Élet és Irodalom, 2008. január-június (52. évfolyam, 1-26. szám)

2008-05-23 / 21. szám - Váncsa István: Remake (1. oldal) - Ujfalusi Éva Eszter: Rajzok • Bemutató szám (1-32. oldal)

Losoncz Miklós: Kétszáz dolláros kőolaj felé? * Kozák Gyula: Most ki osztja a pénzt? (Az Emlékpontok-projektről) * Fleck Zoltán: Kordonbontás (A rendzavarás társadalmi veszélyes) * Dunai Andrea riportja: Vengerkák a berlini flaszteren * Ex libris Margócsy István L ÉS Irodalom: Győri László, Iszlai Zoltán, Kiss László, Marno János, Matkovich Ilona, Méhes Károly, Vári Attila ÉLET IRODALOM IRODALMI ÉS POLITIKAI HETILAP Lll. ÉVFOLYAM, 21. SZÁM ÁRA: 396 FT 2008. MÁJUS 23. Ujfalusi Éva Eszter munkája VÁNCSA ISTVÁN: Remake Répássy szerint TGM ötlete lehet a megoldás, olvastuk a minap, s ezen egy pillanatra elmerengtünk, mint öreg szántóvető a pityer dalán. Meg­lepődésre már jó ideje nem vagyunk hajlamosak, mindazonáltal Répássy és TGM világvonalának ilyeténképpeni találkozása arcunk nemes vo­násait ábrándos alakzatokba rendezte, habár csak átmenetileg. Hamar kiderült, hogy a TGM betűcsoport ebben a kontextusban azt jelenti, Társadalmi-Gazdasági Megállapodás, ami ugyan szép és nemes gon­dolat, ám nem különösebben vérpezsdítő, meg aztán nem is annyira eredeti. Új társadalmi szerződés kell, magyar Moncloa-paktum, ha majd a Fi­desz hatalomra kerül, olvassuk máshol, ettől aztán csendesen pislogunk, mint Danecka Doki A 22-es csapdájában, miután Pianosára hajóztak. A társadalmi szerződés gondolatával amúgy már bő húsz évvel ezelőtt megbarátkoztunk. Társadalmi szerződés nélkül nem lesz nemzeti fel­­emelkedés, írták a demokratikus ellenzék gondolkodói a Társadalmi szer­ződés című dokumentumban, valamikor úgy 87/88 körül, és mit ad is­ten, a nemzeti felemelkedés azóta is várat magára, a társadalmi szerző­dés nemkülönben. Most viszont ámulni fogunk, mert most már aztán csakugyan jön a Moncloa-paktum magyar remake-je (más írásmóddal TGM), és ha itt lesz, csodákat teend. Más kérdés, hogy a magyar Moncloa-paktum 1991 óta itt van ante portas, így aztán sejthető, milyen lesz, ha majd csakugyan a kapun be­lülre kerül. Nézzünk bele a Fidesz honlapján A Fidesz története című do­kumentumba, ott azt látjuk, hogy 1991-ben ,Az 1977-es spanyol Moncloa­­paktum mintájára Orbán Viktor által ismertetett csomagterv indítványozta, hogy a par­lamenti pártok egyezzenek meg a demokratikus intézményrendszer megszilárdítását, a pi­acgazdaság továbbépítését, a széles konszenzuson alapuló külpolitikát és a hiteles mun­kavállalói érdekképviseleti rendszer létrejöttét elősegítő alapkérdésekben.” Figyelem: a parlamenti pártok egyezzenek meg. Ismereteink szerint a Pados de la Moncloa nem egészen így működött, és lehetséges, hogy a különbség apró részleteiben hatalmas nagy kan­ördög lakik. A teljesség kedvéért még tegyük hozzá, hogy 2006-ban Gyurcsány is emlegette a Moncloa-paktumot, amelyben - szerinte - „írásban rögzítették a baloldali és jobboldali erők, hogy nem számít az, hogy ki mit csinált a Franco-uralom idején, és így fektették le egy konszenzusos politika alapjait”. Amennyire mi tudjuk, a spanyolok egészen más dolgokat rögzítettek írásban. Valójában arról volt szó, hogy az akkori kereszténydemokrata kormány be akarta fagyasztani a béreket, míg viszont a munkavállalói érdekképviseleti szervezetek valódi bértárgyalásokat óhajtottak volna. Végül a kormány mégiscsak lenyomta a szakszervezetek torkán a maga megszorító csomagját, ez volt a Pactos de la Moncloa, nem több, de nem is kevesebb. A szakszervezetek beletörődtek, hogy a bérnövekedés nem fogja követni az inflációt, vagyis a reálkeresetek csökkenni fognak. Értsük meg: ezt a szakszervezetek fogadták el (és mellesleg a kommunista párt támogatta a legbuzgóbban), vagyis egyfelől voltak szakszervezetek, nem úgy, mint nálunk, másfelől pedig ott a munkavállalók tárgyaltak a kormánnyal. Nem pedig a parlamenti pártok egymással, ahogy ezt 91- ben Orbán javasolta, s ami ebben a formában el is indult, mint a poli­tikai elit szócséplése a társadalom feje fölött, majd hamarosan megfe­neklett, merthogy a magyar politikai elit kommunikációképességét és kompromisszumkészségét már ez a feladat is meghaladta. A spanyol társadalom tehát megértette, hogy le kell nyelnie a békát, majd csakugyan le is nyelte. Noha egyébként nem egészen olyan dikta­túrából érkezett, mint mi, hanem olyanból, amely az utolsó tíz évében évi hét százalék körüli gazdasági növekedést tudott felmutatni, s ahol a reálkeresetek növekedése is bőven az öt százalék fölött alakult. Az ér­dekképviseletek tehát ehhez képest törődtek bele a reálkeresetek átmeneti csökkenésébe, de beletörődtek, Spanyolország pedig két év leforgása alatt egy stabil, működő, normális európai országgá vált. Nekünk húsz évünk van ugyanebben, viszont az ellenkező irányba haladunk. Gyanúnk szerint Spanyolország azért válhatott normálissá, mert va­lamiképpen normális volt korábban is. Figyelemre méltó például, hogy a spanyolok, amennyire tudható, nem sírják vissza Francót (noha, mint látjuk, éppenséggel volna miért), míg ezzel szemben nálunk - a GfK Hungária Piackutató Intézet most közzétett vizsgálati eredményei sze­rint - tíz emberből nyolc úgy véli, hogy a Kádár-kor volt Magyarország aranykora. (Ráadásul épp az idősebbek gondolják így, akik még látták Münnich Ferencet, s így elvileg tudhatnák, miről is van szó.) Legyen szabad most bevezetnünk a „szörnyű lakosság’ terminust, majd szabadjon megkérdeznünk, hogy mégis mi a fenéről lehetne evvel a szörnyű lakossággal megegyezni. Kezdjük újra a téeszesítést? Helyez­zük üzembe a rudabányai vasércdúsítót? Legyen az elnöki tanács elnö­ke Losonczi Pál? Másfelől pedig az is kérdés, hogy vajon miféle társa­dalmi szerződésről ábrándozhat az a politikus, aki az amúgy is csizma­szárba szorult eszű társadalmat évek óta kádárista maszlagokkal tömi. Háromoldalúról, mint olvastuk valahol, egyfelől a kormány, másfe­lől a politikai, harmadrészt pedig a gazdasági élet képviselői. Mármost ha a Fidesz kétharmados többséget szerez, ami nem annyira kizárt, ak­kor a többi parlamenti párttól bízvást el lehet tekinteni (sőt el is kell, hi­szen mégse ülhetnek egy asztalhoz Gyurcsánnyal, akkor már inkább az amstetteni rémmel, ugyebár), vagyis az Orbán vezette magyar politikai élet állapodik az Orbán vezette kormánnyal, és ez lesz a Moncloa-pak­tum magyar remake-je (más írásmóddal TGM). Amit, persze, a gazda­sági élet is parafálni fog, vélhetőleg Széles Gábor személyében, sőt ta­lán a munkavállalói oldal is, melynek ma már - hál’ istennek - olyan népszerű és hiteles képviselői vannak, mint Éger István, Gaskó István vagy Jakab István, hogy csak a legkiválóbbakat említsük, akiknek az aláírása a paktum díszére válna, és egyszersmind a dolgozó tömegek odaadó támogatását bizonyítaná. Hogy a paktum tartalma mi lesz, azt ma még valószínűleg senki se tud­ja, de jelentősége sincs. Csak az ideológiai-politikai egység számít, amit az új társadalmi szerződés (más írásmóddal TGM) kifejez, és aminek eredményeképp Magyarország hamarosan normális országgá válik. Annyira, amennyire az volt eddig is. innen és túl a határon, egy 1949-es éjszakán idegen testünk. 9­977042488400508021

Next