Élet és Irodalom, 1982. július-december (26. évfolyam, 27-53. szám)

1982-08-27 / 35. szám - Jávor Ottó: Szeptember (3. oldal) - Gácsi Mihály: Háromkirályok • kép (3. oldal) - Ladányi Mihály: Jöhetnének már • vers (3. oldal)

távozott 5. SZEPTEMBER Szeptember elején nyikorogva és nyekeregve jöttek a távoli szekerek. Nem hajnalban, késő délelőtt zörögtek be a városba, Palota felől vagy a csíkvári sorompón át, elmerültek az óriási piactér sárga keramitkockáiban, belesüppedtek a dinnyeszagba, szikrát vetett a lovak patkója a barátok temploma előtt, ökörnyálat húzott az ostornyele, s a szeptemberi kocsik a púposodó, kockás dunyhákkal belevitorláztak a jövőbe. Jöttek a diákok a konviktusba, magánszállásra, nyüzsög a város, örvendező kiáltások, egymás sarkát tiporják a Horváth és Rónainé papír- és könyvkereskedésében, lapokra esnek szét a saláták az antikváriumban, tankönyvbörze az iskola vaskerítése előtt, a hősi emlékmű bronzkatonája lehajtott zászlóval üdvözli a jövő gyanútlanul vidám ágyútöltelékeit. Veni sancte spiritus... gyönyörűen zengi a szikár Kovács páter, aranyat öntenek fejünkre a barokk szobrok, Befútta az utat a hó... zendít rá este egy kiskocsmában Virág Jancsi, mindig ő kezdi a nótát, júniusban is, búcsúzáskor, izzadságban fürdő arcunkon boldog vigyor, Befútta az utat a hó ... most szeptember van, négyen-öten összeszorulva a diáktanyákon. Még nem tudtuk pontosan, mi a cél, de nekünk szeptember volt és az is marad az indulás. ★ Mindez persze már-már giccs, a ,,mi volt és mi lehetett volna, ha” kezdetű, idilllé varázsolt múlt, ám életünk egy része. De ott volt a másik rész is: a szinte máig hallható szülői nyögések, az összeszorított szájjal történő életviadal, a roppanások és megalázások. És éppen a dolgos, tehetséges, szegény diákokat sújtotta mindaz, amiről Móricz Zsigmond igen pontos felsorolást ad: „ ... a vacsora nélküli lecketanulások, a lakbérhátralékok miatt vörösre főtt önérzetek, a rossz tanulók mellett két forintért agyondolgozott instruktorkodások, az ötforintos jutalmakért agyonőrlődött idegekkel való versengések, az ócska könyvekkel való szeptemberi kufárkodások ... Mennyi megaláztatás, mennyi arcpirulás, mennyi szívdobogás”. És ezt nem mindenki bírta. 1935 szeptemberében az állami Ybl Miklós Gimnázium I. B. osztályába beiratkozott 70 nyilvános, rendes tanuló. Az osztályt elvégezték 62-en. Az elsőbe beiratkozottak közül 15-en tették le együtt az érettségit, (összesen 29-en, de a többiek nem itt kezdték). Tehát az eredeti létszámból durván számolva 80 százalékos volt a lemorzsolódás, tízből ketten jutottak el a gimnázium befejezéséig. Megdöbbentő ez az arány még akkor is, ha tudjuk, többen más iskolában, iskolatípusban folytatták tanulmányaikat. És a másik osztályban, az Á-ban, az ország többi gimnáziumában hasonló volt a helyzet. Pedig a harmincas évek második felében már jobb — fegyverkezés — és baloldalról — szociális igények, mozgalmak — egyaránt sürgették a társadalmi mobilitást. Igaz, az iskola igényes volt, nemigen éltek a statisztikát javító, iskolát, igazgatót dicsfénybe állító sminkelésekkel. Nálunk megbuktatták azt, aki bukást érdemelt, ha jelest, jelest kapott. Igyekeztek ragaszkodni a minőséghez, olykor derékba tört remények, pályák árán is, hiszen osztályozás függvénye volt a tandíj is. A lemorzsolódás fő oka azonban mégis az általános rossz anyagi helyzet volt. Ez kötötte meg a tehetségeket felszínre segítő erőket, s mindez összefüggött az egész társadalom gazdasági és szellemi, hierarchikus rendszerével. ★ A negyvenes évek elején feltűntek azok a szegény tanulók, akiket a népi tehetségeket mentő országos mozgalom ültetett be az iskolapadba. Tétovák volak, elesettek, mit kell fizetnünk az ingyenes helyért, kérdezte okos, bizalmatlan tekintetük. Semmijük sem volt, füzetre, tollra gyűjtöttünk nekik, nem is kerültek egy osztályba a konviktusok vezetőinek és az igazgatónak, Goschi Péternek a támogatásával. (Fölmerült, hogy utcát neveznének el róla, megérdemelné). Sikerült gyökeret verniük, 1946 után pedig már igazából otthonuk lett az iskola, kollégium. Amit elértek, saját tehetségüknek köszönhették. Ám a tehetséget, föl kellett fedezni, alapot kellett adni neki. Ez pedig a tanítók érdeme. Hogy azok a régi tanítók milyen tantervek szerint dolgoztak, honnan vették mindazt, amit tudtad, legföljebb sejtem. Ez már akkor eszembe jutott, amikor a felejthetetlen Pais Dezső professzornál vizsgáztam, és lám, volt olyan kérdés, amiről elemista korunkban is hallottunk, hiszen mi harmadik elemiben megtanultuk a szófaji és a mondattani elemzést, a negyedikben csak ismételtük. Középiskolában már nem emlékszem, hogy nyelvtannal, helyesírással foglalkoztunk volna. Azt tudni kellett. Most, hogy az ember a sokasodó évek magasáról élesebben lát visszafelé, más is szembetűnik a tanítás mestereinél. (Mennyire elvesztette értékét a túlzásokat kedvelő, szenzációk után lihegő korunkban a szó: mester!) Őriztek valamit magukból a régmúltból. Mintha állandóan 48 zászlaicsapkodták volna őket körül, és az első világháború előtt Ady verseinek a szelleme a képzőkbe is behatolt, Székelykeresztúrtól Baján át Pozsonyig. Miért, honnan maradt meg szavukban, gesztusaikban a szabadgondolkodó, a polgári liberalizmus felvilágosodott nagyvonalúsága, amelytől egy ugrás a szocializmus igenlése, és hányan megtették ezt az ugrást 1919-ben! Velinszky László az életével fizetett érte, mint ahogy az én tanítóm, Vinkóczy Károly is majdnem, aztán kegyelemből megúszta börtönnel.És érdekes, az ellenforradalmi korban, pedig a mi elménket ugyancsak meggyúrták, ez még inkább emelte tekintélyét előttünk, ahogy gyáva tisztelettel néztünk a hosszú hajú Fekete István biciklije után is, mintha titkokat húzna magával az elveihez mindvégig hű kőműves, aki most halt meg 92 éves korában. És ott volt Velinszky és Vinkóczy barátja, a feletteseivel folyton veszekedő, karakán tanító, áthallatszott hozzánk, hogy csépeli a rendetlenkedőket, de az is, miként nevel az életre. Mondták, kiállította az osztály legjobb, egyszersmind legszegényebb tanulóját, melléje egy földbirtokos kevés ésszel megáldott fiát, s megkérdezte: na, mit gondoltok, melyikből lesz alispán? A Szita Laciból! — kiabálták a gyerekek. Bennetek még van igazságérzet, de az életben nincs. (Lehet, hogy társadalmat mondott, ki is hagyták 45-ig a fizetési följebbsorolásokból). Ő lesz az alispán, mutatott a földbirtokos fiára, és Szita Laci örülhet, ha ugorhat az autója ajtaját kinyitni. Nem így történt. S hogy nem, abban ezeknek a nevelőknek is része van. Nem voltak ők Grál-lovagok, ahogy mi sem vagyunk — csak sokszor hibázó, nádpálcát csattogtató, esendő, sőt korlátolt, megalkuvó emberek, ám ők voltak a nemzet napszámosai, ezt tudták, vállalták, büszkék voltak rá, ők tanítottak meg bennünket látni. Mert lelkesen, érzékletesen magyaráztak. Szavuk nyomán magunk előtt láttuk a sápadt II. Lajost a mohácsi gyásztéren, az összeroskadó Petőfit. Később, mikor a latin szövegekkel bajlódtam, ezzel a „látással” hidaltam át az ismeretlen kifejezések szakadékait, magyarán: átköltöttem a szöveget, például az Aeneist, Balassa Brúnó főigazgató úr nem kis megrökönyödésére. És ők tanítottak meg olvasni. ★ Első nagy művészi élményem a Toldi előszava volt. „Mintha pásztortűz ég őszi éjtszakákon.. Szeptember volt, és a messziről lobogó sejtések tüzénél megéreztem, hogy az igazi művészet — ahogy Weöres Sándor fogalmazta — megráz, felráz, a szociális, tehát a közösségi én felé fordít, egyszerre nyit távlatot, mélységet. Petőfit, mint mindenki, először csodáltam, aztán nem szerettem, fitymálni kezdtem. Egyszer aztán, még kisdiák voltam, bejött hozzánk helyettesíteni egy elegáns, fiatal, vékony tanár, Kovács Tivadar. A tanév vége felé jártunk, zöld lombokon át esett be a nap, lábunkban már a vakáció szabadsága feszült, untuk az iskolát, a tanár úr is unta, ráadásul helyettesíteni küldték be ötven robbanásra kész kamasz közé, hát elővett egy könyvet, és felolvasta a Kutyakaparót. Olyan volt az egész, a zümmögő csend, a napfény, a száraz, unott hang, mint egy nagy ásítás. Most értettem meg, éltem át a vers irreálisan reális képsorait, szomorú humorát. Fölhúztam a lábam a padban, égette talpam az alföldi homok. Nemcsak én voltam így. Horatius olvasásakor azt mondta Borbély Gábor, fiatal latintanárunk: most gondoljanak Berzsenyire, a kert végén ott a méhes. És mi kivétel nélkül halálos csöndben hallgattuk a méhek zümmögését. Közhely, de így igaz, a költészet talajt ad az ember lába alá, ha úgy tetszik: megköt. Soha gyönyörűbb kötést! Ezért kaptam föl a fejem, amikor a hetvenes években az új irodalmi tanterv első, megvitatására szétküldött változatából kiderült, végigülhet valaki tizenkét évet az iskolában anélkül, hogy Mikes Kelemen nevével találkoznék. Megnyugtató, hogy Mikesnek végül mégsem kellett kibujdosnia a magyar irodalom köpönyege alól, belekerült a tananyagba, sőt, az idén a tanulmányi verseny témái közt is helyet kapott. Bizonyára mások is rádöbbentek arra, hogy itt nem kizárólag irodalmi értékek ilyen vagy olyan szempontból történő megméretéséről van szó, hanem egy nemzet számára jelképpé vált személyiségről és magatartásról. Hogy Zrínyi prózája kimaradt? Hogy Móricztól A boldog ember kimaradt, pedig még nem találtam olyan diákot, akinek ne tetszett volna, ugyanígy a meghatározó kérdéseket a robbanásig sűrítő Kivilágos kivirradtig vagy a mai nemzedék számára sem elhanyagolható élettapasztalatot, konfliktushelyzetet továbbító, figyelmeztető Rokonok? Minden nem kerülhet bele. A valamirevaló tanár úgysem siklik el fölöttük. Nem taníthat meg mindent, de igényt, érdeklődést kelthet, hogy helyette is beszéljenek a művek. Vagyis megtaníthat olvasni. Ha már a kötés jött szóba, talán nem hivalkodás megemlíteni, de az olvasás mindig a személyes élményeket eleveníti föl, tehát az ötvenes évek elején mi, vidéki tanárok még be-benéztünk egymáshoz. Bizonyára a diákkamarák vitáinak, beszélgetéseinek a nyomán összeültünk esténként egy-egy kollégiumi szobában, ha emelkedett akarok lenni, azt mondanám: eszmét cseréltünk. Puskinról, Erdélyi Jánosról éppúgy szó esett ezeken a magyartanári „továbbképzéseken” mint Proust-ról, Mauriacról. Egyszer valamelyikünk azt javasolta, tűzzünk ki határozott célt, témát beszélgetéseink tárgyául. Ott ült Magasi Artúr, a költő és esztéta, szegény Maróti Lajos Kolostor című regényének legrokonszenvesebb paptanár alakja (mily kicsi ez az ország, az emlékek, fájdalmak milyen közel vannak!), Borbély Gábor, Mohácsi Károly, Walkó György, olykor beugrott Szemere Gyula és a matematikus Láng Hugó is. Az első, megvitatásra kiválasztott vers a Szózat volt. A választást mindnyájan oly természetesnek találtuk, amilyen természetes, hogy az ember leveszi kalapját, amikor édesanyja szobájába lép. ★ Azoknak a régi szekereknek pora se maradt. De nincs Magyarországon, Európában iskolába járt ember, aki szeptemberben, amikor kinyílnak az egek, ne álljon meg hirtelen, ne emelje föl fejét, hogy egyre gyöngülő szemével belebámuljon az élet káprázataiba. És meghalljuk a hangot is. Barátaim, hallgassátok csak saját hangotokat, a diófa alól jön az apró szobából, hangosan olvastuk a nagy kalandnak, a mindenségnek nekiindító mondatot, első latinkönyvünk legelső mondatát: „Terra Italiae secunda est”. Sajátos fordításomban : Magyarország földje termékeny. Műveljük! Gécsi Mihály: Háromkirályok LADÁNYI MIHÁLY: Jöhetnének már A turisták a romokat kedvelik, hát bekerülhetnél már a prospektusokba, akár a koszos-gatyájú szentek a templomfalakról, festékük alatt a legközönségesebb anyagokkal, büdös hagymával és szikkadt kenyérdarabbal tagad korca közt, bekerülhetnél a legigényesebb prospektusokba, ahogy ideáidat prédikálod szalmazsákod férgeinek, amin együtt horkolsz a pacifistákkal éjszaka, nyálzó szájjal, pancsolt boroktól részegen, jöhetnének kalaplevéve, fényképezőgéppel nyakukban akik helyett káromkodtál és imádkoztál, jöhetnének már a turisták zsíros ujjnyomaikkal a perselypénzeken .