Élet és Irodalom, 2011. július-december (55. évfolyam, 26-52. szám)
2011-07-29 / 30. szám - Ladányi Andor: Nincs új a nap alatt • A "fülkeforradalom" és a kulturális szféra (9. oldal) - Gadó Gábor: A túlélés hétköznapjai (9. oldal)
LADÁNYI ANDOR: Nincs új a nap alatt a „fülkeforradalom” és a kulturális szféra A „fülkeforradalom” után a Fidesz 15 hónapos kormányzásának fő következményei ismeretesek: a demokratikus jogállam lebontása a hatalom extrém bebetonozásával és az alapvetően elhibázott gazdaságpolitika, annak hazug kommunikációjával. Ezek mellett azonban több esemény is azt mutatja, hogy az autoriter, antidemokratikus törekvések a kulturális szférát is érintik, korlátozni kívánva a tudományos kutatás és a művészetek szabadságát. Elégséges ezekkel kapcsolatban utalni a filozófusok elleni hajszára, a Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár átkeresztelésének felvetésére, a Nemzeti Színház, Alföldi Róbert elleni sorozatos támadásokra, a Magyar Teátrum Társaságnak a színházpolitika antiliberális, jobboldali megváltoztatását célzó követelésére, napjainkban pedig a közmédia kulturális műsorainak lefejezésére. Nincs új a nap alatt: nagymértékben hasonló jelenségek voltak az 1940-es évek első felében is. A szélsőjobboldali pártok a kormánypárt radikális jobboldali szárnyával együtt ismételten támadták a tudomány, az irodalom, a színházművészet és képzőművészetek terén a szerintük a jobboldali, fajvédő politikával ellentétes jelenségeket, a demokratikus, liberális törekvéseket, különös tekintettel a zsidó befolyás, a „zsidó szellem” veszélyére. E támadásokban a napilapok közül az Új Magyarság, a folyóiratok közül különösen az Egyedül vagyunk és A Cél járt az élen. Vegyük sorra az egyes területeket: Palló Imre nemzetiszocialista képviselő 1942. december 2-án Szerb Antal „értékromboló” magyar irodalomtörténete tárgyában interpellációt intézett a vallás- és közoktatásügyi miniszterhez. Ebben - csaknem szó szerint megismételve! Célban még márciusban megjelent kritika megállapításait - azt kérdezte: „Hajlandó-e a miniszter úr a magyar irodalom és tudomány értékromboló műveit és művelőit a magyar szellemi kultúrközösségből kiközösíteni és ezeket a műveket az iskolai könyvtárakból kivonni és máglyán elégetni?” Szinyei Merse Jenő miniszter az interpellációra adott 1943. március 2-i írásbeli válasza szerint Szerb Antalt az a törekvése, hogy „elsősorban mindig valami újat akar mondani, sokszor helytelen megállapításokra és egyoldalú szellemeskedésre indította. Ennek folytán könyve valóban alkalmas arra, hogy a felületes vagy nem eléggé képzett olvasót megtévessze.” Ezért - közölte - máris intézkedett, hogy e könyvet „mindazokból a könyvtárakból kivonják, amelyeknek megfelelő kritikával nem rendelkező olvasóközönségét ez a mű félrevezethetné”. Szabó Ervin, a társadalomtudomány kiemelkedő, nagy hatású képviselője halála 25. évfordulójáról az Egyedül vagyunk a maga módján emlékezett meg, azt írva, hogy Szabó a Fővárosi Könyvtárt „Marxék tűzhelyévé” tette. A tudományos kutatást érintő támadások közül megemlítendő még a keresztény orvosok 1943. évi szexuáletikai ankétján a pszichoanalízis elleni fellépés. (Az Egyedül vagyunk cikkírója szerint: „A bolsevizmus és a freudizmus tejtestvérek.”) A jobboldali-szélsőjobboldali támadások fő célpontja az irodalom, az írók, a könyvkiadás volt. A szellemi életben a zsidó befolyás elleni harc jegyében a zsidó és félzsidó írók műveinek megjelentetését ismételten elítélték, így pl. a karácsonyi könyvvásárra kiadott könyvek közül támadták Heltai Jenő, Karinthy Frigyes, Mohácsi Jenő, Radnóti Miklós és Szerb Antal műveinek megjelentetését. A zsidó írók elleni küzdelemhez „muníciót” adott Kolosváry-Borcsa Mihálynak A zsidókérdés magyarországi irodalma. A zsidóság szerepe a magyar szellemi életben c. terjedelmes könyve, amely tartalmazta a zsidó származású írók névsorát is. A könyv tanulságait a következőkben foglalta össze: „A könyvtárakból (az iskolai és egyesületi könyvtárakból is) a zsidó szerzők művei eltávolítandók. Zsidó művek csak a tudományos kutatás részére, a nagyközönség számára hozzá nem férhető módon őrizendők meg.” (Ez azután 1944-ben drasztikus intézkedéssel meg is történt: az április 29- én kiadott, „a magyar szellemi életnek a zsidó szerzők műveitől való megóvása” tárgyában kiadott kormányrendelet értelmében e könyveket be kell szolgáltatni, és bezúzással meg kell semmisíteni...) A szélsőjobboldal a jelentős - nem zsidó - írókat azért marasztalta el, hogy ők nem foglalkoznak a zsidókérdéssel, így az Illés Endre, Illyés Gyula, Kodolányi János, Márai Sándor, Tamási Áron, Veres Péter és Zilahy Lajos által aláírt Együttes vallomásból is ezt hiányolták, szükségesnek tartva egy új együttes vallomást a zsidókérdésről, a zsidóságnak a szellemi életben elfoglalt szerepéről. Milotay István pedig azért támadta Illyés Gyulát, hogy a vagyoni aránytalanságok ellen és a szociális reformokért folytatott harcában „egyetlen szó sem esik a zsidókról”. (Erre Illyés Tüzes trón c. versével válaszolt.) A szélsőjobboldali támadások kiterjedtek a külföldi zsidók és baloldali, demokratikus, polgári nem zsidó írókra is, köztük Stefan Zweigre, Lion Feuchtwangerre, Gorkijra, Henrich és Thomas Mannra, műveik fordításának kiadására is. (Az Egyedül vagyunk cikkírójának szakértelmére jellemző, hogy Thomas Mann-nál négy évvel idősebb bátyjáról azt írta: Heinrich Mann „Thomas Mann félzsidó fia”.) De kifogásolták még A csendes Don kiadását is. A jobboldali-szélsőjobboldali erőknek a kulturális szférában folytatott hadjárata 1943 őszén átterjedt a színművészet területére is. Ennek kiindulópontját a Népszava szerkesztőségének október 22-i színészankétje jelentette, amelyen a színművészet aktuális kérdéseit vitatták meg. A jobboldali-szélsőjobboldali lapok - e rendezvényt politikai jellegű szervezkedésnek tüntetve fel - több mint egy hónapig cikkek tucatjaiban dühödten támadták az ankéton részt vett progresszív színészeket, akiket a rendőrség is kihallgatott. Incze Antal, az Imrédy által vezetett Magyar Megújulás Pártjának képviselője ez ügyben november 10-én, majd december 15-én interpellációt nyújtott be, amelyben azt kérdezte a vallás- és közoktatásügyi minisztertől, hogy hajlandó-e e baloldali szervezkedés ellen fellépni. A miniszter rövid válaszában közölte: „ügyelni fogok arra, hogy minden olyan jelenséget vagy törekvést, amely akár a nemzeti szellem, akár a keresztény erkölcs követelményeit veszélyeztetik, a színművészet terén kiküszöböltek”. A szélsőjobboldali támadások középpontjában a Madách Színház állt, amelynek igazgatója, Pünkösti Andor részt vett az említett ankéton, és baloldali meggyőződésű volt dramaturgja, Staud Géza. E színház óriási sikerrel, száz előadást megérve játszotta - Várkonyi Zoltán kiemelkedő alakításával - a Hamletet, vasárnap délelőttönként munkáselőadásokat is tartva. A szélsőjobboldali sajtó a közönségre gyakorolt hatása miatt főleg ezeket támadta. (Hasonló módon bírálták még korábban a Gobbi Hilda által rendezett irodalmi estet, amely szerintük „a jelszavas humanizmus mögött kacérkodó tüntetés” volt.) Az Egyedül vagyunk még a jobboldaliságáról ismert Szeleczky Zitát is támadta azért, hogy fellépett „ebben a világnézetileg exponált színházban”. (1943. március 19-ét követően azután a belügyminiszter „az állami és társadalmi rend fokozottabb védelme érdekében” e színház előadásait rendeleti úton betiltotta.) 1943 őszének másik nagy sikerű színműve Zilahy Lajos Fatornyok c. darabja volt. A szélsőjobboldali lapok kritikái e mű fő problémájával a német származású vegyészmérnöknek szülőhazájába történő viszszatérésével, házasságának felbomlásával - egyáltalán nem foglalkoztak, hanem figyelmük a darab mellékszálára, a mérnök öccsére irányult, aki nem akart zsidó feleségétől elválni és bátyját Németországba követni. Szerintük Zilahy darabjában „értetlenül áll szemben a magyarságnak a zsidósággal folytatott százados önvédelmi harcával”, e darabnak „nincs sok köze az igazi magyar fajvédelemhez”. A szélsőjobboldalnak a színművészet terén folytatott küzdelmét olykor primitív, álszent megnyilvánulások is kísérték. Felrótták, hogy a színházak egy időben több olyan darabot játszanak, amelyekben laza erkölcsű nők szerepelnek, megemlítve a kaméliás hölgyet (amelyben egyébként Bajor Gizi felejthetetlen alakítást nyújtott) és a Warrenné mesterségét, sőt Herczeg Ferenc Fecske és denevér c. színművét is, amelyben a modern felfogású női főszereplő vitathatatlan fölényben volt a hagyományos, konzervatív nézeteket képviselő udvarlójával és annak álszent anyjával szemben (az előadás e hatását Tolnay Klári dinamikus játéka még inkább erősítette). A szélsőjobboldal a képzőművészetekről sem feledkezett meg. Az e területen indított akciók egyik kezdeményezője az Egyedül vagyunk volt, amely 1942. november 20-i cikkében élesen támadta a Képzőművészek Új Társaságának az elfajzott művészetekről rendezett kiállítását. (Az „elfajzott művészet” kifejezést a nemzetiszocialista Németországtól vették át.) Öt nap múlva ezzel kapcsolatban a már említett Palló Imre interpellációt intézett a vallás- és közoktatásügyi miniszterhez:,Tudja-e a miniszter úr, hogy képzőművészetünk ma is a szabadelvűség tanításától fertőzve távol áll a magyar lelkiségtől? Tudja-e, hogy a modernizmusok csavaros eszű alkotásai mögött a zsidó sátán vigyorog? [...] Hajlandó-e a miniszter úr képzőművészetünket a zsidó szellemiségtől sürgősen megtisztítani és a magyar képzőművészetet minden vonatkozásban a nemzeti léleknek megfelelően átszervezni?” A miniszter válaszában kétségtelennek tekintette, hogy a „szélsőséges művészeti irányok képviselői nagyrészben a zsidóság köréből kerülnek ki”, és ez nyilvánult meg a KÚT kiállításán is. Biztosította az interpelláló képviselőt arról, hogy „sem erkölcsi támogatásban, sem egyetlen fillér állami támogatásban nem részesülnek azok a művészeti irányzatok, amelyeket a nemzeti hagyományok szempontjából veszélyeseknek lehet tekinteni”. A nyilas Összetartás A bomlás művészete címmel számolt be a Nemzeti Szalonban rendezett 1943. decemberi kiállításról, megállapítva, hogy a zsidó művészet „külön sárga foltot jelent a magyar kultúrában”. Balás- Piry László, a szélsőjobboldal képzőművészeti szakírója több cikkében is támadta a „destruktív” művészetet, a zsidó térhódítást. Különösen kifogásolta azt, hogy a budapesti köztéri szobrok zöme zsidó szobrászok alkotása, budapesti szoborrevíziót kívánva. (Ugyanő pedig 1944. március 19-e után már e szobrok eltávolítását vagy megsemmisítését követelte...) Úgy gondolom, hogy a fenti példák elégségesek a hasonlóságok bemutatására. Egy lényeges különbség azonban volt a 40-es évek első felének és napjainknak történései között: a szélsőjobboldalnak a kulturális szférában folytatott küzdelmét 1944. március 19-e után a radikális rendelkezések egész sora követte. Csak remélni lehet, hogy hazánkban erre a diktatórikus hatalmi struktúra kiépítése, a liberális demokrácia megsemmisítése folyamatának előrehaladásával sem fog sor kerülni. 2011. JÚLIUS 29. A túlélés hétköznapjai Szokásommá vált, hogy reggelente Kertész Imre esszéit olvassam, olykor nem többet, mint egy-egy bekezdést. Tapasztalatom szerint ugyanis az A száműzött nyelv mondatai józanítóan hatnak, hozzásegítenek ítélőképességem megőrzéséhez. Ma például a parancsuralommal való együttélés problémáját vetette fel számomra Kertész egy tizenhat évvel ezelőtt készült tanulmányában. A Boldogtalan XX. század című munkában a következő sorok olvashatók: „(...) adott időszakban a túlélőnek igencsak értenie kellett mindazt, amit utólag érthetetlennek minősít, hiszen éppen ez volt a túlélés ára. Ha az egész logikátlan volt is, a percek, a mindennapok megkívánták a maguk könyörtelenül pontos logikáját: a túlélőnek értenie kellett a túléléshez, tehát értenie kellett, amit túlélt” (Magvető, 2001, 21-22. o.). Nem vitás, hogy ma sincs, a jövőben sem lesz ez másként. Ha valaki (bárki) évek múltán a XXI. század második évtizedére, az akkor játszott szerepére visszatekinteni lesz kénytelen, nem mondhatja: a sors gyönge eszköze volt csupán. Mérlegelnie kell ezért, nem vált-e túlzottan szolgálatkésszé a gondolkodása, és fontos, hogy azt is vigyázza: a pedáns szabálykövetés mikor számít már az értelmezés igazságkereső funkciójáról való lemondásnak. Ezekben a hetekben vizsgálódásra az Alkotmánybíróság 1718/ B/2010. számú határozata ad okot. A 2011. július 13-én kihirdetett döntés (nevezzük röviden „júliusi határozatnak”) elutasította azokat az indítványokat, amelyek magának az alkotmánynak az alkotmányba ütköző voltát javasolták megállapítani. Az Alkotmánybíróság előtt támadott alkotmánymódosítás a 98 százalékos ún. büntetőadó visszamenő hatályú bevezetése érdekében - az Alkotmánybíróság hatáskörének korlátozását írta elő. Pontatlanul, de a lényeget kifejezve azt mondhatjuk, hogy az alkotmány (és 2012-től az új alaptörvény is) a költségvetéssel, közteherviseléssel összefüggő jogszabályok alkotmánybírósági felülvizsgálatára lényegében mindaddig csak kivételképpen ad lehetőséget, amíg az ország államadósságának szintje nem csökken a kormány által elfogadhatónak tekintett szintre. Az Alkotmánybíróság - három különvéleménnyel kísért - határozata megállapította, hogy a testületnek nincs hatásköre az alkotmány alkotmányosságának megítélésére. A határozat szerint „Az Alkotmánybíróság az alkotmányozó hatalom akarata ellenére nem állapíthatja meg önmaga számára az Alkotmány felülvizsgálatára vonatkozó hatáskörét”. Az elutasításhoz azonban lényeges kiegészítést fűzött: „Amennyiben magába az Alkotmányba épít be az alkotmányozó hatalom olyan szabályokat, amelyek az alkotmányos jogállamot és az alkotmányos demokráciát, az alapjogok védelmének szintjét rontják, csökkentik vagy garanciákat építenek le, az AB nem élhet az Alkotmányba foglalt rendelkezések megsemmisítésének a jogával, de jelezheti, sőt - különösen szélső esetben - jelezni is köteles ezt a tényt még az alkotmányozó hatalom számára is”. Az Alkotmánybíróság a „júliusi határozatban” élt a figyelemfelhívás jogával (kötelezettségével). Ez az írás nem vállalkozhat az Alkotmánybíróság álláspontjának részletes elemzésére, inkább a mára kialakult helyzet jellegzetességeire mutat rá. Tudjuk hónapok óta, hogy az alkotmány módosítását tartalmazó törvényt elfogadó képviselők számoltak azzal, hogy vannak (lesznek, lehetnek) olyan, általuk megszavazásra kerülő jogszabályok, amelyek csorbítatlan alkotmánybírósági kompetencia mellett nem kerülhetnék el a testületi elmarasztalást. Ha nem így gondolnák, nem lett volna szükség az Alkotmánybíróság hatáskörének korlátozására. Az alkotmánysértés eszközével esetenként tudatosan élni kívánó parlamenti többség számára az is fontos volt, hogy az alkotmány mindezt hosszú távon tegye lehetővé. Ezzel magyarázható, hogy az alaptörvény az Alkotmánybíróság hatáskörének részleges felfüggesztését előíró szabály eltörlését az államadósság - megjósolhatatlanul távoli időpontban bekövetkező - jelentős csökkenéséhez köti. Mindezek alapján megkockáztatható az állítás, hogy az emberek életének, az általuk létrehozott szervezetek működésének lesznek olyan viszonylatai, amelyek - az alaptörvény által is deklaráltan - kívül rekednek a jogállami védővonalakon. Ezekben a szituációkban az alkotmány nem lesz képes eleget tenni rendeltetésének, a helyzet ahhoz válhat hasonlatossá, mintha az országnak, például a közteherviselés feltételeivel összefüggésben, nem volna demokratikus alkotmánya. A „júliusi határozat” egy ilyen, kétségkívül feszült közjogi pillanatban került kihirdetésre. Az Alkotmánybíróság egyértelművé tette, hogy nem akadályozza meg azoknak a politikai elgondolásoknak a véghezvitelét, amelyek pedig - mint arra, ha általánosító megfogalmazásban, de maga a döntés is utal - „az alapjogok védelmének szintjét rontják”. Az ítélet kivonja ezáltal a testületet a „jogállami küzdőtér” első vonalából, jövőbeli jelentőségét illetően senkinek sem lehet többé illúziója. Ez a körülmény nem kívánt biztatást adhat újabb, az alkotmányos értékeket figyelmen kívül hagyó előírások bevezetéséhez. Az Alkotmánybíróság döntését gondos szakmai munka előzte meg. Az ítélet a bírák párhuzamos és különvéleményével kiegészítve - még jó ideig a tudományos konferenciák programját gazdagíthatja. Vita tárgya lehet - egyebek között - annak jogfilozófiai megítélése, hogy az alkotmány védelmére létrehozott testület reagálhat-e, és ha igen, miként az alkotmányozó hatalom jogállamellenes magatartására. Miért gondolom mégis úgy, hogy a „júliusi határozat” valójában egy túléléséért küzdő intézménynek a túlélés feltételeit értőn rögzítő, boldogtalan dokumentuma... Gadó Gábor A humor csupán stílus. Stephen Fry HAZUDOZÓ "Be kell vallanom: én elájultam ettől a könyvtől. Ez egyszerűen zseniális!" Havas Henrik Klubrádió - Ötös 2010. szeptember 13. ÉLET ÉS# IRODALOM