Élet és Irodalom, 2005. július-december (49. évfolyam, 26-52. szám)
2005-10-28 / 43. szám - Tóth Ágnes Veronika: Amazon, kőből • tánckritika • Jorma Uotinen: Alice B. Ladányi Andrea; Ladányi Andrea: Henriette a vonaton. La dance company, MU Színház (27. oldal) - Nagy Gabriella: Fürödjünk okosan! • tárlat | Megnyitó • Fürdő. Művészetek Háza, Szombathely, Pincegaléria (27. oldal) - Koltai Tamás: Önmaguk • színikritika • Ibsen: Peer Gynt. A Krétakör és a Thália közös produkciója. (27. oldal)
TÓTH ÁGNES VERONIKA: Tánc Amazon, kőből Acélosan törékeny, gyerektestű démon. Kora nincs, csak a tekintete nem fiatal. Naiv és kiégett, egyszer olyan, mint egy eltévedt angyal, másszor, mint szenvedély rángatta húscsomó. Kísérteivé válik egyetlen tűsarkútól, bármikor kész a szerelemre és halálra egyaránt. Vérbeli tragikus hősnő, életveszélyes mutatványokkal. Valaki, aki miatt a dupla vagy semmi gyerekes, megalkuvásmentes dacossága hirtelen értelmet kap, és egyedül lehetséges életstratégiaként áll elő. Ladányi Andrea új szólóját, az Alice B. című darabot Jorma Uotinen koreografálta, aki már számos alkalommal bizonyítékát adta annak, hogy képes ráérezni Ladányi Andrea táncosnői formátumára és végletességére egyaránt. Ez az összhang egyértelmű a másfél évtizeddel ezelőtti, közös, finnországi munkákból. Ladányi 1989-től 1991-ig a Helsinki Városi Színház és a Helsinki Nemzeti Opera vendégszólistája volt, erről az időszakról készült egy szuggesztív hangulatú, számos előadásrészlettel gazdagított film is. Az utóbbi években Jorma Uotinen megkomponálta Ladányi számára a Memory of... című szólót, a La dance companynak pedig az Álom című darabot, melyekből szintén érezhető volt a kettejük közötti kivételes harmónia. Az új, közös munkát, az Alice B.-t nézve ismerősen neurotikus világba csöppenünk, számos rokon elem visszaköszön a finn koreográfus más (Díva, B12) szólóiból: a külvilág felé mutatott és a belső én kontrasztja, mely a rajtakapottság zavarba ejtő érzetét kelti, vagy az egyénen belüli különböző identitások összekeveredése, mely széteséssel fenyeget. Szintén fontos összetevő az erős teatralitás, mely annak ellenére meghatározó, hogy csupán egy-két szimbolikusan használt látványos eszköz segíti: jelen esetben egy ház nélküli ciklámen ruha, egy tűsarkú, egy pisztoly. Érdekes ellentétben állnak ezek az eszközök a Memory of... kellékeivel, ott egy szürke férfizakó, itt kihívó, erotikus ruhadarabok szolgálnak páncélként. Ami nagyon érdekes, hogy Ladányi ebben a szólóban fegyverként tudja használni mindazt, ami alapesetben lemeztelenít, megaláz egy nőt, a prostituáltszerepet, a háttérben futó pornófilmet, a kukkolóknak kijáró pózokat. Szinte feleslegesnek is hat az előadásban felbukkanó pisztoly, melyet a táncosnő az öléhez szorít, hiszen nélküle is nyilvánvaló, hogy a figura, akit Ladányi megjelenít, életveszélyes. Az a folyamatos vibrálás, ami Ladányi Andreából árad, nem tanulható, egyszerűen a koncentráció, a testi-lelki feszültség olyan erejét árasztja magából, hogy nem lehet másra figyelni, csak őrá. Ladányi szólista mindig, minden helyzetben. Szólista, függetlenül attól, hogy éppen hányan vannak körülötte, hiszen magától értetődően lemossa többieket a színpadról, mint például a szólója után következő, Henriette a vonaton című előadásban, melynek ő a koreográfusa is. A Kleist ihlette darabban hiába a közös szerelmi öngyilkosság a téma, a szereplők előadásában szinte semmiféle súlya nincs, csupán egy izgága szavalókórus képe marad meg. Az egyetlen, ami valóban itt, az a pár perc, amikor Ladányi - aki a darab szinte teljes egészében némán és mozdulatlanul, háttal állt a közönségnek - levetkőzik, megszabadul hosszú parókájától, és kopaszon, egy rátapadó, csontvázszerűen dekorált mezben végiggörgeti magát a földön, beleveszve egy vérfolyamot idéző lepelbe. A Henriette a vonaton erőtlen, hígított, didaktikus, torzított mása mindannak a fájdalomnak, ami végül ebben a néhány mozdulatban tökéletesen megmutatkozik. Kicsit sajnálom ezt a felemás estét, hiszen azt, hogy van egy zseniális táncosnőnk, már eddig is tudtam. Mégis, ha meggondolom, hogy hány színházi estém fullad dühítő unalomba, nagyon hálásnak kell lennem, hogy néha menetrendszerűen felráz valaki. (Jorma Uotinen: Alice B. - Ladányi Andrea; Ladányi Andrea: Henriette a vonaton - La dance company, MU Színház) NAGY GABRIELLA: Megnyitó Fürödjünk okosan! Fürödjünk okosan! — ez Rudi úr jelmondata. Merthogy - magyarázta szabadnapjain a Hallé nevű kifőzdében - van-e még egy olyan dolog az életben, amely - mint medence szűrője a tanyát - ilyen csodálatos módon magában rejtené az ember évmilliók alatt felhalmozott bölcsességét, miközben egy tisztább élet reménységét táplálja bennünk. Van-e még egy ilyen, egy ilyen mély... dolog? - kérdezte könnyeivel küszködve, és alaposan a pohár fenekére nézett. Gondoljunk csak bele, vízből lettünk, vízzé leszünk. Az anyád hasában az még csak a trenír. Ott azért kevéssé szoktunk pillangózni, vagy ritkán. Ha nagy a has. Amire azt mondják, hogy béka nőtt belé. Hány ilyet láttam már, kérem! A hasat nem lehet megkerülni. De én az ilyennek nem mondok semmit, sőt, oda se nézek. Bejönnek az uszodába saját felelősségre, és fuldokolnak. Mire föl? Ilyen hassal tessék elmenni lavinának, vagy méltósággal elsüllyedni, mint a Titanic. Kalimpálni, felkavarni a feszített víztükröt, hogy fegyelmit kapjon az úszómester... A hátán tán csak nincs szeme... Mindig mondtam: okosan! Az ember felméri a fejsúlyt és térfogatot, villámgyors számításokat végez, és bemegy lábat áztatni, ahhoz nem kell tengerészkiképzés. A testen dől el minden, az determinálja a sorsot. És a testtudat. Mert ugye tudni kell, mi a víz: a víz, kérem, mi vagyunk! Ez evolúciós kérdés. Mert ugye a víz az úr! A szemedben is víz van, hiába sírsz, mint az esőerdő, vagy itatod az egereket, nem ettől fognak megoldódni a globális problémák. A könny pedig állandó. Sós, mint a vér, a test tengere... És magyar. Nekünk is van tengerünk, csak belül. A verejték, a hányás, a salak is vizes elegyek... Meg kell tőlük szabadulni. Csak ne a medencében, az isten áldjon meg! A régi orvosok megmondták, a humoron múlik minden: a világbéke, a gazdasági helyzet és a terrorizmus elleni küzdelem, attól függ a vérmérséklet, kiben mennyi a nedű. Ezért van, hogy a részeg ember jobban viccel, egy bizonyos mennyiségű folyadék bevitele után ugyanis a szervezet rafinált módokon megszabadul a feleslegtől (kocsma és asszony átrendezése, szerelmi affér, tréfálkozás). De nem csapkodni, rásimulni, belemerülni, szeretni kell a vizet, mint a nőt. Sőt jobban, mert míg a víznek csak árja van, az asszonynak ára, családi strandolást például ritkán tervezzünk, mert a férfiember legkönnyebben itt bukik le. Asszonyember nem bírja a vizet, csak ha az a mosógépben van, vagy a kádban, és elég ránctalanító adalékot tartalmaz. Bennük eleve kevés víz van, annyit szárogatják magukat a nyugágyon. De legalább meg lehet velük értetni, amikor épp kiverik a poharat az uruk kezéből, hogy az ital pont olyan, mint a napfürdő, beviszi a hiányzó vitaminokat. Milyen okos a nyelv, kérem - dönti magába az újabb és újabb fröccsöket Rudi úr. Habár felül a gálya - mondja -, egy rendes házban a tömbházmester az úr. A leveket nyelvileg is érzékelni kell, mert a nyelv az tudja jól, miben lefetyel. Míg például azt mondják az emberre, folyik belőle a szó, urambocsá’ fossa, meg sok beszédnek kevés az alja, addig nálunk ez egy problémaforrás, mert bár minél több a vendég, annál inkább dől a lé, ám annál nagyobb a dugulás. Néha cigányútra megy, ha a gőzbe kukkol az ember, ahogy azokból a drága testekből kipárolog a gonosz. Oda be se megyek, csak lesek, kell énnekem, ami kijön, lenyelni a békát? Ott aztán nem locsognak, puhulnak némán, mint a csibecomb. Szerintem bűnbánatból. Pap például egy se jár. Legalábbis nem olyan ruhában. Pedig van ott mit kiönteni, egyik kiönti a lelkét, a másik meg a gyereket a fürdővízzel. Csoda, hogy felönt az ember a garatra? - panaszkodik Rudi úr. - Nem lehet ezt bírni. Én nem húzom rá senkire a vizes lepedőt, pedig tudnék mit mondani. De beköpni? Egy uszodában? Az nem úri tempó. Az meg nálunk alapszabály. Tempó nélkül tilos. Ja, de jár ám oda egy öreg is, a bajnok, lehagyta állítólag a Marc Spitzet 50-en. Fél lábbal már a halálban, de a másik fél lába a medencébe lóg. Kortyol néha egy kis klórt, a tisztaság a hosszú élet titka, és beöntés se kell. Úgy isszák a szavát a sakkosok, mint whiskys rabló a Chivas regalt. Nem állítom én, hogy hazudik, mint a vízfolyás. Inkább, mint egy vízesés, a Niagara, zubog, csak zubog... így élünk, kérem - mondja Rudi úr, és könnyek szöknek a szemébe. - Mint hal a vízben, de nem ám, mint a partra vetett hal, csak néha érzi az ember úgy, akkor meg kiakasztja a nyelőcsövét, vagy magát. Egyszer mi is meghalunk, az úszómester is csak egy kishajó az élet tengerén. Főleg, ha befürdik. Ha nem elég éber, és összekeveri a sípoló strandlabdát a fuldoklóval. Akkor vége van, jön a hideg zuhany, többé már nem fürdünk csillogó tekintetekben, nem lubickolunk a boldogságban, nem mártózunk meg a szerelemben. És szép ez így, nem kell szentségeim, mert még leszedik rólunk a keresztvizet. Akkor meg nincs megállás, lehet a Dunának menni, vagy vérfürdőt rendezni odahaza. Fürödjünk okosan! - néz a poharába Rudi úr. Feltápászkodik, megigazítja fehér ingpulóverének nyakát, meghúzkodja nadrágja szélét, a haját hátrasimítja, indul a fürdő felé. - Okosan! Ez, kérem, egy társasjáték. (Fürdő, Művészetek Háza, Szombathely, Pincegaléria. A kiállítás megtekinthető november 3-ig.) 2005. OKTÓBER 28. Ecseri tekercsek Amatőrfilm az 1956-os forradalom napjaiból november 3. 21.05, m1 riporter: Baló György fényképezte: Csukás Sándor rendezte: Czigány Zoltán MTFA támogatásával Magyar Televízió Rt. - Dunatáj Alapítvány ' 27 L . KOLTAI TAMÁS: Színház ■ ■ Önmaguk Csákányi Eszter és Gyabronka József normál szobahangon, mintha lakásban beszélgetnének vagy buszmegállóban várakoznának, folytatják le Ase és Peer első dialógusát Henrik Ibsen költői színjátékában. A bak üldözésének meséjéhez érve belép Péterfy Borbála agancsosan, lábán hokikorcsolyával, és a tér közepén lévő kicsiny, parkettás korongon szarvasként teszi magát. Amikor az „ezer ölnyi mélyben” fekvő szurdokról van szó, melynek vizében „egy-egy jégtábla a partnak ütődött”, ha jól emlékszem, Katona László néhányszor az ajtófélfának kocogtatja a fejét. (Ha nem ő, valaki más, a színészek végig testvériesen megosztoznak a jégtábla, a sasszárny, a házfal, a fe, a csiga, a gyík, a béka szerepén.) Peer az esküvőre indulván Haegstadba, fölrakja anyját a malomtetőre - Gyabronka a korongot s a rajta álló Csákányit forgatja, így perlekednek egymással. A Peer Gynt földrajzi és fantáziahatárokat átlépő, kozmikus meséje, életfilozófiája és szerzőjének heves költői temperamentuma bele van szorítva egy kis szobába. Aki ezek után azt hiszi, hogy kiszorul belőle mozgalmasság, teremtő képzelődés és világértelmező bölcselet, az alaposan téved. A Thália Régi Stúdiójában - a Krétakör és a Thália közös produkciójaként - játszott, Zsótér Sándor rendezte előadásnak rendkívül nagy az érzelmi amplitúdója, játékossága egy kreatív gyermeké, gondolati következtetései pedig messze meghaladják azokat a határokat, ameddig a darab hazai interpretálói el szoktak jutni. A legbámulatosabb az, hogy mennyire egyszerűek az eszközök. A piszkosszürke falak közé zárt stúdió architektúrája adott: keskeny előtér, középen mélyülő „hátsó színpad” a falra ragasztott vaslépcsővel, két kis oldalsó galéria. Ambrus Mária három elemet tesz hozzá: az említett parkettás forgókorongot elöl középen, egy mögé helyezett deszkalépcsőt, és egy több színben játszó, sugaras csövekből álló neoncsillárt, amely tovább sokszorozódik egy hátul elhelyezett tükörfelületen. Csupa szegény színházi, a szó jelképes értelmében olcsó kellék, amely talán szándékosan utal az amatőr művházkeretre, valóság és képzelet talmiságára; ha például a szövegben fényes álmokról van szó, beindul a színes neonok gagyi villódzása. A helyszínnek nincs konkrét jelentése, vagyis nem értelmezhető helyrajzilag, hogy a cselekmény hol és mikor „játszódik”, ebből következően itt és most, mindig és mindenütt. Csak a részletek asszociatívak: például a falon két ajtó nyílik egy-egy hétköznapian funkcionáló, forgalmas vécébe, amitől a haegstadi esküvő eseményei (bezárkózás, dörömbölés, menyasszonyhágás) valóságból vagy filmekből ismerős realista toposszá válnak, a Dovre-kép bikasörnek nevezett undorító itala (sárga folyadék szabványüvegben) pedig mindenkinek a vizeletmintát juttatja eszébe. Hasonlóképpen működnek Benedek Mari jelmezei is. Dovre papa manóságára mindössze zárt, nagy gombos „egyenruhája” utal, ami nem konkrét egyenruha, csak emlékeztet a sötét szövetből készült altiszti, portási vagy beengedő emberi formaruhára, amiből világos, hogy a manóság szolgálatkészséget, szolgaiságot jelent. A legtöbb viselet jelzés, például a marokkói tengerpart pénzember-nyaralói napozóruhát és meztelen nyakukon csokornyakkendőt viselnek, s a forgó korongon napoznak mint az óramutatók; a korong jelzi később a viharban hánykolódó hajót is. Minden mást a színészek maguk állítanak elő magukból; az esküvői zenét vagy Solvejg házát, ha ketten mint fák nyújtott karral egymásnak támasztják a tenyerüket. S mivel nincsenek fából, hanem emberből, „házként” is szelíd arcmimikával kísérik a körülöttük történteket. Ők önmaguk ebben az előadásban, színészek, akik pár szál deszkán meg tudják jeleníteni a világot, nem kicsiség egy olyan darabban, amely a körül a kérdés körül forog, mit jelent a „légy önmagad!”, és hogy kell megvalósítani. (A lezüllött Dovre papa bezzeg kénytelen arra fanyalodni, hogy elmenjen „nemzeti jellegű színésznek” a városba, ahol „most lámpással keresnek” ilyeneket - itt adózunk, nem először, Kúnos László és Rakovszky Zsuzsa gyönyörűséges fordításának.) A kérdésre, amely bár egyszerűnek látszik, mégis feladványt jelent a darab mindenkori értelmezőinek, Zsótér és a címszereplő Gyabronka József összetett választ ad. Ha az ember önmaga, akkor nem manó - nem iszik önként húgylét, és nem köt farkat. Világos, hogy az első síkon mentalitáskülönbségről van szó: az alkalmazkodás, a konformizmus, az ocsmány, szolgai önfeladás elutasításáról. Peer öncsalása abból áll, hogy számára az önmegvalósítás - „a császárság” - a hedonizmus, a hatalom, a pénz, a karrier elvtelen kalandja; ez a második sík, ugyanaz a manóság, amit Dovre papa „a füle mögé vésett”, s amitől végső soron ugyanolyan lúzer lett, mint ő. Zsótér meglepetése a harmadik sík, amely rendszerint az a késői fölismerés, hogy az elveszett királyság ott lett volna Solvejg mellett, ha vele marad. Ezt a párhuzamos lehetőséget jeleníti meg a darabban a fiú, aki lemetszi az ujját, hogy ne kelljen „az állam számára” katonának állnia, s aki szeretteiért végigküzdve nehéz életét - mint a pap temetési beszédéből megtudjuk -, „otthon, a családban ott bizony nagy volt ő, önmaga volt”. Ezt az életutat, vagyis a Peer számára eltékozolt lehetőséget Zsótér - folytatva az előadás manó-, majom- és általános állatszimbolikáját - a pingvinek szürke családi tömegének nyüzsgéseként, afféle nyárspolgári létként ábrázolja, ami szíven üt és elszorítja a torkunkat. De nem a szokásos szentimentalizmus, hanem a filozófiai kilátástalanság okán. Gyabronka József kisebbfajta csodát visz végbe azzal, hogy tettenérhető eszközök és az öregedés külső jelei nélkül, szinte mozdulatlanul a karját sem emeli el a törzse mellől pusztán a költői dikcióra és a belső elválasztású gondolatokra hagyatkozva térképezi föl „a gyntl ént”. Csöndes belső konoksággal, az önáltatás megtévesztő biztonságával rajzol jellemet. Alkata segíti: egyszerre gyermek és öreg, naiv és dörzsölt, nyílt tekintetű és rafinált, őszinte és spekulatív; mindezeken túl sikerül megjelenítenie a szerep összetettségét és harmonizálnia különféle lélektani és technikai rétegeit. Hozza, ami manó az emberben és viszont. Sárosdi Lilla Solvejgje érzelgősség ellen a távolságtartás finom páncélját vonja maga köré; bravúros gondolat, hogy ő a Nagy Görbe is (a hazaváró nő másik lénye, ha tetszik, az ellentettje, aki az egyenes út helyett „kitérésre”, menekülésre sarkall) meg a „hagyma”, amelynek nem lelni a magját. Asőként Csákányi Eszter minden rátétről lemond, hogy önmaga lehessen, s egy nagy színésznél csakugyan ez a minden, így állva meghallni, vagy inkább átsuhanni a nemlétbe: tökély. A krétakörösök szenzációsak mint piramis, szfinx és mindenféle fregoli. Nagy Zsolt mokány manó Dovréja ismert, alantas emberi tulajdonságokat sűrít. Rába Roland szűzies Zöldruhás nő és jó iparos Gomböntő, aki fagylaltoskanállal kelyhekbe porciózza a - nyilván - közös lévé olvadó emberi selejtet. Péterfy Borbála kihívó gyorsszexhívő Ingridje, Láng Annamária karosszék fölött tornászva ékszerbegyűjtő Anitrája, Katona János bávatag tekintete, amint kettőzi az ujjlemetsző fiút és ötven év múlva az őt búcsúztató papot, csak kiragadott villanás. A tett: az egész együtt. A végén verdeső pingvinszárnyakkal maguk közé fojtják a „hőst”. Megint nagyot dobott a Krétakör. (Ibsen: Peer Gynt - a Krétakör és a Thália közös produkciója) ÉLET ÉS# IRODALOM