Ellenfény, 1999 (4. évfolyam, 1-4. szám)
1999 / 1. szám
tartó vezetteti őt. Tiborc (Cserna Csaba) is a tivornyára tör be, leüti Bánkot (akire nem ismer rá), aztán összepakolja az evőeszközöket és az étel maradékát, hisz valójában lopni érkezett. Később Biberach (Dunai Károly) is leüti a „nagyurat”, az ugyanis kihallgatván Ottó és Melinda első beszélgetését azonnal közbelépne, ez viszont romba döntené „a lézengő ritter” aljas indulatokból építkező nagy ívű intrikusi tervét. Bánk bánt (Gyuricza István) is vak indulatok vezérlik. „Becsületérzés, nemzeti öntudat, féltékenység, szánakozás, düh, brutalitás dulakodnak benne kaotikusan, egy olyan helyzetben, mely láthatóan meghaladja felfogó- és ítélőképességének teherbírását. Már oda Melinda erénye, felfedve Gertrudis ármánya, mikor durva hevülettel magáévá teszi Izidorát az asztalon.” 2 A Galíciából nejéhez ajándékokkal viszszatérő II. Endre (Dunai Károly) egyszerűen rendezi a helyzetet: katonái a tivornyák ravatallá alakított asztaláról kibillentik a gótikus ablakon Melinda holttestét, majd minden teketória nélkül ledöfik Bánkot is, így hát igencsak szarkasztikusan hatnak az uralkodó darabzáró mondatai. Mindebből nyilvánvaló, hogy Mohácsi nem volt hajlandó azon a nyelven beszélni, ahogy (nemzeti) klasszikusokat idézni szokás. Előadása drasztikus nyíltsággal kérdőjelezte meg, bontotta le mindazokat a megszokásokat, beidegződéseket, amelyek Katona darabjához - s egyáltalán a klasszikusok előadásához - tapadtak. Vélhetőleg azért, mert radikálisabban gondolkodott a színházi hitelesség kérdéséről, mint az előtte járó nemzedék kiváló rendezői. Korábban Székely, Zsámbéki, Babarczy és Ascher előadásainak újdonsága az volt, hogy a színpadi történéseket egyértelműen a darabok eszmei-gondolati szintje alatt megbúvó emberi motivációkból, érzelmekből, szenvedélyekből, indulatokból bontották ki. Mohácsi ezt a szemléletmódot gondolja radikálisan tovább. Szerinte az életet zsigeribb motivációk irányítják. Tagadja, hogy morális szempontok érvényesülnek a dilemmákban, döntésekben, nem fogadja el az eszmék, ideológiák kiemelt szerepét sem. Szereplői csak hivatkoznak rájuk, de nem ezek nevében cselekszenek. Önérdekek és artikulálatlan vágyak hajtják őket. A Bánk bán szereplőinek „minden lépését állati ösztönök mozgatják: zabálni, vedelni, aludni és persze párzani akarnak. Ezek miatt ontják egymás vérét. Csakhogy kardjuk, mellényük és finom kesztyűjük van, és a hazáról szavalnak. Hazám nyögik, miközben lefordulnak az asszonyról. Sokáig éljen a magyar szabadság! - üvöltik ivás és okádás között. (...) Komikus és fájdalmas ez a mocskos nemzeti mulatság.” Mohácsi tehát már első előadásával is nyilvánvalóvá tette, hogy ő nem interpretál, hanem „átír”. Előadásai kibontják, továbbgondolják az eredeti darabok szemérmes elhallgatásait, a kortárs beszédmódhoz igazítják a nyelvüket, szereplőik karakterét is jelenünkből ismerős vonásokkal ruházzák föl, elhagynak egyes jeleneteket, és újakat illesztenek a szövegbe, máskor meg a színpadi játékok, akciók adnak gyökeresen új értelmet a történéseknek. Ezek a szuverén színpadi világot teremtő „drámaátiratok” egyértelműen egy színházi ember gondolkodásmódját tükrözik: nem autonómiájuk (önállóságuk, világszerűségük) fontos, hanem működőképességük. Önmagukban, az előadásról leválasztva, szövegként olvasva bizonyára hatásukat is vesztenék, más produkciók kiindulópontjaként aligha szolgálhatnának. De az adott előadásokat egyértelműen működőképessé teszik, és hitelességüket is nagymértékben emelik, s így mérhetetlen módon kitágítják az eredeti darabok érvényességi körét, jelentését. Miközben Mohácsi szüntelenül jelen idejű tapasztalatokkal szembesíti a drámaszövegeket, valójában mégsem aktualizálja őket. Kimozdítja a választott darabokat eredeti irodalmi, színházi, társadalmi, nyelvi kontextusukból, de nem emeli át őket teljesen a mába. Valahol a kettő között lebegnek az előadások: nem a szerző világát rekonstruálják, és nem is a jelent képezik le. Nem Schiller despota német kisfejedelemségének működését figyeljük, de nem is a későszocializmus liberálfasiszta hatalmi gépezetét. Nem a Jókai megírta angol polgári forradalmat ábrázolják, de nem is a rendszerváltás 2. Szántó Judit: Vásárfia Galíciából (Bánk bán-változat) - Színház 1985/3. 3. Bérczes László: Hogyan vagy partizán? avagy Bánk bán - Film, Színház, Muzsika 1985. október 5. 4. Mohácsi is beszél erről egy interjúban: „Dehogy jobb!” (Mármint a példány, mint az eredeti darab). „Egy szóval sem mondtam, hogy jobb. De ott, akkor, abban a színházban, azokkal a színészekkel közelebb áll a valósághoz, mint amit az író, aki nem ismert bennünket, megírt. Brecht nem tud lejönni Nyíregyházára, és megnézni a helyi viszonyokat, és az a negyven-ötven év sem feszül benne, ami bennem és mindenkiben feszül. De a mi kávéház-szövegünk már hogy lenne jobb, mint Goldonié?! Sőt, mondjuk ki nyíltan, a mienk amúgy érvénytelen és olvashatatlan.” Bérczes László: Példány és ceruza (Beszélgetés Mohácsi Jánossal) - Színház 1998/1. 47. o.