Élet és Irodalom, 1982. január-június (26. évfolyam, 1-26. szám)
1982-04-02 / 14. szám - Ladányi Mihály: Aki a szakmát | Iktatva | Például • vers (1. oldal) - Péli Tamás: rajza • kép (1. oldal) - Máriássy Judit: A negyvenes évek • vezércikk (1. oldal)
IRODALMI ÉS POLITIKAI HETILAP. Király István: Gondolatok a közművelődésről Wisinger István: *'■ z' Az újságírókat is lelövik, ugye? Németh László'értelmezések: Berkes Erzsébet és Kiss Ferenc írása Örkény István: Színházi levelek XXVI. ÉVFOLYAM, 14. SZÁM 1982. ÁPRILIS 2. LADÁNYI MIHÁLY: Aki a szakmát Aki a szakmát gyengén műveli — mondotta apám — az csak árt neki. Kifejlik még a történelem is egy férjnél, ha az igazság hamis. Mesterség és mesterkedés között jó munkás soha sem lődörög — mondta apám — hisz csak árt neki az, ki a szakmát gyengén műveli. Iktatva Menj el tőlem, szomorúság, ma délelőtt belenéztem igazolványaimba és világosan kitűnt, hogy Ladányinak hivnak, 1934. febr. 12-én születtem, Puskin utca 14-ben lakom, és be van írva még három gyerek meg hogy elvált, meg még pár adat, de egyáltalán semmi nyoma annak, hogy „álmodozik, reménykedik, csalódik, megöregszik” rosszul vezetik ezeket az igazolványokat, így egyedül semmit sem tudok tenni ez ellen, talán segítségül kellene hívnom az emberiséget, de nem láttam az emberiség igazolványát arról, hol tartózkodik ma délelőtt és mikor fogad szomorúság-ügyben. Például Minden kamasz versekkel kezdi és háborúval folytatja, alig van idejük, hogy önmagukban körülnézzenek, már a tévedés kecsegtető lehetősége sem érdekli őket, sem az hogy valami rendkívüli és szabálytalan is történhet még velük. Például hogy megússzák mind a kettőt. MÁRIÁSSY JUDIT: A negyvenes évek A hét március 21-i műsorában a televízió egy iskolába kalauzolt minket, ahol a tanítónő első osztályos gyerekeket faggatott: mit tudnak a múltról, mit a kapitalizmusról, a szocializmusról. A kérdés-felelet játék szerencsére játék maradt, melyet utóbb a pszichológus Vekerdy Tamás kommentált, a gyerekek fogalmi rendszerének sajátosságairól szólva. A figyelmes nézőnek az is feltűnhetett, hogy a hatévesek válaszai mögött időnként felsejlett az is, miről beszélnek otthon a szülők. A család. A baráti kör. Miről beszélgetünk mi, magunk közt, ha a történelem közelmúltjáról elmélkedünk? A harmincas évekről mostanában kevés szó esik. Volt idő — nem is olyan régen —, amikor a filmgyárban színészről színészre vándorolt egy bizonyos kockás szvetter, aszerint, hogy ki játszotta éppen a nyomorban is helytálló munkanélküli fiút. A filmek „anyagát” Kassák Lajos, Gelléri Andor Endre, Szabó Pál szolgáltatta — többek között. Bizonyos, hogy az irodalomnak is szerepe van abban, hogy ha ma egy középiskolai tanár a harmincas évekről faggatná gimnazista növendékeit, többségük „kapcsolna”. Harmincas évek : gazdasági válság, Hitler hatalomra jutása, müncheni egyezmény, a második világháború kezdete. A szülők nemzedéke — eszmei hovatartozástól függően — másra is asszociálna. Szeptember elsejei tüntetés, Eucharisztikus kongresszus, Greta Garbo, spanyol polgárháború, Abesszínia, zsidótörvény, bécsi döntés, Horthy Kassán, fehér lovon, légiriadó-próbák, szórványosan érkező behívók. Aki a kor szellemi baloldalához tartozott, annak emlékezetében még az a kétség is felrémlik, amit akkor érzett, amikor hírül vette, hogy a Szovjetunió — miután nem sikerült megegyeznie a szövetségesekkel — Németországgal kötött megnemtámadási szerződést. (A nyolcadik osztályt végző általános iskolások történelemkönyve — Csiszár Béla és Sári Gusztáv munkája — erről is nyíltan szól, hozzáfűzve, hogy ez az 1939 augusztusában aláírt szerződés „egy időre elodázta a németek Szovjetunió elleni támadását”). Jelen vannak a harmincas évek a divatban, a nosztalgiaboltokban, lámpaernyők, csecsebecsék, kalapok formájában, de még a fel-felbukkanó parvenüségben is. A negyvenes évek azonban, mintha nem lettek volna. S ha mégis beszélünk rólunk, többnyire csak a ma legkelendőbb, filmvászonról, színpadról is ránk köszöntő „úgynevezett” ötvenes évek előjátékaként. Ez utóbbi oly falánk fogalom, hogy lassan sötétre festi a magyar történelem legnagyobb fordulatának tiszta égboltját is, és hajlamossá tesz arra, hogy a legmélyebb sötétséget elfelejtsük. Meglehet, nem a memóriánkkal van baj. Félünk a sematizmustól. Okkal. Mert a negyvenes években, melyek nem „úgynevezettek”, valóban élesen megkülönböztethető két korszak, két rendszer, két államforma. Ha akarom, ha nem: fekete-fehéren. Méghozzá éppen a felező vonalon: 1945-ben E cezúrát megelőző esztendőket újabban izgalmas könyvek, emlékiratok elemzik. A már idézett történelemkönyv is tiszteletreméltó tömörséggel és objektivitással foglalja össze a második világháború főbb eseményeit, s azon belül a magyar tragédiát. Az erről szóló fejezet április negyedikével zárul. Feladatot is ad a diákoknak: „Gyűjtsetek adatokat lakóhelyetek felszabadításáról!” A lecke csak látszatra egyszerű. Hiszen a helyes, az „ötös” válasz — a szülők, nagyszülők válasza lesz. Igencsak különböző. Még a felszabadulás kifejezés sem szerepel minden családban. Sokan vannak, akik 1945 romos és fénylő tavaszát egyszerűen úgy emlegetik: a front után. Vagy: amikor bejöttek az oroszok. Mások meg, amikor véget ért a háború. (Pedig még egy hónap volt hátra a német kapitulációig, öt hónap múlva robbant az atombomba Hirosima és Nagaszaki felett.) Személyes emlékeink sem azonosak. Nemrég nézhettük álmélkodva Gazdag Gyula filmjét, A bankettet, melyből kiderült, hogy Vésztőn például minden másként történt kezdetben, mint egyebütt. Nekem Budán ért véget a háború, februárban. Sokaknak előbb. És hányan pusztultak el még ezután a Dunántúlon, hány embert lőttek tarkón Sopron környékén? 1980-ban adta ki a Kossuth Könyvkiadó Székely Andorné fordításában Pavel Luknyickij Magyar napló című visszaemlékezését. A szerző 1944. november 15- én újságíróként lépte át délen a magyar határt. „Semmi érdekes: síkság. A mezőkön kévék, sok tök, magas kukoricaszárak... Ilyen látványt nyújtott számomra Magyarország, amelyről nem tudtam semmit, nyelvéből egy szót sem értettem, szokásait, erkölcseit nem ismertem.” Az amatőr fényképekkel illusztrált könyv az ismerkedés és megismerés története. S vajon, miként felel Lubnyickij naplója a tankönyv felszólítására? „Három nap leforgása alatt 24 000 magyar katona jött át hozzánk. Útközben harckocsizóktól hallottam nagy örömmel a rádióhírt, hogy ma, április 4-én a szovjet csapatok felszabadították Pozsonyt. Ez hadseregünk óriási sikere. őszintén bevallom, hogy amikor Magyaróvárról nyugat felé indultam, az osztrák határt észre sem vettem! Csoda ez? Ki figyel most az államhatárokra? Fontosabb, ha észrevesszük az ellenséges erődítések vonalát! Felirat a határon nincs.” Milyen volt a negyvenes évek Magyarországa? Felütöm Károlyi Mihály megrendítő emlékiratait, a Hit, illúziók nélkül-kötet Hazatérés című fejezetét, ő nyugat felől érkezett 1946. május 8-án. „Most már magyar földön járunk. Feleségem megszorítja a kezemet. A széles országút, amelyen a németek előző, évben vonultak vissza, sok helyen megsérült jobbra és balra sok a megműveletlen föld... Az út mindkét oldalán öreg falvak sora terjeszkedik a napsütésben. Nem változtak, amióta nem láttam őket. Fellobogózott utcáik vidám képet mutatnak ... A nők vadvirág csokrokat dobnak az autókba, feketébe öltözött, komor tekintetű emberek bámulnak ránk. Éljenezések.” Majd a Károlyi palotába való megérkezésről írva így meditál az 1918-as köztársaság elnöke: „Megvalósulhat-e most, amit akkor megkíséreltünk, és amibe belebuktunk? Most kedvezőbb a helyzet, Magyarországot most egy nagyhatalom támogatja. A mai vezetők talán bölcsebbek lesznek, mint mi voltunk, talán tanulnak a mi tévedéseinkből, megőrzik hitüket, de illúziók nélkül.” Annak az akkori mának vezetői, s mi, akkori gyalogjáró fiatalok, nem kerültük ki az illúziók csábítását. Meg is fizettünk érte. Lelkesedésünk egy idő múltán vakhitté vedlett. Aztán kijózanodtunk. De az igazunkba vetett hit — illúziók nélkül — megmaradt Ahhoz, hogy ezt a gyerekek értsék, elfogadják — jaj, nem az első osztályban! — a negyvenes évekről beszélni kell: igazat. Amit nem is olyan könnyű kihámozni a legendák és ellenlegendák ködéből. Péli Tamás rajza Ára: 6,5 Ft