Élet és Irodalom, 1987. január-június (31. évfolyam, 1-26. szám)
1987-01-09 / 2. szám - Rózsa Gyula: Megmásztam a Nagy Falat (12. oldal) - Botka Ferenc: Az Alföld - mai képzőművészeink szemével • Elhangzott 1986. dec. 30-án, Kiskőrösön, a Petőfi Sándor Társaság kiállításának megnyitásán. (12. oldal)
A fenti tényről papírom vam, pontosabban autóra kiragasztható matricám, mint minden valamirevaló turistának. S minthogy manapság a valamirevaló turista hasonlóképpen luxusszállodákban lakik, Toyota-taxikon közlekedik, száznapos tojást kóstol és egy Boeinggel elrepül Hszianba megnézni a terrakottakatonákat, cím gyanánt és tényként azt is írhattam volna felülre: turista voltaim Kínában. A turistáról ma tudnivaló Kínában, hogy kontinentális reggelit reggelizik, de ad arra, hogy kínai ebédet és vacsorát rendeljen. Moszkván keresztül érkezik, mert úgy olcsóbb, naponta China Dailyt olvias, nem érti a teli élelmiszerpiacokat, szorong a biciklistaáradattól, és jól érzi magát valamely nyugatnémet, finn vagy japán utazási iroda csoportjában. Csupán a csoporthoz tartozásban voltaim atipikus. Csaknem elhanyagolható eltérés továbbá az a két szemeszter kelet-ázsiai művészet amely szerencsére egykor még kötelező volt a budapesti művészet■ történész-jelölteknek. S nem elhanyagolható különbség az a pompás-zsúfolt program, amelyet Hu elvtárs, a pekingi múzeumi osztály vezetője állított össze a pesti muzeológusdelegációnak, amelynek egyharmada lehettem Kínában. A csonka két hét izámban ettől csak még csonkább lett: szakbarbár turista voltam Kínában. Ennek tudata ugyan megment a kísértéstől, hogy kávéházi érvényességű igazságokat deklaráljak a kínai gazdasági mechanizmusról, és legyen mások figyelmére igényt tartó véleményem az Ázsiai Honvédelmi Technikai Kiállításról, amelynek alkalmából a China Daily külön mellékletet adott ki, a tévéhíradó pedig formás gépágyúikat mutatott be novemberben. De nem oldoz fel például annak a bűnében, hogy a szó szoros értelmében épp hogy végigfutottam a Csing-ming ünnepet ábrázoló világhírű takercskép és néhány tucatnyi egyéb ezeréves remek mellett a pekingi Palota Múzeumban.★ Van.11 császár négyszáz éves porcelánjainak, aranyfilisszán koronáinak és jádefaragványainak tökélyét másnap szerencsére hajsza nélkül végigélvezhettem. Valóban élvezhettem, ez itt nem hengeröltelékszó: a műtárgyanyag és a kiállítás múzeumi professzionizmusa, mint még oly sokszor majd ebben a két hétben, duólé élményt, és egészen egyrétegű, átlátszóan szimpla irigységet ébresztett. A jegyszedők és teremőrök Ming-kori ruhautánzatokban kóborolnak a Minig-sdrokinál — ez egy kicsit zavart; a tárlók jók, a világítás tapintatosan célszerű, az ellenőrző kamerák működnek, a betörés- és füstjelző érzékelők a diszkrét helyükön — ez megnyugtatott és alantas kis hírvágyakat keltett. Igaz, a Sanghaj Múzeum bronzkiállítása még tökéletesebb, egészen hibátlan a rejtett világításával, a puha padlószőnyegével, a japán légkondicionálásával, s külvilági ,élményeket kizáró, s mégis barátságosan megemelt hangulatával, s ezzel néhány nap múltán úgyis szembe kellett nézni. De hát a Sanghaj Múzeum egy, a két világháború között bankrezidenciának épült felhőkarcolófélében szorong egyelőre, a bronzkiállítás pedig a nagyközönség számára éppen nincsen nyitva valamely tűzrendészeti hatósági óvás miatt, s ebben mégiscsak volt valami otthonosan ismerős és meghitt egy magyar múzeumi delegáció számára. A Van-11 császár feltárt sírjából előkerült ,iparművészet azonban nemcsak mű tárgybiztonsági hiányérzeteket nem keltő tárlókban látható egytűzrendészeti erkölcsi példa gyanánt demonstrálható kiállításban, hanem ezt a kiállítást magát is egy másik Ming-uralkodó, Jungle császár (1403—1424) sírkerületének legpompásabb építményében, a Dicsőséges kegyelem csarnokában rendezték be (1900 négyzetméter) a Ming-sírok völgyének (40 négyzetkilométer) a kellős közepén. Azaz: nemesfém, drágakő, uralkodói klenódium együtt hat a hibátlanul modern muzeológiával meg a négy és félszázados építészet vörös óriásoszlopaival, márványfaragványos hármas teraszrendszerével. Hogy dolgot tudó, hivatásos múzeumi és műemlékpolitikával állunk szemben, azt már akkor láttuk, amikor azok a bizonyos japán márkájú taxik megálltak velünk a Peking melletti Mingsírok központi parkolójában. Először ugyanis ebédelni mentünk. S nem kell ahhoz a mi (s a többi: amerikai, japán, holland és kínai, nagyon-nagyon sok kínai)látogató öt-tizenkét fogásos írienüjét felsorolni, hogy e déli étkeknek a jelentőségét muzeológiai szempontból méltányolhassuk. Aki már kísérletet tett arra, hogy nagy látogatottságú magyar műemlékek közvetlen közelében enyhítsen alimentációs gondjain, akinek volt szerencséje végigrágni ebéd gyanánt-helyett a magyar múzeumok szendvicskínálatát (tisztelet a frissen készítetteknek és a bővebb étlapoknak), az érteni fogja, hogy rom magánközlemény: a Mingsírrolk éttermében kitűnő ebédet fogyasztottam el. S később, a Vanii-sírt közelítve beleütköztem magán és állami lacikonyhákba, tej- és teaivókiba, banánárusokba, gyorsfényképészekbe, képeslap- és emléktárgykioszkokba, gyümölcsös standok tömegébe, s abba, hogy a császári mauzóleum kertjében éppen szedik, a bejáratnál pedig mázsaszám árulják az aranysárga datolyaszilvát. Meglehet, sőt bizonyos, hogy mindez már inkább gazdaságpolitika. De ha egy világhírű múzeumi-műemléki együttesben egy ország s a fél világ látogatói nemcsak mentálisan, hanem fiziológiailag is harmonikusan érezhetik magukat, az nekem mégiscsak múzeumpolitika. S ha, mint hírlik, a hazai közegészségügyi és közrendügyi institútumok fokozódó aggodalommal szemlélik a múzeumi büfék szeszforgalmazási jogát, jelenthetem, hogy Kínában a Peking környéki Mieg-síroktól a Hszian környéki Tang-sírokig minden múzeumi étteremben sört ittam, sőt nemegyszer étvágygerjesztőnek gabonapálinkát is, detöbb száz látogatótársamhoz hasonlóan le nem részegedtem, ■botrányt nem okoztam, látogatótársaimban és a kiállított tárgyakban kárt nem tettem. Hasonlóképpen népi, mint korábban a Viktória és Albert Múzeumban, a nyugat-berlini nemzeti galériában és a pozsonyi várban, de ez utóbbiról, a példás előéletemről a bizalmat megelőlegező kínai illetékeseik mit sem tudhattak. A kínai illetékesek arra ügyelnek, amire kell. Egyebek közt ma ama van gondjuk, hogy a régészeti emlékek feltárásának mértékét ne az ásatási szakemberi furor, ne a nemzeti becsvágy, még csak ne is az ásatásokra szánt pőre összeg, hanem egyes-egyedül az utókori felelősség és a pillanatnyi potenciál határozza meg. Ez a mondat egy kissépatetiikusra kerekedett, de körülbelül így igaz. A Ming-császárok völgyében az1368 és 1644 között hatalmon lévő dinasztia tizenhárom uralkodójának sírja található, ezek közül egyet, a Van-lét tárták fel, és mutatják be; a többinek csak a dombja meg a felszíni építményei láthatók. Hszian mellett, az első Csín-császár nemrég világszenzációvá vált sírkerületében a kutatóásatások óta hétezret tartanak számon azokból a híres terrakottakatonákból, amelyek közül egyelőre ezernél alig többet mutatnak be, sőt az egyik munkagödörbe a feltárás után további bemutatásig több száz figurát visszatemettek. A Csian-kung nemzeti emlékhelyen Kao Cung és az egyetlen kínai császárnő, Vu Ce-tien ezerháromszáz éves sírhegyét és sírhelyét tizenhét „kísérő” romba köríti a völgyben; a tizenhét közül két herceg és egy hercegnő falfestményekkel és kisplasztikákkal teli tumultusza látogatható. Sírrablások és sírpusztító felkelések, tegnapelőtt a gyarmatosítók műtárgyzsákmányolása és a tegnapi kulturális forradalom — túlságosan is zaklatott volt Kína kulturális és művészeti emlékeinek a léte és a biztonsága ahhoz, hogy a mai Kína szakemberei ne csak vallják, hanem gyakorolják is a felelős önmérsékletet, csak annyit feltárni, ami feltárva is megőrizhető és bemutatható. Bizonyos, hogy a mögöttük lévő több ezer év biztonsága és a föld alatt tudott, tudományos bizonyossággal számon tartott emlékanyag tömege is csillapítólag hat Nem bizonyos, hogy nem kellene-e eltanulni a higgadtságukat arrafelé, ahol a nemzeti létnek kevesebb évezreddel és kisebb létszámú objektummal lehet csak kalkulálnia. Ahol viszont feltárnak, ott teljes gonddal csinálják. Jómagam Kínában láttam először fedél alatt végzett ásatásokat, de abban a tévhitben is csak egy napiig voltam, hogy ez a fedél kizárólag a kétezer-kétszáz éves terrakottaharcosok híres lelőhelyének a kiváltsága. Kiváltságnak sem volna akármilyen: több mint tizenhatezer négyzetméteres az a csarnok, amelynek az elején a fényképekről, tévéfilmekbőől már jól ismert .Csínkatonák állnak, s amelynek a további, nagyobbik részében most is folyik az ásatás. Kétszázharminc méter hosszú, 72 méteres fesztávú acélépítmény, máshol repülőgépek és hajók gyártására készülnek ilyenek. Hszian állítólagos külvárosában — ez a topográfiai állítás nem érzékelhető, mint a milliós kínai városok közül általában, belváros, külváros, agglomeráció és városvidék nem szétválasztható a ház-, sikátor- és lakótelep-folyamban, egyszóval Hszian északkeleti felében ott a másik, a Panpo Múzeum csarnoka. Itt 1953-ban bukkantak egy neo- Mutomi településre, s miután szakszerűéig feltárták a falu elkülönült lakó- és temetkezőrészét meg fazekastelepét, 1958-ban a fedett múzeumot megnyitották; az itteni csarnok tízezer négyzetméteres, koránál fogva kevésbé impozáns, faszerkezetes, de célszerű. Célszerű, ha rút is a feltárt és megnyitott Ming-bombában, Van-li császár mauzóleumában a szürkésfekete (műanyag?) padozatburkoló, amelynek két előnye van: megvédi az alatta lévő márványt az ezrek csoszogásától, s megvédi a „lföld alatti palota”, a reneszánszosan nagy, ívű sírkamra sok ezer látogatóját attól, amit mindig enyhe ’ atrocitásnak érzek: hogy tudniillik nyilvános helyen a lábbelimre még egy lábbelit házalnak. Célszerűtlen is, rút is, hogy a Ming-sírok reprezentatív útvonalát aszfalttal öntötték fel, és hogy a monumentális hivatalnok-, , tábornok- és állatplasztikák között ronda, öreg buszok és romos, zajos traktorait büdösítenek. Célszerű és szép gondolat, hogy sok száz éves múltú konfuciánus szentélyeket rendeznek be múzeumnak, sokszor úgy, mint a pekingi fővárosi és sanghaji Jiading megyei múzeumban, hogy az eredeti kultusfahely emlékeit is ápolják, s célszerűtlen, de reménytelenül megoldhatatlan, hogy a Tiltott Várost, a pekingi Palota Múzeumot ne pusztítsa az évi tizenkétmillió látogató minden karbantartó-restauráló igyekezet ellenére is. A mai Kína viszonya láthatóan természetes és elfogulatlanul tiszteletet tudó hatalmas múltjával. Ha végigfutok azokon a kapcsolatrendszereken, amelyeket eddig megtapasztaltam, vagy megérezni véltem országok és múltak, népek és históriájuk, múk és tegnapok között, talán ahhoz áll a legközelebb, amit én normálisnak nevezek. Távol tehát mind az ideológia nélkül nem törődöm, csak úgy spontán felelőtlen magatartástól, mind pedig a megideologizált, sanda mai célok érdekében céltudatos múltherdálástól. Nincs köze a proletkultos-osztálydühödt romtodláshoz, de ahhoz a szocialista országokban néha ennek ellenhatásaként később bekövetkező, nem deklarált, de annál zavarbaejtőbb sunyi, sóvárgáshoz sem, amellyel olykor elalélva lép be a hajdani elnyomott osztály képviselője a hajdani uralkodóosztály szentélyeibe. Nem tapasztaltam azt a ma is elég nagy dimenziókkal rendelkező, egykor nagy múltú országokból ismert magatartást, amely okkal vagy ok nélkül permanensnek és érvényesnek véli históriai jogon a nemzeti glóriát, s még kevésbé tapasztaltára ennek ellenszenves reciprocokát, amely a jelen, nyomorúságát kompenzálja, vigasztalja a nemzeti nagy múlttal, esetleg egy utólag gyártott, tökéletesre kasírozott nemzeti nagyvonúlttal. Kínának mintha történelme, jelenes nagysága miatt egyikre sem volna szüksége. Ha polgári demokráciából jött baloldali értelmiségi lettem volna, legfeljebb annyit jegyeztem volnameg enyhe iróniával, hogy a múzeumi katalógusszövegek mintha kissé naivul és iskolamesteresen marxizálnánakk. De mert szocialista országból jött értelmiségi voltam, inkább az tűnt fel, hogy ezek a múzeumi katalógusok igen gyakran jobb nyomdatechnikával készülnek, mint a mieink. Visszatérve: a kínai ember mintha generációs kapcsolatban volna a múltjával; számon tartja, büszke rá, az emlékeit használja, mint az olasz az egyenes ági örökségét. Tudja is ezt a múltat, mert nem kell, hogy nyomassza, s nincs szüksége arra sem, hogy túlságosan belekapaszkodjék. A múzeumok zsúfoltak, de ne legyen félreérthető: a kínaiak s nem a turisták miatt zsúfoltak. Csak egy példa: Senhszi Tartomány Múzeumában, a hsziani városfal tövében, a nagyon költőien és nagyon pontosan Sztéléerdőnek nevezett kőtáblagyűjteményiben éppen csak hogy nem lökdösik egymást a két évezred legszebb kalligráfiai munkáit böngésző diákok, kiskatonák, aranycsíkos karhatalimisták és kopott ruhájú nem értelmiségiek. Tessék elképzelni ugyanezt magyarban: nagy tömegek lökdösik magukat, hogy olvashassák a tihanyi alapítólevelet és a Halotti Beszéd vagy a Besztercei Szójegyzék ortográfiáját. De itt célszerű lesz megállni a párhuzamokkal és a feltételezésekkel. „A kínai emberről” még önkéntelenül se mondjon szentenciákat az, aki nem egészen két hétig volt turista Kínában. Megmásztam a Nagy Falat — erre a kijelentésre jogosít fel két hét és két szemeszter, nem többre. S legfeljebb arra, hogy mily krajcárosak ezek a mi zsurnalisztikán és régiségbolti silány emléktárgyakon kinevelkedett, nevetségesen Európa-centriikus képzeteink művészetről, múlt- és jelenbeli szellemi és anyagi kultúráról. Ami biztató lehet régiségbolti jártasságunkban: a tárgyalások szerint a nyolcvanhetes esztendőben bemutatják nálunk is a hsziani terrakottakatonák egy nagyobb kollekcióját, májusban pedig újra megnyílik az állandó"Kína-kiállítás a budapesti Ráth György Múzeumban. RÓZSA GYULA: Megmásztam a Nagy Falat Danán . Az Alföld a mai képzőművészeink szemével Az Alföld Petőfi költészetének egyik kiemelkedő alkotása, öszszegezi korábban írt népdalainak környezeti elemeit, hogy a leírással egyidejűleg kifejezést adjon a szülőföldje iránti érzelmi kötődésnek, a vele, hétköznapjaival és jövőjével való költői azonosulásnak. Ezt a központi szerepet nemcsak az utókor magyarázza bele a költeménybe. A körülmény, hogy vele zárul a költő első verskötete, s hogy ilyenformán ,sajátosan rímel az egy évvel korábban keletkezett Hazámban című költeményre, amely a gyűjteményt nyitja, világosan érzékelteti: Petőfi e két alföldi tárgyú verssel fogja, foglalja össze nyilvános bemutatkozását. Egyben programot is adva: szülőföldje, az Alföld költője kíván lenni, annak a költészetinek a polgárjogáért küzd, amely a nép életének, érzésvilágának ad hangot. A kiskőrösi városi tanács és a Petőfi Sándor Társaság — karöltve a Magyar Képző- és Iparművészek Szövetségével — tehát jól választott, amikor pályázatában ennek a költeménynek az élményvilágát ajánlotta maii képzőművészetünk figyelmébe, hiszen Az Alföldben megkezdett tematika átjárja Petőfi egész költészetét. A benne megjelenő táj új és új arcával fordul felénk a Kutyakavaró csárdájában, A Tisza jámbor, békés hullámzásában és árvízi tombolásában. A puszta télen zúzmarás kontúrjaiban és polifákan jelképnek is beillő roskatag naplementéjében, a Szülőföldemen hajikadalávól felidézett emléksorokban vagy a Kiskunság széles ívelésű leírásaiban, de még a szabadságharc véres összecsapásai közt felröppenő Pacsirtaszót hallok megint halk akkordjaiban is. Az irodalomtörténeti kutatások Elhangzott 1986. dec. 30-án, Kiskörösön, a Petőfi Sándor Társaság kiállításának megnyitásán, leírják a költemény szerkezetét; némely tanulmány még a benne megörökített flórát és faunát is összeveti a valósággal — főleg a ma már kevéssé ismert királydinnyét, árvalényhajait vagy szamárkenyeret —, hogy ezzel a költői képek hitelességét aláhúzza. Más kollégák Az Alföld szókincsét vizsgálják, de megközelíthető e remekmű strukturalista képletekkel, s a magánhangzók és mássalhangzók arányát, váltakozásét megfigyelő módszerrel is. Jómagam — újraolvasva a költeményt — azon ámultam el, milyen megdöbbentő módon hasonlít a költő leírása a filmnnyelvre, hogyan lendül képzelete sasszárnycsapásaival a „felhő közelébe”, hogy úgynevezett totáls képben fogja át a Du- na--Tisza közét, majd hogyan ereszkedik fokozatosan a gulyákat és méneseket láttató magasságba,onnan le a földre a tanyák és búzák közelképéig, s a lencsét tovább tágítva a véreses érzékig és a napozó tarka gyíkokig; hogyan, milyen megejtő ritmusban váltalkoztatja látószögét, hogy költeményét egy, a kiállításunkon is megfestett záróképpel, a közeli város templomtornyával s a várost szegélyező gyümölcsfák „ormával” fejezte be. Sokfelől közelíthetnénk még Az Alföld világához. Megkísérelhetnénk szavakba foglalni azt a láthatatlan, de közvetve mégis érzékelhető érzelmi sugárzást, amelyet nagyon leegyszerűsítve így írhatnánk körül: a költő „beérkezett”, hosszú nélkülözések után elismerik. Vége a vándorszínészkedésnek, a hányattatásoknak, segédszerkesztőként biztos állása van, s ami a legfontosabb: a szülői ház is megújult szeretettel magához ölelte a tévelygőt; lüktető, szinte szenvedélyes kavargással élednek föl a gyerekkor tájélményei — tágabb ölelésű hazaszeretetté teljesedve... sis ekkor még mindig csak egy irodalmi mű bellső köreiben mozognánk, s nem válaszoltunk a legfontosabbra. Az Alföld 1844- ben keletkezett, pontosan száznegyvenkét évvel ezelőtt. Mi a magyarázata annak, hogy e költői művet ma is gyönyörűséggel olvassuk, hogy az előttünk járó nemzedékek hosszú sora is ezt tette ? Egészen bizonyos, hogy azért is, mert viszontlátjuk benne az éretten ringó búzatengert, mert a sorok hangzása, ritmusa kellemes a fülnek, mert rímei megvesztegető szépséggel csengenek egybe — és sorolhatnánk tovább a részleteket. Az elmúlt közel másfél század azonban a fentieken túlmenően elsősorban arról tanúskodik. Az Alföld s általában Petőfi költészetének, illetőleg „sikerének” titka abban rejlik, hogy olyan érzelmeket fogalmazott meg, amelyek visszhangot keltettek az olvasóban. Pontosan szólva: az olvasó érzéseit, vágyait fejezték ki, a nemzeti közmegegyezésnek egy olyan költői formájában, amely korunkban is él és frissen hat. A szél és az idők viharai végleg elpusztították A csárda romjait, a ménesek, gólyák is ugyancsak visszaszorultak a természetvédelmi területek szikesei, nádasai közé , ahol már a gólyák is bizony igencsak fogyóban vannak; közlekedésünk biztonságos, betyárok sem járnak. Ám az Alföld tágas terei ma is gyönyörködtetik a szemet, s a Petőfi megörökítette flórára és faunára azzal a nosztalgiával emlékezünk, mint amely családi emlékeinket hatja át. Igaz, materiális valóságuk visszahozhatatlan, de képük, emlékük bennünk él. S hála Petőfinek, nemcsak bennünk, alföldiekben, részévé vált egész nemzettudatunknak. Botka Ferenc ■ usm 1987. JANUÁR 9.