Élet és Irodalom, 2005. július-december (49. évfolyam, 26-52. szám)

2005-10-28 / 43. szám - Tóth Ágnes Veronika: Amazon, kőből • tánckritika • Jorma Uotinen: Alice B. Ladányi Andrea; Ladányi Andrea: Henriette a vonaton. La dance company, MU Színház (27. oldal) - Nagy Gabriella: Fürödjünk okosan! • tárlat | Megnyitó • Fürdő. Művészetek Háza, Szombathely, Pincegaléria (27. oldal) - Koltai Tamás: Önmaguk • színikritika • Ibsen: Peer Gynt. A Krétakör és a Thália közös produkciója. (27. oldal)

TÓTH ÁGNES VERONIKA: Tánc Amazon, kőből Acélosan törékeny, gyerektestű dé­mon. Kora nincs, csak a tekintete nem fiatal. Naiv és kiégett, egyszer olyan, mint egy eltévedt angyal, másszor, mint szenvedély rángatta húscsomó. Kísérteivé válik egyetlen tűsarkútól, bármikor kész a szere­lemre és halálra egyaránt. Vérbeli tragikus hősnő, életveszélyes mutat­ványokkal. Valaki, aki miatt a dupla vagy semmi gyerekes, megalkuvás­mentes dacossága hirtelen értelmet kap, és egyedül lehetséges életstraté­giaként áll elő. Ladányi Andrea új szólóját, az Alice B. című darabot Jorma Uotinen koreografálta, aki már számos alka­lommal bizonyítékát adta annak, hogy képes ráérezni Ladányi Andrea táncosnői formátumára és végletes­ségére egyaránt. Ez az összhang egy­értelmű a másfél évtizeddel ezelőtti, közös, finnországi munkákból. Ladá­nyi 1989-től 1991-ig a Helsinki Vá­rosi Színház és a Helsinki Nemzeti Opera vendégszólistája volt, erről az időszakról készült egy szuggesztív hangulatú, számos előadásrészlettel gazdagított film is. Az utóbbi évek­ben Jorma Uotinen megkomponálta Ladányi számára a Memory of... című szólót, a La dance companynak pe­dig az Álom című darabot, melyekből szintén érezhető volt a kettejük kö­zötti kivételes harmónia. Az új, közös munkát, az Alice B.-t nézve ismerősen neurotikus világba csöppenünk, számos rokon elem visszaköszön a finn koreográfus más (Díva, B12) szólóiból: a külvilág felé mutatott és a belső én kontrasztja, mely a rajtakapottság zavarba ejtő érzetét kelti, vagy az egyénen belüli különböző identitások összekevere­dése, mely széteséssel fenyeget. Szintén fontos összetevő az erős te­atralitás, mely annak ellenére meg­határozó, hogy csupán egy-két szimbolikusan használt látványos eszköz segíti: jelen esetben egy ház nélküli ciklámen ruha, egy tűsarkú, egy pisztoly. Érdekes ellentétben állnak ezek az eszközök a Memory of... kellékeivel, ott egy szürke férfi­zakó, itt kihívó, erotikus ruhadara­bok szolgálnak páncélként. Ami na­gyon érdekes, hogy Ladányi ebben a szólóban fegyverként tudja hasz­nálni mindazt, ami alapesetben le­meztelenít, megaláz egy nőt, a pros­tituáltszerepet, a háttérben futó pornófilmet, a kukkolóknak kijáró pózokat. Szinte feleslegesnek is hat az előadásban felbukkanó pisztoly, melyet a táncosnő az öléhez szorít, hiszen nélküle is nyilvánvaló, hogy a figura, akit Ladányi megjelenít, életveszélyes. Az a folyamatos vibrá­lás, ami Ladányi Andreából árad, nem tanulható, egyszerűen a kon­centráció, a testi-lelki feszültség olyan erejét árasztja magából, hogy nem lehet másra figyelni, csak őrá. Ladányi szólista mindig, minden helyzetben. Szólista, függetlenül at­tól, hogy éppen hányan vannak kö­rülötte, hiszen magától értetődően lemossa többieket a színpadról, mint például a szólója után követke­ző, Henriette a vonaton című előadás­ban, melynek ő a koreográfusa is. A Kleist ihlette darabban hiába a kö­zös szerelmi öngyilkosság a téma, a szereplők előadásában szinte sem­miféle súlya nincs, csupán egy izgá­ga szavalókórus képe marad meg. Az egyetlen, ami valóban itt, az a pár perc, amikor Ladányi - aki a darab szinte teljes egészében némán és mozdulatlanul, háttal állt a kö­zönségnek - levetkőzik, megszaba­dul hosszú parókájától, és kopa­szon, egy rátapadó, csontvázszerűen dekorált mezben végiggörgeti ma­gát a földön, beleveszve egy vérfo­lyamot idéző lepelbe. A Henriette a vonaton erőtlen, hígított, didaktikus, torzított mása mindannak a fájda­lomnak, ami végül ebben a néhány mozdulatban tökéletesen megmu­tatkozik. Kicsit sajnálom ezt a felemás es­tét, hiszen azt, hogy van egy zseniá­lis táncosnőnk, már eddig is tud­tam. Mégis, ha meggondolom, hogy hány színházi estém fullad dühítő unalomba, nagyon hálásnak kell lennem, hogy néha menetrendsze­rűen felráz valaki. (Jorma Uotinen: Alice B. - Ladányi Andrea; Ladányi Andrea: Henriette a vonaton - La dance company, MU Színház) NAGY GABRIELLA: Megnyitó Fürödjünk okosan! Fürödjünk okosan! — ez Rudi úr jel­mondata. Merthogy - magyarázta szabadnapjain a Hal­lé nevű kifőz­dében - van-e még egy olyan dolog az életben, amely - mint medence szűrője a tanyát - ilyen csodálatos módon magában rejtené az ember évmilliók alatt felhalmozott bölcses­ségét, miközben egy tisztább élet re­ménységét táplálja bennünk. Van-e még egy ilyen, egy ilyen mély... do­log? - kérdezte könnyeivel küszköd­ve, és alaposan a pohár fenekére né­zett. Gondoljunk csak bele, vízből lettünk, vízzé leszünk. Az anyád ha­sában az még csak a trenír. Ott azért kevéssé szoktunk pillangózni, vagy ritkán. Ha nagy a has. Amire azt mondják, hogy béka nőtt belé. Hány ilyet láttam már, kérem! A hasat nem lehet megkerülni. De én az ilyennek nem mondok semmit, sőt, oda se nézek. Bejönnek az uszodába saját felelősségre, és fuldokolnak. Mire föl? Ilyen hassal tessék elmenni lavinának, vagy méltósággal elsül­lyedni, mint a Titanic. Kalimpálni, felkavarni a feszített víztükröt, hogy fegyelmit kapjon az úszómester... A hátán tán csak nincs szeme... Min­dig mondtam: okosan! Az ember fel­méri a fejsúlyt és térfogatot, villám­gyors számításokat végez, és bemegy lábat áztatni, ahhoz nem kell tenge­részkiképzés. A testen dől el minden, az deter­minálja a sorsot. És a testtudat. Mert ugye tudni kell, mi a víz: a víz, ké­rem, mi vagyunk! Ez evolúciós kér­dés. Mert ugye a víz az úr! A szemedben is víz van, hiába sírsz, mint az esőerdő, vagy itatod az egereket, nem ettől fognak megol­dódni a globális problémák. A könny pedig állandó. Sós, mint a vér, a test tengere... És magyar. Nekünk is van tengerünk, csak belül. A verejték, a hányás, a salak is vizes elegyek... Meg kell tőlük szabadulni. Csak ne a medencében, az isten áldjon meg! A régi orvosok megmondták, a humo­ron múlik minden: a világbéke, a gazdasági helyzet és a terrorizmus el­leni küzdelem, attól függ a vérmér­séklet, kiben mennyi a nedű. Ezért van, hogy a részeg ember jobban vic­cel, egy bizonyos mennyiségű folya­dék bevitele után ugyanis a szervezet rafinált módokon megszabadul a fe­leslegtől (kocsma és asszony átrende­zése, szerelmi affér, tréfálkozás). De nem csapkodni, rásimulni, beleme­rülni, szeretni kell a vizet, mint a nőt. Sőt jobban, mert míg a víznek csak árja van, az asszonynak ára, családi strandolást például ritkán tervez­zünk, mert a férfiember legkönnyeb­ben itt bukik le. Asszonyember nem bírja a vizet, csak ha az a mosógépben van, vagy a kádban, és elég ránctalanító adalé­kot tartalmaz. Bennük eleve kevés víz van, annyit szárogatják magukat a nyugágyon. De legalább meg lehet velük értetni, amikor épp kiverik a poharat az uruk kezéből, hogy az ital pont olyan, mint a napfürdő, be­viszi a hiányzó vitaminokat. Milyen okos a nyelv, kérem - dön­ti magába az újabb és újabb fröccsö­­ket Rudi úr. Habár felül a gálya - mondja -, egy rendes házban a tömbházmester az úr. A leveket nyelvileg is érzékelni kell, mert a nyelv az tudja jól, miben lefetyel. Míg például azt mondják az emberre, folyik belőle a szó, uram­­bocsá’ fossa, meg sok beszédnek ke­vés az alja, addig nálunk ez egy problémaforrás, mert bár minél több a vendég, annál inkább dől a lé, ám annál nagyobb a dugulás. Néha cigányútra megy, ha a gőz­be kukkol az ember, ahogy azokból a drága testekből kipárolog a go­nosz. Oda be se megyek, csak lesek, kell énnekem, ami kijön, lenyelni a békát? Ott aztán nem locsognak, pu­­hulnak némán, mint a csibecomb. Szerintem bűnbánatból. Pap például egy se jár. Legalábbis nem olyan ru­hában. Pedig van ott mit kiönteni, egyik kiönti a lelkét, a másik meg a gyereket a fürdővízzel. Csoda, hogy felönt az ember a garatra? - panasz­kodik Rudi úr. - Nem lehet ezt bír­ni. Én nem húzom rá senkire a vizes lepedőt, pedig tudnék mit mondani. De beköpni? Egy uszodában? Az nem úri tempó. Az meg nálunk alapszabály. Tempó nélkül tilos. Ja, de jár ám oda egy öreg is, a baj­nok, lehagyta állítólag a Marc Spitzet 50-en. Fél lábbal már a halálban, de a másik fél lába a medencébe lóg. Kor­tyol néha egy kis klórt, a tisztaság a hosszú élet titka, és beöntés se kell. Úgy isszák a szavát a sakkosok, mint whiskys rabló a Chivas regalt. Nem állítom én, hogy hazudik, mint a víz­folyás. Inkább, mint egy vízesés, a Ni­agara, zubog, csak zubog... így élünk, kérem - mondja Rudi úr, és könnyek szöknek a szemébe. - Mint hal a vízben, de nem ám, mint a partra vetett hal, csak néha érzi az ember úgy, akkor meg kiakasztja a nyelőcsövét, vagy magát. Egyszer mi is meghalunk, az úszómester is csak egy kishajó az élet tengerén. Főleg, ha befürdik. Ha nem elég éber, és összekeveri a sípoló strandlabdát a fuldoklóval. Akkor vége van, jön a hideg zuhany, többé már nem für­dünk csillogó tekintetekben, nem lubickolunk a boldogságban, nem mártózunk meg a szerelemben. És szép ez így, nem kell szentségeim, mert még leszedik rólunk a kereszt­vizet. Akkor meg nincs megállás, le­het a Dunának menni, vagy vérfür­dőt rendezni odahaza. Fürödjünk okosan! - néz a poha­rába Rudi úr. Feltápászkodik, meg­igazítja fehér ingpulóverének nya­kát, meghúzkodja nadrágja szélét, a haját hátrasimítja, indul a fürdő fe­lé. - Okosan! Ez, kérem, egy társas­játék. (Fürdő, Művészetek Háza, Szombat­hely, Pincegaléria. A kiállítás megte­kinthető november 3-ig.) 2005. OKTÓBER 28. Ecseri tekercsek Amatőrfilm az 1956-os forradalom napjaiból november 3. 21.05, m1 riporter: Baló György fényképezte: Csukás Sándor rendezte: Czigány Zoltán MTFA támogatásával Magyar Televízió Rt. - Dunatáj Alapítvány ' 27 L . KOLTAI TAMÁS: Színház ■ ■ Ö­nmaguk Csákányi Eszter és Gyabronka József normál szobahangon, mintha lakás­ban beszélgetnének vagy buszmegállóban várakoznának, folytatják le Ase és Peer első dialógusát Henrik Ibsen költői színjátékában. A bak üldözé­sének meséjéhez érve belép Péterfy Borbála agancsosan, lábán hokikor­csolyával, és a tér közepén lévő kicsiny, parkettás korongon szarvasként teszi magát. Amikor az „ezer ölnyi mélyben” fekvő szurdokról van szó, melynek vizében „egy-egy jégtábla a partnak ütődött”, ha jól emlékszem, Katona László néhányszor az ajtófélfának kocogtatja a fejét. (Ha nem ő, valaki más, a színészek végig testvériesen megosztoznak a jégtábla, a sas­szárny, a házfal, a fe, a csiga, a gyík, a béka szerepén.) Peer az esküvőre indulván Haegstadba, fölrakja anyját a malomtetőre - Gyabronka a ko­rongot s a rajta álló Csákányit forgatja, így perlekednek egymással. A Peer Gynt földrajzi és fantáziahatárokat átlépő, kozmikus meséje, életfilozófiája és szerzőjének heves költői temperamentuma bele van szorítva egy kis szobába. Aki ezek után azt hiszi, hogy kiszorul belőle mozgalmasság, teremtő képzelődés és világértelmező bölcselet, az ala­posan téved. A Thália Régi Stúdiójában - a Krétakör és a Thália kö­zös produkciójaként - játszott, Zsótér Sándor rendezte előadásnak rendkívül nagy az érzelmi amplitúdója, játékossága egy kreatív gyer­meké, gondolati következtetései pedig messze meghaladják azokat a határokat, ameddig a darab hazai interpretálói el szoktak jutni. A legbámulatosabb az, hogy mennyire egyszerűek az eszközök. A piszkosszürke falak közé zárt stúdió architektúrája adott: keskeny elő­tér, középen mélyülő „hátsó színpad” a falra ragasztott vaslépcsővel, két kis oldalsó galéria. Ambrus Mária három elemet tesz hozzá: az említett parkettás forgókorongot elöl középen, egy mögé helyezett deszkalépcsőt, és egy több színben játszó, sugaras csövekből álló neon­csillárt, amely tovább sokszorozódik egy hátul elhelyezett tükörfelüle­ten. Csupa szegény színházi, a szó jelképes értelmében olcsó kellék, amely talán szándékosan utal az amatőr művházkeretre, valóság és képzelet talmiságára; ha például a szövegben fényes álmokról van szó, beindul a színes neonok gagyi villódzása. A helyszínnek nincs konkrét jelentése, vagyis nem értelmezhető helyrajzilag, hogy a cselekmény hol és mikor „játszódik”, ebből következően itt és most, mindig és mindenütt. Csak a részletek asszociatívak: például a falon két ajtó nyí­lik egy-egy hétköznapian funkcionáló, forgalmas vécébe, amitől a haegstadi esküvő eseményei (bezárkózás, dörömbölés, menyasszony­­hágás) valóságból vagy filmekből ismerős realista toposszá válnak, a Dovre-kép bikasörnek nevezett undorító itala (sárga folyadék szab­ványüvegben) pedig mindenkinek a vizeletmintát juttatja eszébe. Hasonlóképpen működnek Benedek Mari jelmezei is. Dovre papa ma­­nóságára mindössze zárt, nagy gombos „egyenruhája” utal, ami nem konkrét egyenruha, csak emlékeztet a sötét szövetből készült altiszti, por­tási vagy beengedő emberi formaruhára, amiből világos, hogy a manóság szolgálatkészséget, szolgaiságot jelent. A legtöbb viselet jelzés, például a marokkói tengerpart pénzember-nyaralói napozóruhát és meztelen nya­kukon csokornyakkendőt viselnek, s a forgó korongon napoznak mint az óramutatók; a korong jelzi később a viharban hánykolódó hajót is. Minden mást a színészek maguk állítanak elő magukból; az esküvői zenét vagy Solvejg házát, ha ketten mint fák nyújtott karral egymás­nak támasztják a tenyerüket. S mivel nincsenek fából, hanem ember­ből, „házként” is szelíd arcmimikával kísérik a körülöttük történteket. Ők önmaguk ebben az előadásban, színészek, akik pár szál deszkán meg tudják jeleníteni a világot, nem kicsiség egy olyan darabban, amely a körül a kérdés körül forog, mit jelent a „légy önmagad!”, és hogy kell megvalósítani. (A lezüllött Dovre papa bezzeg kénytelen ar­ra fanyalodni, hogy elmenjen „nemzeti jellegű színésznek” a városba, ahol „most lámpással keresnek” ilyeneket - itt adózunk, nem először, Kúnos László és Rakovszky Zsuzsa gyönyörűséges fordításának.) A kérdésre, amely bár egyszerűnek látszik, mégis feladványt jelent a darab mindenkori értelmezőinek, Zsótér és a címszereplő Gyabronka József összetett választ ad. Ha az ember önmaga, akkor nem manó - nem iszik önként húgylét, és nem köt farkat­. Világos, hogy az első síkon mentalitáskülönbségről van szó: az alkalmazkodás, a konformizmus, az ocsmány, szolgai önfeladás elutasításáról. Peer öncsalása abból áll, hogy számára az önmegvalósítás - „a császárság” - a hedonizmus, a hatalom, a pénz, a karrier elvtelen kalandja; ez a második sík, ugyanaz a manóság, amit Dovre papa „a füle mögé vésett”, s amitől végső soron ugyanolyan lúzer lett, mint ő. Zsótér meglepetése a harmadik sík, amely rendszerint az a késői fölismerés, hogy az elveszett királyság ott lett volna Solvejg mellett, ha vele marad. Ezt a párhuzamos lehetőséget jeleníti meg a da­rabban a fiú, aki lemetszi az ujját, hogy ne kelljen „az állam számára” ka­tonának állnia, s aki szeretteiért végigküzdve nehéz életét - mint a pap temetési beszédéből megtudjuk -, „otthon, a családban­­ ott bizony nagy volt ő, önmaga volt”. Ezt az életutat, vagyis a Peer számára eltékozolt le­hetőséget Zsótér - folytatva az előadás manó-, majom- és általános állat­szimbolikáját - a pingvinek szürke családi tömegének nyüzsgéseként, af­féle nyárspolgári létként ábrázolja, ami szíven üt és elszorítja a torkunkat. De nem a szokásos szentimentalizmus, hanem a filozófiai ki­­látástalanság okán. Gyabronka József kisebbfajta csodát visz végbe azzal, hogy tettenérhető eszközök és az öregedés külső jelei nélkül, szinte moz­dulatlanul­­ a karját sem emeli el a törzse mellől pusztán a költői dik­­cióra és a belső elválasztású gondolatokra hagyatkozva térképezi föl „a gyntl ént”. Csöndes belső konoksággal, az önáltatás megtévesztő bizton­ságával rajzol jellemet. Alkata segíti: egyszerre gyermek és öreg, naiv és dörzsölt, nyílt tekintetű és rafinált, őszinte és spekulatív; mindezeken túl sikerül megjelenítenie a szerep összetettségét és harmonizálnia különféle lélektani és technikai rétegeit. Hozza, ami manó az emberben és viszont. Sárosdi Lilla Solvejgje érzelgősség ellen a távolságtartás finom páncélját vonja maga köré; bravúros gondolat, hogy ő a Nagy Görbe is (a hazavá­ró nő másik lénye, ha tetszik, az ellentettje, aki az egyenes út helyett „ki­térésre”, menekülésre sarkall) meg a „hagyma”, amelynek nem lelni a magját. Asőként Csákányi Eszter minden rátétről lemond, hogy önmaga lehessen, s egy nagy színésznél csakugyan ez a minden, így állva meghal­­l­ni, vagy inkább átsuhanni a nemlétbe: tökély. A krétakörösök szenzáció­sak mint piramis, szfinx és mindenféle fregoli. Nagy Zsolt mokány manó Dovréja ismert, alantas emberi tulajdonságokat sűrít. Rába Roland szűzi­es Zöldruhás nő és jó iparos Gomböntő, aki fagylaltoskanállal kelyhekbe porciózza a - nyilván - közös lévé olvadó emberi selejtet. Péterfy Borbála kihívó gyorsszexhívő Ingridje, Láng Annamária karosszék fölött tor­nászva ékszerbegyűjtő Anitrája, Katona János bávatag tekintete, amint kettőzi az ujjlemetsző fiút és ötven év múlva az őt búcsúztató papot, csak kiragadott villanás. A tett: az egész együtt. A végén verdeső pingvinszár­nyakkal maguk közé fojtják a „hőst”. Megint nagyot dobott a Krétakör. (Ibsen: Peer Gynt - a Krétakör és a Thália közös produkciója) ÉLET ÉS­# IRODALOM

Next