Élet és Irodalom, 1979. július-december (23. évfolyam, 27-52. szám)
1979-08-18 / 33. szám - Mózes Lajos: Életérzés nagyzenekarra (14. oldal) - Román György: A gyerekkor rémei (14. oldal)
— a fogcsikorgatás nem betegség, hanem állapot, válaszoltam a lánynak, miután leültünk reggelizni a kisasztalhoz, bekapcsoltam a rádiót is, és töltöttem mindkettőnknek teát, szerintem betegség, mondta, miközben kenyeret szelt, elnéztem figyelmes, telt arcát, kicsit Ági nénire, a magyartanárnőre hasonlított, akibe még mint romlott kamasz viharosan szerelmes voltam, milyen kár, hogy soha nem tudhatta meg, és most már legalább ötvenéves, akkoriban ő is olyan harmincéves lehetett, mint mi most ezzel a lánnyal, mindenható időgépre lenne szükség ahhoz, hogy az emberek helyrehozhassák mindazt, amibe önhibájukon kívül belecsöppentek kamaszkoruk során, a bekapcsolt rádióból pedig jöttek a napi hírek, egyből helyre tett, csendben somolyogtam magamban, lám, milyen szerencsém van, hogy a világ aranyos szegletén élek, míg mindenhol másutt lövik, rabolják, manipulálják, szennyezik, nálunk meg csak ismét elvetették a babot, borsót, talán a lencsét is, bár azt nem közölte a bemondó, de biztosan azt is, hiszen ilyenkor kell — orvosnál voltál már ezzel a bajjal? kérdezte a lány a jó keresztények izgalmas meggyőződésével, azzal a benső bizonyossággal, hogy helyes az, amit cselekszik, és ha neki nem is, de nekem biztosan hasznomra fog válni, hogyne lettem volna, válaszoltam jobb meggyőződésem ellenére, megint egy rossz választás, gondoltam szomorúan, míg a rádióból a Kék Duna keringő szólt lágyan, andalítóan, békebeli örömük és életérzések emlékműveként — és nem segített rajtad? kérdezte a lány hitetlenkedve, mintha nem e miatt töltötte volna ébren a fél éjszakát, de nem éreztem elég lelkierőt a nyílt konfrontációhoz, inkább csak csóváltama fejem, morogtam valamit a bajuszom alatt, és kicsit hangosabbra tekertem a rádiót, hátha a Mad együttes, majd Koncz Zsuzsa és az újabb gyorshírek és információk, az úton levőknek szánt figyelmességek megmentik mindkettőnk nyugalmát, mert közben arra is gondoltam, hogy ez a kedves, harmincéves lány, aki egy hónappal fiatalabb nálam, igazán nem lehet rossz ember, ha már együtt töltöttük az éjszakát, nem szabad elfelednem, hogy rengeteg baja, bánata és nyernivalója lehet, valószínűleg ugyanolyan nehezen szerzi meg a mindennapi, betevő szeretőjét, mint jómagam, és örül, ha valami gondoskodni valót lát maga előtt, ebben a tökéletes világban — nem nagyon bízom az orvosokban, tudod, válaszoltam neki magyarázatképpen, reméltem hogy talán csak a szokatlan környezet, a reggeli smink hiánya lehet az, ami miatt nem nyughat, hiszen ezek a reggelek igazán nem a legelőnyösebb arcképünket mutatják, táskás, karikás szemek, csapzott haj, az esti tánchoz kifestett arc romkertjében, mert este minden egyszerűbb, két csellengő ember a korosztálya jótékony védelme nélkül, egy tizenéveseknek szánt diszkó papírmasé díszletei között, ahol fényorgona ugráltatja a szemet, és Mick Jagger még mindig ugyanolyan meggyőző, mint amikor először harsant fel: I can get no, persze, ezt a számot a diszkósok már régen tartalékba tették, az új nóták már másként próbálják meghatni a világot, együtt találgattuk, vajon melyik lehet az, ami a tiniknek jelenti azt, amit nekünk annak idején a Felkelő nap háza, nem hagytam azzal elintézni a dolgot, hogy ezeknek már se istenük, se hazájuk, túl szomorú és könnyű megoldás lett volna — miért nincs neked fürdőszobád? kérdezte a lány kedvesen, egy szikrányi rosszindulat nélkül, láthattam rajta igazán érdekli, nem csak kötekedni akar, próbálgattam magamban óvatosan megfogalmazni, miért is, mert abban nem nagyon bíztam, hogy egyszerűen elmesélve megérti, esti beszélgetéseink alapján körülbelül annyi szociális érzéket feltételeztem csak róla, mint a Tanács bácsiról, aki ilyen félkomfortos lakást adott, mert a nagyszüleimnek egész életükben komfort nélküli szükséglakásuk volt csupán — jövőre akarok fürdőszobát építeni, mondtam csendesen és meggyőzően, mert pontosan tudtam, ez eddig minden évben bevált, még a legmakacsabb vitatkozókat is leszereli egy ilyen határozott mondat, nem beszélve az eredendően jóindulatúakról, akikkel ritkán volt ugyan dolgom, de azok értettek is a nagymutter fényképéből, ami ott lóg a falon, az íróasztal mellett, azon a képen jól látszik, hogy miért nincs nekem fürdőszobám és telefonom és lift az ötödik emeleti lakásomhoz, hiszen aki csak egy üzlethelyiséget örökölt, az örüljön annak is, hogy most ilyenben lakhat, teát töltöttem és iszogattuk, a rádió elmondta ismét a híreket, volt köztük egészen friss is (mondta, hogy most érkezett), és arra gondoltam, ez már nem csak az én felnőttkorom, hanem a tömegtájékoztatásé is, régen ilyen nem volt, helyszíni közvetítések a város különböző pontjairól, gondosan felmért igények szerint és ellenére, könnyűzenei összeállítás, a meglevő össznépi elvárások eszszenciájaként, majd, hogy a fürdőszobaügyet jobb meggyőződésem ellenére mégis előadtam, belekerültünk a szociális szférába, ahol mindenképpen csak vesztesek lehettünk mindketten, hiszen neki több generációra visszamenőleg volt származása és fürdőszobája, és jóféle kálvinista dumákat nyomott a szabadakaratról és a képességek szabad érvényesítésének forradalmi szükségszerűségéről, aztán erről veszekedtünk is, míg a tea elfogyott, akkor megnyugodtunk, hosszas hallgatás után, a rádióból kilométerhosszan folyt a műsorismertetés, az jutott eszébe a lánynak (talán épentőötletként), hogy mindezt megkaphatnám részletre is, hiszen felnőtt vagyok és hitelképes, ebben aztán végre teljesen egyetértettünk, beláttam, hiszen mi az ördögöt mondhatnák most ennek a kedves, harmincéves lánynak, aki társam volt egy éjszaka és én is neki, és tele van jóindulattal irántam és a világ iránt, és lehet áttekintése a dolgokról, hiszen már a nagyapja is volt Valaki, bármi lenne is annak a véleménye rólam — csak keríteni kell egy kezest, aláíratni vele és máris meg van mindened, mondta mosolyogva, akkor már igazán olyan volt, mint egy mentőangyal, hiszen én a szociális jellegű vitáktól mindig szomorú leszek, igen, keresni kell egy kezest, megkezesíteni valakit, mondjuk egy lányt vagy jó ismerőst, és máris menni fog a dolog, bámultam kifelé az ablakon, miközben ez történt kettőnk között, vagyis velünk, néztem az ismerős hegyoldalt, a moccanatlan házakat, fákat, a rákkórház kertjét, a bölcsődét, az építkezést, a géppisztolyos vigyázó figuráját a hevenyészett őrtoronyban, naponta ugyanaz a látvány, csak az évszakok ritmusa hoz némi változást, mert minden csak nézőpont kérdésévé lesz, ha feladjuk azt a véleményünket, hogy létezik egy abszolút jó és igazságos igaz, és ha belekerülünk az átfedések és tétovaságok ama szférájába, amit mindent megértésnek nevezünk — sok-sok átfedés van a dolgok mögött, mondtam a lánynak, mert akkor már mint ellenségek ültünk az asztalnál, a reggeli romjait és egymás arcát bámulva, gondoltam, talán nem kellett volna annyit szövegelni ezekről a dolgokról, amelyek lényegében nem fontosak két felnőtt és hitelképes ember életében, hiszen ennél sokkal többet tudtunk egymásról az első percekben, amikor összefakadtunk, nem kellett volna hagynunk, hogy öröklött tudásunkat behálózza a megismerés tétovasága, tudod, a magamfajta olyan kevéssel beéri, mondtam a lánynak, már nem is a köztünk levő pozícióra, sokkal inkább az ő lelki békéjére gondolva, egy kis megélhetés, egy kis lakás, néha egy utazás valamelyik olcsóbb tengerpartra, sok-sok olvasás és bámészkodás, hiszen ámulni itt is lehet, nem csak a világ tarkább és távolabbi részein — ez csak olyan csellengés, nem élsz benne igazán a társadalomban, mondta a lány duzzogva egy kicsit, de ezen mosolyoghattunk mindketten, és a rádióból is jó zene szólt, operettkettősök a tanácsköztársaság idejéből, és későbbről is, kutyákról és macskákról kellene írnod fiam, mondta anyám jóindulatúan, amikor elolvasta egyoldalas írásaimat, amik a lét legvégső problémáit próbálták megoldani, abszurd hangvételben, hogy semmi mással összetéveszthetők ne legyenek, mert az embereket az érdekli, fiam, de engem nem az érdekelt, mi érdekli az embereket, a vegytiszta igazságot akartam felmutatni, semmivel sem kevesebbet, hogy kikerülhetetlen legyen, mint a kínai Nagy fal, az eszme és a gyakorlat közti áthidalhatatlan távolság néven nevezése. — ez csak a látszat, nem mondhatod komolyan, mondtam a lánynak, barátságosan és cigarettával kínáltam ülve, arra gondoltam, milyen furcsa idők voltak azok régebben, amikor szüntelenül volt egy olyan érzésem, hogy minden holnap fog történni, de aztán elmúlt, már régen tudom, hogy minden csak ma történhet, mert ha ma a holnapra spekulálunk, az a holnap olyan lesz, mint ez a ma, amiben a holnapra spekulálunk, és újra és újra és újra, de ez az érzés egyre kevésbé határozottan van bennem, meg fogom nézni ezt a részlet dolgot, mondtam a lánynak, még soha nem csináltam ilyet, talán, ha kipróbálom ezt is, még többet fogok tudni a világról, felnőttkorom mentségeként MÓZES LAJOS: Életérzés, nagyzenekarra ROMÁN GYÖRGY: A GYEREKKOR RÉMEI Mintegy nyolcéves koromig a Terézvárosban, a Podmaniczky utca egyik mellékutcájában laktunk, most már megkopott, akkor azonban még valamelyest előkelőbb negyedében a városnak. Többnyire közepes módú famíliák laktak errefelé: kiskereskedők, magántisztviselők, akik Mátyásföldön, Törökbálinton meg efféle nem túlságosan távoleső helyeken töltötték a nyarat. A magas hátú ripszdívány, székesegyház formájú kredenc, terítővel letakart kettős ágy, úgy bújtak meg e lakások mélyén, akárha egy vakondok bútorozta volna be lakóhelyét, fénytől, levegőtől minél távolabb. Azóta is gázlámpa fényben nyáron, föld alá bújva telente — így idéződik föl bennem ez a tájék. A sápadt gázláng beteg fényében meglapuló barna bútorok, a bútorok közé isten napjától minél messzebb megbúvó sápadt emberalakok: ilyennek látom most is e tájat; sápadtnak, cserépbe ültetett növényhez hasonlatosnak a közeli Ligetet, lábvíznek, fáradtan párolgó pocsolyának a Liget közepén elterülő mesterséges tavacskát annak ellenére, hogy a környéket, az utcákat, a Ligetet elözönlötték az új emberek. Még a nagy felvonulások alkalmával is megérzem a zászlóerdők lobogó ruhája alatt a múlt, a gyermekkori félelmek elő-előtűnő fénytelen barna testét. Talán hároméves lehettem. Új cseléd jött hozzánk. Éjszaka vele aludtam egy szobában, szüleim hálószobájától elég távol. Az új lány, minek előtte alvásnak vetkezett volna, kivette s egy pohárba helyezte félszemét. Bennem az örök borzalom éjszakájaként él ez az éjszaka. A húst túlélő, soha meg nem semmisülő szervetlen anyag örök fölényét, örök gúnyját érezhettem a pohár fenekéről kicsillanó üvegszemben, a halál fölényét, az eltávozásra ítélttel szemben, a halhatatlan fölényét a halandóval szemben. Nagyanyám ugyanabban az utcában lakott, a Podmaniczky utca sarkán. Minthogy rosszabb anyagi körülmények közt élt, mint mi, lakása még odúszerűbb, még föld alá rejtőzöttebb, még isten szabad napjától elzártabb volt. Nappal is égetni kellett a petróleumlámpát, ha csak nagyanyám meg nagybátyám a lakást át- meg átszövő barna sötétség-pamutfonalakba örökre kibonyolíthatatlanul belebonyolódni nem akartak. Földszintes ablakaik a mi utcánkra, a Dalnok utcára néztek, mint kútfenékről, úgy pislogtam fel onnan a szemközti házra, ahol is az első emelet magasságában márvány (vagy inkább műmárvány) reliefet illesztettek a ház oldalába. Profilban faragott női képmást ábrázolt a dombormű, valamiféle kőszalaggal a homloka körül. Mintha életem boldogsága múlott volna rajta, úgy vágytam rá, hogy szembe tekintsen velem. Hogy azt mondja, derék fiú vagyok, erős, bátor, s szeretettel, érdeklődéssel tekint rám. Mindkét lábamra béna voltam akkor; az agyhártyagyulladás, mely tönkretette hallásomat, egy időre lábam mozgató idegeit is megtámadta. Úgy hordoztak át délutánonkint nagyanyámékhoz, mint valami feladásra szánt csomagot. Egyszer, mikor nagyanyám a vacsorát készítette a konyhában, az ablaknál ülve, az utca efibém tárulkozó képét bámulva, magamra maradtam. „Tekints rám — könyörögtem a női domborműhöz. — Gyurika erős gyerek, bátor gyerek. Ha akarok, felugrom az asztalra meg leugrom az asztalról!” Kínos nehezen kitekeregtem a lábamra csavart pokrócból, s addig-addig folytattam a tekergőzést, míg sikerült karosszékemet feldöntenem, s a padlóra pottyannom. A nagy csattanásra nagyanyám berohant, s „ha még egyszer rendetlenkedsz, hívom a borbélyt!” szörnyű fenyegetéssel újra bepólyált s viszszahelyezett karosszékembe az ablak elé. „Ügyetlen voltam, ne haragudj! — szóltam ismét a márványhidegséggel maga elé tekintő női archoz. — Most majd ügyesebb leszek, meglásd!” Ezúttal valóban sikerült minden különösebb zaj nélkül feldöntenem a széket, s a padlóra ereszkedve, kibújván az óvó burokból, akár a kígyó a bőréből, két kezemre támaszkodva, s béna lábaimat magam után vonszolva, hason csúszva megindulnom körbe a szobában. Úgy látszik, nagyanyám nem tulajdonított túlságosan nagy fontosságot a délutánról délutánra ismétlődő gaztettnek, ilyenformán végül is törekvéseimet siker koronázta. A márványreliefet ugyan nem sikerült semmiféle tetszésnyilvánításra bírom, de béna lábamba lassan kint visszatért az élet. Hogy a Dalnok utca környéke meg az ott megbúvó második emeleti lakásunk beteges képzeteket felidézően maradt meg bennem, az nagyrészt apám betegségén, beteg tüdején is múlott. Anyám és húgom mentek voltak az enyémmel rokon képzelgésektől, viszont az ő esetükben objektív rosszról is szó volt: mi lesz velünk, ha kenyérkeresőnk, rajongásig szeretett apánk elpusztul. Noha alapjában véve mindnyájan egészséges lelkűek voltak, a jövőtől való félelem valósággal légkörévé vált családunknak, olyannyira, hogy bár apám az évek folyamán csaknem teljesen meggyógyult, egy köhentésre elég volt, hogy valamenynyeien sápadtan nézegessünk össze. Mégis, anyám és húgom félelmében nyoma sem akadt a misztikumnak; nem rejtelmes rémet, nem az ismeretlen felé vezető szintén ismeretlen misztikus utat látták apám betegségében. A Rém, az ismeretlentől való félelem csak engem ragadott karmai közé, s bármennyire tisztában vagyok is e torz képzelgés elindulási okaival, bármennyire reális álláspontra is tudok helyezkedni, bár kevésbé kiszolgáltatottan, védekezésre inkább felkészülten, mint gyermekkoromban, de most sem idegen számomra a rémlátás, különösen, ha betegségekről esik szó. Az apám-anyám házasságából, együttéléséből, s vele egyetemben a háttérből, a sötét utca mélyén megbúvó lakás egyes képeiből, a barna állatok módjára gunnyasztó bútorokból, a beteges sápadtságú gázégőből kiinduló fantázia önkényessége által eltorzított képsorozat, vagy ha úgy tetszik, világkép később folytatódott, részleteződen kiterjeszkedett bennem olyan formában, hogy hozzájárult a házassági együttéléstől való irtózás is. Az egyik fél betegen fekszik, a másik hordozza a köpőcsészét, törülgeti arcáról a verítéket, az ablakokat elfüggönyzi, hogy be ne hatolhasson s a beteget el ne ragadhassa a kívül ólálkodó láz; eltakarja a lámpát, hogy a másikat szemen ne szúrhassa a lámpából kiáradó gúnyosan hideg fény; ha nem is ilyennek láttam, de ilyennek éreztem a házasságot hosszú évekig, s ebben az értelemben prédikáltam barátaimnak kamaszkoromban, ha nősülés került szóba. ZÉLET ÉS|1979. AUGUSZTUS 18.