Élet és Irodalom, 1988. január-június (32. évfolyam, 1-26. szám)
1988-01-01 / 1. szám - Budapesti és Pécsi Képzőművészeti Szakközépiskolások rajzai • kép | illusztráció | grafika | rajz (1., 2., 4., 5., 8., 9., 11., 12., 13., 15., 16. oldal) - Mezei András: Látkép a hegyről • vers (1. oldal) - Faragó Vilmos: Az évszázad neve • vezércikk (1. oldal)
Eyyjinclen Le elves diuaáónnaL Lordloa iii ével LívánnaL! ÉLET ÉS !• IRODALOM IRODALMI ES POLITIKAI HETILAP XXXII. ÉVFOLYAM, 1. SZÁMa 1988. JANUÁR MEZEI ANDRÁS: Látkép a hegyről Madár ül a templomkereszten. Habár ott lenn az elesége, neki a föld az ellensége, két macskaszem alatt a lesben. A téli szél a tollcsomóba be nem hatol, a tűz melegben zeng az Ige, belül a testben megtestesül. A madár lába mintha nem is a vaskereszten, hanem a kereszt benne állna, a görbe tér belefeszülve: csillagok, nap, hold, belehullva, tenger zúgása, forrongása, a mindenség egy gyönge pontja . A boruló testi csönd mondja: elmúlhat fönt az ég, s a föld lent, hanem az ő örök szavának, az anyag illő porladása, leépülése mit sem árthat, mert e világ a világokban a szó felöl újra föltámad — S mi ez a föld az ő szavához — Szamárcsikó, mit kikötöttek az isteni eloldozáshoz, hol az olajfa áll magában, s ezerszer is föl Jerichóból minden életért egy halálban — Madár ül a templomkereszten. Lent a macska földi lesben néki az ég az elesége, üres gyomra, csalódottsága — Éhes — e földi Jeruzsálem eljövendő új önmagára. ARA: 7,SO FI Földi életem, halálom Csak mese, csalódás, álom?... ! FARAGÓ VILMOS: AZ ÉVSZÁZAD NEVE Már gimnáziumba jár az a leendő történész, aki olyan szellemes nevet ad a tovatűnt huszadik századnak, hogy a közvélemény is elfogadja majd. Olyasféle nevet, amilyet a tizennyolcadik kapott az enciklopédisták működése nyomán: a világosság százada. Vagy amilyet a tizenkilencedik kapott a gőzerő és a villanyerő forradalma nyomán: a civilizáció százada. Vajon mit talál ki majd a miénkre a történész? Minek a százada vagyunk? A hétmérföldes háborúké? A parancsuralmi rendszereké? A terrorlegényeké? Nem valami hízelgő. Vagy az atombombáé? A krematóriumoké? A savas esőé? Szép kis század volnánk. De hátha Einstein Albert nyomán, Neumann János nyomán, Heisenberg és Fleming és a teljes Nobel-díjlista nyomán támad az elnevezés, akkor pedig mi leszünk? A tudomány százada? A zseniké? Az értelem százada tehát? Tudja isten, meg a jövő történésze tudja majd, mi csak maradjunk szerények. És játsszunk el komolyan azzal a kérdéssel, vajon leszünk-e az értelem százada. Ha olyan sok az értelmetlenség körülöttünk. A homályos érvelés. A buta okoskodás. A logikátlan történés. A rejtelem. Már mondom is őket. Itt van a külpolitikusok kedvenc fantomja, ha kimondják a nevét, fontoskodó képet vágnak, mintha tárgyiasulna is rögtön a név: katonai erőegyensúly. Pedig nem tárgyiasul, rejtelem marad. Mértéke bizonytalan, léte nehezen ellenőrizhető, próbája csak a háború lehetne, ami legalábbis furcsa, hiszen a béke biztosítékát vélik megnevezni benne. Valami, aminek létezésétől a béke függ, de hogy létezik-e valóban, csak háborúban derülhetne ki. Világos? A katonai erőegyensúly olyasmi, ami Irak és Irán közt áll most fenn, biztosítékaként annak, hogy a háború az eddigi hét év után az idők végezetéig tartson még. Hogy a gondolkodás mily magas fokára jutott már az emberiség ezzel az erőegyensúllyal, s hogy micsoda mély értelme van a síita szent tanoknak, erre akkor, döbben rá az iszlám gárdista, amikor haslövéssel haldoklik az Abadan körüli sós mocsárban, és hiába kiáltozik segítségért, ha testvérei indulnának érte ellenségei lőnék le őket, ha ellenségei indulnának érte, testvérei lőnék le őket — ez a katonai erőegyensúly. A katonai erőegyensúly az a valami továbbá, amely megbomlott. A Szovjetunió javára bomlott meg. Nem jó, hogy megbomlott — mondja már évek óta egy dauerhullámos öregúr, bele a mikrofonokba mondja, csillagos-sávos lobogóval a háta mögött —, nem jó, mert a Szovjetunió visszaél azzal, hogy gyengébbek vagyunk, megtámad bennünket, pirogot készít belőlünk és fölfal vacsorára. Utol kell érnünk őket, akkor nem mer megtámadni, tizenöt év múlva leszünk is olyan erősek, mint ő — mondja az öregúr, úgy pillantva ránk a képernyőről, mint aki értelmeset mondott. És valóban, mindnyájan úgy teszünk, mintha értelmeset hallottunk volna, legfeljebb nem igazat. Nincs erőfölényben a Szovjetunió, megalapozatlan tehát az érvelés — válaszoljuk, holott az érvelésben logikai hiba is van, gyerekész elég a fölismeréséhez. Ha „B” erősebb, mint „A”, akkor ,,B” most támad, amíg erősebb. Bolond lesz tizenöt évig várni. Minthogy azonban nem támad, két eset lehetséges: vagy nem erősebb, és akkor nem is kell fegyverkezve utolérni; vagy erősebb ugyan, de mert eszébe sincs a támadás, ugyancsak nem kell fegyverkezve utól érni. Az érvelés tehát szovjet erőfölény esetén sem stimmelne; rejtély, hogyan állhat elő bárki is vele, s miért teszünk úgy, mintha ezt nem tudnánk. Rejtély a fegyverek mennyisége is. A dolog laikus számára ellenőrizhetetlen, ezért átadatában idézek. Olvasom 1960-ban: a mai atomfegyverek hatóereje sokszorosa a hirosimainak. És annyi van belőlük, hogy az Urálon inneni szovjet nagyvárosokat, meg Észak- Amerika keleti partját t teljesen elpusztíthatni velük. Olvasom 1970- ben: a hatóerő tovább sokszorozódott, a mennyiség ugyancsak, a két nagyhatalom most már tökéletesen el tudná pusztítani egymást. Olvasom 1975-ben: az egész világ elpusztítható, 1900-ban: tízszer anynyi robbanófej van, amennyivel az egész világ elpusztítható. És ma: százszor annyi. Ami a legnagyobb rejtély: ez a gyerekes telhetetlenség. Mert egymást elpusztítani őrültség ugyan, ám Shakespearerel szólva van benne rendszer. De a világot? És tízszer? Sőt százszor? Erre Shakespeare-nek sem volna szava. Rejtélyek a gazdaság folyamataiban. Ha kevés az áru, felszökik az ár, romlani kezd a pénz, gyorsul az infláció, így volt ez régen, így volna logikus most is. Nem így van. Senki sem tudja miért: ha sok az áru, felszökik az ár akkor is, romlani kezd a pénz akkor is, infláció riogatja az embert, ha gazdag ország állampolgára, akkor is. Rejtély a fogyasztási cikkek hazai piacán: a termelő és a fogyasztó között fantomok közvetítenek. Tótágast állnak a piaci törvények, magas árak akkor is, ha nagy a kínálat. Áll a szabolcsi ember az almafája alatt, húsz éve kérdezi, miért kap ő három forintot a kereskedőtől, ha a kisfogyasztó harmincat fizet a kereskedőnek. Kérdezi, és senki sem tudja rá a választ. A csutkájáig lerágott példa ez, mondok másikat. Egy luxuspéldát, írja a hetilap munkatársa: százötven forintot kért tőle egy campariért az étterem fizetőpincére. Ejnye — írja az újságíró —, kicsit sok ez. Másutt csak százat kérnek. Ezt írja kollégám, én meg azt mondom, a száz forint is sok. Gyors számolást végzek: egy (deciliter) campari harminc forintjába kerülhet az étteremnek. Amelyik százért adja, háromszáz százalékos, amelyik százötvenért adja, ötszáz százalékos haszonkulccsal dolgozik. Nemcsak az italt, az ételt is így számolja. Miért számolja ennyivel? Miféle állami vállalkozás az, amely ilyen brutálisan rontja, hígítja, inflálja a pénzt? Micsoda eszelős elhatározás lappang emögött? A miniszterelnök mondta a Parlamentben: egyetlen áremelést nem találtak — több ezer között —, amely teljesen indokolt lett volna. Hogyan lehetséges ez? Rejtély az ügyintézésben, az egész világon, az utolsó félvezetőig lerágott példa ez is: mihelyt gyorsítás kedvéért gépesítik az ügyintézést, az ügyintézés azonnal lelassul. Minél gépesítettebb, annál lassúbb. Megfordulok néha egy kifizetőhelyen, legendás pénztárosbácsi ült benne régen egyedül, volt egy pénztárkönyve, egy okuláréja meg egy pennája. Elvégeztem a munkát, másnap mehettem hozzá. Most csupa fém és üveg és hardver és szoftver minden, továbbá hat személytelen kisasszony unatkozik az okulár és bácsi helyén; ha elvégzem a munkát, még egy hónap múlva is hiába megyek hozzájuk. Én nem értem ezt, senki sem érti, valami átok ülhet a hardveren. Igen, valami átok ülhet rajtunk, rossz a közérzetünk, tele vagyunk panasszal, amikor rosszabbul álltunk — harminc, éve, negyven éve — jobb volt a közérzetünk, amikor több volt a baj, kevesebbet panaszkodtunk. Rejtély ez is, de talán azért van, mert akkoriban semmink sem volt. Aztán — tizenöt éve, húsz éve — támadt néhány jobb évünk. Most aztán van mit veszítenünk.