Ellenfény, 2015 (20. évfolyam, 1-10. szám)
2015 / 1. szám
FÓKUSZBAN: ERDÉLY MÚLTJA, MAGYARORSZÁG JELENE Csak az képes ennyire gátlástalanul, pontosan és szépen megmutatni vagy inkább megteremteni a legcsiricsárébb ízléstelenséget a színpadon, akinek biztos ízlése van. Béres Attilánál a legjobb kezekbe került SZÉKELY CSABA VITÉZ MIHÁLY című komikus történelmi tragédiája, a rendező és a szerző félszavakból is értik egymást: köti és oldja őket a többféle (magyar, erdélyi, román) kultúrából táplálkozó közös identitás. Eddig csak nemzeti Bánk bánunk volt, most már Mihály bánunk is van, elsőként Bajomi Nagy György személyében. Ő Vitéz Mihály: fordít, lecsap. És szúr. A szombathelyi Weöres Sándor Színház előadásáról ÖLBEI LÍVIA ír. Székely Csaba a Weöres Sándor Színház 2013-as centenáriumi Weöres Sándor-drámapályázatára írta meg a Vitéz Mihályt, amelylyel aztán elnyerte a fődíjat. A dráma próbája a színház, és a szombathelyi ősbemutató igazolta a pályázati zsűri döntését. A szerző 2013-ban már benne volt az „édes Erdély”-mítoszt megtépázó Bányavidék-széna sikerében, a Vitéz Mihállyal a kisember-tematika után a régmúlt, a történelem felé fordult, látszólag legalábbis. Mindenesetre folytatta a fölszabadító mítoszrombolást: megtette főszereplőnek a számunkra jószerivel ismeretlen 16. századi román nemzeti hőst, akinek hatalmi mámorban kiteljesedő, „birodalomépítő” tündöklését és bukását az események szintjén a lehető legpontosabb történelmi hűséggel meséli el. (Talán éppen ez, a „történelmi hűséghez” való ragaszkodás az oka, hogy a második részben, úton a vég felé kicsit elveszünk - veszik a szöveg a részletekben, az előadást nézve legalábbis.) Bár első pillantásra a tematikus váltás tényleg látványos, a Vitéz Mihály több szempontból magán viseli a korábbi Székely Csaba-darabok jellegzetességeit, nem nélkülözi például a könnyű kézzel összeszerelt bohózati masinériát. Ha a Bányavidék-trilógia irodalmi forrásait maga a szerző is Csehovban és az ír drámában látja, akkor a Vitéz Mihályban szintén szabadon, már-már egy gyerek szertelenségével, egyúttal komolyságával bánik a klasszikus elődök hagyatékával: a Vitéz Mihály-kortárs Shakespeare-től a korabeli drámapályázaton sikertelen Katona Józsefig; a Machbethnek megjelenő vész- vagy végzetbányáktól a békétlen főurak motívumáig. Az eredeti - túl hosszúnak ítélt - szövegváltozatban pedig megjelent Kepler is, mintegy átrándulva Az ember tragédiájának prágai színéből, bár Madách szelleme nélküle is ott lebeg a „színről színre” továbbgördülő Vitéz Mihály fölött. Fölmerül a gyanú, hogy Székely Csaba egyenesen történelmidráma-paródiát írt, különös, groteszk, a blőd szóviccektől sem visszariadó, ál archaizáló (a magyar szereplőknek minden múlt ide- kodul Mészáros Zsolt