Élet és Irodalom, 1992. július-december (36. évfolyam, 27-53. szám)
1992-07-03 / 27. szám - Ficsku Pál: Egy jámbor javaslat (1. oldal) - Karátson Gábor: rajza • kép (1. oldal) - Váncsa István: Herda (1. oldal)
Körkérdésünk: Ez a próza? Válaszol: Balassa Péter, Berkovits György és Mányoki Endre vicce. ••••• Bölöni Domokos: Seprik az erdélyi utat Fekete kastély (riport) IRODALMI ÉS POLITIKAI HETILAP XXXVI. ÉVFOLYAM, 27. SZÁMÁRA: 24 FT 1992. JÚLIUS 3. FICSKU PÁL: Egy jámbor javaslat Az emlékezetes Új Hölgyfutárbotrány óta izgat az a perverz szellemi háború, amit az ún. konzervatív erők folytatnak az avantgárd művészet ellen. Ezek az „erők” általában avantgárdnak tartanak minden olyan jelenséget, ami nem hagyományos, nem az általuk (!) alapvető értéknek tartott dolgok hordozója. (Ismerős nem?) Köztudott, hogy az avantgárd művészet nem nagyon egyeztethető össze a konzervativizmussal sem politikai, sem művészeti értelemben. Hadakozásuk azonban hiábavaló. Ennek illusztrálására hogy álljon itt egy példa (s egy javaslat is), arra, hogy egy cselekedet (akció) mennyire nem tud független lenni az őt körülvevő közegtől, s a beuysi megállapítás alapján, mennyire hiábavaló lehet bizonyos, a kormánykoalíció által gyakorolt álláspont. (Ismerős a tiltó álláspont, nem?) A kilencvenes választások alatti (előtti-utáni) szobordöntések egyik leghíresebb akciója Debrecenben történt a kisgazda és emdéefes aktivisták részéről. Az akkori Tanácsköztársaság útján (mai Egyetem sugárút) levő „tizenkilences emlékműről” (közkedvelt nevén „stoppos szoborról”) volna szó. A buzgó „művészek” túl realistának és politikailag nem vállalhatónak tartván az öt méter körüli magasságú szobrot, daikuval próbálták eltávolítani azt. Ámde a szobor olyannyira támaszkodott a hagyományra, pontosabban a „realista” talapzatra, hogy a leemelésnél az egyik lába ottmaradt beleágyazódva a műmárvány-beton ősi (kommunista?) időket idéző posztamensbe. A ma már hírhedtté vált debreceni képviselő nem is tudta, hogy milyen műalkotást hozott létre. Hetekig jártam megcsodálni, hogy egy szocreál szoborból egy konzervatív gesztussal hogyan lehet avantgárd művet létrehozni. (Ráadásul itt megemlíthetnénk a pszeudó, az idézés és a tautológia fogalmát is.) A „stoppos szobor” helyén mintha Galántai György „talplenyomatait”, „talpszobrait” láttam volna. No lám mennyire avantgárd az MDF, gondoltam. A sors iróniája, s közműveltségi állapotainkra is jellemző, hogy eddig még ezen akcióknak (vagy ha az „előre megírt forgatókönyvet” tekintjük performanceknek) senki nem fedezte fel az esztétikai jellegét. Nem beszélve arról, hogy miután napjainkban a „képnézés” szinte kizárólag a reklámokra vonatkozik, valaki ezt írta fel a „mű” alá: „Ez is Tisza-cipő!” Miután mostanában egyre többször tapasztalok a konzervatív erők (jelen esetben a kormánykoalíció) részéről akcionista jeleneteket, konceptnyilatkozatokat és performance-tüntetéseket, szeretném megkönnyíteni a dolgukat, és a jövőbeni szobor, döntögetés helyett egy elég rugalmas (habár az elején elég kemény) köztériszobor-koncepciót szeretnék javasolni. Javaslatom lényege a következő: A köztéri szobrok lényege (s itt csak a történelmünk nagyjait ábrázoló szobrokról beszélek), hogy az adott politikai kurzus által érvényesnek, elfogadhatónak és követendőnek vélt eszméket képviselő, azoknak megfelelő, vagy azokat terjesztő (általában) férfiaknak emlékhelyeket helyezzünk el, hogy az állampolgár (régebben alattvaló) mindenhol kénytelen legyen érezni ezt az „áj ért”, ezt a „szellemi júgot”. Ámde sajnos (vagy néha nem sajnos), a rendszerek váltják egymást bizonyos időnként. No és akkor ott maradnak a szobrok, amiknek a ledöntése (amellett, hogy művészi tett is néha) igen sok pénzbe kerül. Ebből következik, ahogy a konzekvens konzervatív gondolkodó ezt mondja: „Úgye .. .hatok ki legjobban a minket követőkkel, ha minél több szobrot állítunk.” Minél több szobrot állítunk a maiaknak, hogy a holnapiaknak minél többe kerüljünk (mink). Ezért én azt javaslom, hogy köztéri szobrainkat készítsük házi főzésű mosószappanból. Így valóban modern (mai) művészeti anyaghasználathoz jutunk (s most már Duchamp is örülhet), és mire jön az új kurzus, az eső elmossa a szobrokat. Így nemcsak az eltávolítás többmilliós költségeit takaríthatjuk meg, hanem utcáink és köztereink állandóan tiszták lesznek az azokat mosó szappanos esetétől. Arra az esetre, ha a most hatalmon lévő „konzervatívok” (konzerv-aktivisták), javaslatomat elfogadják, és arra az esetre is, ha nem, a fenntebbi eljárás minden jogát fenntartom magamnak. Egyébként a szobrok nagy része már elkészült a műhelyemben. Már csak az esőt várom. (Már csak az esőt várom, mely letisztít mindent. Ismerős, ugye?) Karátson Gábor rajza VÁNCSA ISTVÁN: HERDA A költségvetési hiány objektív dolog — mondta mintegy két hónapja a pénzügyminiszter, s ez a kijelentés azóta is felettünk parázslik, mintha az Etna kráterébe mártott fenyőfával írták volna föl az égnek boltozatjára. Mert mi az, hogy objektív dolog? Nyilván nem azt jelenti, hogy a költségvetési hiány van és passz, hiszen egy ilyen megfogalmazás — noha igazságtartalma úgyszólván megkérdőjelezhetetlen — nem eléggé újszerű és nem is kellőképp velőtrázó, márpedig joggal feltételezhetjük, hogy egy pénzügyér, midőn ily nagy fontosságú tárgykörben nyilatkozik, jóval mélyebb és hátborzongatóbb igazságok kihirdetésével nyűgözi le a mit sem sejtő publikumot. Jelenthetné azt is, hogy miniszterünk szerint az úgynevezett valóságnak, vagy — másképpen kifejezve — a dologi létezők halmazának az ontológiai státusa messzemenően független az őt megfigyelő szubjektumtól, a költségvetési hiány pedig ezen autonóm egzisztenciával bíró halmaz egyik eleme csupán. Ez így filozófiai szintű megfogalmazás, mely egyébiránt erőteljes marxista hatásokat mutat, viszont nem igazán hihető, hogy a pénzügyi tárca őre elvont bölcseleti problémákkal viaskodik olyankor, amikor az a kérdés, hogy hová tűnt a dohány. Végezetül pedig — s ez a legvalószínűbb — azt jelentheti, hogy a költségvetési hiány Isten akaratából való, tehát (1) vannak olyan pénzügyminiszterek, akiket az Úr még az idők kezdete előtt a deficit bugyraiban való sínylődésre szánt, vagy pedig (2) az örökkévaló akként tüntet ki némely — szivének különösen kedves, mondhatni kiválasztott — kormányt, hogy mindenféle csapásokkal, például a négy alapművelet (összeadás, kivonás szorzás, osztás) használatának képességétől való megfosztással teszi próbára. Az illető kormány tehát a szent együgyűség állapotába kerül, számára a továbbiakban hittitokká válik a költségvetés, ez a kabinet tagjait leírhatatlan istenfélelemmel tölti el, s így mindennél jobban szolgálja lelki épülésüket. Akárhogy is van, eme kormányhivatalnoki megnyilatkozásból annyi mindenképp kiderül, hogy a költségvetési hiány fátumszerű dolog, emberi gyarlóságoktól, szándékoktól és cselekedetektől független, megjósolhatatlanul alázúduló sorscsapás. Ez így roppant meggyőzően hangzik, s az állampolgárnak egészen a közelmúltig semmi oka nem lehetett arra, hogy kebelében a kételyt engedje letanyázni. Bizonyos erők azonban mindent elkövetnek, hogy a nép hitét, lelkesedését és vele született derűlátását kimiskárolják. Azt mondja a rádió, hogy a számvevőszék szerint az egyre gigantikusabb méretű deficit több mint tíz százaléka a minisztériumok zabolátlan költekezésének köszönhető. Az imigyen elherdált összeg — könnyen kiszámolhatjuk — állampolgáronként (csecsemőket, magatehetetlen aggastyánokat, koldusokat és guberálókat is ideértve minimum húszezer forint, az állampolgárok ezt vidáman ki fogják majd fizetni, a dolog lebonyolítását nyugodt lélekkel rábízhatjuk az illetékes miniszterre, ő igen találékony, nyilván gondja lesz rá, hogy újabb adóügyi ötletek sorozatával lepjen meg minket még Mikulás előtt. Nem is ez a gond, hanem hogy hová tűnt ez az irgalmatlan summa, amelyből két évig hetenként tizenötmillió példányban nyomtathatnák ki ama halk szavú hetilapot, amely az MDF szívének annyira kedves, és ingyen osztogathatnák a világ összes magyarjának, a maradékból pedig valamennyi állampolgárt, aki a kormányzó pártok ideológiáját a magáénak vallja, magas fizetésű politikai államtitkárrá lehetne kinevezni — különös tekintettel arra, hogy ez a folyamat nagyobbrészt már amúgy is lezajlott. Egyszóval: hol a zsozsó? Az egészségügyi minisztérium nem költ az egészségügyre, a művelődési minisztérium az oktatásra, a honvédelmi a hadseregre és így tovább. Mire költenek? Nehéz elképzelni, hogy egy minisztérium titkos kártyabarlangokba oson éjszakánként, luxuskéjők társaságában pezsgőzik a Bahamákon, vagy pláne, hogy kemény drogokat fogyaszt. (Némely magas beosztású személynél megfigyelhetők ugyan bizonyos szimptómák — réveteg tekintet, koordinálatlan mozdulatok, szellemi leépülés —, ám ezt valamilyen kábítószer hatásával magyarázni mérhetetlen rosszindulatra vallana ) Ennyi pénzt amúgy se lehet semmiféle hagyományos úton elverni, szerintünk pedig a minisztériumok egyáltalán nem herdálnak, hanem éppenséggel az élére rakják a garast. Ha ugyanis herdálnának, akkor a pénz visszakerülne a gazdaság vérkeringésébe, s ezt észre lehetne venni, az nem kerül vissza, amit — valamely nemes cél érdekében — felhalmoztak. Hogy aztán mi ez a cél, azt nem a mezei állampolgár feladata megsaccolni, mindamellett — a Szabadság-szobrot elnézve — megkockáztatjuk a kijelentést, hogy lélekemelő feladat volna mindent, ami a múltra emlékeztet, betakarni Magyarországon. Kérdés, hogy kilencvenháromezer négyzetkilométernyi vitorlavászon mennyibe kerül.