Élet és Irodalom, 1980. július-december (24. évfolyam, 27-52. szám)

1980-07-12 / 28. szám - Futó Mariann: A gazda szeme • kép (15. oldal) - Dénes Zsófia: Tihany és Mozart (15. oldal) - Ladányi Mihály: Ladányi, te fáradt kisember | Amíg a vonat messze tapossa a ködöt a sötéttől mocskos fák között • vers (15. oldal)

1980. JÚLIUS 12. Tihany és Mozart Tihany, az kép. Nagyakvarell ágyam feje fölött stúdiószobám­ban. Tehetséges és mai művész festette: Bartha László. Az ötve­nes évek második felén Tihany­ban álmodta rajzlapjára. Álmod­ta, így mondom, a kép mégsem elvont, hanem élményt ábrázol víziósan, alkonyi fényben, amit akkor a Balaton partján kapott. Álomlátás. Mámorosan kék az egész kép. Mintha a Balaton vissz­fényétől részeggé vált volna. És a parton ott áll néhány magas fehér ház és fa, szigorú konst­rukcióban, mégis majdnem lebe­­gőn. Mert nem valóság, csak a valóság fluiduma. Olyan ez a kép teljes forma-és színtisztaságában, mint a nagy vers. A kegyelem va­lamelyik óráján alkotta. Nem aka­rattal, de rádöbbenéssel. Ezért szeretem. És még azért is, hogy a Kulturális Minisztériumtól kap­tam kilencvenötödik születésna­pomra. A miniszter nagyon okos beszédű és­ kedves szavú helyet­tese hozta el nekem küldöttség élén. Mert én már járni nem tu­dok. Azaz még járókával járok a szobámban és a lakásom előtti teraszon, de ez már csak olyan öregember dolog. Ha ülök, elfe­lejtem. Szép ezüstös fémből van a­­négylábú járóka, könnyed és könnyen kezelhető. A tengeren­túlról került hozzám, mert miná­­lunk, úgymond, hiánycikk. Irén barátom küldte, akivel valamikor régen találkoztam. De azóta csak szerető és szeretett olvasóm, nem kereshetjük föl egymást, mert ő is, túl a nyolcvanon, szobaőrző lett. Bizony, aki megöregedett má­sodik gyermekségre, azzal meg­történnek ilyen szép és játékos dolgok. És hogyan is kerül mindehhez Mozart? Úgy, hogy ebbe a stú­dió-műhely egy szobámba a mi­nap mégis csak eljött újra egy­szer maga Mozart, hogy elbűvöl­jön és magával ragadjon. Eljött a tévé hangján, hogy boldog es­tém legyen. Nem osztrák, nem olasz Mozart, hanem svéd. Svéd nyelven beszélt és áriázott — és másképpen mutatta a mesésköny­vet, a Varázsfuvolát, mert Ing­mar Bergman szerkesztette újra, illetve rendezte és filmezte. Az ő képeskönyve nem ugyanúgy ábrá­zolja azt az elvarázsolt világot, amelyet Mozart és Da Ponte, a szövegíró, valamikor életre kel­tett, de ő is — a maga módján, sajátos művészettel. A színjátszás feladatát az operaszínpadok moz­galmas taglejtése és beállításai helyett a fejek, az arcok kifejező ereje vette át. Karakteres fejek és szép arcok sugározták a Mo­­zart-áriákat a tökélyt megközelí­tő hangadottsággal és kitűnő énektechnikával. (Ne, ne nézzük le a technikát, a biztos mester­ségtudást, mert a nagy teljesít­ményhez ez nagyon is kell.) Kissé meg­ítített szoknom a bécsi Operaház beállítása után ezt az újszerű daljátékrendezést, de maga Mozart szólalt meg idegrez­géseimben, ő, az igazi, a megmá­síthatatlan, aki úgy adja magát zenéjében, hogy beleépül egész lé­nye és élete, mert öröknek alkot­ta őt az alkotó. Jól ismerem a kutatók megvilágításában az ő rövid életét és mindazt, amiből kivételes lénye és alkotó zsenije összeállt. Ezért is értem meg köz­­vetlenül, hogy zenéjében mit mond el nekünk. A csillámok fel­­ragyogtatják gyermekded játékos­ságát, puritán-naiv hitét, fickós pajkosságát, legényes pajzánságát, amikor majdnem garabonciás, mert annak is van helye ő benne és életében. Hanem a boldogtalan szerelem hangja is megszólal, amelyen elsírja, hogy soha nem érte el, akit ő fájdalmas szenve­déllyel, kényszerült elfojtással mindvégig szeretett. Haláláig an­nak írta a mennybeszálló szoprán áriákat, Alaysiának, Burg színész sógora feleségének, saját felesé­ge, Constanza nővérének. Pami­­na szopránja a lemondásnak hitt órában ezt az aranyszínű fájdal­mat énekli el. Viszont a Varázs­fuvola mélának képzelt mese­hangja Pán rövid és éles rikoltá­sává lesz Papageno pásztorsípján, így telik meg műhelyszobám élettel és művészettel. Kell ez az embernek, ha máról holnapra él­­ni akar. Vigasz és orvosság. csak nagyzolásból, mert mi az, hogy rajztanár, CSAK rajztanár? mindjárt MÁS, hogy festeget is, a professzor szerint minden alap megvan hozzá, hogy ÖSSZEJÖ­HESSENEK. Ami meg is történt, mert teljesen ÖSSZE VANNAK JŐVE, sőt, még ÖSSZÉBB, például a ku­tyák révén. A két DÖG most is a dereka alá kaparász, miközben a fejük a mellére szorítva fújtat, bele a ké­pébe. Ja, ja, Velasquez ist ein grossartiger... hogy micsoda, azt nem értette Axel morgolódásától, nem számít, csak morogj, addig se tudsz ÁSNI, Herrbatea csak elemezze Velasqezt, mi valahogy csak elleszünk közben, jó vol­na valami oltári vidám dologra gondolni, mondjuk ar­ra a baby doll-os csinibabára, aki az osztrák autó­pályán meszelte le őket egy frissen ácsolt fenyőszagú budi mellett, ha-ha-ha, he-he-he, ott állt mezítláb, baby doll-ban, bár irtó csinosan, mégis ELHAGYOT­TAN a végtelen betoncsík mentén, az a tökkelütött férje nem vette észre, hogy a neje is kiszállt a lakó­kocsiból, miközben ő bronzolt a bokrok közt. Aztán az ÜLDÖZÉS, bitte schnell, schnell! mutogatott előre a csinibaba, ő gyanakodva megkérdezte, was für ein Wagen haben Sie, Merzedes natürlich, röhög a vakbe­lem, érjem utol egy Trabanttal! és csakugyan RÖHÖ­GÖTT a vakbele vagy valami más ott belül, mert azt hitte, menten becsinál, úgy csikart a hasa. Szerencsére a mercis pasas leállt­ az út szélére A két kutya kiszabadult a hóna alól, s megint a ho­mokot kaparta a dereka táján, jó, mondta nekik, majd én visszakaparom, amit ti kikapartok, és úgy cseleke­dett, amilyen messziről csak elérte, széles mozdulatok­kal húzta maga mellé a homokot, valóságos dombot épített maga köré, amit a két kutya játékosan azon­nal bontani kezdett, vagy nem is játékosan, hiszen ők AZT akarták, amit ő nem, a professzorné kacarászott, milyen aranyosan játszanak! mondta, igen, herciges, tódította Édi, a fenébe is, mordult rá a feleségére, leg­alább mennétek el fürdeni, csald el őket, Wasser is zu­gul, fordult a professzornéhoz, hogy lendítsen az ügyön, de Édi megrázta a fejét, a kutyák úgyse jö­hetnek fürödni, mit érnél vele?I de a professzorné hajlott a dologra s miután megcseverészte Édivel, hogy fürdenek egyet, majd tudomásul vette a professzor el­­bocsájtó legyintését, a két nő el is sétált a víz felé, ők meg maradtak, a professzor immár Goyával hozta­ pár­huzamba Velasquezt, ami borzasztó érdekfeszítő lehetett, bár ő egyelőre a homokdomb visszamesterkedésével foglalkozott behatóan, miközben átkozni kezdte a to­rontói nagybácsit, bizonyos jó öreg Tomot. Az egész egy nagy marhaság, döntötte el KAPARÁS közben, az ember ne fogadjon el semmit a nyugatra szakadt gazdag rokontól, mert feltétlen rosszul sül el, amilyen gazdag az öreg Tom, olyan fukar is, de Édi fifikásan behúzta a csőbe, azt írta neki, hogy tanul­mányútra megy a spanyol festészet közelebbi megis­merésére, mármint ő, és hogy dolgozatot fog írni a mű­vészeti lanba, de nem viheti magával őt, mármint Edit, kevés a GUBA, dehát ez már így lesz, dehogy lesz! döntött a JÓ ÖREG Tom, és jött a sürgöny. „Lefoglal­tam nektek két hétre a Hotel Almavivában egy lak­ LADÁNYI MIHÁLY: Ladányi, te fáradt kisember Ladányi, te fáradt kisember, ki valaha úgy csavarogtál a városokban, mint templomok­ban az isten, s vígan megéltél a hozsannából és a perselypénzből, mert valami álom muzsikált benned a világról, mert a valóság csak az álomtalanokat szereti szomorúvá, de te sorbaálltál a szél illatáért és a víz csillogásáért, napi egy csókon és pohár boron is eltengetted boldogságodat, mert gazdag voltál a csoda péterfilléreitől, mert volt még csoda, most a komforteszményű világ esőiben, az adóhivatalok felszólításával hónod alatt, s behúzódva az utolsó szerelem ereszalja alá, öreg, szomorú fecske, hova indulsz, ha ősz jön a világra, hova térsz meg, ha fészkedbe verebek települnek s boldogan kaparják a lószart, véletlenek indokolják már kollektív csiripelésüket, s az ének olyan szennyezett, mint a folyók vize, nem lehet inni belőle ráhajolva, hagyd hát a szavakat, menj az erdőbe gombát szedni, dőlj a puha mohára, manók közé álmodd magad ! osztályt. Számla rendezve. Érezzétek jól magatokat.” Az is, persze, hogy hol, soha sem hallották a városka nevét, most már látják, hogy a legelegánsabb tenger­parton. Hűha, de még milyen elegáns ez a tengerpart meg az Almaviva, csiba te, ne vigyétek túlzásba, kisku­tyáim, játszadozunk, játszogatunk, rendben, de ti már kezditek komolyan venni! vagy mi a szösz, vörös frak­­kosok sorfala közt vonultak be a szállodába, min­den csomagjukat egy-egy ilyen FRAKK hozta mögöt­tük, még Édi két úti szatyrát is, az egyikben meg-meg­­csörrentek a konzervek, a különleges vagdalthús, meg a Sertésmájkrém, ami épp elég egy-egy vacsorára, kik ezek? szepegett Édi a meghatottságtól, csak nem pin­cérek mind? mi a fenék Volnának, ha nem azok? mor­góit feleletül, és restellte borzasztóan a szatyrot a csörgő konzervdobozokkal, ami, persze, abszolút fe­lesleges res­tel­kedés volt, mert a frakkosok gőgösen tudomást sem vettek az ő BEBATYUZÁSUK kisszerű­­ségéről, hivatalból nem vehettek tudomást az ilyen mellékes dolgokról, hiszen a fejedelmi lakosztály már KI VOLT FIZETVE. Nem mégy, te dög!? Képes volnál megharapni, mit szólna hozzá az a tudós gazdid? úgy-úgy, harapdáld csak az ő lábujját, azok a frakkosok igazi robotok ám, beléjük van programozva, mit lássanak, mit ne lássa­nak, csak SZOLGÁLJANAK némán meg számlákat írjanak, mert azt tudják nagyon is, amikor bezárkóz­tak végre a süppedős szőnyegek és fotelok, a minitele­vízió és sztereórádió, a sokféle nyomógomb és kapcsoló között a lakosztályukba, végre egyedül, idegen szemek fizetésétől távol, jóízűen bekebeleztek néhány konzer­­vet, arasznyi szalámit, az utolsó két fonnyadt zöldpap­rikájukat, s ittak rá a fürdőszoba csapjából vizet, Édi kombinéra vetkőzve elterült a széles ágyon, szemér­metlenül mutogatva a combjait, ez egy igazi nászi nyo­­szolya, kuncogott hívogatón, tekintsük ezt most kései nászútnak, s ő már éppen kezdte annak tekinteni, amikor megnyílt a bezárt ajtó, és két vörös FRAKK közlekedett be, s állt meg mozdulatlanul a nyoszolya két oldalán. Mit akarnak ezek itt? szepegte Edi, a franc, aki tudja, meg vannak veszve! de csak álltak mereven, a túlsó falra bámulva, te, ezek itt akarnak maradni, ezt most kérded vagy mondod? nem mind­egy? látod, várnak valamire, mi meg itt .. talán ki kéne menni a fürdőszobába, jó. Kimentek és ott topo­rogtak, majd Édi megengedte a vizet, egy idő múlva aztán belestek, a két olaj barna képű fickó már nem volt ott, nézd, megágyaztak! csak azért jöttek, itt ez a rend, jesszus, elvitték a konzerves dobozokat meg a szalámibőrt, a fényes asztal letakarítva vandál evésük nyomaitól, viszont egy jelentékeny cédula helyette, holmi számokkal, amit aztán félóráig se bírtak ponto­san megfejteni, annyit értettek belőle, hogy felszámol­tak valami lakosztály-étkezést, hozzá felszolgálási szá­zalékot, fürdőt meg még valamiket. Azóta lopva eszik a konzervjeiket, miután már VOLTAK bent a frakko­sok, és sajátkezűleg gondosan elcsomagolják a SZE­METET. Csak nincs hova eldobni a csomagocskát, az a feneség, hogy ahol van szemétgyűjtő, ott nem dobhat­ ­ Amíg a vonat messze tapossa a ködöt a sötéttől mocskos fák között A váróteremben emberek gőzölögnek, magányosan vágynak menni valahova. Az ablakmélyedésben kopott batyuján ül és tökmagot rágcsál az idő öregasszonya. Testszag keveredik zsíros bakancs szagába, arcok ékírásos szövegét olvasom. Szemük ráncaiban meg se száradt a tinta. Életbiztosítás­i plakát röhög ránk a falon. ják be, mert látják őket, ahol meg bedobhatnák, ott nincs szemétgyűjtő. S most itt, a feneke alatt, a ho­mokban ... Csiba te! Elmehetnének már ebédelni, gondolta ácsingózva a lehetetlent, hiszen tudta, a professzorék későn szoktak ebédelni, akkor is diétásan, mert nem akartak hízni, a diétás étkezés pedig drágább, mint a nem diétás, dehát pénzük az van dögivel, egyszer elfogadták a meghívásukat, és holmi szószokat és salátákat maj­szoltak arcukra dermedt mosolygással, azóta aztán felmennek a Trabanttal a kis városka túlsó szélén a sziklák közé, és kis gázfőzőj­ükön megmelegítenek né­hány félkész ételt, vesznek hozzá esetleg friss hagy­mát meg paprikát, azt meg lehet fizetni, ha a­ kutyák eltisztulnának, lelépnénk, jöhetne már Édi, nem mész, te nyavalyás! ez megharapott, szabályosan belémart a faromba, te, te! megvadultál?! képtelen volt tovább tartani magát, s mert úgy látta, a professzor szunyó­kál a pipája füstje mögött, arrébb lendítette a súly­pontját, lesz, ami lesz, hát lett is. A kutyák egy pilla­nat alatt kipenderítették a csomagot és morogva szét­­marcingolták. Édi meg a professzorné éppen feltűntek a napozók közt, sőt már egészen közel voltak, a két kutya már a szalámihéjon civakodott, morogva megfeszítették négy lábukat, mint a kötélhúzó gyerekek, a lábuk közt a májkonzerves dobozok csörögtek, magjukat hullajtó paprikacsutkák fröccsentek szerte és egy túl­érett banánhéj maszatolódott szét a feltúrt homokon. Megharapott az átkozott, tapasztotta tenyerét a lük­tető bőrre, valahol a dereka és a feneke közötti ré­szen, gráciász, szenyor Axel, buenoszdiász, jószerint ennyi ragadt rá a spanyol nyelvből, azt most mind rá­zúdította a kutyákra, elsősorban persze, Axelre, el­végre a nőstény tapintatosabban bánt vele, az legalább nem harapott. A professzor kerekre tágult szemét látta meg el­sőnek, mi az istent bámulsz? hörgött befelé dühödten, de aztán meglátta Edit, tátott szájjal állt ott, mint aki éppen túl van egy velőtrázó sikolyon, holott Édi egy hangot sem adott ki, ebben biztos volt, viszont a pro­fesszorné valamit selypített, vékony hangon motyoré­­kolt vagy efféle, s mert éppen felfelé lehúzta fejéről az úszósapkát, égnek meredt a haja, kornyikálj­ csak kisanyám, felőlem kornyikálhatsz, mit látsz? egy kis szalámihéj meg néhány konzerves doboz, mi a frászt bámulsz rajta?! Gyerünk, fiam! dörrent rá Edire, megharapott ez a dög, érti, Herr Professor, megharapott a kutyája, der Hund, az Axel, megharapott, hogy kell mondani?! mindenv i­s mutatta a vörös nyomokat a derekán, ami­kor pedig a professzor tehetetlenül széttárta a karját, hogy dehát ő nem érti, nem is sejtette, mire megy ki a JÁTÉK, igazán sajnálja, azt hitte, hogy milyen jól el­játszadozuak, stb. valami effélét préselt bele egyet­len gesztusába, akkor ő méltósággal rádörrent: ich stehe aus nicht ír szetter! ki nem állhatom az ír szet­tert, mert annyit azért ő is tud németül, hogy ezt meg­mondja, és meg is kellett mondania és meg is mondta. Megragadta Edit és elvonszolta onnan.

Next