Élet és Irodalom, 2002. július-december (46. évfolyam, 27-52. szám)
2002-12-20 / 51-52. szám - Széky János: Mit tudnak a jobbak? (22. oldal) - Koltai Tamás: Szeptember kilencedikén este (22. oldal)
SZÉKY JÁNOS: Mit tudnak a jobbak? Mint a sortűz, úgy durrannak a korongok a palánkon, gólemnek öltözött lányok cikáznak a pálya egyik felén, a másikon a kicsik edzenek, közöttük császkál Miksa (négy múlt) egy kúpos bójába kapaszkodva, vigyorog, amikor seggre ül. Felhúzódzkodik, az edző szavára elengedi a bóját, nem szabad a lába elé néznie, lépésenként tapsol, rugaszkodik, és körülbelül fél órával az után, hogy először lépett a jégre, már tud korcsolyázni. Félni egy percig sem fél. A jövő héten kap egy hokiütőt. Négyéves koromban a sezlongon ágyaztak meg nekem. Fejtől volt a kályha, nem lehetett hozzányúlni. A magyar tévézés, hozzám hasonlóan, gyerekcipőben járt, még diavetítőt sem vetünk, apám esténként árnyjátékkal szórakoztatott, az ugató kutya volt a csúcs. Meghallgattam Fatillától azt, hogy Aludj el szépen, kis Balázs, utána be kellett fordulnom a fal felé. A villany égett még, de a fordulat rettenetes volt. Előttem a fal, mögöttem minden, én nem láttam semmit (vagy hogy az akkoriban divatos filozófusok kifejezésével éljek, a semmit láttam), engem viszont akárki nézhetett. Miután a világ egész nap megismerhető és megismerendő volt, elkövetkezett a legszörnyűbb óra, mikor tökéletesen ismeretlen veszélyeknek voltam kiszolgáltatva, s nem tehetem mást, mint várni, akaratom ellenére, az elalvást meg azt az akaratomtól független jelenetsort, amelyben ismeretlen veszélyek találnak meg, s amelyről csak későn szokott kiderülni, hogy nem valóság. Amíg nem kezdtek az orrom előtt felnőni gyerekek, szabálynak tartottam, hogy a kisgyerek fél. Mondhatni, ez a világhoz fűződő szükségszerű viszonya. Hozzá kell tenni, hogy klasszikusan védett gyerekkorom volt. De 1958. Egy egész univerzum épült föl itt, amelynek természetes alkotóeleme volt a félelem. És akárhogy nézem, ott van most is egynémely reflexem alján, bár sokat kinőttem belőle. A plusz-mínusz húszéves idősávban született kortársaim közül soktól hallottam öniróniával szigetelt megjegyzéseket hasonlókról („nem tehetek róla, csak úgy jön”, „nem bííírom”, „vidd innen gyorsan”). Ha rekonstruálom, rám teljesen ártalmatlan dolgok leptek meg az iszonyat kivédhetetlen erejével, mondjuk a Rangon alul című magyar filmvígjáték több jelenete (akkor már volt tévénk), egy tetovált arcú maori a felfedezőkről szóló könyvben, vagy az éppen csak megszületett kisborjú egy falusi ház udvarán, az istálló és a szemétdomb között. Talán ez a reflex felelős azért, hogy 1980 táján nem rökönyödtem meg, amikor a New Musical Express legokosabb szerzője, Ian MacDonald félmillió példányban kijelentette, miszerint a jobbak már tudják, hogy a világnak vége (nukleáris fegyverek, környezetrombolás, az állam ellenőrző képességének megállíthatatlan erősödése), csak nem nagyon szellőztetik. Minderre a leghamarabb kínálkozó magyarázat a túlérzékenység. A misztikusabb tényezők feltételezésétől visszatart a józan ész, bár az talán nem babona, hogy sok gyereknek vannak antennái. Akkor pedig érzékeli, hogy mi van a levegőben, még ha nem tudja is, mi az. Érzékeli a hatalmi viszonyok minőségét - ha többé-kevésbé védett és szerencsés, csak a szavakban és a szavak hiányában, a gesztusokban. A másik tétel a faj üressége. Ilyen többé nincs a fejlett világban, de legalábbis ritkaság. Folytonos az emberi zörej és a szimbólumözön, s ha lelki-szellemi fejlődésének érdekében szülei megpróbálják távol tartani a tévét meg a videót a háztól, az nem biztos, hogy a kívánt eredménnyel jár. A legtöbb gyerek sosem marad egyedül magával és az ismeretlen tekintetével. Sárika, Dinus, Miksa, Lajos és Ábel ránézésre teljesen gátlástalanok és nem félnek. Ritkán álmodnak rosszakat. A Magellánban szemrebbenés nélkül nézik az olyan betegségek (érdekességnek szánt) képeit, amelyeket a húsz-negyven évvel idősebb felnőttek sietve átlapoznának az orvosi lexikonban. A veszélyérzetük zérus, mégsem éri őket baleset. Torgyán Józsefet előbb tudták utánozni, minthogy Kádárról hallottak volna. Magyarország történetének legszűkebb évjáratai jönnek a világra mostanában. Rengetegen szegények, és sokan beleszületnek a megkülönböztetésbe. De mélységesen irigylem azokat, akiknek külön kell megmagyarázni, hogy mi az a nem-szabadság, és milyen az a csend és üresség, amiben megtörténhet bármi. Papírforma szerint ők a normálisak. Másfelől nem tudom megállapítani, hogy csak az irigység ösztönöze, mikor arról papolok szorongó nemzedéktársaimnak, hogy a veszélyérzet hiánya is veszélyes lehet. Hogy félelemnek is van haszna. (Bére.) Elvégre Ian MacDonald eddig tévedett, de ő még keveset tudott. KONKRÉT Könyven A2 tV botrae-KÖVTVf... Kint tátvaior CSAK SistaT mHÖSSÍGRf ( MÖNYVISBOl fOKHAfí! HAGYt! ÉLET És L·L 22 IRODALOMI L· L·2002. DECEMBER 20. KOLTAI TAMÁS. Szeptember kilencedikén este kapcsolgatom a tévét, tizenegy óra, újabban nehezen olvasok ilyenkor, száraz a szemem, mondják, a korral jár, meg az egész napos számítógép-pötyögéssel, adnának rá valamit, el kellene menni szemész barátunkhoz. A. már alszik lent, a nappaliban, amióta kutyánk van, ott alszanak mind a ketten, korán fekvők, V. kölyökkorában vonyított éjjel, ha egyedül hagyták, A.-t megzavarja a lapozás, azt szereti, ha németül olvasok, szótár nélkül, akkor két oldal között kialussza magát. B. fölöttem, a padlásszobájában piszmog a számítógépén, már egy hete elkezdődött az iskola, de nem zavartatja magát, szerinte gimnazistaként megilleti a szabad lefekvés joga pár percig a valóságsót nézem, nagy a felhajtás, élőben kefélnek vagy keféltek tegnap, azt fogják újra bejátszani, erről beszél a szellemileg leépült fél ország. Pár hete, amikor az egész őrület indult, H.-val és F.-fel együtt meginvitáltak a reggeli beszélgetőműsorba. Úgy láttam, hármunk közül én utáltam legjobban ezt a „világi üzletet”, ami a pénzről és az amatőrök sztárolásáról szól, azóta megvalósult, amit jósoltam, amatőr amatőrök már műsort vezetnek amatőr profik társaságában, ami a teljesítményt illeti, nincs köztük különbség. Színház az egész gagyi, és színész benne minden férfi és nő. Az üzleti kultúra néhány kivénhedt prostituáltja is rácsahol a zsozsóra, nem elég, amit nárcista magaillegetéssel keres, önreklámra használja a szellemi pornót már nem dühít föl az eszelős színvonaltalanság, röhögök magamon, ahogy a félhülye fél országgal együtt várom, licitálnak-e a képernyőn az erre kijelölt önkéntes rabszolgák. A kopasz fenegyerek a hülyeségsóban kvázi leantiszemitázta a fékezhetetlen agyú volt miniszterelnököt, azt találta mondani, hogy ha negyvennégyben ő lett volna a miniszterelnök, még több zsidót visznek Auschwitzba, nagy a felzúdulás, a csatornafőnök összeszarta magát, leállította az internetet, beszólt a valóságsóba, hogy ezt azért már mégse, nyilvánosan baszni lehet, de nyilvánosan véleményt mondani, mégis, hol élünk. A műsorvezető a nemi gerjedelem természetéről faggatja a stúdióvendégeket, esemeseket is küldenek, mi jobb, magunkhoz nyúlni vagy szabad folyást engedni a közönség által követelt párkapcsolatnak. Kukkotókra és kerítőkre oszlik a közvélemény, mielőtt eredmény születne, nyúlok a távkapcsoló után a királyi egyesen Selmeczi György sorozata megy, a kolozsvári operamesék, ha előbb tudom, már rég oda kapcsolok, nem passzolom el az elejét. Gyengém az opera, ráadásul a műsor is jó, Selmeczi a vonaton utazik, az operáról mesél három, kissé csinált természetességgel hallgató színésznőnek, akik közül az egyik táncosnő. Néha Selmeczit látni, néha az elkattogó tájat, néha az eredeti rendezői beállításban fölvett jeleneteket. Minden adás más tematika, most a csábításról van szó, Selmeczi épp arról mesél, hogyan csábít Don Giovanni. Nagyon közvetlenül és köznapian tud mesélni, a Traviatáról például azt mesélte, hogyan látogatja meg Frédi az utcában lakó érdekes lányt, azt hiszem, nem Violettát mondott, talán Rózsikát. Don Giovanni és Zerlina duettjét játsszák be, a gáláns és frivol csábító-csábuló kettős maga az anakronizmus, van még ilyen egyáltalán, és érdekel ez valakit, amikor a szomszédban egy ország nyilvánossága előtt kefélnek? Az érzéki zsenialitás az egyik oldalon, közönséges bunkóság a másikon, nem kétséges, melyiküké a világ csak egy férfit érdemes szeretni, mondta egyszer, nagyon régen Anya, nem mertem megkérdezni, hogy érti, azt hiszem, magára gondolt, ő Apát szerette, valószínűleg sohasem volt más férfi az életében. Ezt se mertem megkérdezni, ahhoz túl szemérmes a viszonyunk, különben is, az elmúlt harminc évben inkább ő beszél, reggelente, amikor fölhívom, hosszan sorolja intelmeit és aggodalmait, néha a készülék mellé teszem a kagylót, amikor visszamegyek, még nem jutott a végére. Holnap majd én hívlak, mondta ma reggel, tudtam, hogy miért, de nem szóltam, ő se szólt, nem szeret a jövőről beszélni, még a holnapról sem. Három hét múlva kilencvenegy lesz, négy hét múlva halott. Három hét múlva eljön ebédre, szól, hogy csitítsuk le a farkcsóváló V.-t, nehogy puszta szeretetből nekimenjen a fájós lábának, végigcsevegi az ebédet, rosszallóan nevet a tortába szúrt, szikrát hányó amerikai gyertyán, a maradék tortát hazaviszi, nagyon szereti az édességet, négy nappal később, amikor odaérünk, útra készen ül a széken, még magánál van, beszél, de nem érteni, amit mond Selmeczi befejezte a Don Giovannit, a Falstaffról mesél, a szerelmes öreg lovagról, akiben az a tragikus, hogy sok szép lány van körülötte, és ő még szeretne Don Juan lenni, de már visszavonhatatlanul Falstaff. Az öregedés tragikomédiája vagy inkább metafizikája Selmeczi hasonlíthatatlanul bensőséges előadásmódjában óhatatlanul az önvallomás képzetét kelti, nem tudom, szándékosan-e, nem is lényeges, minden, ami személyes a művészetben, egyben önvallomás, ami meg nem, az nem művészet. Az öregedés szembenézés a halállal, micsoda banalitás, mondanám, ha nem láttam volna három hete a fényes és sznob Salzburgban a Martin Kuser rendezte Don Giovannit, amelynek címszereplője, az elegáns Thomas Hampson egy csapat szőkített, hófehér Palmersfehérneműbe vetkeztetett, úszott öregasszonnyal találta magát szemben a temetőben. Három hét és három nap múlva majd Anyát látom félig öltözötten, rányitva a vécén, amint leteríti az agyvérzés második rohama, ültében nekidől a falnak, a teste rázkódik, hab jön ki a száján, A.-nak kell kihoznia az orvossal együtt, én képtelen vagyok mozdulni visszakapcsolok egy percre a licitálásóba, csak hogy ne merüljek el túlságosan Mozartban és Verdiben, ne éljem bele magam a szubtilis érzelmek és érzékek világába, maradjak a való világnál. Anya minden vasárnap meghallgatja a közrádióban a reggeli szemetet, nem tudom lebeszélni, kétségbeesve el is mondja, amit hall, például, hogy a volt miniszterelnök „kitartás”-sal búcsúzik az adásban. Mi meg a tarfejű fiatalembert szidjuk a kijelentéséért, mérlegeljük, igaza van-e neki, vagy az amerikai újságírónak, akit valami hasonlót állít, de őt nem lehet cenzúrázni. Anya miatt, az ő vasárnap reggelei miatt nincs bocsánat a szennyembereknek, mondom majd öt hét múlva, egy vasárnap reggel A.-nak a temetőben, apám sírjánál, alig találjuk meg, már ott is sírok vannak, ahol azelőtt út volt, nemrég Anyával is kijöttünk, de a temető zárva volt, rosszul számolta ki az ünnepeket. A. mellettem áll majd öt hét múlva apám sírjánál a zuhogó esőben, fogja a kezem, már együtt vannak ketten, mondja, bár Anya akkor még nem lesz eltemetve, csak később és máshol, A.-tól fogom megtanulni a belül viselt gyászt, magamba zárom a mozdulatát, ahogy Anya összecsuklott testét az ágyra segíti, a tekintetét a kórházban, amellyel követi a lassan széteső diagramokat, és hagyja, hogy kimenjek Selmeczi a zárósogát készíti elő, gyanítom már, hogy ez a mostani a sok részből álló sorozat utolsó adása, a nagy összefoglalás. Verdi, a gyermeki aggastyán mindent legyőző, csúfondáros és megbocsátó hattyúdala még személyesebbé teszi a mesélő hangját, a karizmatikus szakember belelkesül, meghatottá válik, a szeme nevet és egy kicsit szomorú, mint aki maga is búcsúzik valamitől, talán csak a láthatóan nagy kedvvel csinált műsorsorozattól, talán attól a világtól, amely valaha értékelni tudta a művészetet. Befejezi a mesélést a vasúti kupéban, már karmesterként a kórus előtt áll, a kórus civilben van, a hangfelvétel helyszínén, feketefehér kép, szándékosan hétköznapi, rólunk szól a mese, üzeni. És kezdődik a zárófúga, először csak egy hang, aztán mind többen bekapcsolódnak, a hangzás egyre terebélyesedik, a hangok egymásba fonódnak, összekavarodik minden nevetés, hiúság és csúfolódás, „egymást kacagjuk”, szárnyal az életbölcselet gunyoros-érzelmes himnusza, az órára nézek, pontosan éjfél van szeptember tizedike, hatvanéves lettem. Megjelent a General Press Kiadó különleges könyvek sorozatának két legújabb kötete ■1,. flZoal INGKOR Az ősi Angkor A kambodzsai Angkor egykor élő város volt, templomokkal és palotákkal, csatornákkal és a települést körülvevő rizsföldekkel. A könyv a Mekong folyó ősi partvidékén kialakult kultúrát írja le.Φ A torinói lepel titka Miben rejlik a híres lepel titka? Izgalmas történelmi oknyomozás során a szerző a kereszténység gyökereihez vezeti vissza az olvasót. ■' ΪΜ- íMffm1 i JllCfí;/ V/ yw';: uBSc Wjifll á#-. Elérhetőség: 1138 Budapest, Népfürdő u. 15/d. 359-1241,359-6340, fax: 359-2026 Ára: 2500 Ft generalpress@generalpress.hu; www.generalpress.hu Ára: 2500 Ft