Élet és Irodalom, 1988. július-december (32. évfolyam, 27-53. szám)

1988-09-02 / 36. szám - Koncz István: • rajz (10. oldal) - Eörsi István: Románc a régi ulti-csatatér lovagjairól • vers (10. oldal) - Alföldy Jenő: Versek időszerűsége • könyvkritika • Ladányi Mihály: Bejegyzések a családi Bibliába (Zrínyi) (10. oldal) - Lévai Júlia: Tükör által érzelmesen • könyvkritika • Pilinszky János: Kalandozás a tükörben. Irsa Katalin rajzaival (Móra) (10. oldal)

Koncz István rajza EÖRSI ISTVÁN: Románc a régi ulti-csatatér lovagjairól Ultiztunk éjszakákon át Ötvenöt őszén és telén négy szerencsevadász barát Pista Jóska Olaf meg én nosztalgikus füst kavarog ötvenhat is majd így telik keverjük osztjuk a lapot januártól októberig Olaf baloldala béna (épp a baloldala, felfoghatatlan), trockista torzóját balzsamozgatják a Boulevard d’ Hôpital-i kórház-erődítmény Racine-részlegében, Jóska hét éve szívéhez kapott és megnyerte a fogadást, Pista függőlegesen aludt el olyan régen h­ogy a nyakára szorított kötél is elrothadt azóta — ülök a Moufferard­ utca egyik presszója előtt, jobbkarom zsibbad, nézem a nőket, Olaf ágya mellől jöttem, július huszonhetedike van, Vera születésnapja, a sétálók közt turistának álcázva fel-feltűnnek az ulti-csaitatér lovagjai — Olaf hajnalban elszalad szűzlány vérben mosakodik s úgy véli ha bejön a lap megcsinálja a Nagy Mozit Jóska Auschwitzból lötyögős szívet szemet hozott haza meseköltő és mesehős címere Nyolc Dioptria Hadd lopóddzak vissza abba a Hold szarvára akasztott szobába, Vera az ágyban alszik, mi négyen a sarokasztalnál verjük a blattot, Pista szeme könnyes, ha,h­gaz csábító, sebaj, forradalom lesz, Jóska minden létfontosságú szerve — egy kivételével! — külön­­, külön betegebb mint az összes többi együtt, Olaf épp most cserélt el három piroshajú virágáruslányt egy szuper forgatókönyvért, én többszörös családapa abszolúte szabad óhajtok lenni a Költészet nevében, Vera száján az éjszaka ki-be­ árad — Januártól októberig blattal nógatjuk az időt szénből rajzolt rum melegít bevérez inget térítőt Ágnesről ultizunk aki elhagyta Pistát mással és ám hirtelen októberi kártyánkat elfújja a szél Szélfútta labirintus, Pista és Olaf ledöfött benne pár tucat Mino­­tauruszt, Jóska meg én tintát fröcsköltünk a sebzett vadállat szemébe, ámde ez többen volt, hármunkat szarvára tűzött, magasba dobott majd bőgve lenyelt, Jóskát és engem odvas fogsora rácsain át kiköpött néhány év múlva, de Pistának örökre nyoma veszett borzalmas bélrend­szerében. Olaf három határon átkúszva meg sem állt a Boulevard d’Hôpi­­tal-ig, ruhástul fekszik az ágyon, trockista kistőkés filmmachinátor, vad zokogásban tör ki mihelyt az ulti-csatateret eszébe idézem — Ulti-csatatér csupa vér félhalál és egész halál kártyánkat elfújja a szél Vera ágya utána száll hitetlen szemem dörzsölöm a sarokasztal hűlt helyén elkallódott kézen-közön a felébreszthető remény Jóskát amíg élt meggyilkolgatták itt is amott is, hatvannyolcban megállt a szíve, életre dörzsölték újra, hiába kérleltem, nem tartott élménybeszámolót a mennyországról, mire dühömben fogadtam vele, hogy fog még szalonnázni a sírkövemen — „Vesztettél” — suttogta gyanútlan fülembe, nyolcvanegy márciusa volt, épp egy irtóztatóan hájas chicagói hölgyön heverész­­tem, azonnal lebukfenceztem róla, dermedten a mélybe, pár kurta örök­kévalóságig sikerült függve maradnom Vera ágyának rácsán, aztán tovább zuhantam, kikötöttem Olaf mellett, s mosolyogva tűröm, hogy mozgatható jobbjával egyre magányo­sabban szorongó fenekemre ráragassza az elszállt aduászt. r ALFÖLDY JENŐ ■ Ladányi Mihály: Bejegy­zések a családi Bibliába (Zrínyi, 160 old.) Aki az irodalom értékeit a pilla­natnyi konjunktúra és dekonjunk­túra állása szerint ítéli meg, an­nak ízlése, véleménye, szavainak hitelessége is együtt enyészik el az irodalmi élet, a divatok múló pillanataival. Az olvasó bizonyára észrevette, hogy Nagy László vagy Illyés Gyula halála óta milyen csönd van e költőink művei kö­rül. Ez azonban nem más költők divatozásának kedvezett: a költé­szet egészében veszített népszerű­ségéből. Fonák módon, de ez is őket igazolja. Hamarosan újra szükség lesz rájuk, mert lám, nap­jainkban már olyanok is egyre többet beszélnek, hol aggódva, hol harciaskodva a romániai buldó­zerpolitikáról — mert erről be­szélni kikerülhetetlen —, akik nemrég még korszerűtlennek mondták Nagy László (persze egy­oldalúan értelmezett) „folklorizmu­­sát”, s azt a népművészetet, mely annak hátteréül szolgál. És olya­nok is egyre jobban nekibátorod­va perelnek a nemzeti értéket je­lentő tájak védelmében, hogy ne mondjam: „vízügyekben”, akiknek pár éve még kedvenc irodalmi ját­szadozásuk volt Illyés Gyula szó szerint és jelképesen felfogott „víz­ügyi tisztének” kifigurázása. Gra­tulálok, hogy felébredtek. Jó reg­gelt, akkor is, ha már esteledik. Mindig becsültem az irodalom helyes alkalmazását időszerű kér­déseinkre, gondjainkra, s nevetsé­gesnek tartom azt az esztétikát, mely tiltja, hogy a költészet érté­keit „anyagi erőkként” hasznosít­suk. Azt vallom azonban, hogy az aktualizálás mellett a jó irodalom mindenkori —­ esztétikai — „idő­szerűségéről” sem tanácsos megfe­ledkezni, akkor sem, ha monda­tai nem kívánkoznak a napilapok vezércikkeibe, vagy aszály idején a gyújtó, lázas munkára lelkesítő szónoki beszédekbe. Ladányi Mihály életművének ma látszólag akkora sincs, mint a nemzet időszerűsége közösségét egybe terelgető Illyés-verseknek, vagy mint a másik, népkultúrából táplálkozó, európai léptékkel mér­hető, műfordítónak is kiemelkedő nagy lírikus, Nagy László költemé­nyeinek. Adja Isten, hogy ne le­gyen időszerű a Ladányi-versek árfolyamát megnövelő szegénység, nyugdíjas, segédmunkás és más változatban. Adja Isten, hogy ne legyen munkanélküliség, közembe­rekkel folytatott hivatali packá­­zás, elpimaszodott maszekvilág, ál­lami bürokrácia, háborús hangu­lat, szájtépő nacionalizmus, szom­szédgyűlölet, bankáresztétika, vi­dékies és városias jobboldaliság, melyek mindketten úgy esnek egy­másnak, mintha egyik a másikat balról támadná. Bárcsak ne volna — és holnap se lenne — olyan szélsőséges baloldaliság, amely szélsőjobboldaliak fegyvereit hasz­­­­álja szerte a világban, „vörös brigádok” és hasonló elnevezések alatt. Azt hiszem, nem kétséges, mit akarok mindezzel mondani. Azt, hogy Ladányi verseinek ma vé­szes aktualitása van. Egy pilla­natra térjünk vissza elsőül emlí­tett, „ne adj isten” időszerűségére: a szegénységre. Ő érzékelte azt, és róla beszélni annyira fontosnak tartotta, hogy tudatosan vállalta: élete utolsó időszakát egy Csemő melletti tanyán töltötte, igényeit az ott élő szegényekéhez igazítva, sorsukban osztozva. Korszerűtlen költői magatartás­­forma ez? — Igen, pontosan olyan korszerűtlen, mint a falusi ma­gyarok (és a velük élő nemzetisé­giek) többségének léthelyzete, mint falvaink jelentős része, poros ut­cáival, fertőzött kútjaival, műtrá­gyától vagy annak hiányától szi­kes földjeivel, fogyatkozó véder­dőivel, melyek Veres Péter óta nem kaptak utánpótlást. Korsze­rűtlen ez a romantikus költői sze­repvállalás (szerep­játszásnak nem­igen mondanám, próbáljon meg így játszani, akinek ez játék); korsze­rűtlen, mint maga a szegénység és elmaradottság, mint a savanyú ho­moki bor, a csiger, a költő végső menedéke. És korszerűtlen, mint az érzelmek fűtötte szerelem, mint a szíveslátás, mint a munka öröme, mint a jó szó és a jó szomszédság. Korszerűtlen, mint József Attila és Benjámin László külvárosi versei. Korszerűtlen, mint Ladányi Mihály egész sorsa, korai halála, választott menthetet­­lensége. Szeretek esztétizálni, szép és ki­fejező verseket idézni; nyilván egy kicsit sznob vagyok. Szívesen eme­lek a fénybe olyan dialektikus rímpárokat, mint Ladányi posztu­musz verseinek egyikéből a nincs velem—istenem, vagy ugyanonnét a mennybe—szennybe. Szeretném egyszer elmondani, milyen idősze­rű lesz mindig Ladányinak az a különleges adottsága, ahogy egy­ben tudja láttatni az égit és a földit. Ez másra is jellemző lehet, ám senki sem oly lentről, a föld sarából jut az égbe — a szenny­ből a mennybe —, mint ő. De most a költő sorsa láttán nincs kedvem esztétizálni: túlságosan mutatja magát a föld sara, mely végül nem elnyelte, hanem befo­gadta őt, mint a persely. Nekünk kamatozik. Versek időszerűsége LÉVAI JÚLIA: B Pilinszky János: Kalan­dozás a tükörben. Irsa Ka­talin rajzaival (Móra, 24 old.) Volt egy kisfiú, aki egy szép na­pon egyedül maradt a lakásban. Úgy érezte, most csak ketten van­nak, pontosan érzékelhető dolgok: ő és a neki engedelmeskedő tü­kör. Először csak úgy tekintett rá, ahogyan saját magára szokott fur­csa pillanatokban: „mintha óriási víz partjára ért volna, visszahő­költ, s gázolt volna a tükör mé­­lyb­e. Ez történt”. Később, amikor már majdnem (vagy egészen?) el­aludt, megtette a hiányzó lépést: belépett a tükörbe. (Nem tudta, mitől nyílt meg a tükör, szíve sú­lyától-e vagy keze melegétől). Tudnunk kell, hogy odaát a ma­gasból finom selyemernyők világí­tanak, egyenletes, meleg fénnyel, s a tér megszokott görbülete itt nem érvényesül. Nincs olyan fény, mint ideát a Nap volt, s ha gyom­runk korgása nem méri az időt, akkor semmi se­méri. Továbbá ne­hézkedés sincs. Ezt először a dol­gok fényes és súlytalan lebegésén látni, de tapasztalni csak a feladat idején lehet (a kisfiúnak segítenie kell egy mozdulatlan, öreg néni fáját vágni). Az öreganyától megtudta, hogy az ő feladata meggyógyítani a be­teg királylányt. Ha megteszi, nem járt itt hiába. A kisfiút a feladat izgatta. Va­lamiféle mezsgyén állt, a lebegés és a röghözkötött­­ leckéket feladó otthoni világ között. Úgy érezhet­te, ha hivatásába kapaszkodik, be­járhatja ezt a mezsgyét. A király­tól azt is megtudta, hogyan szüle­tett meg egyáltalán a tükör. A go­nosz erőszak tökéletes engedelmes­séget követelt a királytól és né­pétől. Szelídségüket tökéletes szol­gasággá akarta zülleszteni, Ők a tükröt nyújtották neki. (A király azt gondolhatta, tökéletességet ember nem produkálhat, de a le­hetőségét megteremtheti, így a go­nosz sem tudja uralma alá hajta­ni a tükörbe bújtatott tökélyt, hi­szen az konok hűségével szinte ki­csúfolja őt.) A nagy gondolatoknak azonban nagy áruk van — király és népe örökre bezáródtak a se nem élhe­tő, se nem hallható Tükörországba (akárcsak alakot nyert szorongások az álomba, vagy költői gondolatok a nyelv szövetébe). A kisfiú nem is tudta eldönteni, hogy mikor a király lecsukta sze­mét, vajon elaludt csak, vagy meg is halt. Hosszú úton vitte a­ tollpihénél is súlytalanabb lányt a Tükörten­ger partjára, hogy meggyógyuljon, ősz volt, azután tél, végül minden kopár és fagyos lett, csak a ten­ger sietett jóságosan elébük. A kislány éledezett. Rátaláltak egy tökéletesen berendezett üvegkuny­hóra, ami talán az örökkévalóság óta állt ott. „Észre se vették az idő múlását, s azt se, hogy egy­másba szerettek. Boldogok voltak. Egyszerűen, észrevétlenül és na­gyon boldogok.” Ám a kisfiú fejébe egy napon visszalopózott a gondolat: haza kell mennie. Úgy gondolta, a lányt is kiszabadítja a tükörből. Kézen­fogva vezette hát a határ felé. A tenger különös, szavakkal megfo­­galmazhatatlan üzenetét vitték magukkal. Csakhogy a határon­­ mi is történik? Az egyik biztos mozdulattal átlép (ő már egyszer megtette, ismeri a mozdulatot), de a másik a tükörben marad. Csak egy hajszál, vagy még annyi se, ami elválasztja őket, de könnyeik már külön-külön csorognak. Az ember látja egy ideig a sa­ját képében a másikat, de azután ismét önmagát kell látnia. Nem tudni, álom volt-e az egész, vagy valóság. A kisfiú is sokáig elfe­lejti, hogy majd öregkorában is­mét meghalljon furcsa, halk üze­neteket, elszoruló és reménykedve megdobbanó szívvel. Túl bonyolult mese a gyerek­nek, alig értheti? Óriási tévedés. Az igazi felnőt­tek azok, akik pontosan nem tud­hatják, miről szól ez a történet. Tükörország hol volt, hol nem volt ország, a tapasztalatokon in­nen, az érzékelésen túl. Minden jelensége halvány lenyomata vala­minek, ami ráadásul bármikor át­fordulhat emebből amabba és vi­szont. Világító lámpaernyőkből te­metői mécsesek lehetnek, a kézzel­foghatóban megláthatjuk a meg­foghatatlan szépet, a „kint”-ről ki­derülhet, hogy valójában „bent”, a messziről, hogy nem annyira mes­­szi, mint amennyire más. Mind­ezek valahol várni fognak ránk, de előre nem tudhatjuk, hogy pon­tosan hol és miféle formában. Ám feltétlenül rájuk kell találnunk. („Nincs más választásom” — mond­ta a gyerek, amikor elindult a lányért, s mondta a lány, amikor búcsú nélkül ki akart jönni vele). Tükörországot átélni csak az tudja, aki még nem ismeri a ta­pasztalások végét (vagy már túl­ságosan is ismeri — Pilinszky Já­nos költészetében ez nemcsak a gyerek, hanem a haldokló is); aki­nek az álmot és az ébrenlétet nem feltétlenül szükséges elkülöníte­nie, mert még (már) kevés dolog jelöli pontosan számára a realitá­sok határait. („Az a borzasztó, hogy végül is a tényektől sose ju­tunk el a valósághoz” — idézte Rilkét gyakran a költő). A felnőtt racionális kereteket próbál ácsolni ahhoz, ami kíván­csivá teszi („felkutat”, „megma­gyaráz”). Gyereknek és költőnek könnyebb dolga van: késztetései után megy, s otthonosabban mo­zog a világ irracionális magyará­zatainak útvesztői között (bele­megy, átél, megvált), költő volt, prózájában is. Pilinszky ezért nem érdekelte az a mesehős, aki győzelmével kompenzálja a világ ésszerűtlenségeit. Őt a logikátlan, a pontosan nem megmagyarázható (de pontosan tükrözhető) érdekel­te. A kisfiú nem győzi le a vilá­got, sem a hétfejű sárkányt — pusztán egy időre átlépi tér és idő korlátait. (Ehhez azonban nagy erőfeszítés kell.) A nem racionális világban egyetlen fogódzója van csak: a leginkább megfoghatat­lan. Az érzelem, amit most a kis­lány iránt táplál. Ez teszi könnyű­vé a feladatot. Legalább arra az időre fölemelheti a másikat, amíg itt jár, s a másik legalább itt súlytalan és nem halandó (nincs idő és tér), de tudja, hogy ilyen könnyűvé csak ő tehette ezt az egészet, azzal, hogy egyszer át­lépett egy fontos határt Ettől egyszerre szomorú és vonzó Tü­körország. Mit nyer vele, aki hagyja magát belesodortatni ? Ke­vesebb kalandot, mint másutt, de több vágyat és érvényes felisme­rést. Melyek birtokában talán könnyebbek lesznek néha kalan­dozásai is. Tükör által érzelmesen 1988. SZEPTEMBER 2.

Next