Élet és Irodalom, 2008. július-december (52. évfolyam, 27-52. szám)

2008-10-31 / 44. szám - Csepeli György: A láthatatlan a láthatóban • Ladányi János: Lakóhelyi szegregáció Bp.-n (27. oldal) - Krupp József: Tartozás és úri passzió • Jeney Éva-Józan Ildikó: Nyelvi álarcok (27. oldal)

CSEPELI GYÖRGY: A láthatatlan a láthatóban ■ Ladányi János: Lakóhelyi szeg­regáció Budapesten. Új Mandátum Kiadó, Budapest, 2008. 190 oldal, 2480 Ft Ladányi János az egyik legeredetibb szociológus, akivel valaha csak ta­lálkoztam. Nem skatulyázható be semmilyen módszertani irányba, nem követ dogmatikusan egyetlen elméletet sem. Mindenről tud, ami­ről a szociológiában tudni érdemes, de amikor kutat és ír, csak azt alkal­mazza, amit a saját esze és lelkiis­merete szerint elfogad. Szinte látom magam előtt szálas alakját, kíván­csiságtól felajzott tekintetét, jelleg­zetes járását, amikor most megjelent könyvében olvasom kutatási ars po­eticáját: „Először utcáról utcára, egyes helyeken házról házra járva, mintegy ránézéses alapon határol­tuk le az egyes területeket, majd a rendelkezésünkre álló, igen részle­tes statisztikai adatok segítségével kontrolláltuk az első szakasz leha­tárolásait. Ez tehát kétoldalú tanu­lási folyamat volt: a statisztikai ada­tok segítettek abban, hogy a terep­munka során »jobban lássunk«, és »a terepmunka tapasztalatai segítet­tek jobban eligazodni a statisztikai adatok rengetegében«” (42. o.). Legújabb könyvében számot vet több mint harminc éve kezdődött vá­rosszociológiai munkásságával, mely­nek elején hű társa Csanádi Gábor volt. A könyv első része a klasszikus városszociológiai módszerek kritikai elemzésének eredményeit mutatja, melyek szerint nincs olyan sokválto­zós matematikai-statisztikai eljárá­sok révén kialakítható „nagy modell”, melynek bemeneti pontján, mint egy kolbásztöltőbe, a kutató betölti az adatokat, és a kimeneti ponton kijön készen a város térbeni-társadalmi szerkezete. A könyv igazi élmény azoknak, akik szeretik a nem ortodox, ám a szak­mai normákat felettébb szigorúan fi­gyelembe vevő szociológiai munká­kat, de élmény azoknak is, akik Bu­dapest rémes mindennapjaiban élve szeretnék tudni, hogy mi történik és történt körülöttük. Műfajánál fogva Ladányi könyve nem versenyezhet Török András felülmúlhatatlan Bu­­dapest-guide-jaival, de azok méltó párja s tökéletes kiegészítése. Ladányi nosztalgiával ír az egykor létezett Közmunkatanácsról, mely nélkül nem jöhetett volna létre a mo­dern Budapest abban a formában és szerkezetben, ahogyan létrejött. A későbbi történések a Közmunkata­nács hagyatékának szétszedéseként, elpusztításaként is értelmezhetőek. Budapest a csúcsról indult, hogy egy­re erősebb lejtmenetre kapcsoljon. Csak remélni lehet, hogy egyszer megáll a romlás, s Budapest újra az a nagy, élettől teljes, lüktető gazda­sági-kulturális központ akar és tud lenni, mely egyszer már volt. Akik majd ezt a feladatot elvégzik, azok számára Ladányi könyve már most kötelező olvasmány kell legyen. A könyv ebben az értelemben befeje­zetlen: a történet, melyről szól, kiált a happy end után. Addig is be kell érnünk azzal, ami van. A szerző lesújtó képet ad bu­dapesti önkormányzatok, leányko­ri nevükön kerületi tanácsok által levezényelt városrekonstrukciós pro­jektekről. Kezdetben voltak a „bul­­dózeres városrekonstrukciók”, me­lyek békebeli háborús műveletként egész városrészeket töröltek el a föld színéről, hogy helyükre akkor kor­szerűnek gondolt lakótelepek, mára szürke és drágán fenntartható fa­lanszterek jöjjenek létre. A második hullámot a „tömbrehabilitációk” ké­pezték, melyek eredményeként egy­­egy oázis létrejött a roskadó-pusz­­tuló belső pesti kerületekben, de az oázisok túl drágák voltak ahhoz, hogy folytatni lehessen őket, s túl lassan épültek meg ahhoz, hogy kö­vetőkre találhassanak. Ladányi városnarratívájából kiderült, hogy amit az államszocializmus nem tu­dott elrontani, azt elrontotta a rend­szerváltás. A lakásokat megvették bérlőik, akik képtelenek voltak a tár­sasháznak nevezett egykori bérhá­zak karbantartásának költségeit áll­ni, az önkormányzatok zűrzavaros ingatlanügyeikkel voltak elfoglalva, s a „fejlesztések” nyomán beindult a spontán szegregáció folyamata, melynek elemzése a könyv szocio­lógiai gerince. Ladányi könyvéből az derül ki, hogy a Budapest társadalmának lát­hatatlan szerkezete nagyon is látha­tó dimenziókban nyilvánul meg. Ér­zékletes leírásokat olvashatunk a leg­szegényebbek által lakott, lakásnak csak jogilag minősíthető zugokról, a munkások és köztisztviselők számá­ra telepszerűen kiépült lakóépületek­ről, az utcai fronton polgári, hátsó fronton proletár lakóknak otthont adó gangos bérházakról, a Bauhaus jegyében fogant máig irigyelt minő­ségű újlipótvárosi tömbről s a város­­környéki (1950 óta városon belüli) kertes házakról, a lakótelepekről és a villákról. Ahány háztípus, ahány környék, annyiféle társadalmi cso­port. A könyv meggyőzően bizonyít­ja, hogy a társadalmi piramis csúcsán élők sokkal nagyobb körzetekbe kü­lönülnek el, m mint a legalul élők, akik­nek a lakóhelyei mozaikszerűen éke­lődnek be a középstátusúak által la­kott körzetekbe. A könyv legizgalmasabb s legtöbb új információval szolgáló fejezete a szociális és etnikai szempontok alap­ján megkülönböztethető egyes cso­portok közötti szegregáció eltérő mintáival foglalkozik. Az alcímek megfogalmazásakor a szerző már nem kertel. A cigány és a zsidó né­pesség térbeni elhelyezkedésének változásait írja le ebben a fejezetben. Legérdekesebb s várhatóan hatalmas vitát felkavaró következtetése szerint a zsidó és a cigány népesség térbeni elhelyezkedésének mintái nagyon hasonlatosak egymáshoz, a különb­ség csak az időben van. A XIX. szá­zadban a zsidók a pesti városfalon kívül, egyetlen homogén tömbben éltek, mely egy ideig növekedett, majd a csoport társadalmi rétegző­dése által diktált logikának megfele­lően széttöredezett. A szétköltözés célpontjai eleinte a szomszédos, ké­sőbb az egyre távolibb pesti, majd budai területeken voltak találhatók. Ladányi a könyvben 1999-ben vég­zett elemzéseinek eredményeit mu­tatja be, melyek szerint az egyébként nem könnyen operacionalizálható kategória szerint zsidónak minősü­lő népesség összlétszáma 85 ezerre becsülhető. Ladányi nem talált „zsi­dó városrészt”, de megfigyelt tenden­ciákat, melyek bizonyos városrészek preferenciájára utalnak. Mindez vé­leménye szerint „mintegy térbeni megjelenése annak az állapotnak, hogy a magyarországi zsidó népes­ség - miközben demográfiai és szo­ciális összetételét tekintve igen ka­rakterisztikusan különbözik az átlag­népességtől - sem etnikai, sem val­lási, sem kulturális értelemben nem tekinthető homogén társadalmi egy­ségnek. Ezen etnikai csoport döntő­en a közös történelmi tapasztalat, a változó formájú és intenzitású anti­szemitizmus, illetve az ehhez való vi­szonyulás folyamatos kényszere kö­rül konstruálódik” (99. o.). Ladányi elemzéseiből az derül ki, hogy a zsidók útjára most a cigányok léptek. A 80-as években igen erede­ti módszerrel gyűjtött adatok alap­ján már látható volt, hogy kialakuló­­félben van Budapesten egy gettó, melynek lakóit a fuzzy-szemantika szabályai szerint igencsak bizonyta­lan jelentéssel rendelkező „cigány” szó nyelvi változata segítségével ha­tározhatunk meg. A gettósodás ten­denciáját a rendszerváltás után be­következő folyamatok felgyorsítot­ták, de az utóbbi időben elindult a társadalmi státus szerint meghatáro­zott kirajzás is. A gettó azonban nem fog kiürülni. Az utánpótlást folya­matosan biztosítják a vidéki kis fal­vak nyomorúságos viszonyaiból ki­törni vágyó cigányok. Élményszerű­­en mutatja be ezt a Nyócker című ani­mációs film, melyről nemrég egy MIT Presshez benyújtott könyv kéziratá­ban méltatóbb elemzést olvastam, mint amilyet valaha angolul Az ember tragédiája kapcsán találtam. Amikor e beszámoló elején a lelki­ismeretről beszéltem, azt komolyan gondoltam. Ladányi János ugyanis nemcsak kiváló szociológus, hanem elkötelezett ember is, akit felháborít az igazságtalanság, a hivatali packá­­zás, a bornírtság és az ostobaság. Ámulattal és bámulattal tölt el, aho­gyan minden vesztes harc után újra­kezdi a küzdelmet a lelketlen politi­kusok, érzéketlen bürokraták, magu­kat pozitivistának beállító kutatók ellen. Soha, egy pillanatra sem felej­ti el, hogy a szociológus társadalom­ban él, melynek jobbítására, az esély­telenek érdekeinek képviseletére neki kötelezettségei vannak. A 2008-as AEGON Művészeti Társdíj kitüntetettje az idei AEGON Művészeti Díjjal elismert költő, Térey János javaslatára: KOVALIK BALÁZS rendező, aki életet varázsolt a hazai operaszínpadokra, s aki tegnap, a Képzett társítások - AEGON-estek a Nemzetiben című sorozat keretében vette át a díjat az alapító társaság vezetőitől. Gratulálunk! AEGON 2008. OKTÓBER 31. 27 KRUPP JÓZSEF: Tartozás és úri passzió L/ ■ Jeney Éva-Józan Ildikó (szerk.): Nyelvi álarcok. Tizenhárman a fordításról. Pont fordítva 6. Balassi Kiadó, Budapest, 2008. 268 oldal, 2600 Ft Mi a közös Homéroszban, Janus Pannoniusban, Kierkegaardban, Anna Ahmatovában és Bret Easton Ellisben? Többek között az, hogy műveik nem alkotnák szerves részét az irodalomról való gondolkodásunknak, ha nem olvashatnánk őket magyarul, vagyis ha nem fordították volna ma­gyarra őket. Tudnánk róluk, kétségtelenül, de igen kevesen olvasnánk el szövegeiket. Hogy irodalmi kultúránkban meghatározó szerepe van a fordításirodalomnak, vagyis hogy irodalmi tudatunkat meghatározzák a világirodalomból készült fordítások, nem kell nagyon bizonygatnom, csak jelzésképpen említem meg, hogy az első ismert magyar vers, az Óma­­gyar Mária-siralom latinból született átültetés. Nem véletlen, hogy a tavaly megjelent nagy irodalomtörténet (A magyar irodalom történetei) szerkesztői fontosnak tartották, hogy a kézikönyvben fordításokról is szó essék. A fordításelmélet az elmúlt években a magyar irodalomtudomány egyik lé­nyeges területévé vált; a Jeney Éva és Józan Ildikó szerkesztette Pontfor­dítva sorozat kötetei már eddig is fontos eredményeket mutattak föl. Többnyire érdekes és tanulságos, ha az irodalomról írók, a műfor­dításról műfordítók is elmondják a véleményüket. A Nyelvi álarcok című interjúgyűjteményben mindjárt tizenhárman. Közöttük természete­sen vannak irodalomtörténészek is, nyelvészek, filológusok, esszéírók, írók és költők. S mivel a könyvben megszólaltatott műfordítók a böl­csészettudományok különböző területein otthonosak, különböző tu­dáshorizontok felől közelítik meg munkájukat. Ez pedig - más ténye­zőkkel együtt - ahhoz vezet, hogy nagyon sokféle elgondolásuk van a műfordításról. De ugyanazon műfordítói „műhelyen” belül is egy­mástól akár gyökeresen eltérő felfogások és elvek működhetnek. A kö­tet első interjújában például az indológus Bangha Imre arról mesél, hogyan dolgozott együtt filológusként Déri Balázzsal középkori indi­ai költők fordítása során, és hogy miként lehetett megalkotni az ere­deti metrum magyar megfelelőjét. A Dérivel készült interjúban azon­ban már éppen azt olvassuk, hogy az indiai szerzőktől egészen eltérő karakterű költészetet, Kavafiszt fordító költő paradigmaváltást sürget: az utóbbi évtizedekben megváltozott versfelfogásnak jobban megfe­lelő, a mondatok struktúráját, a retorikai alakzatokat a metrummal és a rímmel szemben előnyben részesítő versfordítást. A könyv egyik „drámai” pillanata a Nádasdy Ádámmal készült interjú azon pillanata, amikor Nádasdy azt mondja, az eredetiből elsősorban a „tartalmat” kell megőrizni, mire egyik beszélgetőtársa, Bereczky Gábor közbe­vág: „Én nem ezt tanultam tőled! Én nem ezt tanultam!” (160.) Nádasdy ezután - Dérihez és másokhoz hasonlóan - a rímkényszer, a rímek „visszaadásához” való görcsös ragaszkodás ellen érvel. Egé­szen más elveket vall a mai középnemzedék egyik legmeghatározóbb mestere, Lator László, aki A Mirabeau-híd című Apollinaire-versről ka­tegorikusan kijelenti, hogy azt nem lehet magyarra fordítani, mivel első sorának végén ott a „Szajna” szó, s arra a magyarban nem lehet rímet találni. Lator megoldása radikális: „Én azt gondolom, hogy ilyen­kor nem kell lefordítani.” (117.) Tanulságos ebből a szempontból az a rész, melyben Rába György elmeséli, A walesi bárdok rímes francia for­dítását francia költők „kiröhögték” (Rába szava), a rímtelen változa­tot viszont kedvezően fogadták. „A franciák szemében ugyanis, akár­csak az angolokéban, kétszáz évvel ezelőtti felfogást tükröz a rímes vers.” (201.) Ezekből a példákból is látható, hogy egymástól gyöke­resen eltérő meggyőződések érvényesülnek a mai magyar műfordítás­irodalomban. Ezek az elvek pedig olyan alapvető kérdéseket érinte­nek, mint­­ hogy csak a két, talán legfontosabbakat említsem - mitől költői egy szöveg (mitől érezték annak a maga korában, a maga köze­gében, és mitől most), illetve min múlik egy mű önazonossága. A leginkább egyértelműnek a drámafordítás kérdése tűnik. A Nyelvi álar­­cokban megszólaló drámafordítók egyetérteni látszanak abban, hogy a szín­padi szövegnek a színészek számára mondhatónak, a nézőknek érthetőnek és persze élvezhetőnek kell lennie. Figyelemre méltó a Parti Nagy Lajossal készített interjú, akit elsősorban drámaátdolgozásairól kérdeznek, és aki a mű/szöveg és a szerző/író megkülönböztetésekkel közelíti meg az eredeti és az átdolgozott színmű viszonyát. Merthogy ő többnyire nem fordít, ha­nem a nyersanyagot „megnyelvezi”, hogy az interjú egyik készítője, Né­meth Zoltán szavával éljek. (186.) A kötet szerkesztőit egyébként mintha elsősorban a vers- és a drámafordítás érdekelné, prózai szövegek fordításá­ról kevés szó esik. Egy román regény fordításáról vall viszont a nemrég el­hunyt Csíki László. „Egyszer nem is hamisítottam, hanem egy hosszú re­gényből elhagytam egy fejezetet. Megmondom, miért: a fejezet valahogy nem illett bele a regénybe.” (35.) Félreértés ne essék, nem átdolgozásról, hanem fordításról van szó, és a csonkítást nem vette észre sem a szerkesz­tő, sem a lektor. A szöveg megrövidítése persze etikai vonatkozásokkal is bír, és nagyon élesen fölveti a már említett kérdést a mű önazonosságáról. A Csiki-interjúból egyébként, mely az élőbeszéd-jelleg megőrzése, a fesz­telen, adomázó hangnem miatt élvezetes szöveg, azt is megtudhatjuk, hogy a műfordítás olykor jobb, mint az eredeti. A Nyelvi álarcok című kötet nem csak azok számára lehet érdekes, aki­ket érdekelnek a műfordítás kérdései. Az interjúk számos irodalom- és művelődéstörténeti szempontból fontos részletet tartalmaznak. A Kúnos Lászlóval való beszélgetésből például sok mindent megtudunk az Eu­rópa Könyvkiadó működéséről, vagyis a műfordítás intézményi feltét­eleiről. A Szepessy Tiborral készült beszélgetésből felejthetetlen a Weöres Sándorról szóló anekdota. A Schütz István-interjú a színes életút elme­sélése miatt érdekes - ebből az is kiderül, miért fordítja egy sváb-szász származású, magyar anyanyelvű műfordító - latin-magyar szakos dip­lomával a zsebében - albánra a finnek Kalevalaját. De nagyon tanulsá­gosak az interjúknak a műhelytitkokról szóló részletei. Lackfi János pél­dául elmondja, folyamatosan recitálni szokta a fordítandó-fordított drá­mákat. Tőzsér Árpádról pedig az derül ki, egyszer fölhívta Hrabalt, hogy rákérdezzen egy versrészlet értelmére - Tőzsér ezután a szöveg referencialitásártak kérdéséről fogalmaz meg fontos gondolatokat. A kö­tetben sokat olvashatunk a műfordítás történetiségének kérdéséről, a magyar műfordítás-irodalom fontos alakjairól. A számos műfordítás­metafora közül Csehy Zoltánét kell megemlítenem, aki a szókratészi bá­baasszonyi módszerhez hasonlítja a munkáját: kérdésekkel bombázza a szöveget, és a lehetséges válaszokat saját nyelvén rögzíti. Végül egy megjegyzés a kritikusokhoz: a műfordítók állandóan visszatérő pana­sza, hogy nem igazán létezik manapság műfordítás-kritika. ÉLET ÉS ÍR IRODALOM

Next