Élet és Irodalom, 1979. július-december (23. évfolyam, 27-52. szám)

1979-08-18 / 33. szám - Mózes Lajos: Életérzés nagyzenekarra (14. oldal) - Román György: A gyerekkor rémei (14. oldal)

— a fogcsikorgatás nem beteg­ség, hanem állapot, válaszoltam a lánynak, miután leültünk reg­gelizni a kisasztalhoz, bekapcsol­tam a rádiót is, és töltöttem mind­kettőnknek teát, szerintem beteg­ség, mondta, miközben kenyeret szelt, elnéztem figyelmes, telt ar­cát, kicsit Ági nénire, a magyar­tanárnőre hasonlított, akibe még mint romlott kamasz viharosan szerelmes voltam, milyen kár, hogy soha nem tudhatta meg, és most már legalább ötvenéves, ak­koriban ő is olyan harmincéves lehetett, mint mi most ezzel a lánnyal, mindenható időgépre len­ne szükség ahhoz, hogy az embe­rek helyrehozhassák mindazt, amibe önhibájukon kívül bele­csöppentek kamaszkoruk során, a bekapcsolt rádióból pedig jöttek a napi hírek, egyből helyre tett, csendben somolyogtam magam­ban, lám, milyen szerencsém van, hogy a világ aranyos szegletén élek, míg mindenhol másutt lö­vik, rabolják, manipulálják, szennyezik, nálunk meg csak is­mét elvetették a babot, borsót, ta­lán a lencsét is, bár azt nem kö­zölte a bemondó, de biztosan azt is, hiszen ilyenkor kell — orvosnál voltál már ezzel a bajjal? kérdezte a lány a jó ke­resztények izgalmas meggyőződé­sével, azzal a benső bizonyosság­gal, hogy helyes az, amit cselek­szik, és ha neki nem is, de nekem biztosan hasznomra fog válni, hogyne lettem volna, válaszoltam jobb meggyőződésem ellenére, megint egy rossz választás, gon­doltam szomorúan, míg a rádió­ból a Kék Duna keringő szólt lá­gyan, andalítóan, békebeli örö­mük és életérzések emlékműve­ként — és nem segített rajtad? kér­dezte a lány hitetlenkedve, mint­ha nem e miatt töltötte volna éb­ren a fél éjszakát, de nem érez­tem elég lelkierőt a nyílt kon­frontációhoz, inkább csak csóvál­tam­­a fejem, morogtam valamit a bajuszom alatt, és kicsit han­gosabbra tekertem a rádiót, hát­ha a Mad együttes,­ majd Koncz Zsuzsa és az újabb gyorshírek és információk, az úton levőknek szánt figyelmességek megmentik mindkettőnk nyugalmát, mert közben arra is gondoltam, hogy ez a kedves, harmincéves lány, aki egy hónappal fiatalabb nálam, igazán nem lehet rossz ember, ha már együtt töltöttük az éjszakát, nem szabad elfelednem, hogy ren­geteg baja, bánata és nyernivaló­ja lehet, valószínűleg ugyanolyan nehezen szerzi meg a mindenna­pi, betevő szeretőjét, mint jóma­gam, és örül, ha valami gondos­kodni valót lát maga előtt, ebben a tökéletes világban — nem nagyon bízom az orvo­sokban, tudod, válaszoltam neki magyarázatképpen, reméltem hogy talán csak a szokatlan kör­nyezet, a reggeli smink hiánya le­het az, ami miatt nem nyughat, hiszen ezek a reggelek igazán nem a legelőnyösebb arcképünket mutatják, táskás, karikás szemek, csapzott haj, az esti tánchoz ki­festett arc romkertjében, mert es­te minden egyszerűbb, két csel­lengő ember a korosztálya jóté­kony védelme nélkül, egy tizen­éveseknek szánt diszkó papírmasé díszletei között, ahol fényorgona ugráltatja a szemet, és Mick Jag­­ger még mindig ugyanolyan meg­győző, mint amikor először har­­sant fel: I can get no, persze, ezt a számot a diszkósok már régen tartalékba tették, az új nóták már másként próbálják meghatni a világot, együtt találgattuk, vajon melyik lehet az, ami a tiniknek jelenti azt, amit nekünk annak idején a Felkelő nap háza, nem hagytam azzal elintézni a dolgot, hogy ezeknek már se istenük, se hazájuk, túl szomorú és könnyű megoldás lett volna — miért nincs neked fürdőszo­bád? kérdezte a lány kedvesen, egy szikrányi rosszindulat nélkül, láthattam rajta igazán érdekli, nem csak kötekedni akar, próbál­gattam magamban óvatosan meg­fogalmazni, miért is, mert abban nem nagyon bíztam, hogy egysze­rűen elmesélve megérti, esti be­szélgetéseink alapján körülbelül annyi szociális érzéket feltételez­tem csak róla, mint a Tanács bá­csiról, aki ilyen félkomfortos la­kást adott, mert a nagyszüleim­­nek egész életükben komfort nél­küli szükséglakásuk volt csupán — jövőre akarok fürdőszobát építeni, mondtam csendesen és meggyőzően, mert pontosan tud­tam, ez eddig minden évben be­vált, még a legmakacsabb vitatko­zókat is leszereli egy ilyen hatá­rozott mondat, nem beszélve az eredendően jóindulatúakról, akik­kel ritkán volt ugyan dolgom, de azok értettek is a nagymutter fényképéből, ami ott lóg a falon, az íróasztal mellett, azon a képen jól látszik, hogy miért nincs ne­kem fürdőszobám és telefonom és lift az ötödik emeleti lakásomhoz, hiszen aki csak egy üzlethelyisé­get örökölt, az örüljön annak is, hogy most ilyenben lakhat, teát töltöttem és iszogattuk, a rádió elmondta ismét a híreket, volt köztük egészen friss is (mondta, hogy most érkezett), és arra gon­doltam, ez már nem csak az én felnőttkorom, hanem a tömegtá­jékoztatásé is, régen ilyen nem volt, helyszíni közvetítések a vá­ros különböző pontjairól, gondo­san felmért igények szerint és el­lenére, könnyűzenei összeállítás, a meglevő össznépi elvárások esz­­szenciájaként, majd, hogy a für­dőszobaügyet jobb meggyőződé­sem ellenére mégis előadtam, be­lekerültünk a szociális szférába, ahol mindenképpen csak vesztesek lehettünk mindketten, hiszen ne­ki több generációra visszamenő­leg volt származása és fürdőszo­bája, és jóféle kálvinista dumá­kat nyomott a szabadakaratról és a képességek szabad érvényesíté­sének forradalmi szükségszerűsé­géről, aztán erről veszekedtünk is, míg a tea elfogyott, akkor meg­nyugodtunk, hosszas hallgatás után, a rádióból kilométerhosszan folyt a műsorismertetés, az jutott eszébe a lánynak (talán épentőöt­­letként), hogy mindezt megkap­hatnám részletre is, hiszen felnőtt vagyok és hitelképes, ebben aztán végre teljesen egyetértettünk, be­láttam, hiszen mi az ördögöt mondhatnák most ennek a ked­ves, harmincéves lánynak, aki tár­sam volt egy éjszaka és én is ne­ki, és tele van jóindulattal irán­tam és a világ iránt, és lehet át­tekintése a dolgokról, hiszen már a nagyapja is volt Valaki, bármi lenne is annak a véleménye ró­lam — csak keríteni kell egy kezest, aláíratni vele és máris meg van mindened, mondta mosolyogva, akkor már igazán olyan volt, mint egy mentőangyal, hiszen én a szociális jellegű vitáktól min­dig szomorú leszek, igen, keresni kell egy kezest, megkezesíteni valakit, mondjuk egy lányt vagy jó ismerőst, és máris menni fog a dolog, bámultam kifelé az ab­lakon, miközben ez történt ket­tőnk között, vagyis velünk, néz­tem az ismerős hegyoldalt, a moc­canatlan házakat, fákat, a rákkór­ház kertjét, a bölcsődét, az épít­kezést, a géppisztolyos vigyázó fi­guráját a hevenyészett őrtorony­ban, naponta ugyanaz a látvány, csak az évszakok ritmusa hoz né­mi változást, mert minden csak nézőpont kérdésévé lesz, ha fel­adjuk azt a véleményünket, hogy létezik egy abszolút jó és igazsá­gos igaz, és ha belekerülünk az átfedések és tétovaságok ama szfé­rájába, amit mindent megértés­nek nevezünk — sok-sok átfedés van a dolgok mögött, mondtam a lánynak, mert akkor már mint ellenségek ül­tünk az asztalnál, a reggeli rom­jait és egymás arcát bámulva, gondoltam, talán nem kellett vol­na annyit szövegelni ezekről a dolgokról, amelyek lényegében nem fontosak két felnőtt és hitel­képes ember életében, hiszen en­nél sokkal többet tudtunk egy­másról az első percekben, amikor összefakadtunk, nem kellett vol­na hagynunk, hogy öröklött tu­dásunkat behálózza a megismerés tétovasága, tudod, a magamfajta olyan kevéssel beéri, mondtam a lánynak, már nem is a köztünk levő pozícióra, sokkal inkább az ő lelki békéjére gondolva, egy kis megélhetés, egy kis lakás, néha egy utazás valamelyik olcsóbb tengerpartra, sok-sok olvasás és bámészkodás, hiszen ámulni itt is lehet, nem csak a világ tarkább és távolabbi részein — ez csak olyan csellengés, nem élsz benne igazán a társadalom­ban, mondta a lány duzzogva egy kicsit, de ezen mosolyoghattunk mindketten, és a rádióból is jó ze­ne szólt, operettkettősök a tanács­­köztársaság idejéből, és később­ről is, kutyákról és macskákról kellene írnod fiam, mondta anyám jóindulatúan, amikor elolvasta egyoldalas írásaimat, amik a lét legvégső problémáit próbálták megoldani, abszurd hangvételben, hogy semmi mással összetéveszt­hetők ne legyenek, mert az em­bereket az érdekli, fiam, de en­gem nem az érdekelt, mi érdekli az embereket, a vegytiszta igazsá­got akartam felmutatni, sem­mivel sem kevesebbet, hogy kikerülhe­tetlen legyen, mint a kínai Nagy fal, az eszme és a gyakorlat közti áthidalhatatlan távolság néven nevezése. — ez csak a látszat, nem mond­hatod komolyan, mondtam a lány­nak, barátságosan és cigarettával kínáltam ülve, arra gondoltam, milyen furcsa idők voltak azok régebben, amikor szüntelenül volt egy olyan érzésem, hogy minden holnap fog történni, de aztán el­múlt, már régen tudom, hogy minden csak ma történhet, mert ha ma a holnapra spekulálunk, az a holnap olyan lesz, mint ez a ma, amiben a holnapra spekulá­­lunk, és újra és újra és újra, de ez az érzés egyre kevésbé hatá­rozottan van bennem, meg fogom nézni ezt a részlet dolgot, mond­tam a lánynak, még soha nem csi­náltam ilyet, talán, ha kipróbá­lom ezt is, még többet fogok tud­ni a világról, felnőttkorom ment­ségeként MÓZES LAJOS: Életérzés, nagyzenekarra ROMÁN GYÖRGY: A GYEREKKOR RÉMEI Mintegy nyolcéves koromig a Terézvárosban, a Podmaniczky utca egyik mellékutcájában laktunk, most már megkopott, akkor azonban még valamelyest előkelőbb negyedében a városnak. Többnyire közepes módú famíliák laktak errefelé: kiskereskedők, magán­­tisztviselők, akik Mátyásföldön, Törökbálinton meg efféle nem túlságosan távoleső helyeken töltötték a nyarat. A magas hátú ripszdívány, székesegyház for­májú kredenc, terítővel letakart kettős ágy, úgy búj­tak meg e lakások mélyén, akárha egy vakondok bú­torozta volna be lakóhelyét, fénytől, levegőtől minél távolabb. Azóta is gázlámpa fényben nyáron, föld alá bújva telente — így idéződik föl bennem ez a tájék. A sápadt gázláng beteg fényében meglapuló barna búto­rok, a bútorok közé isten napjától minél messzebb megbúvó sápadt emberalakok: ilyennek látom most is e tájat; sápadtnak, cserépbe ültetett növényhez ha­sonlatosnak a közeli Ligetet, lábvíznek, fáradtan pá­rolgó pocsolyának a Liget közepén elterülő mestersé­ges tavacskát annak ellenére, hogy a környéket, az utcákat, a Ligetet elözönlötték az új emberek. Még a nagy felvonulások alkalmával is megérzem a zászló­­erdők lobogó ruhája alatt a múlt, a gyermekkori fé­lelmek elő-előtűnő fénytelen barna testét. Talán hároméves lehettem. Új cseléd jött hozzánk. Éjszaka vele aludtam egy szobában, szüleim hálószo­bájától elég távol. Az új lány, minek előtte alvásnak vetkezett volna, kivette s egy pohárba helyezte fél­szemét. Bennem az örök borzalom éjszakájaként él ez az éjszaka. A húst túlélő, soha meg nem semmisülő szervetlen anyag örök fölényét, örök gúnyját érezhet­tem a pohár fenekéről kicsillanó üvegszemben, a halál fölényét, az eltávozásra ítélttel szemben, a halhatat­lan fölényét a halandóval szemben. Nagyanyám ugyanabban az utcában lakott, a Podmaniczky utca sarkán. Minthogy rosszabb anyagi körülmények közt élt, mint mi, lakása még odúsze­­rűbb, még föld alá rejtőzöttebb, még isten szabad napjától elzártabb volt. Nappal is égetni kellett a petróleumlámpát, ha csak nagyanyám meg nagybá­tyám a lakást át- meg átszövő barna sötétség-pamut­­fonalakba örökre kibonyolíthatatlanul belebonyolódni nem akartak. Földszintes ablakaik a mi utcánkra, a Dalnok utcára néztek, mint kútfenékről, úgy pislog­tam fel onnan a szemközti házra, ahol is az első eme­let magasságában márvány (vagy inkább műmárvány) reliefet illesztettek a ház oldalába. Profilban faragott női képmást ábrázolt a dombormű, valamiféle kősza­laggal a homloka körül. Mintha életem boldogsága múlott volna rajta, úgy vágytam rá, hogy szembe te­kintsen velem. Hogy azt mondja, derék fiú vagyok, erős, bátor, s szeretettel, érdeklődéssel tekint rám. Mindkét lábamra béna voltam akkor; az agy­hártyagyulladás, mely tönkretette hallásomat, egy idő­re lábam mozgató idegeit is megtámadta. Úgy hordoz­tak át délutánonkint nagyanyámékhoz, mint valami feladásra szánt csomagot. Egyszer, mikor nagyanyám a vacsorát készítette a konyhában, az ablaknál ülve, az utca efibém tárulkozó képét bámulva, magamra maradtam. „Tekints rám — könyörögtem a női dom­­borműhöz. — Gyurika erős gyerek, bátor gyerek. Ha akarok, felugrom az asztalra meg leugrom az asztal­ról!” Kínos­ nehezen kitekeregtem a lábamra csavart pokrócból, s addig-addig folytattam a tekergőzést, míg sikerült karosszékemet feldöntenem, s a padlóra pottyannom. A nagy csattanásra nagyanyám bero­hant, s „ha még egyszer rendetlenkedsz, hívom a bor­bélyt!” szörnyű fenyegetéssel újra bepólyált s visz­­szahelyezett karosszékembe az ablak elé. „Ügyetlen voltam, ne haragudj! — szóltam ismét a márványhi­degséggel maga elé tekintő női archoz. — Most majd ügyesebb leszek, meglásd!” Ezúttal valóban sikerült minden különösebb zaj nélkül feldöntenem a széket, s a padlóra ereszkedve, kibújván az óvó burokból, akár a kígyó a bőréből, két kezemre támaszkodva, s béna lábaimat magam után vonszolva, hason csúszva megindulnom körbe a szobában. Úgy látszik, nagy­anyám nem tulajdonított túlságosan nagy fontosságot a délutánról délutánra ismétlődő gaztettnek, ilyenfor­mán végül is törekvéseimet siker koronázta. A már­ványreliefet ugyan nem sikerült semmiféle tetszés­­nyilvánításra bírom, de béna lábamba lassan kint visszatért az élet. Hogy a Dalnok utca környéke meg az ott meg­búvó második emeleti lakásunk beteges képzeteket felidézően maradt meg bennem, az nagyrészt apám betegségén, beteg tüdején is múlott. Anyám és húgom mentek voltak az enyémmel rokon képzelgésektől, vi­szont az ő esetükben objektív rosszról is szó volt: mi lesz velünk, ha kenyérkeresőnk, rajongásig szeretett apánk­ elpusztul. Noha alapjában véve mindnyájan egészséges lelkűek voltak, a jövőtől való félelem való­sággal légkörévé vált családunknak, olyannyira, hogy bár apám az évek folyamán csaknem teljesen meg­gyógyult, egy köhentésre elég volt, hogy valameny­­nyeien sápadtan nézegessünk össze. Mégis, anyám és húgom félelmében nyoma sem akadt a misztikumnak; nem rejtelmes rémet, nem az ismeretlen felé vezető szintén ismeretlen misztikus utat látták apám beteg­ségében. A Rém, az ismeretlentől való félelem csak engem ragadott karmai közé, s bármennyire tisztában vagyok is e torz képzelgés elindulási okaival, bár­mennyire reális álláspontra is tudok helyezkedni, bár kevésbé kiszolgáltatottan, védekezésre inkább felké­szülten, mint gyermekkoromban, de most sem idegen számomra a rémlátás, különösen, ha betegségekről esik szó. Az apám-anyám házasságából, együttéléséből, s vele egyetemben a háttérből, a sötét utca mélyén megbúvó lakás egyes képeiből, a barna állatok mód­jára gunnyasztó bútorokból, a beteges sápadtságú gázégőből kiinduló fantázia önkényessége által eltor­zított képsorozat, vagy ha úgy tetszik, világkép ké­sőbb folytatódott, részleteződen kiterjeszkedett ben­nem olyan formában, hogy hozzájárult a házassági együttéléstől való irtózás is. Az egyik fél betegen fek­szik, a másik hordozza a köpőcsészét, törülgeti arcá­ról a verítéket, az ablakokat elfüggönyzi, hogy be ne hatolhasson s a beteget el ne ragadhassa a kívül ólálkodó láz; eltakarja a lámpát, hogy a másikat sze­men ne szúrhassa a lámpából kiáradó gúnyosan hideg fény; ha nem is ilyennek láttam, de ilyennek érez­tem a házasságot hosszú évekig, s ebben az értelem­ben prédikáltam barátaimnak kamaszkoromban, ha nősülés került szóba. ZÉLET ÉS|­1979. AUGUSZTUS 18.

Next