Élet és Irodalom, 2011. július-december (55. évfolyam, 26-52. szám)

2011-07-29 / 30. szám - Ladányi Andor: Nincs új a nap alatt • A "fülkeforradalom" és a kulturális szféra (9. oldal) - Gadó Gábor: A túlélés hétköznapjai (9. oldal)

LADÁNYI ANDOR: Nincs új a nap alatt a „fülkeforradalom” és a kulturális szféra A „fülkeforradalom” után a Fidesz 15 hónapos kormányzásának fő kö­vetkezményei ismeretesek: a demok­ratikus jogállam lebontása a hatalom extrém bebetonozásával és az alap­vetően elhibázott gazdaságpolitika, annak hazug kommunikációjával. Ezek mellett azonban több esemény is azt mutatja, hogy az autoriter, an­tidemokratikus törekvések a kulturá­lis szférát is érintik, korlátozni kíván­va a tudományos kutatás és a művé­szetek szabadságát. Elégséges ezek­kel kapcsolatban utalni a filozófusok elleni hajszára, a Fővárosi Szabó Er­vin Könyvtár átkeresztelésének fel­vetésére, a Nemzeti Színház, Alföldi Róbert elleni sorozatos támadások­ra, a Magyar Teátrum Társaságnak a színházpolitika antiliberális, jobbol­dali megváltoztatását célzó követelé­sére, napjainkban pedig a közmédia kulturális műsorainak lefejezésére. Nincs új a nap alatt: nagymérték­ben hasonló jelenségek voltak az 1940-es évek első felében is. A szél­sőjobboldali pártok a kormánypárt radikális jobboldali szárnyával együtt ismételten támadták a tudomány, az irodalom, a színházművészet és kép­zőművészetek terén a szerintük a jobboldali, fajvédő politikával ellen­tétes jelenségeket, a demokratikus, liberális törekvéseket, különös tekin­tettel a zsidó befolyás, a „zsidó szel­lem” veszélyére. E támadásokban a napilapok közül az Új Magyarság, a folyóiratok közül különösen az Egye­dül vagyunk és A Cél járt az élen. Ve­gyük sorra az egyes területeket: Pal­ló Imre nemzetiszocialista képvise­lő 1942. december 2-án Szerb Antal „értékromboló” magyar irodalom­­története tárgyában interpellációt in­tézett a vallás- és közoktatásügyi mi­niszterhez. Ebben - csaknem szó sze­rint megismételve­! Célban még már­ciusban megjelent kritika megálla­pításait - azt kérdezte: „Hajlandó-e a miniszter úr a magyar irodalom és tudomány értékromboló műveit és művelőit a magyar szellemi kultúr­­közösségből kiközösíteni és ezeket a műveket az iskolai könyvtárakból kivonni és máglyán elégetni?” Szi­­nyei Merse Jenő miniszter az inter­pellációra adott 1943. március 2-i írásbeli válasza szerint Szerb Antalt az a törekvése, hogy „elsősorban min­dig valami újat akar mondani, sok­szor helytelen megállapításokra és egyoldalú szellemeskedésre indítot­ta. Ennek folytán könyve valóban alkalmas arra, hogy a felületes vagy nem eléggé képzett olvasót megté­vessze.” Ezért - közölte - máris in­tézkedett, hogy e könyvet „mind­azokból a könyvtárakból kivonják, amelyeknek megfelelő kritikával nem rendelkező olvasóközönségét ez a mű félrevezethetné”. Szabó Ervin, a társadalomtudo­mány kiemelkedő, nagy hatású kép­viselője halála 25. évfordulójáról az Egyedül vagyunk a maga módján em­lékezett meg, azt írva, hogy Szabó a Fővárosi Könyvtárt „Marxék tűz­helyévé” tette. A tudományos kuta­tást érintő támadások közül megem­lítendő még a keresztény orvosok 1943. évi szexuáletikai ankétján a pszichoanalízis elleni fellépés. (Az Egyedül vagyunk cikkírója szerint: „A bolsevizmus és a freudizmus tej­testvérek.”) A jobboldali-szélsőjobb­oldali támadások fő célpontja az iro­dalom, az írók, a könyvkiadás volt. A szellemi életben a zsidó befolyás elleni harc jegyében a zsidó és fél­zsidó írók műveinek megjelenteté­sét ismételten elítélték, így pl. a ka­rácsonyi könyvvásárra kiadott köny­vek közül támadták Heltai Jenő, Ka­rinthy Frigyes, Mohácsi Jenő, Rad­nóti Miklós és Szerb Antal művei­nek megjelentetését. A zsidó írók el­leni küzdelemhez „muníciót” adott Kolosváry-Borcsa Mihálynak A zsi­dókérdés magyarországi irodalma. A zsidó­ság szerepe a magyar szellemi életben c. ter­jedelmes könyve, amely tartalmazta a zsidó származású írók névsorát is. A könyv tanulságait a következők­ben foglalta össze: „A könyvtárak­ból (az iskolai és egyesületi könyv­tárakból is) a zsidó szerzők művei eltávolítandók. Zsidó művek csak a tudományos kutatás részére, a nagy­­közönség számára hozzá nem férhe­tő módon őrizendők meg.” (Ez az­után 1944-ben drasztikus intézke­déssel meg is történt: az április 29- én kiadott, „a magyar szellemi élet­nek a zsidó szerzők műveitől való megóvása” tárgyában kiadott kor­mányrendelet értelmében e könyve­ket be kell szolgáltatni, és bezúzás­­sal meg kell semmisíteni...) A szélsőjobboldal a jelentős - nem zsidó - írókat azért marasztalta el, hogy ők nem foglalkoznak a zsidó­kérdéssel, így az Illés Endre, Illyés Gyula, Kodolányi János, Márai Sán­dor, Tamási Áron, Veres Péter és Zi­­lahy Lajos által aláírt Együttes vallomás­ból is ezt hiányolták, szükségesnek tartva egy új együttes vallomást a zsi­dókérdésről, a zsidóságnak a szelle­mi életben elfoglalt szerepéről. Mi­­lotay István pedig azért támadta Il­­­lyés Gyulát, hogy a vagyoni arányta­lanságok ellen és a szociális reformo­kért folytatott harcában „egyetlen szó sem esik a zsidókról”. (Erre Illyés Tü­zes trón c. versével válaszolt.) A szélsőjobboldali támadások ki­terjedtek a külföldi zsidók és balol­dali, demokratikus, polgári nem zsi­dó írókra is, köztük Stefan Zweigre, Lion Feuchtwangerre, Gorkijra, Hen­rich és Thomas Mannra, műveik for­dításának kiadására is. (Az Egyedül vagyunk cikkírójának szakértelmére jellemző, hogy Thomas Mann-nál négy évvel idősebb bátyjáról azt írta: Heinrich Mann „Thomas Mann fél­zsidó fia”.) De kifogásolták még A csendes Don kiadását is. A jobboldali-szélsőjobboldali erők­nek a kulturális szférában folytatott hadjárata 1943 őszén átterjedt a szín­művészet területére is. Ennek kiin­dulópontját a Népszava szerkesztősé­gének október 22-i színészankétje jelentette, amelyen a színművészet aktuális kérdéseit vitatták meg. A jobboldali-szélsőjobboldali lapok - e rendezvényt politikai jellegű szer­vezkedésnek tüntetve fel - több mint egy hónapig cikkek tucatjaiban dü­­hödten támadták az ankéton részt vett progresszív színészeket, akiket a rendőrség is kihallgatott. Incze An­tal, az Imrédy által vezetett Magyar Megújulás Pártjának képviselője ez ügyben november 10-én, majd de­cember 15-én interpellációt nyújtott be, amelyben azt kérdezte a vallás- és közoktatásügyi minisztertől, hogy hajlandó-e e baloldali szervezkedés ellen fellépni. A miniszter rövid vá­laszában közölte: „ügyelni fogok arra, hogy minden olyan jelenséget vagy törekvést, amely akár a nemze­ti szellem, akár a keresztény erkölcs követelményeit veszélyeztetik, a szín­művészet terén kiküszöböltek”. A szélsőjobboldali támadások kö­zéppontjában a Madách Színház állt, amelynek igazgatója, Pünkösti An­dor részt vett az említett ankéton, és baloldali meggyőződésű volt drama­turgja, Staud Géza. E színház óriási sikerrel, száz előadást megérve ját­szotta - Várkonyi Zoltán kiemelkedő alakításával - a Hamletet, vasárnap délelőttönként munkáselőadásokat is tartva. A szélsőjobboldali sajtó a közönségre gyakorolt hatása miatt főleg ezeket támadta. (Hasonló mó­don bírálták még korábban a Gobbi Hilda által rendezett irodalmi estet, amely szerintük „a jelszavas huma­nizmus mögött kacérkodó tüntetés” volt.) Az Egyedül vagyunk még a jobb­­oldaliságáról ismert Szeleczky Zitát is támadta azért, hogy fellépett „eb­ben a világnézetileg exponált szín­házban”. (1943. március 19-ét köve­tően azután a belügyminiszter „az ál­lami és társadalmi rend fokozottabb védelme érdekében” e színház elő­adásait rendeleti úton betiltotta.) 1943 őszének másik nagy sikerű színműve Zilahy Lajos Fatornyok c. darabja volt. A szélsőjobboldali la­pok kritikái e mű fő problémájával­­ a német származású vegyészmér­nöknek szülőhazájába történő visz­­szatérésével, házasságának felbom­lásával - egyáltalán nem foglalkoz­tak, hanem figyelmük a darab mel­lékszálára, a mérnök öccsére irányult, aki nem akart zsidó feleségétől elvál­ni és bátyját Németországba követ­ni. Szerintük Zilahy darabjában „ér­tetlenül áll szemben a magyarság­nak a zsidósággal folytatott száza­dos önvédelmi harcával”, e darab­nak „nincs sok köze az igazi magyar fajvédelemhez”. A szélsőjobboldalnak a színművé­szet terén folytatott küzdelmét oly­kor primitív, álszent megnyilvánulá­sok is kísérték. Felrótták, hogy a szín­házak egy időben több olyan dara­bot játszanak, amelyekben laza er­kölcsű nők szerepelnek, megemlít­ve a­ kaméliás hölgyet (amelyben egyéb­ként Bajor Gizi felejthetetlen alakí­tást nyújtott) és a Warrenné mesterségét, sőt Herczeg Ferenc Fecske és denevér c. színművét is, amelyben a modern felfogású női főszereplő vitathatat­lan fölényben volt a hagyományos, konzervatív nézeteket képviselő ud­varlójával és annak álszent anyjával szemben (az előadás e hatását Tol­­nay Klári dinamikus játéka még in­kább erősítette). A szélsőjobboldal a képzőművé­szetekről sem feledkezett meg. Az e területen indított akciók egyik kez­deményezője az Egyedül vagyunk volt, amely 1942. november 20-i cikkében élesen támadta a Képzőművészek Új Társaságának az elfajzott művésze­tekről rendezett kiállítását. (Az „el­fajzott művészet” kifejezést a nemze­tiszocialista Németországtól vették át.) Öt nap múlva ezzel kapcsolat­ban a már említett Palló Imre inter­pellációt intézett a vallás- és közok­tatásügyi miniszterhez:,Tudja-e a mi­niszter úr, hogy képzőművészetünk ma is a szabadelvűség tanításától fer­tőzve távol áll a magyar lelkiségtől? Tudja-e, hogy a modern­izmusok csa­varos eszű alkotásai mögött a zsidó sátán vigyorog? [...] Hajlandó-e a miniszter úr képzőművészetünket a zsidó szellemiségtől sürgősen meg­tisztítani és a magyar képzőművésze­tet minden vonatkozásban a nemze­ti léleknek megfelelően átszervezni?” A miniszter válaszában kétségtelen­nek tekintette, hogy a „szélsőséges művészeti irányok képviselői nagy­­részben a zsidóság köréből kerülnek ki”, és ez nyilvánult meg a KÚT ki­állításán is. Biztosította az interpel­láló képviselőt arról, hogy „sem er­kölcsi támogatásban, sem egyetlen fillér állami támogatásban nem része­sülnek azok a művészeti irányzatok, amelyeket a nemzeti hagyományok szempontjából veszélyeseknek lehet tekinteni”. A nyilas Összetartás A bomlás művésze­te címmel számolt be a Nemzeti Sza­lonban rendezett 1943. decemberi kiállításról, megállapítva, hogy a zsi­dó művészet „külön sárga foltot je­lent a magyar kultúrában”. Balás- Piry László, a szélsőjobboldal kép­zőművészeti szakírója több cikké­ben is támadta a „destruktív” művé­szetet, a zsidó térhódítást. Különö­sen kifogásolta azt, hogy a budapes­ti köztéri szobrok zöme zsidó szob­rászok alkotása, budapesti szobor­revíziót kívánva. (Ugyanő pedig 1944. március 19-e után már e szob­rok eltávolítását vagy megsemmisí­tését követelte...) Úgy gondolom, hogy a fenti pél­dák elégségesek a hasonlóságok be­mutatására. Egy lényeges különbség azonban volt a 40-es évek első felé­nek és napjainknak történései kö­zött: a szélsőjobboldalnak a kultu­rális szférában folytatott küzdelmét 1944. március 19-e után a radikális rendelkezések egész sora követte. Csak remélni lehet, hogy hazánkban erre a diktatórikus hatalmi struktú­ra kiépítése, a liberális demokrácia megsemmisítése folyamatának elő­rehaladásával sem fog sor kerülni. 2011. JÚLIUS 29. A túlélés hétköznapjai Szokásommá vált, hogy reggelente Kertész Imre esszéit olvassam, olykor nem többet, mint egy-egy bekezdést. Tapasztalatom szerint ugyanis az A száműzött nyelv mondatai józanítóan hatnak, hozzásegí­tenek ítélőképességem megőrzéséhez. Ma például a parancsuralom­mal való együttélés problémáját vetette fel számomra Kertész egy ti­zenhat évvel ezelőtt készült tanulmányában. A Boldogtalan XX. század című munkában a következő sorok olvashatók: „(...) adott időszak­ban a túlélőnek igencsak értenie kellett mindazt, amit utólag érthe­tetlennek minősít, hiszen éppen ez volt a túlélés ára. Ha az egész lo­gikátlan volt is, a percek, a mindennapok megkívánták a maguk kö­nyörtelenül pontos logikáját: a túlélőnek értenie kellett a túléléshez, tehát értenie kellett, amit túlélt” (Magvető, 2001, 21-22. o.). Nem vitás, hogy ma sincs, a jövőben sem lesz ez másként. Ha valaki (bár­ki) évek múltán a XXI. század második évtizedére, az akkor játszott szerepére visszatekinteni lesz kénytelen, nem mondhatja: a sors gyön­ge eszköze volt csupán. Mérlegelnie kell ezért, nem vált-e túlzottan szolgálatkésszé a gondolkodása, és fontos, hogy azt is vigyázza: a pedáns szabálykövetés mikor számít már az értelmezés igazságkere­ső funkciójáról való lemondásnak. Ezekben a hetekben vizsgálódásra az Alkotmánybíróság 1718/ B/2010. számú határozata ad okot. A 2011. július 13-én kihirdetett döntés (nevezzük röviden „júliusi határozatnak”) elutasította azo­kat az indítványokat, amelyek magának az alkotmánynak az alkot­mányba ütköző voltát javasolták megállapítani. Az Alkotmánybíró­ság előtt támadott alkotmánymódosítás­­ a 98 százalékos ún. bün­tetőadó visszamenő hatályú bevezetése érdekében - az Alkotmány­­bíróság hatáskörének korlátozását írta elő. Pontatlanul, de a lénye­get kifejezve azt mondhatjuk, hogy az alkotmány (és 2012-től az új alaptörvény is) a költségvetéssel, közteherviseléssel összefüggő jog­szabályok alkotmánybírósági felülvizsgálatára lényegében mindad­dig csak kivételképpen ad lehetőséget, amíg az ország államadóssá­gának szintje nem csökken a kormány által elfogadhatónak tekintett szintre. Az Alkotmánybíróság - három különvéleménnyel kísért - határozata megállapította, hogy a testületnek nincs hatásköre az al­kotmány alkotmányosságának megítélésére. A határozat szerint „Az Alkotmánybíróság az alkotmányozó hatalom akarata ellenére nem állapíthatja meg önmaga számára az Alkotmány felülvizsgálatára vonatkozó hatáskörét”. Az elutasításhoz azonban lényeges kiegészí­tést fűzött: „Amennyiben magába az Alkotmányba épít be az alkot­mányozó hatalom olyan szabályokat, amelyek az alkotmányos jog­államot és az alkotmányos demokráciát, az alapjogok védelmének szintjét rontják, csökkentik vagy garanciákat építenek le, az AB nem élhet az Alkotmányba foglalt rendelkezések megsemmisítésének a jogával, de jelezheti, sőt - különösen szélső esetben - jelezni is kö­teles ezt a tényt még az alkotmányozó hatalom számára is”. Az Al­kotmánybíróság a „júliusi határozatban” élt a figyelemfelhívás jogá­val (kötelezettségével). Ez az írás nem vállalkozhat az Alkotmánybíróság álláspontjának részletes elemzésére, inkább a mára kialakult helyzet jellegzetessé­geire mutat rá. Tudjuk hónapok óta, hogy az alkotmány módosítá­sát tartalmazó törvényt elfogadó képviselők számoltak azzal, hogy vannak (lesznek, lehetnek) olyan, általuk megszavazásra kerülő jog­szabályok, amelyek csorbítatlan alkotmánybírósági kompetencia mel­lett nem kerülhetnék el a testületi elmarasztalást. Ha nem így gon­dolnák, nem lett volna szükség az Alkotmánybíróság hatáskörének korlátozására. Az alkotmánysértés eszközével esetenként tudatosan élni kívánó parlamenti többség számára az is fontos volt, hogy az al­kotmány mindezt hosszú távon tegye lehetővé. Ezzel magyarázha­tó, hogy az alaptörvény az Alkotmánybíróság hatáskörének részle­ges felfüggesztését előíró szabály eltörlését az államadósság - meg­­jósolhatatlanul távoli időpontban bekövetkező - jelentős csökkené­séhez köti. Mindezek alapján megkockáztatható az állítás, hogy az emberek életének, az általuk létrehozott szervezetek működésének lesznek olyan viszonylatai, amelyek - az alaptörvény által is dekla­ráltan - kívül rekednek a jogállami védővonalakon. Ezekben a szitu­ációkban az alkotmány nem lesz képes eleget tenni rendeltetésének, a helyzet ahhoz válhat hasonlatossá, mintha az országnak, például a közteherviselés feltételeivel összefüggésben, nem volna demokra­tikus alkotmánya. A „júliusi határozat” egy ilyen, kétségkívül feszült közjogi pillanatban került kihirdetésre. Az Alkotmánybíróság egy­értelművé tette, hogy nem akadályozza meg azoknak a politikai el­gondolásoknak a véghezvitelét, amelyek pedig - mint arra, ha álta­lánosító megfogalmazásban, de maga a döntés is utal - „az alapjo­gok védelmének szintjét rontják”. Az ítélet kivonja ezáltal a testüle­tet a „jogállami küzdőtér” első vonalából, jövőbeli jelentőségét ille­tően senkinek sem lehet többé illúziója. Ez a körülmény nem kívánt biztatást adhat újabb, az alkotmányos értékeket figyelmen kívül ha­gyó előírások bevezetéséhez. Az Alkotmánybíróság döntését gondos szakmai munka előzte meg. Az ítélet­­ a bírák párhuzamos és különvéleményével kiegészítve - még jó ideig a tudományos konferenciák programját gazdagíthatja. Vita tárgya lehet - egyebek között - annak jogfilozófiai megítélése, hogy az alkotmány védelmére létrehozott testület reagálhat-e, és ha igen, miként az alkotmányozó hatalom jogállamellenes magatartására. Mi­ért gondolom mégis úgy, hogy a „júliusi határozat” valójában egy túl­éléséért küzdő intézménynek a túlélés feltételeit értőn rögzítő, boldog­talan dokumentuma... Gadó Gábor A humor csupán stílus. Stephen Fry HAZUDOZÓ "Be kell vallanom: én elájultam ettől a könyvtől. Ez egyszerűen zseniális!" Havas Henrik Klubrádió - Ötös 2010. szeptember 13. ÉLET ÉS­# IRODALOM

Next