Ellenfény, 2007 (12. évfolyam, 1-12. szám)

2007 / 1. szám

fókuszban: a történelem aktualitása Szinte egyidőben kerültek bemutatásra a francia forradalom parabolái két magyarországi színházban. PETER WEISS MARAT­ SADE-ját az ÚJ SZÍNHÁZ tűzte műsorára, GEORG BÜCHNER DANTON HALÁLA című darabját a KECSKEMÉTI KATONA JÓZSEF SZÍNHÁZ játssza. A művek és az előadások kapcsán HEGEDŰS SÁNDOR azt elemzi, hogy a történelmi témáknak miféle aktualitása van a mai magyar színpadokon. „A történelem értelme mindenkori jelenedben rejlik, és nem látha­tod meg szemlélőként, hanem csak felelős döntéseidben. Minden pillanatban ott szunnyad az eszkatológiai pillanat lehetősége. Ne­ked kell felébresztened. A szóban forgó drámai (színpadi) művek egybelátásához referenciá­­lis anyagok közössége (a szüzsé azonossága) ad nyilvánvaló apropót. Preformált játékterükben ugyanis maga a nagybetűs Valóság törté­nik (ahogy történt egykoron), a Nagy Francia Forradalom története­­ Petőfi szavaival: „...a világnak ez új evangyeliuma, melyben az embe­riség második megváltója, a szabadság hirdeti igéit...”1­2 És valóban! Amennyiben valóságtudatunk szelektált tények szövedékében áll - vagyis történeti s a szabadság változatlanul lenni tudásunkat meg­határozó alapérték, annyiban a francia forradalom bizony gyökérese­mény életünkben: kitüntetett vonatkozási pont, genezis. A „ribillió” véget ért ugyan (a korabeli sajtó nevezte így), hősei halottak, de ele­venen élnek emlékezetünkben (önazonosság-tudatunkban), alkal­mazhatóságuk (érthetőségük) szavatossága még nem járt le. S ért­jük is, úgy, ahogy! Miként születésnapját ünnepli az ember, úgy ün­nepli nagy forradalmában Európa önmagát, felejtve a fájdalmat, a vért, világrajöttének kínkeserveit. A kollektív memória ugyanúgy működik lám, mint az egyéni: felejtés árán emlékezik... Tárgyunk - értsd: az elemzendő művek - szempontjából meghatározó fontossága van mindkettőnek. Másra emlékeznek ugyanis, mást ítélnek felejtésre. Ugyanaz az eleven (történeti) ma­téria munkál bennük, válik fikcióvá, műegésszé, csakhogy egé­szen más perspektívában mutatkozik, más értelemben lesz látha­tóvá. Nincs is ezzel semmi baj: a francia forradalomnak csak a je­lentősége egyértelmű, vitathathatatlan, jelentése már közel sem. Pontosan azért érezzük elevennek, jelenvalónak, mert késhegyre menő vitáink folyhatnak róla, különbözőféleképpen interpretál­hatjuk, azaz meghatározott értékek, érdekek vívhatják benne har­cukat. A tények ugyanis nincsenek önmagukban, csak adott, na­gyon is konkrét jelentésükben, a mindenkori jelen értelem­ hori­zontján válnak hozzáférhetővé. Tény mivoltuk szerint meg­­kérdőjelezhetetlenek ugyan, de éppen azért, hogy biztosan kér­­dezhetők legyenek, s ha itt az idő, felelni tudjanak... Georg Büchner és Peter Weiss nem ugyanazt kérdezi a francia forradalomtól, mint ahogy Bodolay Géza és Viktor Ioan Frunza sem ért szükségképpen egyet az interpretációra - színpadi megjelení­tésre - választott drámai művek szerzőivel. Nem is kell, hogy egyet­­értsenek, hogy ugyanazt gondolják! Az előadások értékét nem az adja meg, hogy a rendező képes volt-e megvalósítani a darab szerzőjének intencióit. A rendezőnek nem kell filológusnak lennie, vagyis nem kell saját tevékenységének értelme felől hamis tudattal bírnia. Az előadások értékét - mondhatni igazságát - a darab értel­mezésének (alkalmazásának) kor­szerűsége, vagyis az aktuális je­lennek való megfelelni tudás határozza meg. Ha a darab erre nem alkalmas, akkor nincs is értelme bemutatni... Georg Büchner és Peter Weiss drámája alkalmas volt, az előadá­sok ezt egyértelműen bizonyítják. Igaz, nehéz lett volna „elronta­­ni”őket, remekművekről van szó, a tematika eleven, jelentős, s a rendezők is kvalifikáltak. Meg aztán Magyarországon élünk, ahol a forradalmi virtusnak mély gyökerei vannak, s ha hiszünk a szemünk­nek, gyümölcsöket is teremni kész jelene. Az aktualizálhatóságnak ezzel az olcsó lehetőségével azonban egyik rendező sem élt, sem a közelmúlt eseményeire, sem a közeljövő várakozásaira nem reflek­táltak előadásaikban. Hála istennek! Jó ízlésük megkímélte őket, po­litikai józanságuk, realitásérzékük hibátlanul működött. A „hibátlan működés” feltételezése egy kritikában különben is követelmény. Amit egy kritikus hibaként értékel, az nem feltétlenül jelenti a rendezői intenció fogyatékosságát, elégtelenségét. Közve- 1- Rudolf Bultmann: Történelem és eszkatológia. Atlantisz, 1994 2- Petőfi naplója -1848. március 17.

Next