Élet és Irodalom, 2004. janár-június (48. évfolyam, 1-26. szám)
2004-02-27 / 9. szám - Standeisky Éva: Antiszemitizmus az 1956-os forradalomban • Ez az írás a Bibó Műhelyben 2004. február 12-én megvitatott tanulmány rövidített változata. (14. oldal)
ben csak elvétve találunk zsidóellenes kitételeket, a fogalmazás aktusa egyben mentális kontrollt is jelent. Aki egy felvonuláson vagy népgyűlésen a tömeggel azonosul, átveszi az embermassza személytelen felelőtlenségét, és olyat is megenged magának, amit egyébként nem tenne meg. Testületi iratban rögzített kormányellenesség antiszemita megjelenési formájával Szajla Munkástanácsának (forradalmi bizottságának) október 29-i, eredeti aláírásokkal hitelesített követeléseiben találkozunk: „Új magyar, független, zsidómentes kormány alakuljon.”11 Józsa Forradalmi Bizottságának október 27-i 33 pontja egyikében a zsidóellenesség áttételes: „Józsa község dogozó népe kéri, hogy a megalakult új kormányban csak magyar nemzetiség legyen, ne legyen úgy, mint az elmúltban volt, hogy vezető pozíciót töltöttek be, de állampolgárságuk magyar nem volt.” *2 A forradalmi bizottságok igyekeztek visszaszorítani a spontán feltörő antiszemitizmust. Olykor megoldhatatlan feladatnak tűnt, hogyan egyeztessék össze a nép bizalmából megválasztott vezetők az antiszemita tömegindulatok leszerelését a megtámadottak védelmével. Itt csak egy példára van terünk, és ez Hajdúnánás.13 1956 októberében, amikor a csőcselékből valaki kiadta a jelszót a zsidóverésre, a felgerjedt tömeg nem csupán a vélt szovjetbérencek keresésére indult, hanem megrohanta a „zsidóutcát” és súlyosan bántalmazta a vallási közösség vezetőit, majd a zsidók házait kereste föl. A zsidóüldözések - elszigeteltebben - másnap és harmadnap is folytatódtak. A nánási forradalmi bizottság a tömegindulatok megfékezését vélte a legsürgősebbnek. Ennek érdekében átszervezte, „megrendszabályozta” a nemzetőrséggé átkeresztelt polgárőrséget. Erre azért volt szükség, mert közülük többen részt vettek a zsidóüldözésekben és a fosztogatásokban ők kikerültek a testületből. A polgárőrség más tagjai pedig — például az egyik szovjetbérencnek tartott, hajdani zsidó munkaszolgálatos - a népharag célpontjai lettek. A forradalmi bizottság vezetője, Szilágyi Gyula - 1954-től volt a település tanácselnöke, korábban asztalosként dolgozott - a nép megnyugtatása érdekében engedményeket tett a tömeghangulatnak, azzal az érvvel szerelte le a lincselőket, hogy a megtámadott zsidók közül néhányat lefogatott, mondván, hogy „bűnükért” majd bíróság előtt felelnek, majd a zsidókat a település elhagyására szólította fel. A zsidók előtt azzal érvelt, hogy csak így tudja megóvni őket a népharagtól. A hajdúnánási forradalmi bizottság 1956-os magatartása a kunmadarasi nemzeti bizottság 1946-os magatartására emlékeztet. A kunmadarasi, halálos áldozatokat is követelő pogrom túlélőinek a helyi pártokból alakult néphatalmi szerv képviselői azt tanácsolták, hogy a tömegindulatok leszerelése érdekében a zsidók hagyják el szülőhelyüket, s ezzel mintegy jóváhagyták azt az antiszemita vélekedést, hogy a pogromért közvetve - létükkel - ők is felelősek. 1946-ban az államhatalomnak elsősorban azért nem volt érdeke az antiszemita tömegmegmozdulások reális értékelése, mert Rákosiék a kunmadarasi pogrom adta lehetőségek kihasználásával legfőbb politikai ellenfelükre, a kisgazdapártra kívántak csapást mérni, s nem a valódi bűnösöket (akik között szép számmal voltak kommunisták és parasztpártiak) akarták felelősségre vonni. 1957-ben pedig Kádárék azért ódzkodtak a hajdúnánási események reális értékelésétől, mert kínos lett volna bevallaniuk, hogy mégiscsak az „ellenforradalmi” helyi vezetőin, mindenekelőtt a „revizionista” kommunistákon múlott, hogy az antiszemita tömeghangulat - melynek gerjesztői között még a kádárista igazságszolgáltató szervek sem tudtak volna „osztályidegent” vagy „kulákot” kimutatni - Nánáson lecsillapodott. Zsidó félelmek A forradalom napjaiban a zsidók közül sokan rettegtek, a nem zsidók közül számosan tartottak az antiszemitizmus kiújulásától. A félelem rémhíreket szült, a szorongó felnagyította, félreértelmezte a baljósnak ítélt jeleket. „A zsidók menekülése tart, s ma már 50, mások 80 családról tudnak, köztük Lányi Barna, a Nemzeti Bank volt igazgatója, mindkét zsidó sahter. A Pásti utca 2. számú házból már 10 család ment el” - olvassuk egy 1956. december eleji naplófeljegyzésben.14 A forradalom után a szabolcsi zsidók zöme kivándorolt. A zsidók tömeges emigrálása önmagában nem bizonyíték a forradalom idején erősödő antiszemitizmus mellett, hiszen a korábbi években az állam nem engedélyezte kivándorlásukat, sokan régi terveiket válthatták valóra a határzár lazulásával és a kivándorlás megkönnyítésével. Nehéz azonban megállapítani, hogy a Magyarországot 1956 október végétől elhagyó zsidó származásúak közül hányan voltak azok, akik már korábban is a távozást fontolgatták, s hányan olyanok, akik megrémültek az antiszemita megnyilvánulásoktól, akik zsidóellenes felhangokat véltek felfedezni a kiszabadult hercegprímás nyilvános szózatában, akikben minden „felfordulás” zsigeri félelmeket keltett, hiszen ők átélték 1944-et, voltak emlékeik a „hivatalos” és a népi antiszemitizmusról, s sokukat az 1945 utáni változások sem győztek meg arról, hogy a zsidók társadalmi megítélése javukra változott volna. A zsidók vagyonát is államosították, sok zsidót is kitelepítettek. Az MSZMP és a zsidóellenes atrocitások A kommunisták a háború utáni koalíciós években nem mertek szembenézni az antiszemitizmussal, sőt rövid távú politikai érdekektől is vezettetve a pártban is megtűrték az alkalmazkodó, a hatalmi harcban őket segítő antiszemitákat, a „kisnyilasokat”. A kommunista hatalomátvétel után az antiszemitizmus befokozódott, hogy válságidőszakban felszínre törve tovább mérgezze a közéletet. A kommunista párt elnéző volt a lojális nacionalizmussal. Vezetői azt remélték, hogy a nacionalizmusnak tett engedménnyel - ennek megnyilvánulási formája volt az antiszemitizmus hallgatólagos eltűrése, illetve a zsidóellenesség kibeszélhetetlensége - el tudja fogadtatni magát azokkal, akik idegenkednek tőle vagy ellenségesek vele szemben. Rákosi a szélsőségesen önkényes megoldásokat, a terrort részesítette előnyben: ő döntötte el, ki és mikor számít zsidónak a „polgári reakció” elleni harcban, illetve a kapitalista viszonyok felszámolásakor nem tett különbséget a „kizsákmányolók” között, híveiről viszont maga döntötte el, hogy származásuk az adott pillanatban számára hátrány. Ha politikai érdekei ,úgy kívánták meg, még legközelebbi munkatársát is képes volt ellenségévé - cionista összeesküvővé - minősíteni. A Sztálin halála utáni szovjetunióbeli olvadás átmenetileg szalonképessé tette Magyarországon a nemzeti kommunizmust, aminek következménye a párton belül zsidóellenesség felerősödése lehetett volna, ha az újra megerősödő rákosisták elleni közös fellépés nem prolongálta volna a problémát. A forradalom lerombolta a gátakat, elöntötte a közéletet a sokféle lefojtott indulat: a demokratikus és az antidemokratikus irányultságúak egyaránt, így a konzervatívok, a szélsőjobboldaliak és a kommunisták antiszemitizmusa is. Hatalomra kerülése után Kádár is a bevált módszerekhez tért vissza: leplezte, eltussolta az antiszemitizmust, a nemzeti sérelmek orvoslásával pedig igyekezett maga mellé állítani a tömegeket. Jó érzékkel lovagolta meg a Rákosi- és Gerő-ellenes érzelmeket, amiből kettős haszna származott: egyrészt diszkreditálta potenciális vetélytársait, másrészt sokakban azt a reményt keltette, hogy kényszerű visszalépésekkel ugyan, de folytatni képes a Nagy Imre-féle nemzeti kommunista vonalat. Ebben - feltehetően szándéka ellenére - Révai József is a kezére játszott, aki 1957 nyarán sürgette a pártot, hogy lépjen fel az antiszemitizmus ellen. Kádárt és politikustársait Révai ideológusi aspirációi, a párttagok közötti tekintélye miatti félelem késztethette arra, hogy félreállítsák a hírhedt kommunista kultúrpolitikust, akit maga Kádár kért fel a hazatérésre (a forradalom alatt ő is Moszkvába menekült). 1957-ben az MSZMP viszonya az 1956. október 23-a utáni antiszemita megnyilvánulásokhoz ambivalens volt. Akadtak a pártvezetők között olyanok, akik a probléma nyílt feltárását kívánták - zömmel nem zsidó származásúak -, míg a többség ráérzett arra, hogy a párt egyeduralmát veszélyeztetné a történtekkel való szembenézés, egyértelműen kiderülne, hogy egyedül a demokratikus társadalom képes felvetni és kibeszélni a „zsidókérdést”, vagyis véleményszabadság és a politikai pluralizmus nélkül az előítéletek csak rendőri úton, hatalmi eljárásokkal szoríthatók háttérbe. A forradalom napjaiban ugyanis számos példa volt arra, hogy bár 1956. október 23-a után felszínre tört az 1945 után mesterségesen lefojtott antiszemitizmus, de egyben a tisztulási folyamat is megindult. A szabad nyilvánosságnak teret adó plurális demokrácia volt az, amitől a restaurálódni vágyó diktatórikus hatalom leginkább rettegett. A véleményszabadság együtt járt volna az addig mesterségesen elfojtott antiszemitizmus feléledésével, s ez is elriasztotta a kommunistákat a demokráciától. Az antiszemitizmus ellen az MSZMP vezetői az antiszemitáknak tett engedménnyel védekeztek: vezetői kinevezésekkor ügyeltek arra - a zsidó származásúak különösen -, hogy a zsidó eredetűek száma viszonylag alacsony legyen. A vélt zsidóellenes közhangulat méltánylása érdekében még kommunista szakemberekről is képesek voltak lemondani. Logikailag tetszetős, de megtévesztő az a feltételezés, hogy a hatalomnak érdeke fűződött az „ellenforradalom” bestialitásának bemutatásához, vagyis ha több antiszemita atrocitás lett volna a forradalom alatt, mint amennyi a propagandakiadványokban szerepel, azokat is felhánytorgatták volna. Valójában a hatalom ellenérdekelt volt az antiszemitizmus feltárásában alapvetően azért, mert nem akarta felhívni a figyelmet arra, hogy számos zsidóellenes atrocitás kommunistaellenesnek is minősíthető. A hatalmi szándék ezért az esetek többségében nem terjedt túl a hagyományos antiszemitizmus jelzésén. Kádárék jobban féltek attól, hogy kontinuusnak tartott hatalmuk zsidó származású szereplőire közfigyelem esik, mint attól, hogy a jobboldali, szélsőjobb megnyilvánulások eltussolásával a vetélytársuknak tekintett „reakció” cinkosaivá válnak. A kora Kádár-kori propagandakiadványok manipulálnak kétesen tálalt adataikkal. Kínosan kerülik, hogy az antiszemitizmus, valamint az ávéhás- és a kommunistaellenesség esetleges összefüggésére fény derüljön. Kommunisták esetében elhallgatják a zsidó származást, vagy az arra utaló tényeket, valamint a megtámadott „beszédes” foglalkozását, és az is előfordul, hogy nyelvi eszközökkel - a megfogalmazás módjával - érik el a kívánt propagandahatást. A kiskunmajsai meglincselt zsidó származású begyűjtési felügyelőről csak az derül ki, hogy kommunista veterán és tanácsi dolgozó. A zsidóellenesség problémájával a pártvezetésnek az ENSZ elleni kampány szervezése során kellett szembenéznie. El kellett dönteniük ugyanis, mire hivatkozzanak, amikor azt követelik, hogy az ENSZ vegye le napirendjéről a „magyar ügy”- a forradalom és a megtorlás - tárgyalását. A Politikai Bizottság elé került előterjesztés többek között azzal indokolta az „ellenforradalom” elleni fellépés szükségességét, hogy 1956 októbere után veszélyes méreteket öltött a tettlegességben megnyilvánuló zsidóellenesség. Rá kell mutatni, olvasható a dokumentumban, „hogyan éledt fel ebben az időben az antiszemitizmus, milyen atrocitások voltak, pogromok készültek, melynek következtében több ezer zsidó hagyta el az országot. Hivatkozni lehet a zsidók nemzetközi szervezetének nemrég lezajlott konferenciáján elhangzott adatokra.”15 Marosán György egyértelműen támogatta, Nemes Dezső inkább ellenezte az antiszemitizmus felemlegetését, a többség ez utóbbi véleményét fogadta el. Marosán tudni vélte, hogy a forradalom alatt „felülről” leintették az antiszemitizmust arra hivatkozva, hogy a Nyugat nem támogat olyan országot, ahol üldözik a zsidókat - Marosán pogromokról beszélt -, az ország elesne a segélyektől, amelyekre pedig égetően szüksége lenne. „Hogy Magyarországon volt-e ellenforradalom, volt-e fasiszta veszély kérdezzék meg azt a 25 ezer zsidót, aki kimenekült innen. Ezek pontosan tudták, mi következik. Miért hallgatunk erről?” - fakadt ki Marosán. A kommunistává lett egykori szociáldemokrata nem akart tudomást venni arról, hogy 1956. október 23-a után nem a kormányzat - amely valójában gyenge volt, és önmaga elfogadtatása kötötte le energiáját - „fújta le” a „pogromokat”, hanem a helyi forradalmi bizottságok számolták fel az antiszemita megnyilvánulásokat. Nemes Dezső ráérzett arra, hogy a Nagy Imre-kormányra vonatkozó bármilyen pozitív utalás is a restaurálódó hatalmat gyengítené. A döntéshozatalkor újra működésbe lépett az 1945-ös kommunista reflex: ha elhallgatják a zsidóellenességet, a kommunisták iránt bizalmatlan nemzet inkább elfogadja uralmukat. A zsidó származású kommunistákat a zsidótörvények, a munkaszolgálat, a holokauszt, a nyilas éra önkéntelenül is túl óvatossá, nemegyszer megalkuvóvá tették, amikor a hatalom megszerzésekor, illetve megtartásakor szembekerültek az antiszemitizmussal. (Ez az írás a Bibó Műhelyben 2004. február 12-én megvitatott tanulmány rövidített változata. Varga László kapcsolódó opponensi véleményét a következő oldalon közöljük.) " Kovács a Fehér könyvek IV. kötetét említi, amely 15 zsidóellenes megnyilvánulásról tud, majd saját kutatásaira hivatkozva hozzáteszi: „Azóta néhány más esetről is napvilágot láttak dokumentumok. Összességében véve a dokumentált esetek száma kb. 20-22 lehet”. Kovács András: Magyar zsidó politika a háború végétől a kommunista rendszer bukásáig. Múlt és Jövő, 2003. 3. sz. 32. o. 2 Cseh Géza: Szolnok megye. In A vidék forradalma, 1956. I. Szerk. Szakolczai Attila-Á. Varga László. 1956-os Intézet-Budapest Főváros Levéltára, Budapest, 2003. 362. o. 3 A szarvasi eseményekre lásd Standeisky Éva: Libikóka. Egy 1956-os forradalmi bizottsági elnök ellentmondásos élete. In Évkönyv 2003, XI. Magyarország a jelenkorban. Szerk. Rainer M. János és Standeisky Éva, Budapest, 2003, 1956-os Intézet, 181-196. o. 4 Dikán Nóra 1993 és 1997 között Nyíregyházán, a Jósa András Múzeum kiadásában 11 kötetből álló sorozatban tette közzé a forradalom és a megtorlás Szabolcs-Szatmár megyei dokumentumait, írásunkban az e megyéhez kapcsolódó idézetek innen valók. 3 Politikatörténeti Intézet Levéltára, 290. fond, 8. őrzési egység. 6 PIL 290. f. 61. ő. e. ''Somlai Katalin: Békés megye. In A vidék forradalma. Lm. 101. o. , Dinnyés Illés-interjú. Készítette Standeisky Éva 2000-ben. 1956-os Intézet Oral History Archívuma. 729. sz. 9 Sombor Judit cikke nyomán idézi Gyurkó László: A bakancsos forradalom. Kossuth Kiadó, Budapest, 2001. 271.0. 10 Rendőrségi napi jelentések. Összeállította Kajári Erzsébet. 2. köt. Budapest, Belügyminisztérium 1956-os Intézet, 1997. 50. o. 1956 plakátjai és röplapjai. Szerk. Izsák Lajos és mások. Budapest, Zrínyi, 1991. 429. o. 12 1956 dokumentumai Hajdú-Biharban. Szerk. Filep Ti bor és Valuch Tibor. Debrecen, 1993. 75. o. 13 Lásd bővebben Völgyesi Zoltán: Kisvárosi történet. Az 1956-os forradalom és a zsidóellenes megmozdulások Hajdúnánáson. Budapest, Osiris Kiadó, 2001. 14 Balogh István: Debrecen a forradalom után. Kiadó nélkül, Debrecen, 1994. 82. o. 13 Magyar Országos Levéltár 288. f. 5. cs. 37. é. e. Fehér László munkája I 2004. FEBRUÁR 27. s meghívó A Typotex Kiadó szeretettel meghívja Önt a Harmadik Kultúra Szalonra és könyvbemutatóra, melynek témája TERMÉSZET ÉS GAZDASÁG Nyitott Műhely, Budapest, XII. Ráth György u. 4. március 4. csütörtök, 18 óra ÉLET ÉS# 15 IRODALOM.