Élet és Irodalom, 1977. január-június (21. évfolyam, 1-26. szám)
1977-01-01 / 1. szám - Faragó Vilmos: Nyolcezernégyszáz nap (1. oldal) - Kemény György: rajza • kép (1. oldal) - Nagy László: Órás, verses B. U. É. K. • vers (1. oldal)
Végh Antal: Bicske mellett van egy puszta ♦ Hárs László: Különféle dilemmák ♦ Móricz Virág: Város a Vihorlát alatt ♦ Szilveszteri ÉS Tímár György új paródiái ♦ Milyen blamázs, mondta a pék ♦ Megkérdeztük Mezei Andrást ♦ Csak ételt ne tessék kérni ♦ Szerkesztőségi ki kicsoda ♦ Bodicsek ♦ '.! • "• V 1 v.' Paródia-pályázat: Déry Tibor Kemény György rajza NAGY LÁSZLÓ: ÓRÁS, VERSES B. U. É. K. Szív ha nyarat átteleli már, a telet is átteleli/ Két mutató, íme: egy pár, csak az éji delet veri Aldassunk meg hővel, hóval, szívünk legyen jóval teli Sziv-ligetről egy magányos Szív óhajtja — követeli V U. L De ha bödönünk is fontos, az is legyen telisteli. XXI. ÉVFOLYAM 1. SZÁM 1977. JANUÁR 1. IRODALMI ÉS POLITIKAI HETILAP aaera a BIKBESZ-it.y'' * ÁRA: 2,50 Ft ......................................IHM FARAGÓ VILMOS: Nyolcezernégyszá Még körülbelül nyolcezernégyszáz nap, és belépünk a huszonegyedik századba. A jóslatoknak, melyek a kétezredik évre szóltak, sok idejük nincs a teljesülésre. Pontosabban: a várakozási idő lejárt, most már csak a teljesülésre van idő. Két év óta benne vagyunk a század negyedik negyedében, s e zárónegyedre a csodák gyönyörű és riasztó sokaságát ígérte az előző, a harmadik negyed. Teljesülnek-e? Jóslásokat persze csak a jósokon szabad számonkérni. (A történelem sohasem a vágyképzetekfúrta időalagúton siklik előre, hanem maga fúrta pályán mozog, meg-megtorpanva, ha kemény kőzet, homokomlás vagy vízbetörés állja útját.) A számonkérésre maguk a jósok késztetnek: a harmadik negyedszázad az ő negyedszázaduk volt. Minden negyedszázadok közül a legmámorosabb. Mit is ígért erre a mi rövidke nyolcezernégyszáz napunkra? Mi is valósul meg kétezerig? Azt ígérte, hogy „legyőzzük a természetet”. Azt ígérte, hogy „atomkorszak” jön: atomhajó a vízen, atomgép a levegőben, atomerőmű mindenütt. Azt ígérte, hogy a folyamok visszafordulnak, hogy a hegyek lapállyá simulnak, hogy a Szahara kizöldül. Azt ígérte, hogy „meghódítjuk a világűrt”: ember a Marson, a csillagközi térben, a világűr-rokonok távoli bolygóin. Azt ígérte, hogy az algákban kifogyhatatlan táplálékra lelünk, hogy közlekedni légpárnákon fogunk, hogy lakni a tenger alatt. Azt ígérte, hogy „kifogunk öregségen, halálon”, hibernált emberek a földön és a csillagköziűrhajókon, sterilizált környezet mindenütt, csodaszerek öregedés ellen. Azt ígérte, hogy a szívátültetés rutinműtét lesz, hogy általánossá válik a végtagátültetés, hogy megszabhatóvá a születendők neme. Azt ígérte, hogy „megfejtjük és szolgálatunkba állítjuk az öröklődés titkait”: gyermekek a lombikban, programozott jellemek, szaporodás és szexualitás teljes szétválása. Azt ígérte, hogy az átlagos testmagasság két méter fölé nő, hogy agyunk térfogata megduplázódik, hogy a sportteljesítmények határa végtelen lesz. Azt ígérte, hogy alva tanulunk majd. Hogy minden kultúrát „konzervekben” kapunk. Hogy a „Gutenber-galaxisnak” vége. Hogy minden fizikai cselekvést gépek végeznek helyettünk. Hogy a gondolkodást is gépek végzik. Hogy szédületes távlatok. Hogy káprázik a szem és borsódzik a hát. Hogy... „szupertársadalom” — ezt ígérte a Távol-Nyugaton, és „Nagy Ugrás” — ezt ígérte a Távol-Keleten. Hétszázvalahány napja élünk az ígéret idejében. És a természet a Richter-skálán játszadozik velünk, aszállyal suhint, áradást zuhogtat. És az atomerőművek még mindig töredékét adják az energiának, a napfényre csalt bányász pedig visszaszáll a szénfalak közé. És ősirányukba tartanak a folyamok, állnak talpukon a hegyek, sárgán izzik a Szahara. És lecsihadván az űrláz, már Hold-utazást se tervez az ember, a tudomány pedig kiábrándultan közli: a csillagközi utazás lehetetlen, hisz ehhez magát a Földet kéne űrhajóvá rontani. És hagyományos táplálékokat eszünk (már akinek jut), súrlódó járműveken közlekedünk, szárazföldön lakunk (már aki lakik), hibernálatlanul temetkezünk, fertőzött környezetben élünk és öregszünk, hallgatás van még a szívátültetések körül is, gyermekeink örömben fogannak és kínban születnek, az akcelerációnak határa van, a fejünk se nőtt, a gépek hatalma-áldása se rajtunk. És a „szupertársadalom” szupergondokkal küzd, a „Nagy Ugrás” országa pedig lépdelni tanul. Mi történt? Semmi baj, csak vége a mámornak: beléptünk a negyedik negyedbe Minden negyedszázadok közül a legjózanabbnak ígérkezőbe. A jóslatok világlármáját a reális tervezgetések világcsöndje váltotta fel. Azt is mondhatnám: az eufóriát a szkepszis. Az eufória lázít, a szkepszis termékenyít. Mintha nem hinne már határtalanságában az ember, de tudná, hogy ameddig elmehet, bizony el is megy majd. Ami hátra van még e negyedszázadból, az alighanem nagyobb társadalmipolitikai változást hoz, mint tudományos-technikait; a kulcsfigura, a kétezredik évig: a reálpolitikus. Jóslásnál ez se igen több persze, csakhogy ennek teljesülésében máris benne vagyunk. Mostantól kezdve pedig körülbelül nyolcezernégyszáz napunk van még hozzá.