Élet és Irodalom, 1976. január-június (20. évfolyam, 1-26. szám)
1976-01-03 / 1. szám - Görgey Gábor: Helyváltoztatások • vers (1. oldal) - Török Endre: A dombon • kép (1. oldal) - Lázár István: Kisvárosi nagyáruház (1. oldal)
Szabálytalan arcképek: Csorba Győző ♦ Hogyan halt meg Petschauer Attila? ♦ Páratlan oldal ♦ Ennyit az elmúlt évről ♦ Kikből lesznek munkások? GÖRGEY GÁBOR: Helyváltoztatások Peronok szürke végtelenje. Vasúti éttermek savanyú tüdőillata. Elsuhanó állomásépületek kibetűzhetetlen feliratai. Idegekbe költözött kattogás. Benyitó utasok sörlehellete. Ez a hely szabad? Szabad ez a hely? Ringatózva bóbiskoló bőröndlények fejünk felett. Ütőn, mindig csak úton. Cikázó telefonpóznák szapora nyakszirtütései. Elszunnyadások és felébredések. Kezeltük már a jegyeket, kérem? Zuhogó esőben, napsütésben évszakok égi vonulása. Ütőn, mindig csak úton. Az ablakon kihajolni veszélyes és tilos. Csoszogás, csikkek, suttogások. Népvándorlás a folyosókon, hunok, avarok, baskírok és kelták. Úton, mindig csak úton ágytól a székig, széktől szekrényig, szekrénytől asztalig és vissza az ágyig, tour-retour.. ÉLET ÉS IRODALOM IRODALMI ÉS POLITIKAI HETILAP XX. ÉVFOLYAM, 1. SZÁM 1976. JANUÁR 3. LÁZÁR ISTVÁN, KISVÁROSI NAGYÁRUHÁZ Reményt, háborgást keltve épült. A szögletes alsó szintre helyezett, ívesen kiugró hatalmas betonteknő szinte ráúszott a szomszédos, gugyonülő házaikra. Az utcalámpák fényétől megemelt tömid éjszaka olyan volt, mint vitorlát bontott, óriás papíruszhajó. Végre! — mondták a korszerűt szomjatók. Merénylet! — mondták az óságtartók, és siratták a Főutca barokkos küllemét, ami jórészt csak vályogra kent vakolat. Ekkor még nem élt. Ablakain az építők fehér mészkeresztje. Bent lógó vezetékek, tagolatlan tér, bármivel megtölthető üresség. A helyi földművesszövetkezet egy évtizedre rászánta minden fejlesztési alapját, hogy elébe vágjon vele a tágabb környék vásárlóiért versengő két vetélytárs városnak. Azután helyükre kerültek, majd megteltek a polcok, a pultok. És megindult a roham ... Mennyire érdemes visszanyomozni, elemezni, hol és hogyan alakultak ki eredetileg azok a nyíltabb árusítási formák, ahol a vevőnek nem kell kérnie, mert az áru szabadon kínálja magát? Mi adott nagyobb lendületet az önkiválasztás és az önkiszolgálás fejlődésének? Az, hogy a kereskedelem takarékoskodni kívánt a mind drágább munkaerővel? Vagy az, hogy a fejlett tőkés államokban az óriási árukészlet és választék szorításában minél jobban elé kellett menni a pénzét mindig féltő, habozó vásárlónak? Anekdotáink szerint az önkiszolgálást egy budapesti származású New York-i asszony fedezte fel. Férje meghalt, és ő egyedül maradt kis, kétszemélyes zöldségüzletükben, hirtelen nem tudott segítséget szerezni. Mégsem zárt be, hanem hajnalban feltöltötte áruval a boltot, maga pedig a kas-szához ült, egyetlen pánikban, hogy vevőkörét rohamosan el fogja veszíteni. Ám meghökkenve észlelte, hogy miután a vevőknek nem kellett kérni és várni a kiszolgálásra, hanem maguk bajlódhattak a zöldség kiválasztásával, a forgalma ugrásszerűen megnőtt. Felismerte az óriási tanulságot , és mihamar nagy üzlethálózat tulajdonosa lett... Igaz-e ez, vagy sem — nem sokat számít. Az a személytelenebb, gépiesebb, gyorsabb árusítás, amelynek az önkiválasztás és az önkiszolgálás csak két fő formáját, de nem összes sajátosságát adja; ahol a csomagolás adja el az árut; ahol a bolt és a kirakatere egybeolvad, az utcáról a szellősen kirakott cikkek között az üzlet mélyére látni — mindez hamarabb és külön-külön hiába ötlött volna fel bárhol bárkiben. A munkaerő ára is kényszerített. De legfőképpen az árubőség és a reklám tobzódása alapozta meg az új formák térhódítását. A tőkés gazdaság motorjának mind fontosabb üzemanyaga lett a gyors áruforgás a tömegfogyasztás viszonyai között. Kifejlődött az az új fogyasztási modell, melyben a „tartós” fogyasztási cikkeknek is állandóan cserélődnie kell, melyben azonos minőségű áruk sorát csak a csomagolás különíti el, melyben a reklám szinte hisztériává fokozza a vásárlási vágyat , melyben az igények mind távolabb kerülnek a tényleges szükségletektől és a használati érték attól, amit a vevő fizet. Mindez a fejlett tőkésországokban már észlelhető volt, amikor mi még éppen csak kijutottunk a háború után évekkel felújított jegyrendszer, a lódenkabát és a citromért sorbanállás korszakából, s kezdtünk ellátottakból újra vevőkké válni. Azt hiszem, első önkiszolgáló üzleteink jóval korábban megnyíltak, mint erre a kereskedelem munkaerőhiánya kényszerített. De már azóta tudjuk, és nem győzünk ironizálni azon, hogy az önkiszolgáláshoz, amivel a világon mindenütt munkaerőt takarítottak meg, nálunk miért kell ugyanannyi, vagy még több bolti dolgozó? Tudjuk, és ironizálunk azon, hogy e forma a vevő számára legnagyobb előnyét, a bevásárlás gyorsaságát vesztjük el, amikor kevés az előre csomagolt cikk, kevés a pénztár, és sok a sorbanállás. Az önkiszolgálás fő elve: kis alapterületen gyors forgással sokat eladni. Nálunk az alapterület nem kicsi, hanem szűk, a forgás lassú, és a tekintélyes forgalmat a személyzet és a vásárlók idegeinek kopásával fizetjük meg. Minden önkiszolgáló bolt teli ordítóan mutatkozó szűk keresztmetszetekkel, ezek azonban nem tűnnek el, inkább bővítetten újratermelődnek. Ha azonban „tartalom” és „forma” meg nem felelését nézzük az állítólag „korszerű” árusítás hazai gyakorlatában, akkor fontosabbat is észreveszünk, mint az üzletek rossz szervezése, a felhasznált munkaerő aránytalan elosztása, raktári előkészítés, kiszolgálás, pénztárak , és a vevők csábító alkalmaknak ellenállni nem tudó, tolvajkodó hányadának ellenőrzése között A magyarországi önkiválasztás és önkiszolgálás alapvető ellentmondása ugyanis az áruválaszték és az árusítási forma között van. • Mi ugyanis azt az árusítási rendet, amely a fejlett tőkésországokban a már ésszerűtlenül bő árumennyiség, és a párhuzamos, nagyjából ugyanazt termelő-kíná- - ló, de egymással véresen vetélkedő gyárak és üzletek idején alakult ki, akkor vettük át, amikor fogyasztásunk még éppen csak túljutott alapvető szükségleteink kielégítésén, és amikor a még újdonságnak számító, és csak viszonylagos árubőség — mindmáig — nem rejthette el számos dolog alkalmi vagy tartós hiányát, gyenge minőségét, a kínálat, a választék nem is csekély fehér foltjait. Az önkiválasztás és az önkiszolgálás akkor előnyös, ha biztos minőségű és mennyiségű árut termelünk, s akarunk eladni, ha az üzlet, a pult feltöltése nem kíván többet, mint a vásárlás szerint ütemesen rendelni, és a raktárból az elárusító térbe ütemesen előhozni azt, ami fogy. Ha a szállításban, a feltöltésben fennakadások vannak, ha nincsen meg a teljes szín- és méretskála; ha a reklamáció nemcsak ritka, kivételes ügy; ha a vevőnek a kapható dolgokért is üzletről üzletre kell vándorolnia, mert ami van itt, az nincsen ott stb. — akkor a vevő és az áru gyors forgása illúzió, a kis alapterületen állandó a zsúfoltság és a kevés személyzet fuldoklik a tennivalók sűrűjében. Ez azonban még mindig csak egyik része a gondoknak. A „fridzsider-szocializmus” meg a „fogyasztói társadalom” olykor elég obskúrus vitáiban a józanabbak nem egyszer hangsúlyozták: nálunk egyelőre nem annyira a bőség bajaitól kell félteni az embereket, hiszen hiányzik még éppen elég, amivel nem leszünk dúskálók, hanem csak tegnapi, mai vagy legfeljebb holnapi szükségleteinket elégítjük ki, Írtam ezt én is, és most is vallom. Ha azonban „a forma” és „a tartalom” nem felel meg egymásnak ott, ahol a fogyasztó és az áru találkozik, ez nemcsak szervezési kérdés. Ilyen helyzetben a szükségletek és az igények, a reális és az irreális vásárlási szándékok között is túl nagy rés támad. Mit értek ezen? Amikor mi a még csak viszonylagos árubőség —s ez érem másik oldalaként, a fogyasztási cikkek egy részének ál- . Xandó hiánya idején olyan árusítási formákat, a vevőcsalogatás. (Folytatás a 2. oldalon) Török Endre: A dombon ÁRA: 2,50 Ft