Élet és Irodalom, 2002. július-december (46. évfolyam, 27-52. szám)

2002-12-20 / 51-52. szám - Széky János: Mit tudnak a jobbak? (22. oldal) - Koltai Tamás: Szeptember kilencedikén este (22. oldal)

SZÉKY JÁNOS: Mit tudnak a jobbak? Mint a sortűz, úgy durrannak a korongok a palánkon, gólemnek öl­tözött lányok cikáznak a pálya egyik felén, a másikon a kicsik edze­nek, közöttük császkál Miksa (négy múlt) egy kúpos bójába kapasz­kodva, vigyorog, amikor seggre ül. Felhúzódzkodik, az edző szavára elengedi a bóját, nem szabad a lába elé néznie, lépésenként tapsol, rugaszkodik, és körülbelül fél órával az után, hogy először lépett a jégre, már tud korcsolyázni. Félni egy percig sem fél. A jövő héten kap egy hokiütőt. Négyéves koromban a sezlongon ágyaztak meg nekem. Fejtől volt a kályha, nem lehetett hozzányúlni. A magyar tévézés, hozzám hasonló­an, gyerekcipőben járt, még diavetítőt sem vetünk, apám esténként árnyjátékkal szórakoztatott, az ugató kutya volt a csúcs. Meghallgat­tam Fatillától azt, hogy Aludj el szépen, kis Balázs, utána be kellett fordulnom a fal felé. A villany égett még, de a fordulat rettenetes volt. Előttem a fal, mögöttem minden, én nem láttam semmit (vagy hogy az akkoriban divatos filozófusok kifejezésével éljek, a semmit láttam), engem viszont akárki nézhetett. Miután a világ egész nap megismer­hető és megismerendő volt, elkövetkezett a legszörnyűbb óra, mikor tökéletesen ismeretlen veszélyeknek voltam kiszolgáltatva, s nem te­hetem mást, mint várni, akaratom ellenére, az elalvást meg azt az aka­ratomtól független jelenetsort, amelyben ismeretlen veszélyek talál­nak meg, s amelyről csak későn szokott kiderülni, hogy nem valóság. Amíg nem kezdtek az orrom előtt felnőni gyerekek, szabálynak tar­tottam, hogy a kisgyerek fél. Mondhatni, ez a világhoz fűződő szük­ségszerű viszonya. Hozzá kell tenni, hogy klasszikusan védett gyerek­korom volt. De 1958. Egy egész univerzum épült föl itt, amelynek természetes alkotóele­me volt a félelem. És akárhogy nézem, ott van most is egynémely ref­lexem alján, bár sokat kinőttem belőle. A plusz-mínusz húszéves idő­sávban született kortársaim közül soktól hallottam öniróniával szige­telt megjegyzéseket hasonlókról („nem tehetek róla, csak úgy jön”, „nem bííírom”, „vidd innen gyorsan”). Ha rekonstruálom, rám telje­sen ártalmatlan dolgok leptek meg az iszonyat kivédhetetlen erejével, mondjuk a Rangon alul című magyar filmvígjáték több jelenete (akkor már volt tévénk), egy tetovált arcú maori a felfedezőkről szóló könyv­ben, vagy az éppen csak megszületett kisborjú egy falusi ház udvarán, az istálló és a szemétdomb között. Talán ez a reflex felelős azért, hogy 1980 táján nem rökönyödtem meg, amikor a New Musical Express leg­okosabb szerzője, Ian MacDonald félmillió példányban kijelentette, miszerint a jobbak már tudják, hogy a világnak vége (nukleáris fegy­verek, környezetrombolás, az állam ellenőrző képességének megállít­hatatlan erősödése), csak nem nagyon szellőztetik. Minderre a leghamarabb kínálkozó magyarázat a túlérzékenység. A misztikusabb tényezők feltételezésétől visszatart a józan ész, bár az ta­lán nem babona, hogy sok gyereknek vannak antennái. Akkor pedig érzékeli, hogy mi van a levegőben, még ha nem tudja is, mi az. Érzé­keli a hatalmi viszonyok minőségét - ha többé-kevésbé védett és sze­rencsés, csak a szavakban és a szavak hiányában, a gesztusokban. A másik tétel a faj üressége. Ilyen többé nincs a fejlett világban, de leg­alábbis ritkaság. Folytonos az emberi zörej és a szimbólumözön, s ha lelki-szellemi fejlődésének érdekében szülei megpróbálják távol tarta­ni a tévét meg a videót a háztól, az nem biztos, hogy a kívánt ered­ménnyel jár. A legtöbb gyerek sosem marad egyedül magával és az is­meretlen tekintetével. Sárika, Dinus, Miksa, Lajos és Ábel ránézésre teljesen gátlástalanok és nem félnek. Ritkán álmodnak rosszakat. A Magellánban szemreb­benés nélkül nézik az olyan betegségek (érdekességnek szánt) képeit, amelyeket a húsz-negyven évvel idősebb felnőttek sietve átlapozná­nak az orvosi lexikonban. A veszélyérzetük zérus, mégsem éri őket baleset. Torgyán Józsefet előbb tudták utánozni, minthogy Kádárról hallottak volna. Magyarország történetének legszűkebb évjáratai jönnek a világra mostanában. Rengetegen szegények, és sokan beleszületnek a megkü­lönböztetésbe. De mélységesen irigylem azokat, akiknek külön kell megmagyarázni, hogy mi az a nem-szabadság, és milyen az a csend és üresség, amiben megtörténhet bármi. Papírforma szerint ők a normáli­sak. Másfelől nem tudom megállapítani, hogy csak az irigység ösztönöz­­e, mikor arról papolok szorongó nemzedéktársaimnak, hogy a veszély­­érzet hiánya is veszélyes lehet. Hogy félelemnek is van haszna. (Bére.) Elvégre Ian MacDonald eddig tévedett, de ő még keveset tudott. KONKRÉT Könyven A2 tV botrae-KÖVTVf... Ki­nt tátvaior CSAK SistaT mHÖSSÍGRf ( MÖNYVISBOl fOKHAfí! HAGYt­! ÉLET És L·L 22 IRODALOMI L· L·2002. DECEMBER 20. KOLTAI TAMÁS. Szeptember kilencedikén este kapcsolgatom a tévét, tizenegy óra, újabban nehezen olvasok ilyenkor, száraz a szemem, mond­ják, a korral jár, meg az egész na­pos számítógép-pötyögéssel, ad­nának rá valamit, el kellene men­ni szemész barátunkhoz. A. már alszik lent, a nappaliban, amióta kutyánk van, ott alszanak mind a ketten, korán fekvők, V. kölyök­­korában vonyított éjjel, ha egye­dül hagyták, A.-t meg­zavarja a lapozás, azt szereti, ha németül olvasok, szótár nélkül, akkor két oldal között kialussza magát. B. fölöttem, a padlásszobájában pisz­mog a számítógépén, már egy he­te elkezdődött az iskola, de nem zavartatja magát, szerinte gimna­zistaként megilleti a szabad lefek­vés joga pár percig a valóságsót nézem, nagy a felhajtás, élőben kefélnek vagy keféltek tegnap, azt fogják újra bejátszani, erről beszél a szel­lemileg leépült fél ország. Pár he­te, amikor az egész őrület indult, H.-val és F.-fel együtt meginvitál­tak a reggeli beszélgetőműsorba. Úgy láttam, hármunk közül én utáltam legjobban ezt a „világi üz­letet”, ami a pénzről és az amatő­rök sztárolásáról szól, azóta meg­valósult, amit jósoltam, amatőr amatőrök már műsort vezetnek amatőr profik társaságában, ami a teljesítményt illeti, nincs köztük különbség. Színház az egész gagyi, és színész benne minden férfi és nő. Az üzleti kultúra néhány ki­­vénhedt prostituáltja is rácsahol a zsozsóra, nem elég, amit nárcista magaillegetéssel keres, önreklám­ra használja a szellemi pornót már nem dühít föl az eszelős szín­­vonaltalanság, röhögök magamon, ahogy a félhülye fél országgal együtt várom, licitálnak-e a képer­nyőn az erre kijelölt önkéntes rab­szolgák. A kopasz fenegyerek a hülyeségsóban kvázi leantiszemi­­tázta a fékezhetetlen agyú volt mi­niszterelnököt, azt találta monda­ni, hogy ha negyvennégyben ő lett volna a miniszterelnök, még több zsidót visznek Auschwitzba, nagy a felzúdulás, a csatornafőnök össze­szarta magát, leállította az interne­tet, beszólt a valóságsóba, hogy ezt azért már mégse, nyilvánosan baszni lehet, de nyilvánosan véle­ményt mondani, mégis, hol élünk. A műsorvezető a nemi gerjedelem természetéről faggatja a stúdió­­vendégeket, esemeseket is külde­nek, mi jobb, magunkhoz nyúlni vagy szabad folyást engedni a kö­zönség által követelt párkapcsolat­nak. Kukkotókra és kerítőkre osz­lik a közvélemény, mielőtt ered­mény születne, nyúlok a távkap­csoló után a királyi egyesen Selmeczi György sorozata megy, a kolozsvári opera­mesék, ha előbb tudom, már rég oda kapcsolok, nem passzolom el az elejét. Gyengém az opera, rá­adásul a műsor is jó, Selmeczi a vonaton utazik, az operáról mesél három, kissé csinált természetes­séggel hallgató színésznőnek, akik közül az egyik táncosnő. Né­ha Selmeczit látni, néha az elkat­togó tájat, néha az eredeti rende­zői beállításban fölvett jelenete­ket. Minden adás más tematika, most a csábításról van szó, Selme­czi épp arról mesél, hogyan csábít Don Giovanni. Nagyon közvetle­nül és köznapian tud mesélni, a Traviatáról például azt mesélte, hogyan látogatja meg Frédi az ut­cában lakó érdekes lányt, azt hi­szem, nem Violettát mondott, ta­lán Rózsikát. Don Giovanni és Zerlina duettjét játsszák be, a gá­láns és frivol csábító-csábuló ket­tős maga az anakronizmus, van még ilyen egyáltalán, és érdekel ez valakit, amikor a szomszédban egy ország nyilvánossága előtt ke­félnek? Az érzéki zsenialitás az egyik oldalon, közönséges bunkó­ság a másikon, nem kétséges, me­lyiküké a világ csak egy férfit érdemes szeretni, mondta egyszer, nagyon régen Anya, nem mertem megkérdezni, hogy érti, azt hiszem, magára gondolt, ő Apát szerette, valószí­nűleg sohasem volt más férfi az életében. Ezt se mertem megkér­dezni, ahhoz túl szemérmes a vi­szonyunk, különben is, az elmúlt harminc évben inkább ő beszél, reggelente, amikor fölhívom, hosszan sorolja intelmeit és aggo­dalmait, néha a készülék mellé te­szem a kagylót, amikor visszame­gyek, még nem jutott a végére. Holnap majd én hívlak, mondta ma reggel, tudtam, hogy miért, de nem szóltam, ő se szólt, nem szeret a jövőről beszélni, még a holnapról sem. Három hét múlva kilencvenegy lesz, négy hét múl­va halott. Három hét múlva eljön ebédre, szól, hogy csitítsuk le a farkcsóváló V.-t, nehogy puszta szeretetből nekimenjen a fájós lá­bának, végigcsevegi az ebédet, rosszallóan nevet a tortába szúrt, szikrát hányó amerikai gyertyán, a maradék tortát hazaviszi, na­gyon szereti az édességet, négy nappal később, amikor odaérünk, útra készen ül a széken, még ma­gánál van, beszél, de nem érteni, amit mond Selmeczi befejezte a Don Giovannit, a Falstaffról mesél, a szerelmes öreg lovagról, akiben az a tragi­kus, hogy sok szép lány van körü­lötte, és ő még szeretne Don Juan lenni, de már visszavonhatatlanul Falstaff. Az öregedés tragikomédi­ája vagy inkább metafizikája Sel­meczi hasonlíthatatlanul bensősé­ges előadásmódjában óhatatlanul az önvallomás képzetét kelti, nem tudom, szándékosan-e, nem is lé­nyeges, minden, ami személyes a művészetben, egyben önvallomás, ami meg nem, az nem művészet. Az öregedés szembenézés a halál­lal, micsoda banalitás, mondanám, ha nem láttam volna három hete a fényes és sznob Salzburgban a Martin Kuser rendezte Don Gio­vannit, amelynek címszereplője, az elegáns Thomas Hampson egy csapat szőkített, hófehér Palmers­­fehérneműbe vetkeztetett, úszott öregasszonnyal találta magát szemben a temetőben. Három hét és három nap múlva majd Anyát látom félig öltözötten, rányitva a vécén, amint leteríti az agyvérzés második rohama, ültében nekidől a falnak, a teste rázkódik, hab jön ki a száján, A.-nak kell kihoznia az orvossal együtt, én képtelen va­gyok mozdulni visszakapcsolok egy percre a lici­­tálásóba, csak hogy ne merüljek el túlságosan Mozartban és Ver­diben, ne éljem bele magam a szubtilis érzelmek és érzékek vilá­gába, maradjak a való világnál. Anya minden vasárnap meghall­gatja a közrádióban a reggeli sze­metet, nem tudom lebeszélni, kétségbeesve el is mondja, amit hall, például, hogy a volt minisz­terelnök „kitartás”-sal búcsúzik az adásban. Mi meg a tarfejű fiatal­embert szidjuk a kijelentéséért, mérlegeljük, igaza van-e neki, vagy az amerikai újságírónak, akit valami hasonlót állít, de őt nem lehet cenzúrázni. Anya mi­att, az ő vasárnap reggelei miatt nincs bocsánat a szennyemberek­nek, mondom majd öt hét múlva, egy vasárnap reggel A.-nak a te­metőben, apám sírjánál, alig talál­juk meg, már ott is sírok vannak, ahol azelőtt út volt, nemrég Anyával is kijöttünk, de a temető zárva volt, rosszul számolta ki az ünnepeket. A. mellettem áll majd öt hét múlva apám sírjánál a zu­hogó esőben, fogja a kezem, már együtt vannak ketten, mondja, bár Anya akkor még nem lesz el­temetve, csak később és máshol, A.-tól fogom megtanulni a belül viselt gyászt, magamba zárom a mozdulatát, ahogy Anya össze­­csuklott testét az ágyra segíti, a tekintetét a kórházban, amellyel követi a lassan széteső diagramo­kat, és hagyja, hogy kimenjek Selmeczi a zárósogát készíti elő, gyanítom már, hogy ez a mostani a sok részből álló sorozat utolsó adása, a nagy összefoglalás. Ver­di, a gyermeki aggastyán min­dent legyőző, csúfondáros és megbocsátó hattyúdala még sze­mélyesebbé teszi a mesélő hang­ját, a karizmatikus szakember be­lelkesül, meghatottá válik, a sze­me nevet és egy kicsit szomorú, mint aki maga is búcsúzik valami­től, talán csak a láthatóan nagy kedvvel csinált műsorsorozattól, talán attól a világtól, amely vala­ha értékelni tudta a művészetet. Befejezi a mesélést a vasúti kupé­ban, már karmesterként a kórus előtt áll, a kórus civilben van, a hangfelvétel helyszínén, fekete­fehér kép, szándékosan hétköz­napi, rólunk szól a mese, üzeni. És kezdődik a zárófúga, először csak egy hang, aztán mind töb­ben bekapcsolódnak, a hangzás egyre terebélyesedik, a hangok egymásba fonódnak, összekavaro­­dik minden nevetés, hiúság és csúfolódás, „egymást kacagjuk”, szárnyal az életbölcselet gunyo­­ros-érzelmes himnusza, az órára nézek, pontosan éjfél van szeptember tizedike, hatvanéves lettem. Megjelent a General Press Kiadó különleges könyvek sorozatának két legújabb kötete ■1,. flZoal INGKOR Az ősi Angkor A kambodzsai Angkor egykor élő város volt, templomokkal és palotákkal, csatornákkal és a települést körülvevő rizsföldekkel. A könyv a Mekong folyó ősi partvidékén kialakult kultúrát írja le.Φ A torinói lepel titka Miben rejlik a híres lepel titka? Izgalmas történelmi oknyomozás során a szerző a kereszténység gyökereihez vezeti vissza az olvasót. ■' ΪΜ- íMffm1 i JllCfí;/ V/ yw';: uBSc Wjifll á#-. Elérhetőség: 1138 Budapest, Népfürdő u. 15/d. 359-1241,359-6340, fax: 359-2026 Ára: 2500 Ft generalpress@generalpress.hu; www.generalpress.hu Ára: 2500 Ft

Next