Élet és Irodalom, 2008. július-december (52. évfolyam, 27-52. szám)
2008-10-31 / 44. szám - Csepeli György: A láthatatlan a láthatóban • Ladányi János: Lakóhelyi szegregáció Bp.-n (27. oldal) - Krupp József: Tartozás és úri passzió • Jeney Éva-Józan Ildikó: Nyelvi álarcok (27. oldal)
CSEPELI GYÖRGY: A láthatatlan a láthatóban ■ Ladányi János: Lakóhelyi szegregáció Budapesten. Új Mandátum Kiadó, Budapest, 2008. 190 oldal, 2480 Ft Ladányi János az egyik legeredetibb szociológus, akivel valaha csak találkoztam. Nem skatulyázható be semmilyen módszertani irányba, nem követ dogmatikusan egyetlen elméletet sem. Mindenről tud, amiről a szociológiában tudni érdemes, de amikor kutat és ír, csak azt alkalmazza, amit a saját esze és lelkiismerete szerint elfogad. Szinte látom magam előtt szálas alakját, kíváncsiságtól felajzott tekintetét, jellegzetes járását, amikor most megjelent könyvében olvasom kutatási ars poeticáját: „Először utcáról utcára, egyes helyeken házról házra járva, mintegy ránézéses alapon határoltuk le az egyes területeket, majd a rendelkezésünkre álló, igen részletes statisztikai adatok segítségével kontrolláltuk az első szakasz lehatárolásait. Ez tehát kétoldalú tanulási folyamat volt: a statisztikai adatok segítettek abban, hogy a terepmunka során »jobban lássunk«, és »a terepmunka tapasztalatai segítettek jobban eligazodni a statisztikai adatok rengetegében«” (42. o.). Legújabb könyvében számot vet több mint harminc éve kezdődött városszociológiai munkásságával, melynek elején hű társa Csanádi Gábor volt. A könyv első része a klasszikus városszociológiai módszerek kritikai elemzésének eredményeit mutatja, melyek szerint nincs olyan sokváltozós matematikai-statisztikai eljárások révén kialakítható „nagy modell”, melynek bemeneti pontján, mint egy kolbásztöltőbe, a kutató betölti az adatokat, és a kimeneti ponton kijön készen a város térbeni-társadalmi szerkezete. A könyv igazi élmény azoknak, akik szeretik a nem ortodox, ám a szakmai normákat felettébb szigorúan figyelembe vevő szociológiai munkákat, de élmény azoknak is, akik Budapest rémes mindennapjaiban élve szeretnék tudni, hogy mi történik és történt körülöttük. Műfajánál fogva Ladányi könyve nem versenyezhet Török András felülmúlhatatlan Budapest-guide-jaival, de azok méltó párja s tökéletes kiegészítése. Ladányi nosztalgiával ír az egykor létezett Közmunkatanácsról, mely nélkül nem jöhetett volna létre a modern Budapest abban a formában és szerkezetben, ahogyan létrejött. A későbbi történések a Közmunkatanács hagyatékának szétszedéseként, elpusztításaként is értelmezhetőek. Budapest a csúcsról indult, hogy egyre erősebb lejtmenetre kapcsoljon. Csak remélni lehet, hogy egyszer megáll a romlás, s Budapest újra az a nagy, élettől teljes, lüktető gazdasági-kulturális központ akar és tud lenni, mely egyszer már volt. Akik majd ezt a feladatot elvégzik, azok számára Ladányi könyve már most kötelező olvasmány kell legyen. A könyv ebben az értelemben befejezetlen: a történet, melyről szól, kiált a happy end után. Addig is be kell érnünk azzal, ami van. A szerző lesújtó képet ad budapesti önkormányzatok, leánykori nevükön kerületi tanácsok által levezényelt városrekonstrukciós projektekről. Kezdetben voltak a „buldózeres városrekonstrukciók”, melyek békebeli háborús műveletként egész városrészeket töröltek el a föld színéről, hogy helyükre akkor korszerűnek gondolt lakótelepek, mára szürke és drágán fenntartható falanszterek jöjjenek létre. A második hullámot a „tömbrehabilitációk” képezték, melyek eredményeként egyegy oázis létrejött a roskadó-pusztuló belső pesti kerületekben, de az oázisok túl drágák voltak ahhoz, hogy folytatni lehessen őket, s túl lassan épültek meg ahhoz, hogy követőkre találhassanak. Ladányi városnarratívájából kiderült, hogy amit az államszocializmus nem tudott elrontani, azt elrontotta a rendszerváltás. A lakásokat megvették bérlőik, akik képtelenek voltak a társasháznak nevezett egykori bérházak karbantartásának költségeit állni, az önkormányzatok zűrzavaros ingatlanügyeikkel voltak elfoglalva, s a „fejlesztések” nyomán beindult a spontán szegregáció folyamata, melynek elemzése a könyv szociológiai gerince. Ladányi könyvéből az derül ki, hogy a Budapest társadalmának láthatatlan szerkezete nagyon is látható dimenziókban nyilvánul meg. Érzékletes leírásokat olvashatunk a legszegényebbek által lakott, lakásnak csak jogilag minősíthető zugokról, a munkások és köztisztviselők számára telepszerűen kiépült lakóépületekről, az utcai fronton polgári, hátsó fronton proletár lakóknak otthont adó gangos bérházakról, a Bauhaus jegyében fogant máig irigyelt minőségű újlipótvárosi tömbről s a városkörnyéki (1950 óta városon belüli) kertes házakról, a lakótelepekről és a villákról. Ahány háztípus, ahány környék, annyiféle társadalmi csoport. A könyv meggyőzően bizonyítja, hogy a társadalmi piramis csúcsán élők sokkal nagyobb körzetekbe különülnek el, m mint a legalul élők, akiknek a lakóhelyei mozaikszerűen ékelődnek be a középstátusúak által lakott körzetekbe. A könyv legizgalmasabb s legtöbb új információval szolgáló fejezete a szociális és etnikai szempontok alapján megkülönböztethető egyes csoportok közötti szegregáció eltérő mintáival foglalkozik. Az alcímek megfogalmazásakor a szerző már nem kertel. A cigány és a zsidó népesség térbeni elhelyezkedésének változásait írja le ebben a fejezetben. Legérdekesebb s várhatóan hatalmas vitát felkavaró következtetése szerint a zsidó és a cigány népesség térbeni elhelyezkedésének mintái nagyon hasonlatosak egymáshoz, a különbség csak az időben van. A XIX. században a zsidók a pesti városfalon kívül, egyetlen homogén tömbben éltek, mely egy ideig növekedett, majd a csoport társadalmi rétegződése által diktált logikának megfelelően széttöredezett. A szétköltözés célpontjai eleinte a szomszédos, később az egyre távolibb pesti, majd budai területeken voltak találhatók. Ladányi a könyvben 1999-ben végzett elemzéseinek eredményeit mutatja be, melyek szerint az egyébként nem könnyen operacionalizálható kategória szerint zsidónak minősülő népesség összlétszáma 85 ezerre becsülhető. Ladányi nem talált „zsidó városrészt”, de megfigyelt tendenciákat, melyek bizonyos városrészek preferenciájára utalnak. Mindez véleménye szerint „mintegy térbeni megjelenése annak az állapotnak, hogy a magyarországi zsidó népesség - miközben demográfiai és szociális összetételét tekintve igen karakterisztikusan különbözik az átlagnépességtől - sem etnikai, sem vallási, sem kulturális értelemben nem tekinthető homogén társadalmi egységnek. Ezen etnikai csoport döntően a közös történelmi tapasztalat, a változó formájú és intenzitású antiszemitizmus, illetve az ehhez való viszonyulás folyamatos kényszere körül konstruálódik” (99. o.). Ladányi elemzéseiből az derül ki, hogy a zsidók útjára most a cigányok léptek. A 80-as években igen eredeti módszerrel gyűjtött adatok alapján már látható volt, hogy kialakulófélben van Budapesten egy gettó, melynek lakóit a fuzzy-szemantika szabályai szerint igencsak bizonytalan jelentéssel rendelkező „cigány” szó nyelvi változata segítségével határozhatunk meg. A gettósodás tendenciáját a rendszerváltás után bekövetkező folyamatok felgyorsították, de az utóbbi időben elindult a társadalmi státus szerint meghatározott kirajzás is. A gettó azonban nem fog kiürülni. Az utánpótlást folyamatosan biztosítják a vidéki kis falvak nyomorúságos viszonyaiból kitörni vágyó cigányok. Élményszerűen mutatja be ezt a Nyócker című animációs film, melyről nemrég egy MIT Presshez benyújtott könyv kéziratában méltatóbb elemzést olvastam, mint amilyet valaha angolul Az ember tragédiája kapcsán találtam. Amikor e beszámoló elején a lelkiismeretről beszéltem, azt komolyan gondoltam. Ladányi János ugyanis nemcsak kiváló szociológus, hanem elkötelezett ember is, akit felháborít az igazságtalanság, a hivatali packázás, a bornírtság és az ostobaság. Ámulattal és bámulattal tölt el, ahogyan minden vesztes harc után újrakezdi a küzdelmet a lelketlen politikusok, érzéketlen bürokraták, magukat pozitivistának beállító kutatók ellen. Soha, egy pillanatra sem felejti el, hogy a szociológus társadalomban él, melynek jobbítására, az esélytelenek érdekeinek képviseletére neki kötelezettségei vannak. A 2008-as AEGON Művészeti Társdíj kitüntetettje az idei AEGON Művészeti Díjjal elismert költő, Térey János javaslatára: KOVALIK BALÁZS rendező, aki életet varázsolt a hazai operaszínpadokra, s aki tegnap, a Képzett társítások - AEGON-estek a Nemzetiben című sorozat keretében vette át a díjat az alapító társaság vezetőitől. Gratulálunk! AEGON 2008. OKTÓBER 31. 27 KRUPP JÓZSEF: Tartozás és úri passzió L/ ■ Jeney Éva-Józan Ildikó (szerk.): Nyelvi álarcok. Tizenhárman a fordításról. Pont fordítva 6. Balassi Kiadó, Budapest, 2008. 268 oldal, 2600 Ft Mi a közös Homéroszban, Janus Pannoniusban, Kierkegaardban, Anna Ahmatovában és Bret Easton Ellisben? Többek között az, hogy műveik nem alkotnák szerves részét az irodalomról való gondolkodásunknak, ha nem olvashatnánk őket magyarul, vagyis ha nem fordították volna magyarra őket. Tudnánk róluk, kétségtelenül, de igen kevesen olvasnánk el szövegeiket. Hogy irodalmi kultúránkban meghatározó szerepe van a fordításirodalomnak, vagyis hogy irodalmi tudatunkat meghatározzák a világirodalomból készült fordítások, nem kell nagyon bizonygatnom, csak jelzésképpen említem meg, hogy az első ismert magyar vers, az Ómagyar Mária-siralom latinból született átültetés. Nem véletlen, hogy a tavaly megjelent nagy irodalomtörténet (A magyar irodalom történetei) szerkesztői fontosnak tartották, hogy a kézikönyvben fordításokról is szó essék. A fordításelmélet az elmúlt években a magyar irodalomtudomány egyik lényeges területévé vált; a Jeney Éva és Józan Ildikó szerkesztette Pontfordítva sorozat kötetei már eddig is fontos eredményeket mutattak föl. Többnyire érdekes és tanulságos, ha az irodalomról írók, a műfordításról műfordítók is elmondják a véleményüket. A Nyelvi álarcok című interjúgyűjteményben mindjárt tizenhárman. Közöttük természetesen vannak irodalomtörténészek is, nyelvészek, filológusok, esszéírók, írók és költők. S mivel a könyvben megszólaltatott műfordítók a bölcsészettudományok különböző területein otthonosak, különböző tudáshorizontok felől közelítik meg munkájukat. Ez pedig - más tényezőkkel együtt - ahhoz vezet, hogy nagyon sokféle elgondolásuk van a műfordításról. De ugyanazon műfordítói „műhelyen” belül is egymástól akár gyökeresen eltérő felfogások és elvek működhetnek. A kötet első interjújában például az indológus Bangha Imre arról mesél, hogyan dolgozott együtt filológusként Déri Balázzsal középkori indiai költők fordítása során, és hogy miként lehetett megalkotni az eredeti metrum magyar megfelelőjét. A Dérivel készült interjúban azonban már éppen azt olvassuk, hogy az indiai szerzőktől egészen eltérő karakterű költészetet, Kavafiszt fordító költő paradigmaváltást sürget: az utóbbi évtizedekben megváltozott versfelfogásnak jobban megfelelő, a mondatok struktúráját, a retorikai alakzatokat a metrummal és a rímmel szemben előnyben részesítő versfordítást. A könyv egyik „drámai” pillanata a Nádasdy Ádámmal készült interjú azon pillanata, amikor Nádasdy azt mondja, az eredetiből elsősorban a „tartalmat” kell megőrizni, mire egyik beszélgetőtársa, Bereczky Gábor közbevág: „Én nem ezt tanultam tőled! Én nem ezt tanultam!” (160.) Nádasdy ezután - Dérihez és másokhoz hasonlóan - a rímkényszer, a rímek „visszaadásához” való görcsös ragaszkodás ellen érvel. Egészen más elveket vall a mai középnemzedék egyik legmeghatározóbb mestere, Lator László, aki A Mirabeau-híd című Apollinaire-versről kategorikusan kijelenti, hogy azt nem lehet magyarra fordítani, mivel első sorának végén ott a „Szajna” szó, s arra a magyarban nem lehet rímet találni. Lator megoldása radikális: „Én azt gondolom, hogy ilyenkor nem kell lefordítani.” (117.) Tanulságos ebből a szempontból az a rész, melyben Rába György elmeséli, A walesi bárdok rímes francia fordítását francia költők „kiröhögték” (Rába szava), a rímtelen változatot viszont kedvezően fogadták. „A franciák szemében ugyanis, akárcsak az angolokéban, kétszáz évvel ezelőtti felfogást tükröz a rímes vers.” (201.) Ezekből a példákból is látható, hogy egymástól gyökeresen eltérő meggyőződések érvényesülnek a mai magyar műfordításirodalomban. Ezek az elvek pedig olyan alapvető kérdéseket érintenek, mint hogy csak a két, talán legfontosabbakat említsem - mitől költői egy szöveg (mitől érezték annak a maga korában, a maga közegében, és mitől most), illetve min múlik egy mű önazonossága. A leginkább egyértelműnek a drámafordítás kérdése tűnik. A Nyelvi álarcokban megszólaló drámafordítók egyetérteni látszanak abban, hogy a színpadi szövegnek a színészek számára mondhatónak, a nézőknek érthetőnek és persze élvezhetőnek kell lennie. Figyelemre méltó a Parti Nagy Lajossal készített interjú, akit elsősorban drámaátdolgozásairól kérdeznek, és aki a mű/szöveg és a szerző/író megkülönböztetésekkel közelíti meg az eredeti és az átdolgozott színmű viszonyát. Merthogy ő többnyire nem fordít, hanem a nyersanyagot „megnyelvezi”, hogy az interjú egyik készítője, Németh Zoltán szavával éljek. (186.) A kötet szerkesztőit egyébként mintha elsősorban a vers- és a drámafordítás érdekelné, prózai szövegek fordításáról kevés szó esik. Egy román regény fordításáról vall viszont a nemrég elhunyt Csíki László. „Egyszer nem is hamisítottam, hanem egy hosszú regényből elhagytam egy fejezetet. Megmondom, miért: a fejezet valahogy nem illett bele a regénybe.” (35.) Félreértés ne essék, nem átdolgozásról, hanem fordításról van szó, és a csonkítást nem vette észre sem a szerkesztő, sem a lektor. A szöveg megrövidítése persze etikai vonatkozásokkal is bír, és nagyon élesen fölveti a már említett kérdést a mű önazonosságáról. A Csiki-interjúból egyébként, mely az élőbeszéd-jelleg megőrzése, a fesztelen, adomázó hangnem miatt élvezetes szöveg, azt is megtudhatjuk, hogy a műfordítás olykor jobb, mint az eredeti. A Nyelvi álarcok című kötet nem csak azok számára lehet érdekes, akiket érdekelnek a műfordítás kérdései. Az interjúk számos irodalom- és művelődéstörténeti szempontból fontos részletet tartalmaznak. A Kúnos Lászlóval való beszélgetésből például sok mindent megtudunk az Európa Könyvkiadó működéséről, vagyis a műfordítás intézményi feltételeiről. A Szepessy Tiborral készült beszélgetésből felejthetetlen a Weöres Sándorról szóló anekdota. A Schütz István-interjú a színes életút elmesélése miatt érdekes - ebből az is kiderül, miért fordítja egy sváb-szász származású, magyar anyanyelvű műfordító - latin-magyar szakos diplomával a zsebében - albánra a finnek Kalevalaját. De nagyon tanulságosak az interjúknak a műhelytitkokról szóló részletei. Lackfi János például elmondja, folyamatosan recitálni szokta a fordítandó-fordított drámákat. Tőzsér Árpádról pedig az derül ki, egyszer fölhívta Hrabalt, hogy rákérdezzen egy versrészlet értelmére - Tőzsér ezután a szöveg referencialitásártak kérdéséről fogalmaz meg fontos gondolatokat. A kötetben sokat olvashatunk a műfordítás történetiségének kérdéséről, a magyar műfordítás-irodalom fontos alakjairól. A számos műfordításmetafora közül Csehy Zoltánét kell megemlítenem, aki a szókratészi bábaasszonyi módszerhez hasonlítja a munkáját: kérdésekkel bombázza a szöveget, és a lehetséges válaszokat saját nyelvén rögzíti. Végül egy megjegyzés a kritikusokhoz: a műfordítók állandóan visszatérő panasza, hogy nem igazán létezik manapság műfordítás-kritika. ÉLET ÉS ÍR IRODALOM