheti-e a régi ihletet a mai tudomány? A művész pontatlanságát a kutató pontossága ? Nem volna talán helyesebb csak konzerválni a műveket és a töredék mellett külön bemutatni a kiegészítést a valószínű eredeti állapotot? Múzeum és élő művészet együttműködésének új formáit sejteti a szentendrei Ferenczy Károly Múzeum vállalkozása, mely Kovács Margit életművét különálló épületben, mintegy önálló gyűjteményként mutatja be. Ma még furcsán hangzik egy élő és tevékeny alkotóval kapcsolatban múzeumról beszélni. De hozzá kell szoknunk, ha azt akarjuk, hogy a múltból élő jelen váljék. Kovács Margit művészetének jelentőségét nem kell különösképpen hangsúlyoznom, hiszen kerámiáiról sok szó esett tavalyi születésnapján is. Most csak a népművészet ihlető hatását emelném ki. Ezt is csak azért, mert a művészet a népi kultúrához újra meg újra visszatér, amikor új problémákkal találkozik. A fiatal nemzedékeknek azért lesz tanulságos felkeresni ezt a múzeumot, mert élő példa arra, hogyan lehet mai hősöket gyúrni a népmesék alakjaiból. Siklós neve fogalom lett az itt rendezett kerámia-szimpozionok révén. A Baranya megyei múzeumi igazgatóság művésztelepet szervezett, ahol hazai és külföldi alkotók dolgozhatnak. Az itt készült művekből modern kerámiamúzeumot alapítottak. Ennek a vállalkozásnak újabb állomása Gádor István állandó kiállítása a siklósi vármúzeumban. A tárlat bemutatja a kerámia nemzetközi rangú mesterének életművét. A kezdetekre egy 1922-ből való váza utal, oldalán egy dadaista képvers látható. A művész legújabb korszakát a mérnökien konstruktív darabok képviselik. Kovács Margittal ellentétben Gádorra csak a harmincas években hatott a népművészet. Munkásságát a modern plasztikai gondolkodásnak az az áramlata jellemzi, amely a Bauhaus puritanizmusában, másrészt Moore vitális természeti formáiban teljesedett ki. A kis tárlaton jól látható: Gádor nem elégedett meg az elért eredményekkel, még ma is kísérletezik. Erre az újat akaró szellemre van szüksége a múzeum intézményének is, hogy megtalálja a kapcsolatot az élettel. Kérdés persze, jelenlegi formájában alkalmas-e a megújulásra. Sok minden arra mutat, ki virulhat a régi világ. VADAS JÓZSEF: Képzőművészet