Életképek, 1844. július-december (2. évfolyam, 1-26. szám)

1844-09-11 / 11. szám

1). Forray Endre lelkes özvegye, nem feledve e’ liszt körében soha, egy pillanatra sem, hogy magyar! Miket a’ családi élet körén túl az emberiség ’s nemzetünk javára, ki­vált közintézeteink gyarapításában jön, ismertebbek, semhogy azokat egyen­ként felsorolni szükségesnek tartanók. Avagy van-e közintézeteink közt csak egy is, mellynek bőkezű adakozói, gyámolitói sorában­­. FORRAY­­BRUNSVIK JÚLIA asszonyság neve ott nem tündökölne? A’ nőegylet, melly, mint a’ természet örök ereje , zajtalanul, de olly nagy jótékony­sággal működik, annyi könyet töröl le, annyi nyomort enyhít, annyi sebet gyógyít — benne egyik legbuzgóbb tagját tiszteli; — a’gyermekkórház, hol ápolást’s orvoslatot keres a’ szegény kisded, ki különben segély ’s gond hiányából költöznék sírba a’ kor felső reggelén , pártfogásának bő áldozatot köszön; ’s igy sorra minden ápoló ’s jótékony intézetünk ismeri nagylelkűségét e’ nemes hölgynek, ki a’ vagyont, mellyel az ég­et megál­dd , bőkezűleg osztja meg azokkal, kiknek örökül csak nyomor és szenve­dés jutott. De nemcsak itt, fővárosunknak öt forrón tisztelő körében hinti­k a’ segély gyöngyeit, kiterjed figyelme mindenüvé, hol nyomor van és szen­vedés. — Aradnak ez évi látogatásnapjaiban különösen egyik védangyala ő volt. Alig jutott tudomására a’ pusztítás rémitö hire , ’s­em nemcsak lel­kesítő szó és buzdítás, de tett ’s áldozat által iparkodott enyhíteni a’ nyo­mort, mellyet a’ bősz elem e’ szép megyére hozott. És szóljunk-e azon ritka buzgóságról, mellyel gyarapodását nemzeti nyelvünknek, dicső ősei nyelvének, ’s ez által küzdések közt üdülő irodal­munknak szüntelen kiséri? Kiknek alkalmuk van a’ aálságu gr.Brunsvik­­házat közelebbről ismerni, ők tudják, hogy ott a’ drága szőnyegek, arany­zott bútorok között évtizedek óta már, ’s igy még azon sanyarú években is, midőn száműzve volt nyelvünk a’ magasabb körökből teljesen, ’s ma­­gas­rangu hölgyeink szégyennek tárták magyar eredeteket, ’s dicsőségnek a’ bűnt, édes anyanyelvűket nem tudni, e’ kortól óta mind máig kedvesen otthonos nyelvünk, és szívesen látott vendégek a’magyar irók! Érdem ez, igen! kitűnő érdem nálunk, balsorsunk közepett, ’s elismerni, magasztalni kész leen, azt velünk minden magyar, ki helyzetünket ismeri. Azonban minek ott szavak, hol tények beszélnek, — és forró hála— könyek, mellyek leperegnek a’ szemekből az égre buzgón emelkedőkből, hosszú életet kérve annak Urától számára azon hölgynek, kinek minden napja egy egy szép ’s jótékony tett szülője, — ’s ki sors áldotta élete egyik főfeladatának tartja szeretni a’ Hont,­­— ’s mindent megtenni javá­ért a’ földnek, melly büszkén mondja őt egyik leglelkesb leányának.

Next