Élet és Irodalom, 1993. január-június (37. évfolyam, 1-25. szám)

1993-04-30 / 17. szám - Nagy N. Péter: Kormány álruhában • interjú • Marschall Miklós az alapítványi lavinaomlásról (7. oldal) - Sulyok Gabriella: rajza • kép (7. oldal)

IRODALOM INTERJÚÉLETÉS!. Kormány álruhában — beszélgetés Marschall Miklóssal az alapítványi lavinaomlásról — — Négy évvel ezelőtt nem kerülhetett volna ilyen kínos helyzetbe. Azóta azonban Marschall Miklóst lejáratta a kormány. Eközben persze rá gondoltak a legkevésbé. Ha néhány éve valaki tudta róla, hogy közgazdasági szakterülete a kultúra finanszírozása, ezen belül pedig az alapítványi világ, a nonprofit szféra, azt is megmondhatta, a politika mely áramlatai vonzhatják. Tudományos érdeklődése ugyanis szinte automatikusan sorolta a civil társadalom építői, az autoriter megoldások ellenfelei körébe. A szakmai logika is indokolja a folytatást: az SZDSZ jelöltjeként lett Budapest főpolgármester-helyettese. Három éve tölti be ezt a tisztséget, s ennyi idő alatt minden az ellenkezőjére fordult körülötte. Az alapítványi manipulációk sorozata után, ha azt halljuk valakiről, hogy e téma szakértője, ráadásul politikus, okkal jelenhet meg előttünk egy pénzmosó, hatalomátmentő vagy épp újra koncentráló, mozgalmakat alapító kabinet-politikus. Rosszabb esetben egy szorgos újdiktatúra-építgető. —Ha jól érzékelem, mostanság mindkét szakmájára együtt és vastag sugárban ömlik a sár. Vagy túldramatizálom a helyzetet? — Nem, az tényleg drámai. Talán tragikus is. Ma még azonban semmi nem dönthető el véglegesen, semmi sem visszafordíthatatlan. Egyelőre az sem teljesen nyilvánvaló, hogy a kormány felkészületlenségből, tudatlanságból vagy ami rosszabb, machiavellizmusból cselekszik-e, amikor ezeket a képtelen alapítványokat létrehozza. A tét óriási, szerintem történelmi méretű, ezért óvatos vagyok a válaszadással. Még reménykedem. Ha rövidesen törvényt alkotnak a nonprofit szféráról, s ebben az állam fegyelmezetten meghozza az önmagát is kötelező, világszerte bevett és szigorú szabályokat, akkor megnyugszom. Akkor kiderül, hogy most csak ügyetlenkedésről van szó, amelynek a következményei károsak, de nem végzetesek. Ha ez nem történik, hát kibújik a szög a zsákból. — És ha kibújt, kit sebez meg? Valószínűleg nem azt, aki iszkol a zsákkal. — Kivérezhet akár a teljes civil társadalom is. Ennek a nagy állami alapítványgründolási láznak ugyanis van egy kísérőjelensége, egy csendes borzalom, amelyben e szféra a saját, polgári közegében szép csendben sorvad. S nem véletlenül. Pedig a politikai demokrácia létezésének alapfeltétele a civil szerveződések óriási sokasága. Nem ellenzékként, de ellensúlynak. Ezek hiányában még egy erre irányuló intenzív akarat nélkül is szinte magától autoriterré válik a hatalom. Ha nem talál ellensúlyokat, akkor nyomul, terjeszkedik, szervez, s mint tudjuk, csődöt okoz. Különösen így van ez a mi tájainkon, ahol a tekintélyelvű, centralizált államiságnak ily nagyok a hagyományai. — Zavarbaejtő viszont, hogy a politikai élet jelenlegi meghatározó személyiségei kifejezetten a nyolcvanas évek civil társadalmi kezdeményezéseinek trambulinjairól szökkentek mai pozícióikba. — Egy marxista ízű, de ennek ellenére szerintem kifejező fordulattal élve, attól tartok, hogy a mai politikai elit még éretlen arra, hogy belássa, a választásokon nyert mandátuma nem ruházta fel teljhatalommal, pusztán csak a politikai szféra irányítására jogosítja fel. Egy egészséges világban léteznie kell egy sor életszerveződésnek, melyekre ha a politika rátelepszik, beteggé teszi az egész társadalmat. S ha közben még elkezdődik a nagy szemfényvesztés is, és a hatalom éppen azokkal a szervezeti formákkal terjeszti ki a befolyását, amelyeknek ellensúlyául kellene szolgálniuk, akkor kerülünk majd abba a helyzetbe, amiről az imént azt mondtam, drámai. — Azt is mondta, ne dramatizáljuk túl. A helyzet ugyanis ismerős. A múlt század végén például az amerikai gazdagok virágoztatták fel az alapítványi szektort, mert rájöttek, hogy a kiteljesedőben lévő politikai demokrácia viszonyai között elveszítették érdekérvényesítő képességük egy jelentős részét. A pénz mindenhatósága szűnt meg. A Rockefeller, a Carnegie, a Ford, tehát a nagy magánalapítványok éppen a politikai demokrácia szigorú pénzfelhasználási szabályaira adott válaszként születtek. _ — Csakhogy magánerőből. Óriási a különbség! Azért ez mégsem ugyanaz, mint amikor az állam bujkál a közszolgálati szféra szigorú szabályai elől, s éppen a polgári szerveződések formáiban találja meg a legmegfelelőbb rejtőszíneket. Ennél zavarosabb, lehetetlenebb megoldást kitalálni is alig lehetne. — S tényleg megtalálta a terepszínt? Jól működik a mimikri? Másként: legalább tiszta szakmai-technikai szempontból megfelelő az a sor, amely talán valahol a 150 év alapítvánnyal kezdődött s a Magyar Úton át a Szabadművelődési és a Hungária Tv alapítványig vezetett? — Jogszabályt nem sértenek. Ettől azonban még botrányosak. Súlyosan sértik az alapítványi jogszokásokat, hagyományokat, etikettet. Közpénzből akkor hoznak létre alapítványt, amikor egy adott feladatot annyira fontosnak találnak, hogy ki akarják vonni a költségvetési viták évente ismétlődő viharaiból. Úgy találják, hogy biztosra kell menni, az a közérdek. Azért adnak át vagyont, hogy a hozadék garantáltan fedezze az alapítványi cél megvalósításának költségeit. Akkor is, ha a költségvetés éppen bajban van. A kulcsszó tehát a hosszú távú biztonság. Ezzel szemben nálunk, amikor a nyilvánosság tudatos vagy ügyetlen kizárásával pártos kuratóriumokat állítanak fel, a politikai váltógazdálkodás bizonytalanságainak teszik ki az adott alapítványt. Pedig az ellenkezőjére lenne szükség. Közbizalom szükségeltetne, s a vonatkozó játékszabályok betartása, így egy év múlva, ha új kormány lesz, azonnal lecseréli ezeket a kuratóriumokat. — Megteheti? A Szabadművelődés kuratóriumát például tíz évre választották... — Ez is egy vicc. Alkotmánybírákat választanak kilenc évre. A kiérlelt alapítványi kultúra világában a kuratóriumok tagjait évente, kétévente cserélik. Mindazonáltal az alapító, tehát a mindenkori kormány az irányító testület tagjait bármikor felválthatja másokkal. Csak az adományozott vagyont nem veheti vissza. — Mindez persze csak akkor igaz, ha nem változtatják meg közben a jogszabályt, s teszik mondjuk örökletessé a kuratóriumi tagságokat. — Azért ezt már csak nem... Remélem, hogy inkább ellenkező irányú fordulat következik be, s arra használják majd a közalapítványokat, amire valók. Az állami pénzek feletti rendelkezés társadalmasítására. Ez egy igen elegáns forma. A közhatalom jó mecénásként biztosítja az adott tevékenység anyagi feltételeit, de nem szól bele, ki, miként él az odaszánt pénzzel. Ezt a legfontosabb szakmai szervezetekre bízza. — így járt el a magyar állam nem is oly rég a Mozgókép Alapítvány létrehozásakor. S különösen érdekes, hogy az a Kőhalmi Ferenc, aki e Filmes alapítvány megszervezésekor az összes szakmai szervezetet döntési helyzethez segítette, aki a kuratóriumokba Lengyel Lászlótól Kéri Lászlón át Gerő Andrásig az értelmiség többsége által elfogadott, tisztelt személyiségeket nyert meg, pár év múltán, a Hungária Tv alapítvány összehozásakor egészen más megoldást választott. Ennyit változott körülötte a politikai erőtér. És félő, hogy az a lavina, amelyet az utóbbi időszak visszatetsző történései indítottak el, maga alá temet majd olyan egészséges képződményeket is, amilyen a Mozgókép Alapítvány. Mert most már odáig jutottunk, hogy ha az emberek meghallják azt a szót, hogy alapítvány, undor ül az arcukra. Amikor majd júniusban a nonprofit szerveződéseket egyesítő világszervezet, a Cirlus vezető testületének tagjaként a főelőadást tartja egy amerikai konferencián, elkerülheti-e a hazai viszonyok kritikus ismertetését? — Ha nem kerülöm el sem követek el semmiféle tapintatlanságot, hiszen nem lephetek meg senkit. Ez a szféra Argentínától Magyarországig mindig is két fő ellenféllel küzdött, a kormányzati erőkkel és az üzleti élettel. Természetes állapota a hatalmi intézményektől való függetlenségért vívott harc. Hogy most nálunk erőteljesebb a fegyverropogás, az nem rendít meg senkit. A szcenárió ugyanaz, mint bárhol másutt. A nonprofit szektor nem mondhat le a közpénzekről — Amerikában például ebből a forrásból származik bevételeinek a fele —, ugyanakkor nem viselheti el az állami beavatkozást. Ahol a civil társadalom fejlett, ott kimunkált szabályok között, hogy ne mondjam, az úri illem szerint mérkőznek a felek. A politikától például tökéletesen elszigetelik az alapítványi világot. Ha valamelyik alapítványról kiderül, hogy akár csak a legvékonyabb szálakkal is kötődik a választási küzdelmekhez, azonnal felszámolják. Máshol nem ilyen szigorúak, nem zárkóznak el a hatalmi küzdelmek világától, de mindenki számára nyilvánvaló és átlátható szabályok közé terelik azokat. Ez a helyzet Németországban. Nálunk ma mindent lehet, és sokszor titokban, miközben a mi viszonyaink között az amerikai megoldás, a teljes tilalom lenne az egészséges. A kezdetleges szabályozás felajzza, felizgatja a hatalmat. A könnyű ellenállás mellett szerezhető nagy befolyás lehetőségének nem nagyon akaródzik ellenállni. Másfelől viszont az állam purifikál is. Igaz, lehet, hogy csak a bal kéz, s erről a mamata jobb mit sem tud. A számviteli törvény nemrégiben minden feltűnés nélkül visszavette azokat a kedvezményeket, amelyeket korábban más jogszabályok biztosítottak az alapítványok támogatóinak. Most már csak az adózott nyereségből lehet alapítványi számlára fizetni, míg korábban az adóalapból írhattuk le az ilyen adományokat. Ez az új szabályozás homlokegyenest ellentmond az alapítványi szektor alapvető logikájának. A törvényhozás egyfelől lehetetleníti a polgári szolidaritás alapítványi megnyilvánulásait, másrészt maga önfeledten bújik ebbe a nem rászabott ruhába. Ezek azok a zavaros megoldások, amelyek némi bizakodással töltenek el. A reményt kínálják, hogy talán mégiscsak a tájékozatlanság, a figyelmetlenség okán bánik a kormány ilyen rútul ezzel a szektorral. Tény azonban, hogy a számviteli törvény hatályba lépése óta látványosan csökkent a polgárok és vállalkozások alapítványpártolási hajlandósága, s ezzel arányosan nőtt az államé. Persze csak a kebelbéli alapítványok javára. Megkezdődött a civil szféra, a polgári szabadság friss falainak ijesztő porladása. NAGY N. PÉTER 't i :■ ycry ... . n i λ i Λ 1 . 0 W-jT· ■ 'fi . ■' · ■ i É , '-to··..·, tj , (τήν■ ■' .1/ f . 1/ΐ, M õ \ ,ν,ί r Apf ■#', V '' , ,///· -1. · • HW 'zi rV fe·»’ ΐ yro Sulyok Gabriella rajza 1993. ÁPRILIS30.