Élet és Irodalom, 1976. július-december (20. évfolyam, 27-52. szám)

1976-09-18 / 38. szám - Ordas Iván: Másik osztályba lépni (3. oldal) - Vas István: Keats és Petőfi (3. oldal) - Rác József: rajza • kép (3. oldal)

ORDAS IVÁN: MÁSIK OSZTÁLYBA LÉPNI ■— Mást se lát az ember egész életében, csak átrétegeződést! — vélekedett barátom, aki lassan negyed százada él abban a kisvárosban, melynek aszfaltját én csak néhány esztendeje taposom. Megállapításában egyszerre érződött némi fanyalgás és a tények tudomásulvétele. A kisváros is kohó, nemcsak a nagy. Az itt élő harmincegyezer ember számára épp úgy, mint annak a két tucat községben lakó hatvanezernek, akik ilyen vagy olyan okból a „részleges felsőfokú központhoz” kötődnek. A kötődés részben egészségügyi ellátást jelent, hiszen itt a nagy kórház és rendelőintézet, részben jobb vásárlási lehetőséget, hála az áruházaknak, ABC és egyéb önkiszolgáló boltoknak, meg a megyeszékhely jellegnek. Elsősorban azonban munkavállalást. Nem a város három termelőszövetkezetében, hanem az iparban, melynek három évtizede még nyoma is alig volt, de most már hétezer körüli lelket foglalkoztat és előbb-utóbb menthetetlenül átgyúrja a maga képére és hasonlatosságára mindazokat, akik itt vetnek horgonyt A munkássá válás folyamata az orrunk előtt zajlik, csak éppen nem mindig figyelünk rá. A kényes műszaki berendezéseket gyártó üzem egyik vezető mérnöke számára az „átrétegeződés” túlságosan elvont, sokat ölelő gyűjtőfogalom. Más szemszögből néz a munkásra, aki egyelőre nem az, csak ipari foglalkoztatott, de aki szeretne, vagy akinek azzá kell lennie. — Drága mulatság az államnak, a társadalomnak — mondja —, csak éppen elkerülhetetlen. Sokkal drágább, mint többnyire gondoljuk, hiszen azt hiszem, pontosan senki nem számolt utána. Talán nem is lehet... Arra gondol, hogy itt az ipari munkának nincsenek hagyományai. Nincsenek szülőktől, vagy hozzáértő mesterektől ellesett fogások, nincs vérré vált műszaki kultúra. Amit kinyomtatva már számtalanszor olvastam, hogy megfelelő általános műveltség híján képtelenség az egyre bonyolultabbá váló, drága gépek kezelésének alapismereteigvel megbirkózni, az nála „véres” valóságként csapódik le. Márpedig az általános műveltség alacsony, az iskolai végzettség is az. Négy esztendeje az egyik egyetemi tanszék reprezentatív felmérést végzett kereken ezer ipari foglalkoztatott között, ami magában sem csekély létszám, itt pedig arányaiban különösen sok: ötven százalékuknak volt nyolc általános iskolai végzettsége, tizenkét százalékuknak még annyi se. — Aprócska példát mondok — folytatta. — Ahol három-négy milliméteres csavarokat kell hajszálpontosan a helyére illeszteni, ott egy gyors kalapácsütéssel szaporább a munka, ha tilos is. Az eredményt esetleg csak a hatodik, hetedik munkafolyamatnál lehet észrevenni, amikor a termék már biztosan selejt. Közben persze a méregdrága gépek is romlanak. Jó eset, ha csak hónapokba telik, hosszú hónapokba, amíg a faluról jött vagy bejáró, ingázó dolgozóval meg lehet értetni, hogy más a traktoreke megreparálása és más a finommechanika. Persze nemcsak a technikai részletekre gondolok, hanem a munkamorálra is... Az már a gyáralapítások kezdeti korának derűs-borús anekdotái közé tartozik, hogy déli harangszókor két újonnan felvett asszony komótosan megcélozta a portát és az útjukat álló kérdésére a legnagyobb nyugalommal közölte: — Rögtön jövünk, csak hazaugrunk megetetni a jószágot! A szüretelés heteit azonban máig számításba kell venni még a dekádtervek elkészítésénél is. Ilyenkor ugyanis nemcsak a cukor fogy a boltokból, hanem a dolgozók száma is megfogyatkozik a gépek mögött. Az egyik megbecsült szakmunkás ismerősöm némi gondolkodás után így fogalmazta meg, hogy mikor válik munkássá valaki: — Amikor egy gyárbeli probléma, megoldatlan feladat otthon se hagyja nyugodni. Épp úgy, mint valamikor a várható termés, vagy a Bimbó tehén fenyegető nehéz ellése... Ide nem lehet egyhamar eljutni, sokaknak sosem sikerül. A kétlakiság kötődését azonban mégis mintha túlbecsülnénk egy kevéssé. Szőlőtermesztő és jó mezőgazdasági környékű városunkban a megkérdezettek közül csak száznegyvenhatnak volt ilyen forrásból származó mellékjövedelme. Igaz, további száznyolcvanketten szívesen vállalnának ilyet, csak éppen nincs módjuk hozzá. Ahhoz, hogy valaki lobogjon a lelkesedéstől (számára új) munkájáért, nemcsak megfelelő munkahelyi körülmények, befogadásra kész környezet kell, hanem az is, hogy minél kevesebb otthoni gond járjon az ember fejében, miközben végzi azt, aminek végzéséért fizetik. Jól vagy rosszabbul, ebből a szempontból egyremegy. Nemcsak a klasszikus háztáji gazdálkodás köt le, aminek népgazdasági fontossága egyébként is vitathatatlan. Ugyanígy az egyelőre megszokott életvitel. Az ingázás sejthetőleg sohasem szűnik meg, legfeljebb abban lehet bízni, hogy terhei könnyűinek. A munka utáni munka azonban szinte általános, lett légyen az besegítés a szomszédnak, vagy fusizás. Utóbbit a szakipari-kisipari ellátottság ismeretében sokkal kevésbé tudom kárhoztatni, mint ahogyan hivatalosan szokás. Hála a jó szervezésnek, szép számmal járnak a gyárakban dolgozók közül is az úgynevezett „osztályozó vizsgára előkészítő tanfolyamokra”, hogy betömjék általános iskolai végzettségük foghíjait és eljussanak legalább a VIII. osztály befejezéséig. Egy nyolcadikos asszony írásbeli dolgozatából: „Egy munkanapom Négy órakor kelek. Elkészítem a reggelit, megetetem a jószágot. Az ötórás vonattal megyek. Hattól kettőig dolgozom. Lezuhanyozok. Vonat csak fél négykor indul. Háromnegyed ötre otthon vagyok. Kitakarítok, ellátom a jószágot, vacsorát főzök. Hétre megjön a férjem. Kilenc, amire mindennel végzek, rendberakom a gyerekeket is. Fél tízkor-tízkor ágyba kerülök. Másnap ugyanígy.” A környezet befogadó hajlandósága kétséges. Aki bárhonnan, elsősorban faluról kerül az iparba, az teljesen új körülmények közé csöppen. Még a végzett szakmunkát tanuló is, de most nem róla van szó. A munkatempó mindenhogyan más, folyamatos, csak aligalig tűr lazítást, megállást. Emellett a kezdők többsége, sőt a jó betanított munkás is csak részfeladatokat végez. Egy folyamat egészével, tehát a munka tulajdonképpeni értelmével, jó ha a művezető tisztában van, de inkább csak a mérnök. A vezető állású mérnök úgy véli, hogy valósággal „körüludvarolják” az új munkaerőt, csak maradjon. A névtelenül adott válaszok nem egészen erről vallanak. 28,5 százalék úgy vélekedett, hogy a munkakör ritkán ad lehetőséget a képességek kibontakoztatására, 28,8 pedig éppen úgy hogy — soha. Majdnem ugyanennyinek egyáltalán nem volt véleménye a kérdésről, valószínűleg nem izgatta. A huszonöt évesnél fiatalabbak több mint háromnegyed része (!) úgy ítélte, hogy munkahelyén megkapta ugyan a fizetését, de más anyagi, vagy erkölcsi elismerést még soha. — Munkássá válni annyit jelent, mint ipari jellegű részfeladatok ellátására specializálódni — hallottam egy ilyen tárgykörrel foglalkozó ankéton. Ha ez igaz, márpedig részigazságnak bizonnyal elfogadható, akkor egyre inkább vonatkoztatható egész gazdasági termelésünkre, a nagyüzemi mezőgazdaságira is. Ezért tűnik el napjainkra a „klasszikus” parasztság és adja át helyét a nagyüzemi termelési viszonyok megkövetelte mezőgazdasági munkásságnak. Jó tíz esztendővel ezelőtt magam is írtam részt jelző cikkeket, konkrét tapasztalatok alapján arról, hogy az iskoláikat elvégző fiatalok nem akarnak a mezőgazdaságban maradni, vagy oda visszatérni. Ma már úgy látszik, hogy ezt az álláspontot fokozatosan revideálni kell. Nem akarnak szakképzetlen mezőgazdasági gyalogmunkások (például kapások) lenni, amin igazán bajos csodálkozni. De a nehézgépkezelő, esztergályos, villanyszerelő, ács, kőmíves, lakatos, sőt műszerész ma már agráripari szakmák is. Városunk középiskolásainak felét kérdezte meg a már említett tallózó kedvű tanszék. A fiúk huszonhét és fél százaléka döntött a mezőgazdaság mellett. Munkássá válik ezek többsége is, csak éppen falun. Térjünk vissza azonban a városhoz. Két ellentétes vélemény, mindkettő harminc év körüli, kiemelkedően intelligens munkásembertől származik: — Az apám paraszt volt tizennégy holdon, de én butább ember vagyok, mint az apám. Neki gondolkoznia kellett, ha boldogulni akart. Számolnia vetésforgóval, másodvetéssel, talajerő visszapótlással, állattenyésztéssel, a kertünk után még a városi piac igényével is, meg tejhozammal és azzal, hogy miként szaporítsa legcélszerűbben a jószágot. Nekem elég az egyetlen szakmámat ismernem és megfizetnek. Legyünk őszinték, ha gyatrábban tudnám, akkor is megfizetnének. Az ő élete teljesebb volt, igaz a gazdálkodás teljesen ki is töltötte. — Éppen ez az! — így a másik. — A parasztembernek a gazdálkodás volt a teljes élete, nemcsak abból, hanem egyedül azért élt. Én az enyémet napi nyolcórai munka után úgy teljesíthetem egésszé, ahogyan akarom — vagy nem akarom. Csak azért említem félve, hogy évek óta feleségestül színházbérletem van, mert dühít a divat, amely szeret erre valamiféle csodaként hivatkozni. — Extrém példák — legyint az előbbiekre a vezető mérnök. — Túl intelligensek. Minálunk az új munkaerő többsége általában nem is akar ilyen fokra eljutni. Talán majd a második-harmadik nemzedék, bár a második-harmadik nemzedékek nem valamilyen éles választóvonal után következnek, hanem folyamatosan cserélődnek a szemünk előtt. Már én sem vagyok első nemzedék, a magam negyvennégy évével. A jelenlegi dolgozónk megelégszik, ha előbb-utóbb eléri a betanított szintet és mit tagadjam, a maga szempontjából igaza is van. A jó betanított és a szakmunkás keresete közt sokszor alig van különbség, ha ugyan nem az előbbi javára van. A munkássá válás szerintem ott kezdődik, hogy valaki ipari jellegű munkahelyet keres. Ilyet egész biztosan talál. Aztán ott folytatódik, hogy igyekszik valamelyik részterületen alaposabban bedolgozni magát. Ez a részterület többnyire cseppet sem szórakoztató, de legalább megfizetik. Ott van az igazi változás, amikor szakmát akar szerezni. Úgy is mondhatnám, hogy a munkássá válás fordulója a fejekben történik. A város kereken ezer ipari foglalkoztatottja közül 156-ot a jó kereset kötötte munkahelyéhez. 288-at az, hogy különb munkakörülményeket talált, mint korábban. 180-at a szakmai fejlődés, 183-at a közeli lakás és a család fűzött ide. 193-nak sejtelme sem volt arról, hogy mi. Erről nem szól a statisztika, de valószínűleg övék a végtelen, önuzsorázó munkanapok. 1976. SZEPTEMBER 18. VAS ISTVÁN: Keats és Petőfi Ha arra a képtelen kérdésre kellene válaszolnunk, hogy ki a legnagyobb magyar költő, jelenlevő honfitársaim, de azt hiszem, az otthon maradtak is hamar megegyeznének , Petőfi Sándor nevében. Kérem, ne vegyék rossz néven, hogy ezen a John Keats nevével egybegyűlt tanácskozáson egy magyar költő nevével kezdem hozzászólásomat. És azt sem, ha a nyugat-európaiaknál sokkal politikaibb hajlandóságú magyar irodalomnak is legpolitikusabb költőjét együtt emlegetem a világ legpolitikátlanabb hírű költőjével. De kettejüket összekapcsolja az a külsőségesnek látszó körülmény, hogy ugyanabban az életkorukban haltak meg, huszonhat évesen, még ha egyikük a Piazza di Spagnán is, a másik meg egy erdélyi csatatéren, ahol I. Miklós orosz cár hadserege végül eltiporta a múlt század nagy magyar forradalmát és szabadságharcát. De hátha van közöttük egyéb, noha titkos rokonság is. Petőfi egyik utolsó versében, már a forradalmi hadseregben, azt írta Ferenc József császárról, a magyar nemzet egyik legfőbb hóhéráról — persze, a legnyersebb prózában idézem, de hát nem költészetének egész varázsát, csupán képzeletének erejét akarom vele jellemzeni: „Küldd elénk, te koronás hazam ja, Légiónként bérszolgáidat, Hogy számodra innen a pokolba Holttestekbül építsünk hidat”. Petőfinek ezt a képét Illyés Gyula, ez idő szerint legkiválóbb költőnk — aki egyébként negyven évvel ezelőtt a mindmáig legjobb könyvet írta Petőfiről — egy ízben Lautréamont fantáziájával rokonította. Nekem azonban ezúttal Keats néhány mondata juttatta eszembe, melyeket a Miltonról írott jegyzeteiből jegyeztem meg. Azt mondja ugyanis az Elveszett paradicsom egyik soráról: „Milyen nemes és megfontolt felháborodás a királyok ellen ... Már a puszta kívánságának is lehetett volna annyi ereje, hogy azt a csenevész állat Károlyt lefricskázza véres trónjáról. Elkövetkeztek Miltonra a rossz napok, hatalmas szellemi csapást mért a dolgok új rendjére; ennek az erőfeszítésnek bizonyos következményekkel kellett, vagy kell majd járnia.” Hát nem ugyanaz a kívánság búvik-e meg Keatsnek ezekben a jegyzeteiben, mint amelyik harminc év múlva Petőfi idézett szakaszában átokba és elszánt jóslatba tört ki? És beteljesült-e, vagyis igazság volt-e a képzeletnek ez a hatalmas átka és jóslata? Nem, sajnos, a szó szoros értelmében: annak a „koronás haramiának” sikerült — még ha csak a cár segítségével is — holttestek halmára helyeznie trónját. Mint ahogy Milton kívánságának sem volt annyi következménye, hogy „az a csenevész állat Károly” lefricskáztassék „véres trónjáról”, elvégre II. Károly ágyban, királyként halt meg. De azt a forradalmat, amely a mi „csenevész állat Károlyunkat” mégiscsak lefricskázta Magyarország trónjáról, még mindig Petőfi képzelete és jóslata fűtötte. Mint ahogy abban a haragban, amely II. Károly fiát, Elhangzott a PEN ez évi londoni kongresszusán, amely Keatsnek egy 1817. november 22-i leveléből vette témáját: „Nem vagyok bizonyos semmi másban, csak a Szív érzelmeinek szentségében és a Képzelet igazságában. Amit a képzelet szépnek ismer fel, annak igaznak kell lennie ...” A kongresszus eseményeiről Boldizsár Iván számolt be lapunk 36. és 37. számában. II. Jakabot kisöpörte Angliából, hihetőleg betűne dühöngött Milton haragja is. Persze, hogy Milton és Keats nem beszélhetett olyan nyíltan az angol restauráció korában vagy a Szent Szövetség hatalmának tetőpontján, mint Petőfi a forradalomban. De képzeletük erejét az is tanúsítja, hogy ha rejtetten beszéltek is, világosan tudtak beszélni. És ha azt kérdeznék tőlem, hogy a társadalmi rendszerek megdöntésének szükségszerűségét ki mondta ki a legegyszerűbben, legegyetemesebben és legnemesebben, azt felelném: Keats a Hyperionban — és talán bevallhatom ebből az alkalomból, hogy költői pályám legszebb hetei közé tartoztak azok, amelyekben a Hyperiont fordíthattam magyarra —, mégpedig amikor a régi istenek gyülekezetében Oceanus így oktatja ki Saturnust: „A Természet törvénye dönt le minket, Nem Jupiter, se mennykő”, és hozzáteszi: Nos, nem te vagy az első, Sem az utolsó hatalom. Se kezdet Nem vagy, se vég. Mi ez? Igazság vagy képzelet? Mintha Keats felelne is a kérdésre, Oceanus szavaival: Most jön a fájó igazság, ha fáj — Bolondság! mert a pőre igazat Elbírni s a helyzettel szembenézni. Ez a legfőbb erő — Akkor hát a Hyperionban az igazság felülkerekedik a képzeleten? Csakhogy ezt a „pőre igazságot” a keatsi fantázia hatalmas képhalmaza előzi meg — és követi. Ne döntsük el a kérdést — inkább köszönjük meg e kongresszus rendezőinek a két főtéma között az és kötőszót, amely mintegy jelzi, hogy egy témáról van szó, mert az igazság nem sokat ér képzelet nélkül, és a képzelet sem igazság nélkül. De nem gondoljuk, hogy ez csak a költészetre vonatkozik. Mert ha nem is követjük Kentset addig a végletig, amit egy levelében úgy fogalmaz meg, hogy „a költő bizonyára a legköltőietlenebb Isten valamennyi teremtményei közül”, egy percig sem szabad föltételeznünk, hogy a költészet költőibb valami magánál a létezésnél. Ennek bizonyságául említhetném a fiatal Lenin Mi a teendő? -jének ezt a mondatát is: „álmodni kell tudni”, hozzátéve, hogy ő arra tett kísérletet, hogy az álmodást a társadalmi tudományokhoz kösse. De inkább magunkat hozom föl például, a magyarokat, akiket gyakran gúnyoltak azzal, és mi is gyakran gúnyoltuk vele önmagunkat, hogy délibábok népe vagyunk — egyik jellegzetes múlt századi verses regényünknek is ez a címe: Délibábok hőse. És igaz is: nem kis részben a képzeletünknek köszönhetjük, hogy élünk. Amikor Magyarország nem is létezett a térképen, mert fele a német birodalomhoz tartozott, fele a török birodalomhoz, mi akkor is az önálló és egész Magyarországot képzeltük el. És amikor eltemettek bennünket, akkor is azt képzeltük, hogy élünk , és a végén csakugyan élünk. De az is igaz, hogy mindig keservesen rá kellett fizetnünk, valahányszor — nem is ritkán — képzeletünk elszakadt az igazságtól. De hiszen mindez benne foglaltatik a világ legegyszerűbb és legtökéletesebb esztétikájában, a keatsi esztétikában: beauty is truth, truth beauty — a szépség igazság, az igazság szépség.