Élet és Irodalom, 1988. július-december (32. évfolyam, 27-53. szám)
1988-09-02 / 36. szám - Koncz István: • rajz (10. oldal) - Eörsi István: Románc a régi ulti-csatatér lovagjairól • vers (10. oldal) - Alföldy Jenő: Versek időszerűsége • könyvkritika • Ladányi Mihály: Bejegyzések a családi Bibliába (Zrínyi) (10. oldal) - Lévai Júlia: Tükör által érzelmesen • könyvkritika • Pilinszky János: Kalandozás a tükörben. Irsa Katalin rajzaival (Móra) (10. oldal)
Koncz István rajza EÖRSI ISTVÁN: Románc a régi ulti-csatatér lovagjairól Ultiztunk éjszakákon át Ötvenöt őszén és telén négy szerencsevadász barát Pista Jóska Olaf meg én nosztalgikus füst kavarog ötvenhat is majd így telik keverjük osztjuk a lapot januártól októberig Olaf baloldala béna (épp a baloldala, felfoghatatlan), trockista torzóját balzsamozgatják a Boulevard d’ Hôpital-i kórház-erődítmény Racine-részlegében, Jóska hét éve szívéhez kapott és megnyerte a fogadást, Pista függőlegesen aludt el olyan régen hogy a nyakára szorított kötél is elrothadt azóta — ülök a Moufferard utca egyik presszója előtt, jobbkarom zsibbad, nézem a nőket, Olaf ágya mellől jöttem, július huszonhetedike van, Vera születésnapja, a sétálók közt turistának álcázva fel-feltűnnek az ulti-csaitatér lovagjai — Olaf hajnalban elszalad szűzlány vérben mosakodik s úgy véli ha bejön a lap megcsinálja a Nagy Mozit Jóska Auschwitzból lötyögős szívet szemet hozott haza meseköltő és mesehős címere Nyolc Dioptria Hadd lopóddzak vissza abba a Hold szarvára akasztott szobába, Vera az ágyban alszik, mi négyen a sarokasztalnál verjük a blattot, Pista szeme könnyes, ha,hgaz csábító, sebaj, forradalom lesz, Jóska minden létfontosságú szerve — egy kivételével! — külön, külön betegebb mint az összes többi együtt, Olaf épp most cserélt el három piroshajú virágáruslányt egy szuper forgatókönyvért, én többszörös családapa abszolúte szabad óhajtok lenni a Költészet nevében, Vera száján az éjszaka ki-be árad — Januártól októberig blattal nógatjuk az időt szénből rajzolt rum melegít bevérez inget térítőt Ágnesről ultizunk aki elhagyta Pistát mással és ám hirtelen októberi kártyánkat elfújja a szél Szélfútta labirintus, Pista és Olaf ledöfött benne pár tucat Minotauruszt, Jóska meg én tintát fröcsköltünk a sebzett vadállat szemébe, ámde ez többen volt, hármunkat szarvára tűzött, magasba dobott majd bőgve lenyelt, Jóskát és engem odvas fogsora rácsain át kiköpött néhány év múlva, de Pistának örökre nyoma veszett borzalmas bélrendszerében. Olaf három határon átkúszva meg sem állt a Boulevard d’Hôpital-ig, ruhástul fekszik az ágyon, trockista kistőkés filmmachinátor, vad zokogásban tör ki mihelyt az ulti-csatateret eszébe idézem — Ulti-csatatér csupa vér félhalál és egész halál kártyánkat elfújja a szél Vera ágya utána száll hitetlen szemem dörzsölöm a sarokasztal hűlt helyén elkallódott kézen-közön a felébreszthető remény Jóskát amíg élt meggyilkolgatták itt is amott is, hatvannyolcban megállt a szíve, életre dörzsölték újra, hiába kérleltem, nem tartott élménybeszámolót a mennyországról, mire dühömben fogadtam vele, hogy fog még szalonnázni a sírkövemen — „Vesztettél” — suttogta gyanútlan fülembe, nyolcvanegy márciusa volt, épp egy irtóztatóan hájas chicagói hölgyön heverésztem, azonnal lebukfenceztem róla, dermedten a mélybe, pár kurta örökkévalóságig sikerült függve maradnom Vera ágyának rácsán, aztán tovább zuhantam, kikötöttem Olaf mellett, s mosolyogva tűröm, hogy mozgatható jobbjával egyre magányosabban szorongó fenekemre ráragassza az elszállt aduászt. r ALFÖLDY JENŐ ■ Ladányi Mihály: Bejegyzések a családi Bibliába (Zrínyi, 160 old.) Aki az irodalom értékeit a pillanatnyi konjunktúra és dekonjunktúra állása szerint ítéli meg, annak ízlése, véleménye, szavainak hitelessége is együtt enyészik el az irodalmi élet, a divatok múló pillanataival. Az olvasó bizonyára észrevette, hogy Nagy László vagy Illyés Gyula halála óta milyen csönd van e költőink művei körül. Ez azonban nem más költők divatozásának kedvezett: a költészet egészében veszített népszerűségéből. Fonák módon, de ez is őket igazolja. Hamarosan újra szükség lesz rájuk, mert lám, napjainkban már olyanok is egyre többet beszélnek, hol aggódva, hol harciaskodva a romániai buldózerpolitikáról — mert erről beszélni kikerülhetetlen —, akik nemrég még korszerűtlennek mondták Nagy László (persze egyoldalúan értelmezett) „folklorizmusát”, s azt a népművészetet, mely annak hátteréül szolgál. És olyanok is egyre jobban nekibátorodva perelnek a nemzeti értéket jelentő tájak védelmében, hogy ne mondjam: „vízügyekben”, akiknek pár éve még kedvenc irodalmi játszadozásuk volt Illyés Gyula szó szerint és jelképesen felfogott „vízügyi tisztének” kifigurázása. Gratulálok, hogy felébredtek. Jó reggelt, akkor is, ha már esteledik. Mindig becsültem az irodalom helyes alkalmazását időszerű kérdéseinkre, gondjainkra, s nevetségesnek tartom azt az esztétikát, mely tiltja, hogy a költészet értékeit „anyagi erőkként” hasznosítsuk. Azt vallom azonban, hogy az aktualizálás mellett a jó irodalom mindenkori — esztétikai — „időszerűségéről” sem tanácsos megfeledkezni, akkor sem, ha mondatai nem kívánkoznak a napilapok vezércikkeibe, vagy aszály idején a gyújtó, lázas munkára lelkesítő szónoki beszédekbe. Ladányi Mihály életművének ma látszólag akkora sincs, mint a nemzet időszerűsége közösségét egybe terelgető Illyés-verseknek, vagy mint a másik, népkultúrából táplálkozó, európai léptékkel mérhető, műfordítónak is kiemelkedő nagy lírikus, Nagy László költeményeinek. Adja Isten, hogy ne legyen időszerű a Ladányi-versek árfolyamát megnövelő szegénység, nyugdíjas, segédmunkás és más változatban. Adja Isten, hogy ne legyen munkanélküliség, közemberekkel folytatott hivatali packázás, elpimaszodott maszekvilág, állami bürokrácia, háborús hangulat, szájtépő nacionalizmus, szomszédgyűlölet, bankáresztétika, vidékies és városias jobboldaliság, melyek mindketten úgy esnek egymásnak, mintha egyik a másikat balról támadná. Bárcsak ne volna — és holnap se lenne — olyan szélsőséges baloldaliság, amely szélsőjobboldaliak fegyvereit haszálja szerte a világban, „vörös brigádok” és hasonló elnevezések alatt. Azt hiszem, nem kétséges, mit akarok mindezzel mondani. Azt, hogy Ladányi verseinek ma vészes aktualitása van. Egy pillanatra térjünk vissza elsőül említett, „ne adj isten” időszerűségére: a szegénységre. Ő érzékelte azt, és róla beszélni annyira fontosnak tartotta, hogy tudatosan vállalta: élete utolsó időszakát egy Csemő melletti tanyán töltötte, igényeit az ott élő szegényekéhez igazítva, sorsukban osztozva. Korszerűtlen költői magatartásforma ez? — Igen, pontosan olyan korszerűtlen, mint a falusi magyarok (és a velük élő nemzetiségiek) többségének léthelyzete, mint falvaink jelentős része, poros utcáival, fertőzött kútjaival, műtrágyától vagy annak hiányától szikes földjeivel, fogyatkozó véderdőivel, melyek Veres Péter óta nem kaptak utánpótlást. Korszerűtlen ez a romantikus költői szerepvállalás (szerepjátszásnak nemigen mondanám, próbáljon meg így játszani, akinek ez játék); korszerűtlen, mint maga a szegénység és elmaradottság, mint a savanyú homoki bor, a csiger, a költő végső menedéke. És korszerűtlen, mint az érzelmek fűtötte szerelem, mint a szíveslátás, mint a munka öröme, mint a jó szó és a jó szomszédság. Korszerűtlen, mint József Attila és Benjámin László külvárosi versei. Korszerűtlen, mint Ladányi Mihály egész sorsa, korai halála, választott menthetetlensége. Szeretek esztétizálni, szép és kifejező verseket idézni; nyilván egy kicsit sznob vagyok. Szívesen emelek a fénybe olyan dialektikus rímpárokat, mint Ladányi posztumusz verseinek egyikéből a nincs velem—istenem, vagy ugyanonnét a mennybe—szennybe. Szeretném egyszer elmondani, milyen időszerű lesz mindig Ladányinak az a különleges adottsága, ahogy egyben tudja láttatni az égit és a földit. Ez másra is jellemző lehet, ám senki sem oly lentről, a föld sarából jut az égbe — a szennyből a mennybe —, mint ő. De most a költő sorsa láttán nincs kedvem esztétizálni: túlságosan mutatja magát a föld sara, mely végül nem elnyelte, hanem befogadta őt, mint a persely. Nekünk kamatozik. Versek időszerűsége LÉVAI JÚLIA: B Pilinszky János: Kalandozás a tükörben. Irsa Katalin rajzaival (Móra, 24 old.) Volt egy kisfiú, aki egy szép napon egyedül maradt a lakásban. Úgy érezte, most csak ketten vannak, pontosan érzékelhető dolgok: ő és a neki engedelmeskedő tükör. Először csak úgy tekintett rá, ahogyan saját magára szokott furcsa pillanatokban: „mintha óriási víz partjára ért volna, visszahőkölt, s gázolt volna a tükör mélybe. Ez történt”. Később, amikor már majdnem (vagy egészen?) elaludt, megtette a hiányzó lépést: belépett a tükörbe. (Nem tudta, mitől nyílt meg a tükör, szíve súlyától-e vagy keze melegétől). Tudnunk kell, hogy odaát a magasból finom selyemernyők világítanak, egyenletes, meleg fénnyel, s a tér megszokott görbülete itt nem érvényesül. Nincs olyan fény, mint ideát a Nap volt, s ha gyomrunk korgása nem méri az időt, akkor semmi seméri. Továbbá nehézkedés sincs. Ezt először a dolgok fényes és súlytalan lebegésén látni, de tapasztalni csak a feladat idején lehet (a kisfiúnak segítenie kell egy mozdulatlan, öreg néni fáját vágni). Az öreganyától megtudta, hogy az ő feladata meggyógyítani a beteg királylányt. Ha megteszi, nem járt itt hiába. A kisfiút a feladat izgatta. Valamiféle mezsgyén állt, a lebegés és a röghözkötött leckéket feladó otthoni világ között. Úgy érezhette, ha hivatásába kapaszkodik, bejárhatja ezt a mezsgyét. A királytól azt is megtudta, hogyan született meg egyáltalán a tükör. A gonosz erőszak tökéletes engedelmességet követelt a királytól és népétől. Szelídségüket tökéletes szolgasággá akarta zülleszteni, Ők a tükröt nyújtották neki. (A király azt gondolhatta, tökéletességet ember nem produkálhat, de a lehetőségét megteremtheti, így a gonosz sem tudja uralma alá hajtani a tükörbe bújtatott tökélyt, hiszen az konok hűségével szinte kicsúfolja őt.) A nagy gondolatoknak azonban nagy áruk van — király és népe örökre bezáródtak a se nem élhető, se nem hallható Tükörországba (akárcsak alakot nyert szorongások az álomba, vagy költői gondolatok a nyelv szövetébe). A kisfiú nem is tudta eldönteni, hogy mikor a király lecsukta szemét, vajon elaludt csak, vagy meg is halt. Hosszú úton vitte a tollpihénél is súlytalanabb lányt a Tükörtenger partjára, hogy meggyógyuljon, ősz volt, azután tél, végül minden kopár és fagyos lett, csak a tenger sietett jóságosan elébük. A kislány éledezett. Rátaláltak egy tökéletesen berendezett üvegkunyhóra, ami talán az örökkévalóság óta állt ott. „Észre se vették az idő múlását, s azt se, hogy egymásba szerettek. Boldogok voltak. Egyszerűen, észrevétlenül és nagyon boldogok.” Ám a kisfiú fejébe egy napon visszalopózott a gondolat: haza kell mennie. Úgy gondolta, a lányt is kiszabadítja a tükörből. Kézenfogva vezette hát a határ felé. A tenger különös, szavakkal megfogalmazhatatlan üzenetét vitték magukkal. Csakhogy a határon mi is történik? Az egyik biztos mozdulattal átlép (ő már egyszer megtette, ismeri a mozdulatot), de a másik a tükörben marad. Csak egy hajszál, vagy még annyi se, ami elválasztja őket, de könnyeik már külön-külön csorognak. Az ember látja egy ideig a saját képében a másikat, de azután ismét önmagát kell látnia. Nem tudni, álom volt-e az egész, vagy valóság. A kisfiú is sokáig elfelejti, hogy majd öregkorában ismét meghalljon furcsa, halk üzeneteket, elszoruló és reménykedve megdobbanó szívvel. Túl bonyolult mese a gyereknek, alig értheti? Óriási tévedés. Az igazi felnőttek azok, akik pontosan nem tudhatják, miről szól ez a történet. Tükörország hol volt, hol nem volt ország, a tapasztalatokon innen, az érzékelésen túl. Minden jelensége halvány lenyomata valaminek, ami ráadásul bármikor átfordulhat emebből amabba és viszont. Világító lámpaernyőkből temetői mécsesek lehetnek, a kézzelfoghatóban megláthatjuk a megfoghatatlan szépet, a „kint”-ről kiderülhet, hogy valójában „bent”, a messziről, hogy nem annyira messzi, mint amennyire más. Mindezek valahol várni fognak ránk, de előre nem tudhatjuk, hogy pontosan hol és miféle formában. Ám feltétlenül rájuk kell találnunk. („Nincs más választásom” — mondta a gyerek, amikor elindult a lányért, s mondta a lány, amikor búcsú nélkül ki akart jönni vele). Tükörországot átélni csak az tudja, aki még nem ismeri a tapasztalások végét (vagy már túlságosan is ismeri — Pilinszky János költészetében ez nemcsak a gyerek, hanem a haldokló is); akinek az álmot és az ébrenlétet nem feltétlenül szükséges elkülönítenie, mert még (már) kevés dolog jelöli pontosan számára a realitások határait. („Az a borzasztó, hogy végül is a tényektől sose jutunk el a valósághoz” — idézte Rilkét gyakran a költő). A felnőtt racionális kereteket próbál ácsolni ahhoz, ami kíváncsivá teszi („felkutat”, „megmagyaráz”). Gyereknek és költőnek könnyebb dolga van: késztetései után megy, s otthonosabban mozog a világ irracionális magyarázatainak útvesztői között (belemegy, átél, megvált), költő volt, prózájában is. Pilinszky ezért nem érdekelte az a mesehős, aki győzelmével kompenzálja a világ ésszerűtlenségeit. Őt a logikátlan, a pontosan nem megmagyarázható (de pontosan tükrözhető) érdekelte. A kisfiú nem győzi le a világot, sem a hétfejű sárkányt — pusztán egy időre átlépi tér és idő korlátait. (Ehhez azonban nagy erőfeszítés kell.) A nem racionális világban egyetlen fogódzója van csak: a leginkább megfoghatatlan. Az érzelem, amit most a kislány iránt táplál. Ez teszi könnyűvé a feladatot. Legalább arra az időre fölemelheti a másikat, amíg itt jár, s a másik legalább itt súlytalan és nem halandó (nincs idő és tér), de tudja, hogy ilyen könnyűvé csak ő tehette ezt az egészet, azzal, hogy egyszer átlépett egy fontos határt Ettől egyszerre szomorú és vonzó Tükörország. Mit nyer vele, aki hagyja magát belesodortatni ? Kevesebb kalandot, mint másutt, de több vágyat és érvényes felismerést. Melyek birtokában talán könnyebbek lesznek néha kalandozásai is. Tükör által érzelmesen 1988. SZEPTEMBER 2.