Ellenfény, 2007 (12. évfolyam, 1-12. szám)
2007 / 1. szám
fókuszban: a történelem aktualitása Szinte egyidőben kerültek bemutatásra a francia forradalom parabolái két magyarországi színházban. PETER WEISS MARAT SADE-ját az ÚJ SZÍNHÁZ tűzte műsorára, GEORG BÜCHNER DANTON HALÁLA című darabját a KECSKEMÉTI KATONA JÓZSEF SZÍNHÁZ játssza. A művek és az előadások kapcsán HEGEDŰS SÁNDOR azt elemzi, hogy a történelmi témáknak miféle aktualitása van a mai magyar színpadokon. „A történelem értelme mindenkori jelenedben rejlik, és nem láthatod meg szemlélőként, hanem csak felelős döntéseidben. Minden pillanatban ott szunnyad az eszkatológiai pillanat lehetősége. Neked kell felébresztened. A szóban forgó drámai (színpadi) művek egybelátásához referenciális anyagok közössége (a szüzsé azonossága) ad nyilvánvaló apropót. Preformált játékterükben ugyanis maga a nagybetűs Valóság történik (ahogy történt egykoron), a Nagy Francia Forradalom története Petőfi szavaival: „...a világnak ez új evangyeliuma, melyben az emberiség második megváltója, a szabadság hirdeti igéit...”12 És valóban! Amennyiben valóságtudatunk szelektált tények szövedékében áll - vagyis történeti s a szabadság változatlanul lenni tudásunkat meghatározó alapérték, annyiban a francia forradalom bizony gyökéresemény életünkben: kitüntetett vonatkozási pont, genezis. A „ribillió” véget ért ugyan (a korabeli sajtó nevezte így), hősei halottak, de elevenen élnek emlékezetünkben (önazonosság-tudatunkban), alkalmazhatóságuk (érthetőségük) szavatossága még nem járt le. S értjük is, úgy, ahogy! Miként születésnapját ünnepli az ember, úgy ünnepli nagy forradalmában Európa önmagát, felejtve a fájdalmat, a vért, világrajöttének kínkeserveit. A kollektív memória ugyanúgy működik lám, mint az egyéni: felejtés árán emlékezik... Tárgyunk - értsd: az elemzendő művek - szempontjából meghatározó fontossága van mindkettőnek. Másra emlékeznek ugyanis, mást ítélnek felejtésre. Ugyanaz az eleven (történeti) matéria munkál bennük, válik fikcióvá, műegésszé, csakhogy egészen más perspektívában mutatkozik, más értelemben lesz láthatóvá. Nincs is ezzel semmi baj: a francia forradalomnak csak a jelentősége egyértelmű, vitathathatatlan, jelentése már közel sem. Pontosan azért érezzük elevennek, jelenvalónak, mert késhegyre menő vitáink folyhatnak róla, különbözőféleképpen interpretálhatjuk, azaz meghatározott értékek, érdekek vívhatják benne harcukat. A tények ugyanis nincsenek önmagukban, csak adott, nagyon is konkrét jelentésükben, a mindenkori jelen értelem horizontján válnak hozzáférhetővé. Tény mivoltuk szerint megkérdőjelezhetetlenek ugyan, de éppen azért, hogy biztosan kérdezhetők legyenek, s ha itt az idő, felelni tudjanak... Georg Büchner és Peter Weiss nem ugyanazt kérdezi a francia forradalomtól, mint ahogy Bodolay Géza és Viktor Ioan Frunza sem ért szükségképpen egyet az interpretációra - színpadi megjelenítésre - választott drámai művek szerzőivel. Nem is kell, hogy egyetértsenek, hogy ugyanazt gondolják! Az előadások értékét nem az adja meg, hogy a rendező képes volt-e megvalósítani a darab szerzőjének intencióit. A rendezőnek nem kell filológusnak lennie, vagyis nem kell saját tevékenységének értelme felől hamis tudattal bírnia. Az előadások értékét - mondhatni igazságát - a darab értelmezésének (alkalmazásának) korszerűsége, vagyis az aktuális jelennek való megfelelni tudás határozza meg. Ha a darab erre nem alkalmas, akkor nincs is értelme bemutatni... Georg Büchner és Peter Weiss drámája alkalmas volt, az előadások ezt egyértelműen bizonyítják. Igaz, nehéz lett volna „elrontani”őket, remekművekről van szó, a tematika eleven, jelentős, s a rendezők is kvalifikáltak. Meg aztán Magyarországon élünk, ahol a forradalmi virtusnak mély gyökerei vannak, s ha hiszünk a szemünknek, gyümölcsöket is teremni kész jelene. Az aktualizálhatóságnak ezzel az olcsó lehetőségével azonban egyik rendező sem élt, sem a közelmúlt eseményeire, sem a közeljövő várakozásaira nem reflektáltak előadásaikban. Hála istennek! Jó ízlésük megkímélte őket, politikai józanságuk, realitásérzékük hibátlanul működött. A „hibátlan működés” feltételezése egy kritikában különben is követelmény. Amit egy kritikus hibaként értékel, az nem feltétlenül jelenti a rendezői intenció fogyatékosságát, elégtelenségét. Közve- 1- Rudolf Bultmann: Történelem és eszkatológia. Atlantisz, 1994 2- Petőfi naplója -1848. március 17.