Élet és Irodalom, 1986. január-június (30. évfolyam, 1-26. szám)
1986-01-03 / 1. szám - Sulyok Katalin: Ünnepek (1. oldal) - Géczi János: Képvers • kép (1. oldal) - Veress Miklós: Ködfény • vers (1. oldal)
Ulden Ledvec oi holdiog U évet kuvein an IRODALMI ÉS POLITIKAI HETILAP 1936. JANUÁR 3. XXX. ÉVFOLYAM, 1. SZÁM Ezerkilencszáznyolcvanöt januárjában az ÉS-ben arról dohogtam, hogy a vasárnap elvesztette ünnepi-pihenőnapi jellegét, munkaszüneti nappá degradálódott. A szabad szombattal társulva olyan munkaszüneti nappá, melyen a család (az egyén) jóformán többet dolgozik, mint egész héten, a munkanapokon. Eltűntek a vasárnapok, keseregtem akkor. Most továbbviszem a gondolatot (és a tényeket). Életünkből tűnőben vannak az egyéb ünnepek is. Elvesztették régi tartalmukat és nem telítődtek újakkal. Egyszerűen munkaszüneti napokká válnak. Könnyű volna azt mondani: hát persze, mert átmeneti korban élünk. Csakhogy minden kor átmeneti volt a maga módján. ★ November 27-én álltam Budapesten, a Frankel Leó utcában, a piros lámpánál, s bámészkodtam. A lámpa zöldre váltott, de én csak álltam, mert a látvány annyira megdöbbentett, hogy csak pirosat láttam. Az egyik bérház földszinti ablakában ugyanis öt pirosruhás, süveges csokoládéfigura hirdette fennen: ebbe a lakásba már megjött a Télapó. De honnan tudom, hogy a Télapó jött és nem a Mikulás? Onnan, hogy a Mikulások december ötödikén, Szent Miklós püspök halála napjának előestéjén járnak. Aki előbb jön, az csakis Télapó lehet. Mert a Télapók összevissza járnak. A Mikulás-Télapó figurák és társaik — krampuszok, virgácsok, csizmák — már november elején megjelennek az üzletekben. S attól függően, hogy ki vásárolja meg őket, válnak Télapókká vagy Mikulásokká. A felnőtt talán még elválasztja magában és helyére teszi a többjelentésű (többnevű) jeles napokat. Alkatától, családi hagyományaitól, neveltetésétől, világnézetétől függően jelentheti neki augusztus huszadika az Alkotmány napját, az új Kenyér ünnepét vagy első királyunk nevenapját. A gyerek fejében azonban minden összezavarodik. Az óvodákban már december másodikén, harmadikén, negyedikén megjön a Télapó. („Legyünk túl rajta mielőbb: egy gonddal kevesebb a nyakunkon”.) Valamelyik anyuka vagy apuka piros kabátot ölt magára, nagy fehér sapkát, vattából szakállt ragaszt, és kiosztja az ajándékokat. (Amit újabban a szülők visznek be előzetesen, vagy a pénzt adják össze rá.) A gyerekek pedig műsort adnak önmaguknak. Kész, megjött a Télapó. Aztán, már aznap este elkezd otthon nyafogni a gyerek, ha ott megjött, itt miért nem? És addig nyafog, amíg a szülő oda nem adja neki a csokoládéfigurát. Legföljebb annyit mond, meg ne edd egyszerre, mert elrontod a gyomrod, megint táppénzre mehetek miattad, éppen ez hiányzik nekem decemberben! A gyereknek tehát megjön a Télapó másodszor is. Aztán a nagymama, nagyapa december ötödikén este beállít a Mikulásaival. De még megkérdi, amit a szülő elmulasztott: aztán jó voltál-e, szót fogadtál-e anyukádnak, apukádnak (már ha ez utóbbi is van), mert csak akkor hoz neked valamit a Mikulás. Hát gyerek legyen a talpán, aki mindezen eligazodik. Zavar a gyerekfejekben — ez csak az egyik baj. A másik: ez az összevissza ajándékozás megfosztja őket a dátumhoz ünneptől. Az ünnepet megelőző várakozástól. Az izgalomtól. Tízéves voltam, már rég tudtam, hogy szüleimtől kapom a szerény ajándékot. S mégis, már a december ötödikét megelőző napokban izgatott voltam, igyekeztem jó lenni, nehogy csak virgácsot kapjak. Ötödikén délután hosszan suvickoltam a cipőmet, mert hogy a Mikulás csak az ablakba kitett tiszta cipőbe teszi be az ajándékot, különben visszaviszi. Hát ettől, az izgalommal megelőzött ünnepvárástól is megfosztottuk gyerekeinket.★ De nemcsak a Télapó-Mikulással van bajom. A karácsonnyal is. Amikor vagy a Jézuska jön, hozza a karácsonyfát és alá az ajándékokat, vagy a szeretet ünnepe következik, fát állítunk, megajándékozzuk egymást, és jókat eszünk. Tízévesen már tudtam, nem a Jézuska hozza a karácsonyfát, nem őtőle kapom az ajándékot. És mégis — mert így láttam a többi gyerektől — megírtam neki a levelet, hogy mit szeretnék kapni. A mi vidékünkön az volt a szokás, hogy a Mikulást váró cipőbe tettük a levelet. És ma? December elején a nagy játékbolt tömve vásárlókkal. Sok szülő a megajándékozandó gyermekével együtt jár a pultok között. Egy ifjú anya türelmetlenül ráncigálja hét év körüli kisfiát. „Nyögd már ki, az anyád jó istenit, hogy mit akarsz karácsonyra!” Mert a gyerek,e csodaországban ezt is szeretné, meg azt is. Az anya végül is vesz valamit, mire a gyerek bömbölni kezd, neki nem ez kell, hanem amaz. A jó édes anyukája elveszíti maradék türelmét és ott a helyszínen agyba-főbe veri szeretett, és a szeretet ünnepére megajándékozott csemetéjét. Hát ez a kisfiú felnőttként, családapaként ezt a készülődést, várakozást fogja átadni a saját gyerekének?! Bizonyosan. Neki is teher lesz a szeretteinek való ajándékvásárlás, olyan cselekvés csak, amin mielőbb tű akar majd lenni. Megszürkül tehát még az ajándékozás is. Az izgalommal teli várakozás helyett az együtt töltött két-három napból együttzabálás lesz, semmi egyéb. Szürkeség és titokmentesség, az ajándék odaadásának és átvételének öröme nélkül. ★ Televízión nevelkedett és — állítólag — számítógépen játszadozó gyerekeinktől nem várhatjuk, hogy a Jézuskának írják meg, mit szeretnének. Ettől racionális korunk megfosztotta őket. De azért azt a napot bizony várhatnák. Ám mit tapasztalok már évek óta? A fővárosban, a városokban, a falvakban egyaránt? Először megdöbbentem, most már csak szomorkodom. December húszadika körül sok ház kertjében villanyégőkkel kivilágítják a fenyőfát. Sok lakás ablakában december közepétől elhúzzák a sötétítő függönyt, hadd lássa jól, aki csak arra jár, hogy náluk már karácsony van. Földtől a mennyezetig ér feldíszített fájuk. (Nem mindegy ám, hogy csak szimpla lucfenyőre tellett-e, vagy méregdrága ezüstfenyőre!) Minden este meggyújtják rajta a gyertyákat vagy bekapcsolják a színes villanyégőket. És megkapja a gyerek is, felnőtt is az ajándékokat. Karácsony előtt egy héttel. Miért ne játsszon vele a gyerek, úgyis az övé! Miért ne örüljön hamarább! Lehetőleg akkor, amikor még tanítás van az iskolában. Hogy eldicsekedhessen, ő mit kapott. És sok családnál arra az estére már csonkig leégnek a gyertyák, javában hull a fenyő a melegtől, és elromlott a drága játék, hiányos az építőkocka, leesett a mozdony kereke, a holdjárónak tönkrement a felhúzója. Van itt zűrzavar bőven. Néhány évvel ezelőtt vállalati üdülőben töltöttem a karácsonyt. A gondnok már délután behúzta az ebédlő függönyeit, és munkatársaival lázas izgalommal díszítette a fenyőfát, minden kisgyereknek csomagot készített. Meg ebédnél süismusolt a szülőkkel, a gyereküknek szánt ajándékot hozzák le a fenyő alá. Az ünnepi vacsora előtt a lemezjátszóról karácsonyi népdalok szóltak. A gondnok várta a hatást. Ami elmaradt. Miért? Mert otthon, az indulás előtt már minden család feldíszítette a fát, s ide már az ajándékokkal együtt érkeztek a gyerekek. Ugyancsak itt, ezen a délutánon minden szülő moziba vitte gyerekét. E karácsony estét megelőző, délutáni matinékat azért hozták létre, hogy amíg az egyik szülő otthon előkészíti a meglepetést, a másiknak legyen hová vinnie a gyereket. A forma megmaradt, moziba menni kell, csak épp minek? ★ A húsvéttal is van bajom. Nagy ünnep volt régen. Vallási ünnep. Szombat dlután kimosakodva, ünneplőbe öltözve Feltámadásra ment a katolikus család. Húsvét vasárnapján együtt, nagymisére. Húsvéthétfőn pedig már kora reggeltől locsolkodni indultak a fiúgyerekek és a férfiak, vallási hovatartozás nélkül. Az egészből a locsolkodás maradt. Számomra meglehetősen viszolyogtató formában. Megint csak a közelmúltra hivatkozom. Mindenütt, de különösen a lányos házaknál, már az ünnepet megelőző hétfőn elkezdődött a nagytakarítás. Ott mindennek csillogni-villogni kellett, hogy is ne, jönnek a locsolkodók! És főtt a sonka (még a legszegényebbeknél is), sült az aprósütemény, került bor, málnaszörp is az asztalra. A lányok számon tartották a locsolkodó fiúkat, sőt egymás locsolóit is. A gyerekek, a legények verset mondtak, meglocsolták a család valamennyi lányát, asszonyát, hosszas invitálás után leültek a szépen megterített asztalhoz, csipegettek fél szelet sonkát, egy-egy süteményt ujjnyi bort, de inkább szörpöt kértek. Aztán illedelmesen megköszönték a szíves vendéglátást és indultak a következő lányos házhoz. Mit látok ma? A legtöbb ház, a legtöbb lakás ajtaja zárva, redőnyök lehúzva, azt játsszák, hogy nincs otthon a család. Ide ugyan ne jöjjenek! Minek etessük őket? (Bár ma jobban lenne miből.) Minek Hassuk őket? Ha csak bort adunk, kibeszélnek, márkás konyaka divat. Ahol pedig mégis otthon vannak... ? Jövőre már nem lesznek, majdnem biztos. Mert a férfiak nem ismerik a mértékjét, délelőtt tízkor már dülöngélnek. A gyerekek pedig? Az öt-hét-tízéves fiúk otthonról üres nylonszatyrot lóbálva indulnak locsolódni Szatyrot visznek! Amibe majd a hímes tojásokat gyűjtik. Nem elég, csak sonkával, süteménnyel kínálni őket, és tojással megajándékozni. Pénzt is illik, sőt, kell adni. A szomszéd, a rokon bizony megkérdezi: Teri néniéknél, Jóska bácsiéknál hány forintot kaptál? Ha a gyerek azt mondja, ötvenet, akkor én százast adok. Ha a másik nagyanyádnál százast kaptál, én kétszázat adok. (Még ha kicsi is a nyugdíjam, és apádék egy fillérrel se segítenek. A pénzt délután boldogan számolja össze a gyerek örül neki De miért? Tavaly, azinnen előtt, egy tízéves kisfiú azt kérdezte tőlem. ..Otthon tetszik lenni Húsvétkor? Mert átmennék locsolkodni. Kinéztem egy magnós rádiót, de anyu azt mondta, csak akkor vehetem meg, ha a locsolkodással megkeresem az árát.” Nesze neked, ünnep! SULYOK KATALIN: ÜNNEPEK Géczi János: Képvers ARA: 7,50 Ft « VERESS MIKLÓS: Ködfény A legutolsó délutáni fényben arcokká gomolyog a füst amelyektől valaha féltem s most körülfolynak mindenütt ködlenek fölöttem alattam arcom fölött arcom mögött — a félelmektől már eliszonyodtam s tudom hogy miből van a köd mennyi vízpára levegő és levegőt szennyező mocsok — mint bomló hulláktól a törés undorodom: tehát vagyok valami költőféle volnék a nép fia — míg volna nép kocsmagiccsen is haldokolnék míg isznak ahogy soha, még sént éremmel írnám a porba a legszentebb szót hogy: Hazám te mindenség elhagyta-árva ■— de kezemből a toll kiszáll és úgy pörög az esti fényben mint hogyha valami madár szép röptének emlékeképpen csak hangtalan dalolna már A ködön át valahány csillag láthatatlanul így üzen — ráncolja homlokát a vizsla vizslatja szétködlő szemem s dideregve mert őszi parkban fázik fekete tollat hullajt a rigó — épp most temetik talán Askenázit egy röpke hírt rikkant a rádió Forog forog a fűrészporos táskán akár zongoraszéken valaki kinek ahhoz hogy végre meghalhasson a létről kellett vadul vallani föl föl oda hol miliárdok óta csöndekből ködük fölétik a Tejút magaslott gyertyaláng, Kreutzer-szonáta s bár szél se rezdül — magától kihunyt