Ellenfény, 2003 (8. évfolyam, 1-8. szám)

2003 / 2. szám

O­ M­ANYÍTÁS­ból, amit Melinda Ottónak mesél Bánkról, sokkal többet meg­tudunk a férjéhez való viszonyáról, mint Melinda és Bánk közös jeleneteiből. Tiborc és Bánk kapcsolata sem a jelen idejű hely­zetekből, hanem a múltjukra való utalásokból derül ki, így en­nek a kapcsolatnak sincs valóságos tere, csak retorikai formája. Ugyanez mondható el Peturnak Certrudishoz való viszonyáról is: a magyar nagyúr ellenszenve csak elvi szinten működik s nem a személyes szférában, erre utal az is, hogy nincs is közös jelenete a konfliktust legerősebben képviselő két figurának. De a Bánk bán történetével nem az a legnagyobb baj, hogy erősebben zajlik eszmei síkon, mint a személyes viszo­nyok szférájában, hanem az, hogy nincs mitikus magja, s így nincsenek transzcendens tartalmai. Egy összeesküvés és egy házasságtörés sztorijának összekapcsolása ismét csak a reto­rika szintjén megoldott a darabban: Gertrudis nevezhető meg mindkettő okozójának, de ezt Katonának nem sikerül ponto­san felépített motivációkkal bizonyítania. Egyrészt Peturék szervezkedésének nincs semmiféle apropója, így ez valóban csak hőzöngésnek (mai szóval: magyarkodásnak) hat, más­részt nincs semmiféle kézzelfogható bizonyítéka annak sem, hogy Gertrudis valóban segítője Melinda elcsábításának, így az őt ért vád valóban nem több, mint gyanúsítgatás. A cselek­ményvezetés végeredménye, hogy az elnagyoltan végigveze­tett két szálat Katona kénytelen egymásba csúsztatni, hogy megteremthesse a drámai csúcspontját annak a Bánk és Gert­rudis közötti konfliktusnak, amit valójában nem készített elő, s fordulataiban nem is dolgozott ki. Ennek ugyanis csak elvi tar­talmai vannak, minden személyes vonatkozása merő félreér­tésből adódik. (Az irodalmárok tobzódnak abban, hogy újabb és újabb összetevőit, mozgatóit bontsák ki annak a konfliktus­nak, amelyet színházilag azért nehéz hitelesíteni, mert két olyan ember készül egymással végső leszámolásra a darabban, kik addig nem is találkoztak egymással a színen. A drámapeda­gógia ezt úgy mondaná: hiányzik a kontextus építés köztük.) A legfőbb baj azonban nem ez a történettel, hanem az, hogy Katonának nincsenek eszközei ahhoz, hogy mitizálja té­máit: nem utal mitopoetikus sémákra, nem nyit meg mitológiai párhuzamokat. Mitikus színezetű szüzsé híján a szereplőknek sem teremtődnek mitikus mintái. Utal ugyan a darab néhány mitizálódott irodalmi előképre, Bánk esetében például Ham­­letre és Othellóra, Melinda esetében Ophéliára, de ezek csak he­lyi értékű jelzések, s nem a figura egészét átfogó, belső magját megteremtő mitikus funkciók. A legtöbb szereplő esetében Ka­tona megelégszik a korabeli színjátszás szerepköreinek átvéte­lével (csábító, intrikus, tragika, drámai hős stb.), ezeket több­nyire egy-egy motívummal konkretizálja (Gertrudis férfiként uralkodik, Biberach a haszonért köpönyegforgató, Petur a ma­gyarok háttérbe szorításáért háborog stb.), így a figurákból nem születnek összetett jellemek. Katona alakjai vagy túl egyér­telműek, vagy túl érthetetlenek, vagy monomániásan egyetlen értéket, célt követnek (mint Gertrudis, Petur, Tiborc, Ottó), vagy önellentmondásosan viselkednek, amelynek motivációi nincsenek megteremtve (ilyen például Biberach köpönyegfor­gatása, vagy az, hogy Melinda naiv hiszékenysége átvált a ki­rálynő veséjébe látó cinikus számonkéréssé). Ha a Bánk bán ennyire rossz darab (fogalmazzunk ponto­sabban: ennyire korízléshez kötött), akkor rejtély, hogyan él­hette túl az elmúlt 182 évet, és miként válhatott a klasszikus magyar repertoár alappillérévé. A magyarázat nem a mű jel­legzetességeiben, hanem az utóéletében rejlik. A régi irodalmi alkotások klasszikussá válásához nélkülözhetetlennek tűnő mi­­tologizálódás (amely túlemeli a művet az adott kor kontextu­sán) nem magában a Bánk bánban, hanem annak utóéletében történt meg. A reformkor kései szakasza a német uralommal szembeni fellépés, a magyar függetlenség akarásának míto­szaként olvasta a Bánk bánt, ezzel ugyan némileg eltorzította a mű tematikáját, de beemelte azt a nemzeti klasszikusok közé. Pedig Katona drámája nem a lázadás, az ellenállás hősiessé­géről szól (nem is a nemzeti összefogásról és az érdekegyesí­tésről), hanem a cselekvéskényszer tragikumáról. Olyan (tör­ténelmi) szituációt ábrázol, amikor mindenki érzi, hogy csele­kednie kell(ene), de nem tárul fel egyetlen olyan út sem, amely nem fenyeget katasztrófával. Gesztusok, képek, mítoszok Vidnyánszky Attila rendezése azért izgalmas, mert a Bánk bán problémáiból indult ki, s ezek megoldására talál érzéki színházi formát. Az egyik legfontosabb eljárása az, hogy kiszakítja a művet a megszokott kvázi realista felfogásából, s egy sajátos rituális színházi formát rendel hozzá, amellyel képes mitizálni a darabot. Vidnyánszky nem törődik a történelmi közeggel (pontosabban csak ironikusan játszik rá a magyar történe­lemre mint témára), nem igyekszik reálszituációkat építeni a darab helyzeteiből, az egyéni motivációk megteremtése he­lyett általánosabb és mélyebb értelmű motívumokat rendel az egyes alakokhoz. A darab színpadi mitizálásának alapvetően két forrása van az előadásban: a térkezelés és a képalkotás. Szarvas József, László Zsolt

Next