Élet és Irodalom, 2004. janár-június (48. évfolyam, 1-26. szám)

2004-02-27 / 9. szám - Standeisky Éva: Antiszemitizmus az 1956-os forradalomban • Ez az írás a Bibó Műhelyben 2004. február 12-én megvitatott tanulmány rövidített változata. (14. oldal)

ben csak elvétve találunk zsidóelle­nes kitételeket, a fogalmazás aktusa egyben mentális kontrollt is jelent. Aki egy felvonuláson vagy népgyűlé­sen a tömeggel azonosul, átveszi az embermassza személytelen felelőt­lenségét, és olyat is megenged ma­gának, amit egyébként nem tenne meg. Testületi iratban rögzített kor­­mányellenesség antiszemita megjele­nési formájával Szajla Munkástaná­csának (forradalmi bizottságának) október 29-i, eredeti aláírásokkal hi­telesített követeléseiben találkozunk: „Új magyar, független, zsidómentes kormány alakuljon.”11 Józsa Forra­dalmi Bizottságának október 27-i 33 pontja egyikében a zsidóellenesség áttételes: „Józsa község dogozó népe kéri, hogy a megalakult új kormány­ban csak magyar nemzetiség legyen, ne legyen úgy, mint az elmúltban volt, hogy vezető pozíciót töl­töttek be, de állampolgársá­guk magyar nem volt.” *2 A forradalmi bizottságok igyekeztek visszaszorítani a spontán feltörő antiszemitiz­must. Olykor megoldhatatlan feladatnak tűnt, hogyan egyeztessék össze a nép bizal­mából megválasztott vezetők az antiszemita tömegindula­tok leszerelését a megtáma­dottak védelmével. Itt csak egy példára van terünk, és ez Hajdúnánás.13 1956 októbe­rében, amikor a csőcselékből valaki kiadta a jelszót a zsidó­verésre, a felgerjedt tömeg nem csupán a vélt szovjetbé­rencek keresésére indult, ha­nem megrohanta a „zsidóut­­cát” és súlyosan bántalmazta a vallási közösség vezetőit, majd a zsidók házait kereste föl. A zsidóüldözések - elszigetelteb­ben - másnap és harmadnap is folytatódtak. A nánási forra­dalmi bizottság a tömegindu­latok megfékezését vélte a leg­sürgősebbnek. Ennek érdeké­ben átszervezte, „megrendsza­­bályozta” a nemzetőrséggé át­keresztelt polgárőrséget. Erre azért volt szükség, mert közü­lük többen részt vettek a zsi­dóüldözésekben és a fosztoga­tásokban­­ ők kikerültek a tes­tületből. A polgárőrség más tagjai pedig — például az egyik szovjetbérencnek tartott, haj­dani zsidó munkaszolgálatos - a népharag célpontjai lettek. A forradalmi bizottság vezető­je, Szilágyi Gyula - 1954-től volt a település tanácselnöke, korábban asztalosként dolgo­zott - a nép megnyugtatása érdekében engedményeket tett a tömeghangulatnak, az­zal az érvvel szerelte le a lin­­cselőket, hogy a megtámadott zsidók közül néhányat lefoga­tott, mondván, hogy „bűnü­kért” majd bíróság előtt felelnek, majd a zsidókat a település elhagyá­sára szólította fel. A zsidók előtt azzal érvelt, hogy csak így tudja megóvni őket a népharagtól. A hajdúnánási forradalmi bizottság 1956-os magatartása a kunmadarasi nemzeti bizottság 1946-os magatartá­sára emlékeztet. A kunmadarasi, ha­lálos áldozatokat is követelő pogrom túlélőinek a helyi pártokból alakult néphatalmi szerv képviselői azt taná­csolták, hogy a tömegindulatok lesze­relése érdekében a zsidók hagyják el szülőhelyüket, s ezzel mintegy jóvá­hagyták azt az antiszemita vélekedést, hogy a pogromért közvetve - létük­kel - ők is felelősek. 1946-ban az ál­lamhatalomnak elsősorban azért nem volt érdeke az antiszemita tömeg­­megmozdulások reális értékelése, mert Rákosiék a kunmadarasi pog­rom adta lehetőségek kihasználásával legfőbb politikai ellenfelükre, a kis­gazdapártra kívántak csapást mérni, s nem a valódi bűnösöket (akik között szép számmal voltak kommunisták és parasztpártiak) akarták felelősségre vonni. 1957-ben pedig Kádárék azért ódzkodtak a hajdúnánási események reális értékelésétől, mert kínos lett volna bevallaniuk, hogy mégiscsak az „ellenforradalmi” helyi vezetőin, mindenekelőtt a „revizionista” kom­munistákon múlott, hogy az antisze­mita tömeghangulat - melynek ger­jesztői között még a kádárista igaz­ságszolgáltató szervek sem tudtak volna „osztályidegent” vagy „kulákot” kimutatni - Nánáson lecsillapodott. Zsidó félelmek A forradalom napjaiban a zsidók kö­zül sokan rettegtek, a nem zsidók közül számosan tartottak az antisze­mitizmus kiújulásától. A félelem rémhíreket szült, a szorongó felna­gyította, félreértelmezte a baljósnak ítélt jeleket. „A zsidók menekülése tart, s ma már 50, mások 80 család­ról tudnak, köztük Lányi Barna, a Nemzeti Bank volt igazgatója, mind­két zsidó sahter. A Pásti utca 2. szá­mú házból már 10 család ment el” - olvassuk egy 1956. december eleji naplófeljegyzésben.14 A forradalom után a szabolcsi zsi­dók zöme kivándorolt. A zsidók tö­meges emigrálása önmagában nem bizonyíték a forradalom idején erő­södő antiszemitizmus mellett, hiszen a korábbi években az állam nem en­gedélyezte kivándorlásukat, sokan régi terveiket válthatták valóra a ha­tárzár lazulásával és a kivándorlás megkönnyítésével. Nehéz azonban megállapítani, hogy a Magyarorszá­got 1956 október végétől elhagyó zsi­dó származásúak közül hányan vol­tak azok, akik már korábban is a tá­vozást fontolgatták, s hányan olya­nok, akik megrémültek az antiszemi­ta megnyilvánulásoktól, akik zsidóel­lenes felhangokat véltek felfedezni a kiszabadult hercegprímás nyilvános szózatában, akikben minden „felfor­dulás” zsigeri félelmeket keltett, hi­szen ők átélték 1944-et, voltak emlé­keik a „hivatalos” és a népi antisze­mitizmusról, s sokukat az 1945 utáni változások sem győztek meg arról, hogy a zsidók társadalmi megítélése javukra változott volna. A zsidók va­gyonát is államosították, sok zsidót is kitelepítettek. Az MSZMP és a zsidó­­ellenes atrocitások A kommunisták a háború utáni koa­líciós években nem mertek szembe­nézni az antiszemitizmussal, sőt rövid távú politikai érdekektől is vezettetve a pártban is megtűrték az alkalmaz­kodó, a hatalmi harcban őket segítő antiszemitákat, a „kisnyilasokat”. A kommunista hatalomátvétel után az antiszemitizmus befokozódott, hogy válságidőszakban felszínre törve to­vább mérgezze a közéletet. A kommunista párt elnéző volt a lojális nacionalizmussal. Vezetői azt remélték, hogy a nacionalizmusnak tett engedménnyel - ennek meg­nyilvánulási formája volt az antisze­mitizmus hallgatólagos eltűrése, il­letve a zsidóellenesség kibeszélhetet­­lensége - el tudja fogadtatni magát azokkal, akik idegenkednek tőle vagy ellenségesek vele szemben. Rákosi a szélsőségesen önkényes megoldásokat, a terrort részesítette előnyben: ő döntötte el, ki és mikor számít zsidónak­­ a „polgári reakció” elleni harcban, illetve a kapitalista vi­szonyok felszámolásakor nem tett különbséget a „kizsákmányolók” kö­zött, híveiről viszont maga döntötte el, hogy származásuk az adott pilla­natban számára hátrány. Ha politikai érdekei ,úgy kívánták meg, még leg­közelebbi munkatársát is képes volt ellenségévé - cionista összeesküvővé - minősíteni. A Sztálin halála utáni szovjetunióbeli olvadás átmenetileg szalonképessé tette Magyarországon a nemzeti kommunizmust, aminek következménye a párton belül zsidó­ellenesség felerősödése lehetett vol­na, ha az újra megerősödő rákosisták elleni közös fellépés nem prolongálta volna a problémát. A forradalom lerombolta a gáta­kat, elöntötte a közéletet a sokféle le­fojtott indulat: a demokratikus és az antidemokratikus irányultságúak egyaránt, így a konzervatívok, a szél­sőjobboldaliak és a kommunisták an­tiszemitizmusa is. Hatalomra kerülése után Kádár is a bevált módszerekhez tért vissza: leplezte, eltussolta az antiszemitiz­must, a nemzeti sérelmek orvoslásá­val pedig igyekezett maga mellé állí­tani a tömegeket. Jó érzékkel lovagol­ta meg a Rákosi- és Gerő-ellenes ér­zelmeket, amiből kettős haszna szár­mazott: egyrészt diszkreditálta poten­ciális vetélytársait, másrészt sokakban azt a reményt keltette, hogy kénysze­rű visszalépésekkel ugyan, de folytat­ni képes a Nagy Imre-féle nemzeti kommunista vonalat. Ebben - felte­hetően szándéka ellenére - Révai Jó­zsef is a kezére játszott, aki 1957 nya­rán sürgette a pártot, hogy lépjen fel az antiszemitizmus ellen. Kádárt és politikustársait Révai ideológusi aspi­rációi, a párttagok közötti tekintélye miatti félelem késztethette arra, hogy félreállítsák a hírhedt kommunista kultúrpolitikust, akit maga Kádár kért fel a hazatérésre (a forradalom alatt ő is Moszkvába menekült). 1957-ben az MSZMP viszonya az 1956. október 23-a utáni antiszemita megnyilvánulásokhoz ambivalens volt. Akadtak a pártvezetők között olyanok, akik a probléma nyílt feltá­rását kívánták - zömmel nem zsidó származásúak -, míg a többség ráér­zett arra, hogy a párt egyeduralmát veszélyeztetné a történtekkel való szembenézés, egyértelműen kiderül­ne, hogy egyedül a demokratikus társadalom képes felvetni és kibe­szélni a „zsidókérdést”, vagyis véle­ményszabadság és a politikai plura­lizmus nélkül az előítéletek csak rendőri úton, hatalmi eljárásokkal szoríthatók háttérbe. A forradalom napjaiban ugyanis számos példa volt arra, hogy bár 1956. október 23-a után felszínre tört az 1945 után mes­terségesen lefojtott antiszemi­tizmus, de egyben a tisztulási folyamat is megindult. A szabad nyilvánosságnak teret adó plurális demokrácia volt az, amitől a restaurálódni vágyó diktatórikus hatalom leginkább rettegett. A véle­ményszabadság együtt járt volna az addig mesterségesen elfojtott antiszemitizmus fel­éledésével, s ez is elriasztotta a kommunistákat a demokráci­ától. Az antiszemitizmus ellen az MSZMP vezetői az antisze­mitáknak tett engedménnyel védekeztek: vezetői kinevezé­sekkor ügyeltek arra - a zsidó származásúak különösen -, hogy a zsidó eredetűek száma viszonylag alacsony legyen. A vélt zsidóellenes közhangulat méltánylása érdekében még kommunista szakemberekről is képesek voltak lemondani. Logikailag tetszetős, de megtévesztő az a feltételezés, hogy a hatalomnak érdeke fű­ződött az „ellenforradalom” bestialitásának bemutatásá­hoz, vagyis ha több antiszemi­ta atrocitás lett volna a forra­dalom alatt, mint amennyi a propagandakiadványokban szerepel, azokat is felhánytor­­gatták volna. Valójában a ha­talom ellenérdekelt volt az antiszemitizmus feltárásában alapvetően azért, mert nem akarta felhívni a figyelmet ar­ra, hogy számos zsidóellenes atrocitás kommunistaellenes­nek is minősíthető. A hatalmi szándék ezért az esetek több­ségében nem terjedt túl a ha­gyományos antiszemitizmus jelzésén. Kádárék jobban fél­tek attól, hogy kontinuusnak tartott hatalmuk zsidó szár­mazású szereplőire közfigye­lem esik, mint attól, hogy a jobboldali, szélsőjobb meg­nyilvánulások eltussolásával a vetélytársuknak tekintett „reakció” cinkosaivá válnak. A kora Kádár-ko­ri propagandakiadványok manipu­lálnak kétesen tálalt adataikkal. Kí­nosan kerülik, hogy az antiszemitiz­mus, valamint az ávéhás- és a kom­­munistaellenesség esetleges össze­függésére fény derüljön. Kommu­nisták esetében elhallgatják a zsidó származást, vagy az arra utaló ténye­ket, valamint a megtámadott „beszé­des” foglalkozását, és az is előfordul, hogy nyelvi eszközökkel - a megfo­galmazás módjával - érik el a kívánt propagandahatást. A kiskunmajsai meglincselt zsidó származású be­gyűjtési felügyelőről csak az derül ki,­ hogy kommunista veterán és ta­nácsi dolgozó. A zsidóellenesség problémájával a pártvezetésnek az ENSZ elleni kam­pány szervezése során kellett szem­benéznie. El kellett dönteniük ugyanis, mire hivatkozzanak, amikor azt követelik, hogy az ENSZ vegye le napirendjéről a „magyar ügy”- a for­radalom és a megtorlás - tárgyalását. A Politikai Bizottság elé került előter­jesztés többek között azzal indokolta az „ellenforradalom” elleni fellépés szükségességét, hogy 1956 októbere után veszélyes méreteket öltött a tett­­legességben megnyilvánuló zsidóelle­nesség. Rá kell mutatni, olvasható a dokumentumban, „hogyan éledt fel ebben az időben az antiszemitizmus, milyen atrocitások voltak, pogromok készültek, melynek következtében több ezer zsidó hagyta el az országot. Hivatkozni lehet a zsidók nemzetközi szervezetének nemrég lezajlott kon­ferenciáján elhangzott adatokra.”15 Marosán György egyértelműen tá­mogatta, Nemes Dezső inkább elle­nezte az antiszemitizmus felemlege­tését, a többség ez utóbbi véleményét fogadta el. Marosán tudni vélte, hogy a forradalom alatt „felülről” le­intették az antiszemitizmust arra hi­vatkozva, hogy a Nyugat nem támo­gat olyan országot, ahol üldözik a zsi­dókat - Marosán pogromokról be­szélt -, az ország elesne a segélyektől, amelyekre pedig égetően szüksége lenne. „Hogy Magyarországon volt-e ellenforradalom, volt-e fasiszta ve­szély kérdezzék meg azt a 25 ezer zsi­dót, aki kimenekült innen. Ezek pontosan tudták, mi következik. Mi­ért hallgatunk erről?” - fakadt ki Marosán. A kommunistává lett egy­kori szociáldemokrata nem akart tu­domást venni arról, hogy 1956. októ­ber 23-a után nem a kormányzat - amely valójában gyenge volt, és ön­maga elfogadtatása kötötte le energi­áját - „fújta le” a „pogromokat”, ha­nem a helyi forradalmi bizottságok számolták fel az antiszemita megnyil­vánulásokat. Nemes Dezső ráérzett arra, hogy a Nagy Imre-kormányra vonatkozó bármilyen pozitív utalás is a restaurálódó hatalmat gyengítené. A döntéshozatalkor újra működésbe lépett az 1945-ös kommunista ref­lex: ha elhallgatják a zsidóellenessé­­get, a kommunisták iránt bizalmat­lan nemzet inkább elfogadja ural­mukat. A zsidó származású kommu­nistákat a zsidótörvények, a munka­­szolgálat, a holokauszt, a nyilas éra önkéntelenül is túl óvatossá, ne­megyszer megalkuvóvá tették, ami­kor a hatalom megszerzésekor, illet­ve megtartásakor szembekerültek az antiszemitizmussal. (Ez az írás a Bibó Műhelyben 2004. február 12-én megvitatott tanulmány rövidített változata. Varga László kap­csolódó opponensi véleményét a követke­ző oldalon közöljük.) " Kovács a Fehér könyvek IV. kötetét említi, amely 15 zsidóellenes megnyilvánulásról tud, majd saját kuta­tásaira hivatkozva hozzáteszi: „Azóta néhány más esetről is napvilágot láttak dokumentumok. Összes­ségében véve a dokumentált esetek száma kb. 20-22 lehet”. Kovács András: Magyar zsidó politika a hábo­rú végétől a kommunista rendszer bukásáig. Múlt és Jövő, 2003. 3. sz. 32. o. 2 Cseh Géza: Szolnok megye. In A vidék forradalma, 1956. I. Szerk. Szakolczai Attila-Á. Varga László. 1956-os Intézet-Budapest Főváros Levéltára, Buda­pest, 2003. 362. o. 3 A szarvasi eseményekre lásd Standeisky Éva: Libikó­ka. Egy 1956-os forradalmi bizottsági elnök ellent­mondásos élete. In Évkönyv 2003, XI. Magyarország a jelenkorban. Szerk. Rainer M. János és Standeisky Éva, Budapest, 2003, 1956-os Intézet, 181-196. o. 4 Dikán Nóra 1993 és 1997 között Nyíregyházán, a Jósa András Múzeum kiadásában 11 kötetből álló so­rozatban tette közzé a forradalom és a megtorlás Szabolcs-Szatmár megyei dokumentumait, írásunk­ban az e megyéhez kapcsolódó idézetek innen valók. 3 Politikatörténeti Intézet Levéltára, 290. fond, 8. őrzési egység. 6 PIL 290. f. 61. ő. e. ''Somlai Katalin: Békés megye. In A vidék forradal­ma. Lm. 101. o. , Dinnyés Illés-interjú. Készítette Standeisky Éva 2000-ben. 1956-os Intézet Oral History Archívu­ma. 729. sz. 9 Sombor Judit cikke nyomán idézi Gyurkó László: A bakancsos forradalom. Kossuth Kiadó, Budapest, 2001. 271.0. 10 Rendőrségi napi jelentések. Összeállította Kajári Er­zsébet. 2. köt. Budapest, Belügyminiszté­­rium­ 1956-os Intézet, 1997. 50. o.­­ 1956 plakátjai és röplapjai. Szerk. Izsák Lajos és má­sok. Budapest, Zrínyi, 1991. 429. o. 12 1956 dokumentumai Hajdú-Biharban. Szerk. Filep Ti­ bor és Valuch Tibor. Debrecen, 1993. 75. o. 13 Lásd bővebben Völgyesi Zoltán: Kisvárosi történet. Az 1956-os forradalom és a zsidóellenes megmozdulások Hajdúnánáson. Budapest, Osiris Kiadó, 2001. 14 Balogh István: Debrecen a forradalom után. Kiadó nélkül, Debrecen, 1994. 82. o. 13 Magyar Országos Levéltár 288. f. 5. cs. 37. é. e. Fehér László munkája I 2004. FEBRUÁR 27. s meghívó A Typotex Kiadó szeretettel meghívja Önt a Harmadik Kultúra Szalonra és könyvbemutatóra, melynek témája TERMÉSZET ÉS GAZDASÁG Nyitott Műhely, Budapest, XII. Ráth György u. 4. március 4. csütörtök, 18 óra ÉLET ÉS­# 15 IRODALOM.

Next