Élet és Irodalom, 1979. január-június (23. évfolyam, 1-26. szám)
1979-01-06 / 1. szám - Ladányi Mihály: Gyere vissza | Ének a borhoz • vers (1. oldal) - Boldizsár Iván: Újévi orkán (1. oldal) - Muzsnai Ákos: Vihar előtt • kép (1. oldal)
Lázár István: 78-as naptárlapok Lőrincze Lajos: Legény létemre Páskándi Géza: Az egér-epizód „Parasztnak, tanyára” (riport) IRODALMI ÉS POLITIKAI HETILAP XXIII. ÉVFOLYAM 1. SZÁM , 1979. JANUÁR 6. LADÁNYI MIHÁLY: Gyere vissza Éveken át dicsőség vett körül, divatba jött simléderes sapkád, színésznők viselték csibészes pózban, akárcsak kedvenc szavaidat az irodalom. Ezrek éltek belőled, kineveztek képviselőnek, fekete autón fuvaroztak. A történelem — legalábbis úgy látszott — kárpótolta kiebrudaltjait. Inas-korod óta esztergapad, fizetésnapon bádogpult, söröskorsók. Otthon szülésektől elhízott feleség. A kölyök nem mutat be a gólyabálon. Pár év se kell, arról nyafog a fórumon, hogy lazsálsz, nem dolgozol. S az ódákból glosszák lesznek. Hit nem tudom, mit is gondoljak rólad. Nekem hiányzol. Gyere vissza. Talán van pár komád még itt-ott, a söntéspult ugyanúgy sörlucsokban. Ne üldögélj magadnak, ne nyírj gyepet, ne sétáltass kutyát este. Gyere az emberek közé. Hiányzol. Gyere vissza. Ének a borhoz Olyan vagy, mint a szerelem, minden sejtet megsimogatsz, vad izgalom fog el érintésedre, mint játékos csikó járod be rétjeim, és bánatom füvét legázolod, olyan vagy, mint a hold játéka a folyón, buzgón csókolnak szerelmes barkaágak . Hogyan is fonhatnám körül tűzijátékodat ezekkel az odvas hasonlatokkal? Látod, széttörik életem kancsója, gondolataim a bú házánál ődöngenek, elsötétített ablak mögött zörög az árva szerkezet mellkasomban, s te jelzőtüzeket gyújtogatsz bennem szerteszét, hogy leszállhasson valami angyal, és énekké váljék érintésétől a vér, a seb, a halál. Muzsnai Ákos: Vihar előtt ÁRA: 2,50 FT BOLDIZSÁR IVÁN: ÚJÉVI ORKÁN Szilveszterkor tavasz volt. Karácsony másnapján kezdődött. Az időjárás azoknak kedveskedett, akik karácsony és új év között önmaguknak szabadsághidat építettek. Igaz, a síelők és szánkázók hoppon maradtak, de mi öregedők, öregek és öregecskék didergés nélkül sétálgathattunk. Szent Szilveszter napjának delén a télikabát is lekívánkozott rólam, még a pulóver is fűtött a kiskabát alatt. Egy tóparti szomorúfűz ezer tündérujja olyan nedves aranyban ragyogtatta magát a napfényben, mintha már zöldet mutatna. Ez a mi tavunk , megint bizonyítja, hogy minden évszakban, még az ilyen csalafintában is szerelmetes társa az embernek. A part mentén olyan világoszöld volt, olyan sima és áttetsző, hogy a szárcsák hoszszú, ék alakú fodornyomot vágtak rajta. A móló végén már elsötétedett, de szelíd maradt itt is, csak távolabb, a közepe táján vált szürkészölddé. Túlnan, a veszprémi part előtt már csak szürkét mutatott, kicsit hályogosan, mint forró nyári napokon. A zánkai öreg templom gombját karnyújtással elértük, ha nem rozsdásodott volna be, le is csavarhatnám a buzogányát. Látom a monoszlói templomot is, hozzáképzelem az idén újjáépített csúcsíves kaput, Szilassy tiszteletes úr (és téesz-tag) büszkeségét. Szilveszter délben már megkezdődhetnek az újévi fogadkozások: hetvenkilencben elmegyek és megnézem. De Tihany nem képzelet tisztábban, mint nyáron, idevilágít a kettős apátsági torony okkersárgája. Tihany felől érkezik a vadludak V-betűje. Lassan, komótosan repülnek, elleshetem, amint az élmadár helyet ad a következőnek. Az hasítja a levegőt, már a vadliba óvodában megtanulják az aerodinamikát. Mi meg eltanultuk tőlük a sugárhajtású gépek arányait: hosszabb a nyakuk, hátrább van a szárnyuk, mint a légcsavaros repülőknek. Hogyan kerül ilyenkor mindig elő egy-egy balatoni öregember, „régi öreg”, fölnéz és mint egy népszínműben mondja: repüljetek csak, siessetek, mert utolér a hideg. Meteorológusok nem repültek ugyan V-alakban a Balaton fölött, de ők is azt jelzik: támad a szél észak felől. Tél tábornok megint győzött Észak-Németországban, magasabban száll, mint a vadludak, nem vad meg a Kárpátok karéja. Kötve hiszünk nekik, az ember szereti magát becsapatni. Alkonyatkor az ég és a tó év végi záróünnepélyt rendez. Imádtam már a Balaton színeit minden évszakban, kiváltképpen naplementekor és ősszel, de ilyen színjátékot még nem láttam. Még aki nem sétált, az is kicsődült a partra az üdülőből, a kis házakból, mindenünnen, mert az ünnepi fények rávetődtek a szobákban is a falakra, mint amikor gyermekkorunk laterna magica-jában életlenre állítottuk a lencsét. Sötétzöld és lángvörös foltok jelentek meg a falon, ki kellett rohanni a szabadba, miféle kéz ad, minő jelet ezekkel a színekkel? Az ég volt és a tó, amely most a felhőkhöz pártolt át odaadó szerelemmel. A nyugati égbolt, Badacsonytól Keszthelyig egyetlen óriási háttérdíszletté varázsolódott. A víztükör felett vízszintes égővörös csík keletkezett, ez megmártózott a tóban, de ott már narancssárgára halványult. Az égi vörös felett széles feketévé sötétedő zöld felhőcsík, afölött megint a vörös, újra a fekete, mégegyszer a lángok, és ezek most inam a víziben, hanem az ég szelíden ezüstös felhőtükrében verődnek vissza. A függőleges háttér itt a lábunknál újra megjelenik vízszintesen, valóban a víz szintjén. Tíz percig tart, azután a fekete felhők egy percre felszívnak magukba egy kis pirosat, a vörösök elszürkülnek, vége a színjátéknak, vége az évnek. Új év délelőttjén úgy tűnik fel, hogy ezerkilencszázhetvenkilenc átviszi az új szezonba a sikeres idényvégi darabot. Délben mág mintha új rendezői és világítási effektusokká is kísérleteznék, most a tó tükrén jelennek meg a fénypászmák: közelben feketészöld a víz színe, utána ezüst csík következik, mérgeszöldben folytatódik a tihanyi félsziget előtt pedig mintha víz alatti fényszórót kapcsoltak volna be. Az új esztendő még kezdő rendező, nem ismeri azt a színházi aranyszabályt, hogy ha sikered van, ne vadásszál még több hatásra. A fényszóró egy perc múlva kialszik, az ezüstös csíkok menekülnek felénk, a somogyi partra, de hiába, már a móló előtt utolérik őket a tarajos hullámok. Miféle balatoni csodatétel ez megint? Szélnek még nyoma sincs, de a hullámok már viharejtővel csapnak le a partvédő betonra. Asztalhoz ültünk éppen, de otthagyom az ebédet, ki a partszegélyre. A sirályok már többet tudnak, mint mi, természettől elidegenedett emberek, izgatottan vijjognak, sikítva röpködnek föl a magasba, aztán hirtelen lecsapnak, mintha halat láttak volna, de két méterrel a víztükör felett megint felszállnak és ott szárnycsapás nélkül vitorláznak. Lent még mindig szélcsend van, de a tüdőmön nyomást érzek, szívem hevesebben ver, valami készül. Most! Most ideért a szél. Meg kell kapaszkodnom. A fronton egyszer egy légnyomás peremén éreztem ezt a lökést, a hirtelen oxigénhiányt, azután a süvítést. Legszívesebben itt is földre vetném magam. Nem is ártana, mert alig tudok visszatámolyogni a házig. Egy darabig szél ellen kell mennem, mintha meredek hegyre másznék. Fordulok és ekkor hátbakap és meglódít, aztán nekivág az ajtónak. Gyorsan befelé, figyelmeztetni az unokámat és a többi gyereket, ki ne merészkedjenek, mert földhözcsapja őket a szél. Gyorsan ezt mondani könnyű, de a szél odaszögezte az ajtót a keretéhez. Talpamat kell nekifeszítenem a félfának, hogy engedjen, azután bosszúból vesén vág a kilincse. A tó, a szelíd szerelmes, tébolyult hisztérikává változott. Hullám hullám hátán, dühödten zöldek, fehér a sörényük, vágtatnak, mint a megvadult lovak, esztelenül csapódnak a parthoz, viszszaomlanak, de nincs pihenés az ostromban. Mögöttük új meg új lovasok nyargalnak, a szél harci kiáltása behallatszik a szobába is. Huj-huj-hajrá, süvölti és egy hullámlovas már ki is tör a partra és széles tócsában omlik el. A szél besüvít, az ablakréseken, testünkön érezzük, mielőtt a hőmérőt megnéznék, hogyan hűl le a levegő. Figyelem a hőmérőt az ablakon és tótágast áll bennem egy gyermekkori emlék. Matematika dolgozat volt másnap, beteget akar(Folytatás a 2. oldalon)