Élet és Irodalom, 2001. január-június (45. évfolyam, 1-26. szám)
2001-04-06 / 14. szám - Reményi József Tamás: Az európai fattyú • könyvkritika | Ketten egy új könyvről • Végel László: Exterritórium (Jelenkor Kiadó, 2000.) (25. oldal) - Ladányi István: Kívül • könyvkritika | Ketten egy új könyvről • Végel László: Exterritórium (Jelenkor Kiadó, 2000.) (25. oldal)
Egy koreszme, amely sorsokat tart össze, s úgy fest - értelmet ad nekik, pusztulásában nehezen követhető. A kortárs, aki ezt megszenvedi, méregeti a határvonalat: valami eddig életképes, innentől már nem... Vagy nem is volt sohasem? Mennyire lehetett illúziónak tartani - például az egybepréselt Jugoszláviában a kisebbségi jogok ideáját, a magyar nemzetiségi perspektívát? És magának a jugoszlviáignak az eszméjét? Amikor 1999 tavaszán a NATO- bombák szétszakították Újvidéket, Balázs Attila azt írta az MS-ben: a lerombolt híd „haláltusája a víz alatt még sokáig tart”. Végel László meg azt gondolta, hiszen „az öreg híd már régen összeomlott”. Mindketten érezték a pillanat jelképes voltát, egyikük - elkényszerülve földjéről - a rezignáció végeérhetetlen fájdalmával, másikuk - ottmaradván - egy régóta esedékes megállapítás súlyával fogalmazott. Személyükben az újvidéki Symposion két nemzedéke búcsúzott akkor végérvényesen egy korábbi létformától, hontalanul. Pesten is, Újvidéken is területen kívül, Exterritóriumon. Effajta helyzet hagyományos műfaja, nálunk Máraival az élen, az esszé-napló, amely akkurátusan kötődik napi teendőkhöz, eseményekhez és információkhoz, nehogy írója elveszítse még a maradékát is mindannak, ami a környező világhoz köti, ugyanakkor az oknyomozó elme távolságtartását, kritikus ösztönét és autonómiáját edzésben tartja. Az esszé-napló segít megkapaszkodni. Végei a koszovói konfliktus, a bombázások heteinek idő- és eseménykeretét használja ehhez, nem krónikát ír, hanem egy végletekig dermedt, abszurd állapotot rögzít, hosszú folyamat nyomán elroncsolódott közvélemény, közhangulat rajzát adja. Az Exterritórium, amerre a szem ellát, a gondolatok és nézetek rettenetes romhalmazát mutatja, sok évtizedes hamisítványok és sok évszázados mítoszok törmelékeit. Itt „az emberek egyszerre két világban élnek, az egyik a tapasztalatok, a másik a képzelet világa (...) az emberek mindent tudnak, de semmit sem akarnak tudomásul venni”. Az összezsugorodott Jugoszlávia tömegei számára nem maradt más ultima ratio, mint a szerb igazság, amely egyberántja az apparatcsikot és az értelmiségit („egy vidéki pártaktivista és egy fővárosi író szókincse vészesen közelített egymáshoz”), hatalmon lévőt és ellenzékit („a megtért ellenzékiek bűntudatból ragadtak tollat, állampártiságuk dramatikus hangvételt kapott, saját nagy fordulatuk drámája hitelesítette mondataikat”), narodnyikot és polgári radikálist („nyilvánvaló, hogy a kommunizmus a bűnös, nem pedig a nacionalizmus. Honnan a kommunizmus meghosszabbított élete? Csak úgy van. Itt maradt, senki sem tudja, miért. Senkinek semmi köze hozzá. Itt felejtődött, mint egy kopott télikabát a fogason. A Vezért tehát nem szívesen nevezték nacionalistának. Inkább mondták róla, hogy vérbeli bolsevik”). És a szerb igazság elhiteti a lehetetlent („Szerbiában az emberi jogok botrányosak, a kisebbségek jogai azonban európai mértékkel mérve is kielégítők”), így aztán egy Végel László nevű egyénnek, aki ellenzéki maradt, citoyen is, meg magyar is, nincs közege, nincs levegője. Az Exterritórium hőse úgy bolyong, bujdokol szülőföldjén, akár A néma revolverek városának hőse, aki személycsere folytán elvesztette a múltját, a személyiségét, s most kétségbeesetten próbál valamit megérteni abból a hangzavarból, amely körülveszi. Európa meg, amelynek rezidense volna, pillanatnyilag csak bombák útján érintkezik vele. „Európai fattyú.” Ez az önjellemzés nem újkeletű, évtizeddel korábbanegy kitűnő, ám botrányosan gondozatlan és korrigálatlan kiadású pesti kötetben, a Lemondás és megmaradásban) Végel is leszűrte a közép-európai értelmiség keserű tanulságát: amit a művelt és demokratikus világ számára magyarázatul szánna, azt a Nyugat magyarázkodásnak, a sebek utálatos mutogatásának tartja. Ami egy vajdasági pártértekezleten utolsó, kipipálandó napirendi pont, azt Párizs vagy Amszterdam tanácstermeiben is feledtetik a svédasztalok. „Az egész európai jelenidő botrányos igazságtalanság, helyrehozhatatlan és értelmetlen bosszú.” E szenvedélyes mondatra olyan délvidéki ember ragadtatta magát korábban, akit kozmopolitának, balosnak és anarchistának egyaránt tituláltak már, s aki nem most, a jugoszláv háborúk után oly tetszetősen kiábrándult, mint annyian mások, hanem a békeidőkben hirdette mániákusan - afféle gyanús Jónásként -, hogy körülötte mindenféle önáltató értelmiségi stratégia vereségre, katasztrófára ítéltetett. Látszólag ugyanabból indul ki, amiből Trianon óta a magyar igazság szószólói, ám hogy egészen más logika szerint gondolkodik, azt épp elfogulatlan éleslátása bizonyítja, amellyel mindennemű nacionalizmusok mai szerb változatát föltérképezi. A kötetben Végel legnagyobb íróiszellemi bravúrja (nem annak szánta) a szülőfaluhoz kötődik. Szenttamás nem idillikus múlttal melengető menedék, itt egy édesanya a mindenoldalú fenyegetettségben, magyarázhatatlan káoszban már könynyű álmot sem ígérhet fiának, bárhogyan viselkedjék is. Végel épp e látogatás fölidézése köré rögzíti legkeményebb, legszókimondóbb nézeteit az ideologikusan „tájkultuszba” kapaszkodó vagy azzal házaló kisebbségi írástudókról s velük szemben a romantikátlan valóságról („a nincstelenek nem a hűségen törték a fejüket, kizárólag a kényszer bilincselte őket a szülőföldhöz”). Közben azonban - mellékesen, banális apropók kapcsán - látjuk rajta, hogy otthon van. Hogy benne él a család, a szemközti hentes, a szomszéd település összefonódó históriáiban. Semmit nem enged város és falu hamis kontrasztjának, józansága, csökönyös ténytisztelete nem hagyja cserben, mégis érződik: íme az én-tudat zárványa, hozzá képest működik egy személyiség gazdag és tiszta gépezete. Végei örökös kívülállását s baljóslatait a közelmúltban apokaliptikus események igazolták. A történelem neki is a katasztrofista elmék szörnyű elégtételével szolgált hideglelős diadal. Az esszék tanúsága szerint szívósan s persze bevallott, „kisemberi” szorongásokkal, félelmekkel viselte, viseli. Ami talán a legnehezebben feldolgozható, az a zsigeri társtalanság. Megint csak Máraira kell emlékeztetnünk: ő minden bölcsessége és önfegyelme ellenére csak spirituális szövetségeseket volt hajlandó elfogadni - Epiktétosztól Krúdyig -, s külső emigránsként nem mutatott fogékonyságot sem sorstársai, sem a belső emigráció szellemi-erkölcsi tagolódását illetően. Sommás volt és elutasító. Végeinek belső emigránsként ugyanígy kényes lelki penzuma elszámolni a távozottakkal és azok mai szerepével, magatartásával. A megszólalás egyébként is szűk szabadsága itt még tovább szűkül, hiszen a „hazaárulók” bélyegén szerb és magyar pecsétek egyaránt díszlenek. Inkább hallgat tehát, egyetlenegyszer fakad ki az elszármazottak „pesti skanzene” ellen, nála szokatlan módon részigazságba gyömöszölve egy tragédia egészét. Arról azonban, hogy a kisebbségi kitartásnak (Gáli Ernő egykori kategóriája szerint) óhatatlanul méltósága van, s nem természetessége (ahogy az „emigráns” Csíki László fejtegette nemrég odahaza, egy erdélyi konferencián), nem Végel László tehet. Ketten egy új könyvről ! Végel László: Exterritórium. Jelenkor Kiadó, 2000. 208 oldal, 1000 Ft REMÉNYI JÓZSEF TAMÁS: Az európai fattyú 2001. ÁPRILIS 6. 25 A fülszöveg háborús naplónak nevezi a könyvet, alcíme szerint „ezredvégi jelenetek”, maga a szöveg, szerkezete, elbeszélésmódja alapján leginkább regényként olvasható. Végel az 1992-es kiadású, Lemondás és megmaradás című esszégyűjteményét is non-fiction regényként határozta meg. Ha az regény, ez a könyv még inkább az. Az Újvidék melletti Temerin kistelepülésről és az események végéről indítja történetét Végel, egy kertes ház udvaráról, a NATO feletti győzelem éjszakáján, amikor az észak-atlanti szövetség és a jugoszláv hadsereg megállapodása nyomán a NATO leállítja a Jugoszlávia elleni légitámadásokat. Ebből a vereséget győzelemmé hazudó abszurd helyzetből tekint vissza a légitámadások idejére, de valójában még távolabbra a „főhős”, a vajdasági magyar értelmiségi. Végel elutasítja a „valóságtól menekülő Szerbia” vidámságát, szerinte mindez a valóság elkendőzése, Vukovár, Szarajevó, Srebrenica valóságáé, Koszovó valóságáé, a tömegsírok valóságáé, ami után senkinek nincs joga semmilyen eszmények nevében nevetni. Egyetlen lehetséges út van: komoly szembenézés mindazzal, ami történt. És Végel a maga nevében megteszi ezt, szembenéz a maga valóságával, ameddig a családi emlékezet engedi, visszatekint a századra, és visszatekint a maga tévedéseire, téveszményeire, és szembenéz jelen helyzetével. A történelmi események, amelyeknek részese, az „exterritórium”-lét fölismerése, ez a katartikus önmeghatározás a szólás tényleges szabadságát is megadja számára, hiszen ebben a helyzetben már nincs kire tekintettel lenni, annyira esetlegessé, lényegtelenné vált mindaz, ami miatt korábban mindig a kezünk ügyében volt a hangfogó. A terület halálos eszméjébe szerelmes térségben Végel számára menedéknek a tiszta beszéd terepe marad. Mint egy régi jó pikareszk regényben, a „főhőst” követve végigjárjuk a jugoszláviai magyar lét jellemző helyszíneit. A könyvben második személyben szereplő hős (ez a második személy is eltávolítja a regény főszereplőjét a szerzőtől és az elbeszélőtől) először Újvidéken „vándorol”, majd az eseményeknek LADÁNYI ISTVÁN: Kívül hátat fordítani próbáló Szabadkán húzódik meg egy időre, aztán elmegy súlyosan beteg anyjához Szenttamásra, egy ismerős tanyájára is elvetődik, végül egy temerini házban állapodik meg, illetve innen már nem megy tovább. A lebombázott újvidéki régi hídtól búcsúzva fiatalságának belgrádi világára emlékezik, amelyben otthon érezte magát. De hangvétele itt sem nosztalgikus, tudatosítja magában a Jugoszlávia nevű illúzió lényegét, hogy saját civilizációs alapjairól megfeledkezett, és egy kivételes küldetéstudattól hajtva szebbre hamisította önmagát. „Mindenben kivétel, mindig a történelem nyertese, mindig az igazság oldalán!” - idézi meg ironikusan a hatalom és a köznép által is vallott jugoszlávságeszmét. Az egész egykori országot egy olyan hatalmas kávéházhoz hasonlítja, amelyben mindenki hamis pénzzel fizetett, és ezt mindenki tudta, mégis mindenki élte ezt a színjátékot. Két lényeges irodalmi utalása közül itt jelenik meg az első, Márai, aki a polgár halálát siratja el illendően. Irigykedve tekint Máraira, mert az ő polgára valóban létezett, míg az a világ, amitől Végel búcsúzik, csak illúzió volt, a maga valóságában nem létezett soha. A szabadkai fejezetben a kisebbségi lét hősi illúzióitól köszön el, megállapítja, hogy nem tud azonosulni ezzel a szalonok világát imitáló várossal, az önámítással, hogy mindennek van realitása. „A csodatétel elmaradt. Beszélsz egy nyelvet, amely ezen a tájon lassan haldoklik, tengődsz egy kultúrában, amely belátható időn belül nyomtalanul eltűnik. Látod a végét, időnként békétlenkedsz majd, zúgolódsz és háborogsz, esetleg nyilatkozatokat adsz, miközben valamiféle titkos mosollyal tudomásul veszed, csupán dacolsz a jövővel, mint egy gyerek, kötözködsz, vitatkozol, de tudod, hogy hiába.” A szenttamási jelenetekben a szülőföld világának int búcsút, amelyhez már csak az idős anya köti, aki az utcára már nem szívesen lép ki, ott már idegen, a lakosság megváltozott, az újak már nem a szomszédot látják benne, hanem a magyart. A falubeli magyarok közül pedig több él már Magyarországon, mint a faluban. Az anya személyén keresztül írja le az anyaországhoz való ambivalens viszonyát, amely valamiféle viszonyítási területként létezik ugyan számára, tud róla, járt ott, de mégsem az övé. Az anyának csak a kert maradt menedékként a szabad ég alatt. A fiú számára már az sem, funkciójukat vesztett tárgyakkal, melléképületekkel szembesül a szülői házban: „Limlom lesz ez a világ, amelyben éltél.” Végigjárva a vajdasági panoptikumot, megállapítja, hogy élhető élet számára egyik közösségi térben sem létezik már. A múlt halálát legteljesebben az anya halála jelenti, amely már a főszöveg terén kívül, az ajánlás („Anyám emlékének”) utalásával teszi befejezetté a könyvet. „Egyre kevésbé leszel jelen: begubózol anyanyelvedbe, s mérlegeled, hogy múlik el feletted az idő” — olvashatjuk a „regényhős” cselekvési programját és annak territóriumát. És tragikuma ebben a célkitűzésben lesz teljessé. Mert a könyv nyelve ugyan kiművelt, igényes, csak éppen valahol az anyanyelv területének peremvidékén él, pontosabban ebben a kiművelt formájában csak ebben a könyvben. Mondatszerkesztésén, de helyenként szókincsén is átüt a mindent meghatározó környezet nyelve. Ott van az idegen szavak fokozott használatában (ez a szerbre fokozottan jellemző, a magyarra kevésbé), ott van egy-egy félrecsúszott kifejezésben, bármennyire is kerüli a „vajdmagy” szóhasználatot, az eltévesztett szórendben, de abban is, ahogy vergődik a nyelvvel ott, ahol számára idegen terepen mozog, ahol egyszerűen nincsenek anyanyelvi mintái. A banális példákon túl olyan kifejezésekben is, mint a „pontos előírás szerint” ásott lövészárkok, ami ugyan grammatikailag helyes is lehetne, csak éppen magyarul másképp szokás mondani, ez így tükörfordítás szerbből, a „tanultak a többi közép-kelet-európai és a balkáni nemzetek” idegen grammatika szerinti többes számában, vagy az anynyira kedvelt, ámde gyakran öncélú képes beszédben („a patriotizmus gondolata ebből a kényszerhelyzetből lombosodott ki”), általában abban, ahogy küzd a nyelvvel a megfelelő kifejezésért. Maga a nyelv, a stílus elválik a könyv gondolati, erkölcsi, szerkezeti színvonalától. És ezzel tragikus módon beteljesedik a végeken élő kisebbségi író sorsa. De hát Végel ennek tudatában ír, tudja, hogy azon a nyelven kell beszélnünk, amelyik megadatott számunkra. A könyvnek, a regénynek tehát nem hátránya ez, hiba lett volna erősebb szerkesztői kézzel dolgozni, mert a nehézkes stílus a leglényegéhez tartozik. (Ugyanakkor jót tett volna neki egy korrektor, nem tudom, van-e ilyen a kiadónál. Ez a könyv mindenképp megérdemelte volna, hogy rendesen gondozzák.) Végül ott állunk ismét a temerini udvar zárt világában, ahol a fiú ugyan már nem tudja termőre fordítani a kertet, mint az anya tette, de ott a pázsit, amit gondoz maga körül, legalább ennyi legyen rendezett. És itt nem csupán az angol pázsit reményére és reménytelenségére kell gondolnunk, hanem a másik hangsúlyos irodalmi utalásra, Voltaire-re, akinek Candide-ja, végigjárva a korabeli világot, végül a kertnél állapodik meg, és minden okoskodásra, elmélkedésre azzal válaszol, hogy vár rá a munka a kertben. Erre utal némiképp talányosan Vogel non-fiction regényének utolsó mondata: „Nemsokára megvirrad, jó lenne aludni egy kicsit, legalább egy pár órát, hogy reggel a fűnyíróval rendbe hozd a pázsitot, bizonyára utána az íróasztal mellé ülsz, és beleborzadsz, milyen szépen megművelted a kertet.” Az író színháza A Katona József Színház Kamrájának irodalmi sorozatában április 7-én este 7 órakor lapunk munkatársa, Darvasi László olvas föl kínai és magyar novellákat, szegedi tárcákat, valamint sporttárgyú írásokat. Az est címe: A rajongi kutyavadászok. ÉLET ÉS ÍZIRODALOM