Élet és Irodalom, 2001. január-június (45. évfolyam, 1-26. szám)

2001-04-06 / 14. szám - Reményi József Tamás: Az európai fattyú • könyvkritika | Ketten egy új könyvről • Végel László: Exterritórium (Jelenkor Kiadó, 2000.) (25. oldal) - Ladányi István: Kívül • könyvkritika | Ketten egy új könyvről • Végel László: Exterritórium (Jelenkor Kiadó, 2000.) (25. oldal)

Egy koreszme, amely sorsokat tart össze, s­­ úgy fest - értelmet ad ne­kik, pusztulásában nehezen követhe­tő. A kortárs, aki ezt megszenvedi, méregeti a határvonalat: valami ed­dig életképes, innentől már nem... Vagy nem is volt sohasem? Mennyi­re lehetett illúziónak tartani - példá­ul­­ az egybepréselt Jugoszláviában a kisebbségi jogok ideáját, a magyar nemzetiségi perspektívát? És magá­nak a jugoszlviáignak az eszméjét? Amikor 1999 tavaszán a NATO- bombák szétszakították Újvidéket, Balázs Attila azt írta az MS-ben: a le­rombolt híd „haláltusája a víz alatt még sokáig tart”. Végel László meg azt gondolta, hiszen „az öreg híd már régen összeomlott”. Mindket­ten érezték a pillanat jelképes vol­tát, egyikük - elkényszerülve föld­jéről - a rezignáció végeérhetetlen fájdalmával, másikuk - ottmarad­ván - egy régóta esedékes megálla­pítás súlyával fogalmazott. Szemé­lyükben az újvidéki Symposion két nemzedéke búcsúzott akkor végér­vényesen egy korábbi létformától, hontalanul. Pesten is, Újvidéken is területen kívül, Exterritóriumon. Effajta helyzet hagyományos mű­faja, nálunk Máraival az élen, az esszé-napló, amely akkurátusan kö­tődik napi teendőkhöz, események­hez és információkhoz, nehogy írója elveszítse még a maradékát is mind­annak, ami a környező világhoz kö­ti, ugyanakkor az oknyomozó elme távolságtartását, kritikus ösztönét és autonómiáját edzésben tartja. Az esszé-napló segít megkapaszkodni. Végei a koszovói konfliktus, a bom­bázások heteinek idő- és eseménykeretét használja ehhez, nem krónikát ír, hanem egy végletekig dermedt, ab­szurd állapotot rögzít, hosszú folya­mat nyomán elroncsolódott közvéle­mény, közhangulat rajzát adja. Az Exterritórium, amerre a szem ellát, a gondolatok és nézetek rettenetes romhalmazát mutatja, sok évtizedes hamisítványok és sok évszázados mí­toszok törmelékeit. Itt „az emberek egyszerre két vi­lágban élnek, az egyik a tapasztala­tok, a másik a képzelet világa (...) az emberek mindent tudnak, de sem­mit sem akarnak tudomásul venni”. Az összezsugorodott Jugoszlávia tö­megei számára nem maradt más ul­tima ratio, mint a szerb igazság, amely egyberántja az apparatcsikot és az értelmiségit („egy vidéki párt­aktivista és egy fővárosi író szókincse vészesen közelített egymáshoz”), ha­talmon lévőt és ellenzékit („a meg­tért ellenzékiek bűntudatból ragad­tak tollat, állampártiságuk dramati­­kus hangvételt kapott, saját nagy fordulatuk drámája hitelesítette mondataikat”), narodnyikot és pol­gári radikálist („nyilvánvaló, hogy a kommunizmus a bűnös, nem pedig a nacionalizmus. Honnan a kommu­nizmus meghosszabbított élete? Csak úgy van. Itt maradt, senki sem tudja, miért. Senkinek semmi köze hozzá. Itt felejtődött, mint egy ko­pott télikabát a fogason. A Vezért te­hát nem szívesen nevezték naciona­listának. Inkább mondták róla, hogy vérbeli bolsevik”). És a szerb igazság elhiteti a lehetetlent („Szerbiában az emberi jogok botrányosak, a kisebb­ségek jogai azonban európai mér­tékkel mérve is kielégítők”), így az­tán egy Végel László nevű egyén­nek, aki ellenzéki maradt, citoyen is, meg magyar is, nincs közege, nincs levegője. Az Exterritórium hőse úgy bolyong, bujdokol szülőföldjén, akár A néma revolverek városának hőse, aki személycsere folytán elvesztette a múltját, a személyiségét, s most két­ségbeesetten próbál valamit megér­teni abból a hangzavarból, amely körülveszi. Európa meg, amelynek rezidense volna, pillanatnyilag csak bombák útján érintkezik vele. „Európai fattyú.” Ez az önjellem­zés nem újkeletű, évtizeddel koráb­ban­­egy kitűnő, ám botrányosan gondozatlan és korrigálatlan kiadá­sú pesti kötetben, a Lemondás és megmaradásban) Végel is leszűrte a közép-európai értelmiség keserű tanulságát: amit a művelt és de­mokratikus világ számára magyará­zatul szánna, azt a Nyugat magya­rázkodásnak, a sebek utálatos mu­togatásának tartja. Ami egy vajdasá­gi pártértekezleten utolsó, kipipá­landó napirendi pont, azt Párizs vagy Amszterdam tanácstermeiben is feledtetik a svédasztalok. „Az egész európai jelenidő botrá­nyos igazságtalanság, helyrehozhatat­lan és értelmetlen bosszú.” E szenve­délyes mondatra olyan délvidéki em­ber ragadtatta magát korábban, akit kozmopolitának, balosnak és anar­chistának egyaránt tituláltak már, s aki nem most, a jugoszláv háborúk után oly tetszetősen kiábrándult, mint annyian mások, hanem a béke­időkben hirdette mániákusan - afféle gyanús Jónásként -, hogy körülötte mindenféle önáltató értelmiségi stra­tégia vereségre, katasztrófára ítélte­tett. Látszólag ugyanabból indul ki, amiből Trianon óta a magyar igazság szószólói, ám hogy egészen más logi­ka szerint gondolkodik, azt épp el­fogulatlan éleslátása bizonyítja, amellyel mindennemű nacionalizmu­sok mai szerb változatát föltérképezi. A kötetben Végel legnagyobb írói­szellemi bravúrja (nem annak szán­ta) a szülőfaluhoz kötődik. Szentta­más nem idillikus múlttal melengető menedék, itt egy édesanya a min­denoldalú fenyegetettségben, ma­gyarázhatatlan káoszban már köny­­nyű álmot sem ígérhet fiának, bár­hogyan viselkedjék is. Végel épp e látogatás fölidézése köré rögzíti leg­keményebb, legszókimondóbb néze­teit az ideologikusan „tájkultuszba” kapaszkodó vagy azzal házaló kisebb­ségi írástudókról s velük szemben a romantikátlan valóságról („a nincste­lenek nem a hűségen törték a fejü­ket, kizárólag a kényszer bilincselte őket a szülőföldhöz”). Közben azon­ban - mellékesen, banális apropók kapcsán - látjuk rajta, hogy otthon van. Hogy benne él a család, a szem­közti hentes, a szomszéd település összefonódó históriáiban. Semmit nem enged város és falu hamis kont­rasztjának, józansága, csökönyös ténytisztelete nem hagyja cserben, mégis érződik: íme az én-tudat zár­ványa, hozzá képest működik egy sze­mélyiség gazdag és tiszta gépezete. Végei örökös kívülállását s baljós­latait a közelmúltban apokaliptikus események igazolták. A történelem neki is a katasztrofista elmék szörnyű elégtételével szolgált­­ hideglelős di­adal. Az esszék tanúsága szerint szí­vósan s persze bevallott, „kisemberi” szorongásokkal, félelmekkel viselte, viseli. Ami talán a legnehezebben fel­dolgozható, az a zsigeri társtalanság. Megint csak Máraira kell emlékeztet­nünk: ő minden bölcsessége és önfe­gyelme ellenére csak spirituális szö­vetségeseket volt hajlandó elfogadni - Epiktétosztól Krúdyig -, s külső emigránsként nem mutatott fogé­konyságot sem sorstársai, sem a bel­ső emigráció szellemi-erkölcsi tagoló­dását illetően. Sommás volt és eluta­sító. Végeinek belső emigránsként ugyanígy kényes lelki penzuma el­számolni a távozottakkal és azok mai szerepével, magatartásával. A meg­szólalás egyébként is szűk szabadsága itt még tovább szűkül, hiszen a „ha­zaárulók” bélyegén szerb és magyar pecsétek egyaránt díszlenek. Inkább hallgat tehát, egyetlenegyszer fakad ki az elszármazottak „pesti skanzene” ellen, nála szokatlan módon rész­igazságba gyömöszölve egy tragédia egészét. Arról azonban, hogy a kisebbségi kitartásnak (Gáli Ernő egykori kate­góriája szerint) óhatatlanul méltósága van, s nem természetessége (ahogy az „emigráns” Csíki László fejtegette nemrég odahaza, egy erdélyi konfe­rencián), nem Végel László tehet. Ketten egy új könyvről ! Végel László: Exterritórium. Jelenkor Kiadó, 2000. 208 oldal, 1000 Ft REMÉNYI JÓZSEF TAMÁS: Az európai fattyú 2001. ÁPRILIS 6. 25 A fülszöveg háborús naplónak ne­vezi a könyvet, alcíme szerint „ez­redvégi jelenetek”, maga a szöveg, szerkezete, elbeszélésmódja alapján leginkább regényként olvasható. Végel az 1992-es kiadású, Lemondás és megmaradás című esszégyűjtemé­nyét is non-fiction regényként hatá­rozta meg. Ha az regény, ez a könyv még inkább az. Az Újvidék melletti Temerin kis­településről és az események végé­ről indítja történetét Végel, egy kertes ház udvaráról, a NATO fe­letti győzelem éjszakáján, amikor az észak-atlanti szövetség és a jugo­szláv hadsereg megállapodása nyo­mán a NATO leállítja a Jugoszlávia elleni légitámadásokat. Ebből a ve­reséget győzelemmé hazudó ab­szurd helyzetből tekint vissza a légi­támadások idejére, de valójában m­ég távolabbra a „főhős”, a vajda­sági magyar értelmiségi. Végel elutasítja a „valóságtól me­nekülő Szerbia” vidámságát, szerin­te mindez a valóság elkendőzése, Vukovár, Szarajevó, Srebrenica va­lóságáé, Koszovó valóságáé, a tö­megsírok valóságáé, ami után senki­nek nincs joga semmilyen eszmé­nyek nevében n­evetni. Egyetlen le­hetséges út van: komoly szembené­zés mindazzal, ami történt. És Végel a maga nevében megteszi ezt, szem­benéz a maga valóságával, ameddig a családi emlékezet engedi, visszate­kint a századra, és visszatekint a ma­ga tévedéseire, téveszményeire, és szembenéz jelen helyzetével. A tör­ténelmi események, amelyeknek ré­szese, az „exterritórium”-lét fölisme­rése, ez a katartikus önmeghatáro­zás a szólás tényleges szabadságát is megadja számára, hiszen ebben a helyzetben már nincs kire tekintettel lenni, annyira esetlegessé, lényegte­lenné vált mindaz, ami miatt koráb­ban mindig a kezünk ügyében volt a hangfogó. A terület halálos eszméjé­be szerelmes térségben Végel szá­mára menedéknek a tiszta beszéd terepe marad. Mint egy régi jó pikareszk re­gényben, a „főhőst” követve végig­járjuk a jugoszláviai magyar lét jel­lemző helyszíneit. A könyvben má­sodik személyben szereplő hős (ez a második személy is eltávolítja a re­gény főszereplőjét a szerzőtől és az elbeszélőtől) először Újvidéken „vándorol”, majd az eseményeknek LADÁNYI ISTVÁN: Kívül hátat fordítani próbáló Szabadkán húzódik meg egy időre, aztán el­megy súlyosan beteg anyjához Szenttamásra, egy ismerős tanyájára is elvetődik, végül egy temerini ház­ban állapodik meg, illetve innen már nem megy tovább. A lebombá­zott újvidéki régi hídtól búcsúzva fi­atalságának belgrádi világára emlé­kezik, amelyben otthon érezte ma­gát. De hangvétele itt sem nosztalgi­kus, tudatosítja magában a Jugoszlá­via nevű illúzió lényegét, hogy saját civilizációs alapjairól megfeledke­zett, és egy kivételes küldetéstudat­tól hajtva szebbre hamisította önma­gát. „Mindenben kivétel, mindig a történelem nyertese, mindig az igazság oldalán!” - idézi meg ironi­kusan a hatalom és a köznép által is vallott jugoszlávságeszmét. Az egész egykori országot egy olyan hatalmas kávéházhoz hasonlítja, amelyben mindenki hamis pénzzel fizetett, és ezt mindenki tudta, mégis mindenki élte ezt a színjátékot. Két lényeges irodalmi utalása közül itt jelenik meg az első, Márai, aki a polgár ha­lálát siratja el illendően. Irigykedve tekint Máraira, mert az ő polgára valóban létezett, míg az a világ, ami­től Végel búcsúzik, csak illúzió volt, a maga valóságában nem létezett so­ha. A szabadkai fejezetben a kisebb­ségi lét hősi illúzióitól köszön el, megállapítja, hogy nem tud azono­sulni ezzel a szalonok világát imitáló várossal, az önámítással, hogy mindennek van realitása. „A csoda­tétel elmaradt. Beszélsz egy nyelvet, amely ezen a tájon lassan haldoklik, tengődsz egy kultúrában, amely be­látható időn belül nyomtalanul eltű­nik. Látod a végét, időnként békét­­lenkedsz majd, zúgolódsz és hábo­­rogsz, esetleg nyilatkozatokat adsz, miközben valamiféle titkos mosol­lyal tudomásul veszed, csupán da­colsz a jövővel, mint egy gyerek, kö­­tözködsz, vitatkozol, de tudod, hogy hiába.” A szenttamási jelenetekben a szülőföld világának int búcsút, amelyhez már csak az idős anya kö­ti, aki az utcára már nem szívesen lép ki, ott már idegen, a lakosság megváltozott, az újak már nem a szomszédot látják benne, hanem a magyart. A falubeli magyarok közül pedig több él már Magyarországon, mint a faluban. Az anya személyén keresztül írja le az anyaországhoz való ambivalens viszonyát, amely va­lamiféle viszonyítási területként léte­zik ugyan számára, tud róla, járt ott, de mégsem az övé. Az anyának csak a kert maradt menedékként a sza­bad ég alatt. A fiú számára már az sem, funkciójukat vesztett tárgyak­kal, melléképületekkel szembesül a szülői házban: „Limlom lesz ez a vi­lág, amelyben éltél.” Végigjárva a vajdasági panoptikumot, megálla­pítja, hogy élhető élet számára egyik közösségi térben sem létezik már. A múlt halálát legteljesebben az anya halála jelenti, amely már a főszöveg terén kívül, az ajánlás („Anyám em­lékének”) utalásával teszi befejezetté a könyvet. „Egyre kevésbé leszel jelen: begu­­bózol anyanyelvedbe, s mérlegeled, hogy múlik el feletted az idő” — ol­vashatjuk a „regényhős” cselekvési programját és annak territóriumát. És tragikuma ebben a célkitűzésben lesz teljessé. Mert a könyv nyelve ugyan kiművelt, igényes, csak éppen valahol az anyanyelv területének pe­remvidékén él, pontosabban ebben a kiművelt formájában csak ebben a könyvben. Mondatszerkesztésén, de helyenként szókincsén is átüt a min­dent meghatározó környezet nyelve. Ott van az idegen szavak fokozott használatában (ez a szerbre fokozot­tan jellemző, a magyarra kevésbé), ott van egy-egy félrecsúszott kifeje­zésben, bármennyire is kerüli a „vajdmagy” szóhasználatot, az elté­vesztett szórendben, de abban is, ahogy vergődik a nyelvvel ott, ahol számára idegen terepen mozog, ahol egyszerűen nincsenek anyanyelvi mintái. A banális példákon túl olyan kifejezésekben is, mint a „pontos elő­írás szerint” ásott lövészárkok, ami ugyan grammatikailag helyes is le­hetne, csak éppen magyarul más­képp szokás mondani, ez így tükör­fordítás szerbből, a „tanultak a többi közép-kelet-európai és a balkáni nemzetek” idegen grammatika sze­rinti többes számában, vagy az any­­nyira kedvelt, ámde gyakran öncélú képes beszédben („a patriotizmus gondolata ebből a kényszerhelyzet­ből lombosodott ki”), általában ab­ban, ahogy küzd a nyelvvel a megfe­lelő kifejezésért. Maga a nyelv, a stí­lus elválik a könyv gondolati, erköl­csi, szerkezeti színvonalától. És ezzel tragikus módon beteljesedik a vége­ken élő kisebbségi író sorsa. De hát Végel ennek tudatában ír, tudja, hogy azon a nyelven kell beszélnünk, amelyik megadatott számunkra. A könyvnek, a regénynek tehát nem hátránya ez, hiba lett volna erősebb szerkesztői kézzel dolgozni, mert a nehézkes stílus a leglényegéhez tar­tozik. (Ugyanakkor jót tett volna ne­ki egy korrektor, nem tudom, van-e ilyen a kiadónál. Ez a könyv min­denképp megérdemelte volna, hogy rendesen gondozzák.) Végül ott állunk ismét a temerini udvar zárt világában, ahol a fiú ugyan már nem tudja termőre fordí­tani a kertet, mint az anya tette, de ott a pázsit, amit gondoz maga körül, legalább ennyi legyen rendezett. És itt nem csupán az angol pázsit remé­nyére és reménytelenségére kell gon­dolnunk, hanem a másik hangsúlyos irodalmi utalásra, Voltaire-re, akinek Candide-ja, végigjárva a korabeli vi­lágot, végül a kertnél állapodik meg, és minden okoskodásra, elmélkedés­re azzal válaszol, hogy vár rá a mun­ka a kertben. Erre utal némiképp ta­lányosan Vogel non-fiction regényé­nek utolsó mondata: „Nemsokára megvirrad, jó lenne aludni egy kicsit, legalább egy pár órát, hogy reggel a fűnyíróval rendbe hozd a pázsitot, bi­zonyára utána az íróasztal mellé ülsz, és beleborzadsz, milyen szépen meg­művelted a kertet.” Az író szín­háza A Katona József Színház Kamrájának irodalmi sorozatában április 7-én este 7 órakor lapunk munkatársa, Darvasi László olvas föl kínai és ma­gyar novellákat, szegedi tárcákat, valamint sporttárgyú írásokat. Az est címe: A rajongi kutyavadászok. ÉLET ÉS ÍZ­IRODALOM

Next