Ellenfény, 2013 (18. évfolyam, 1-10. szám)

2013 / 1. szám

PONTFÉNY: HORVÁTH CSABA 'Y (i/r /­M/0 taaJL 1/vW^U A TEMESVÁRI CSIKY GERGELY SZÍNHÁZ és a FORTE TÁRSULAT koprodukciójában készült a PEER GYNT. Ibsen darabjának Horváth Csaba rendezte előadásáról, illetve a „fizikai színház” fizikalitásáról HEGEDŰS SÁNDOR ír. Az alábbiakban Horváth Csaba PeerGynt című színjátékának (elő­adásának) elemzésére teszek kísérletet, miként az velem megtör­tént. Nem kritikát készülök írni tehát, ahhoz - itt és most - nem áll­nak rendelkezésemre a szükséges (elő-) feltételek. Mindenekelőtt az eltárgyiasítás, az „esemény” birtokba vételének elvi lehetősége. Viszonyom a szóban forgó színpadi történéshez ezúttal nem írha­tó le szokványos módon - egy néző-szubjektum befogadói viszo­nyaként egy mű-objektumhoz -, mely a kritikához nélkülözhetet­len. Megfelelő látótávolság, illetve egy relatíve stabil, rögzült néző­pont (értékrend) hiányában egyszerűen nem adódik (nem látható) a „tárgy”, melyet értékelni lehetne. Ami látható viszont, s így te­­matizálható is akár (ezzel próbálkozom, átsegít a tétlenségen, szótlanságon), az a „tárgy­talanság” maga, a „hiány”, melyben ré­szem lehetett (ön- és valóságismeretemben támadt), identitásom vált benne kérdésessé. Úgy is fogalmazhatnék: a játékban, ott a nézőtéren nem voltam (maradhattam) ugyanaz, mint aki színház­ba ment, majd órák múlva távozott onnan, vagy aki itt most a vele közben történtek leírásával küszködik. Ha csak az előadás rám tett hatásáról - egy pszichikai és/vagy szellemi élményről - kellene megszólalnom, úgy az egyszerű lenne. Ám ezúttal a játékban-lét tapasztalatát kell szóvá tennem, az érintettségnek kell hangot ad­nom! A szóban forgó színjáték, mely a maga vonzáskörzetébe vont, s ott is tartott mindvégig, a konvencionálisaktól merőben kü­lönböző szabályokat kényszerített rám, a maga képére formált, résztvevővé tett. Pontosan az történt velem, amiről Gadamer (a fi­lozófiai hermeneutika egyik jeles képviselője, voltaképpeni meg­alapítója) az Igazság és módszerei mű művében beszél: „a műalko­tás igazi léte abban áll, hogy tapasztalattá válik, mely megváltoz­tatja a tapasztalót.” (88-89. o.) Igen, a játék időtartamában - a ben­­ne­ lét „történésében” - nem voltam „önazonos”, ha az önazonos­ság konvencionális élményét tekintjük etalonnak. Gadamer, aki előbb említett művében egyáltalán nem véletlenül kapcsolja össze az igazság kérdését a művészet tapasztalatával, erre is talál ma­ Simkó Katalin, Krisztik Csaba .

Next