Ellenőr, 1871. január (3. évfolyam, 108-138. szám)

1871-01-13 / 120. szám

megsemmisítő. Meggyőzött ugyanis arról, hogy a fegyverek tökéletesítése által a hosszú háborúk­nak sincs eleje véve s fő feladatunk financziális állapotunkat rendben tartani. Sturm a bizottsági előterjesztés mellett nyilatkozik. A védtörvény 800,000 katonában ál­lapította meg a hadsereg hadiláb-létszámát, de a békéről nem szól. A delegációk kötelessége tehát a kormányt a lehető takarítások megtételére utalni. Szóltak még a bizottsági többség javaslata mellett Demmel, Kuranda és Herbst. Az első ki­sebbségi mellett Figuli és Rechbauer, a második mellett Grocholszky, a kormány előterjesztését véd­te Kuhn­­, s elvetésének esetében a második kisebbségi javaslat elfogadását ajánlja s ugyanez értelemben szóltak Horst és Früh a kormány kép­viselői. A bizottsági többség előadója B a n h a n s- nak zárbeszéde fejezte be a vitát, mire a négy pont szavazás utján a bizottság előterjesztése sze­rint fogadtatott el s ezzel az ülés fél négy órakor feloszlott. Lapszemle. Az I. Lloyd Olaszország állásáról Rómával szemben szólván, helyesnek tartja Beust ide vo­natkozó nyilatkozatát a reméli, hogy kormányunk nem fog a pápa függetlensége és szabadsága mellett harczolva egyh, és állami reaktionárius tendentiákat elősegíteni. A P. Napló szerint az észt. delegátió a német szövetség reményében tartósnak látja már­is a bé­két, a közvélemény azonban még nem tudja, mennyiben alapos ez érv, bár e nélkül külpoliti­kai viszonyainkat védelmi szükségleteinkhez tisztán meg nem ítélhetjük. A P. Lloyd a turbulens horvát nemzeti párt­tal szemben nagyon helyesnek tartja a jelen hor­vát kormány szigorú eljárását, mert Horvátország­ban ez most a leghelyesebb és szükségesebb po­litika. A Reform újabb fordulatát látja jelenleg be­­állani a franczia-porosz háborúnak, mely fontos­ságban az előbbieket talán még fölül is múlja. A stratégiai helyzet súlypontja Bourbakinál van, ki ha czért nem ér, Pária veszve van. A N. fr. Lloyd úgy látja, hogy a poroszok a legméltányosabb feltételek mellett is hajlandók volnának most már a békére s ezért a franczia köztársaság sorsa miatt nem lehet aggódnunk. A Hon oda nyilatkozik, hogy ha a magy. po­litika vezérzászlajára az emberiség, béke és sza­badság érvényesítése tűzetik , a magy. ellenzék első lesz, mely vérét és vagyonát meg nem ta­gadja, ha e szent ügy tőle áldozatot kiván. A M. Újság szerint az osztr. legújabb alkot­mány már bomladozik s végéhez közelget. Ez a természet kérlelhetlen rendje, melyet nem zárhat el sem Beust ügyessége, sem a mi kormányférfiaink jogfeladási politikája. A Sz. Egyház figyelmezteti az aut. képviselő­ket, hogy a püspöki elaboratum III. fejezetében a segédlelkészekről legkevésbé sem létezik említés az egyházmegyei tanács alakításánál, e bajon te­hát segíteni szükség. A M. Állam a vöröskönyv pótfüzetéből úgy látja, hogy a burkus közeledés épen nem volt Beustra váratlan, mert a miniszter maga engedte magát a közeledésre provok­áltatni. Országgyűlési tudósítások. A képviselőház ülése jan. 12-én. Kérvények. Bács Bodrog megye a kir. törvényszé­kek egyikének helyéül Zenta vagy Ó-Becse városokat kéri. Bömb­es Frigyes képviselő benyújtja Brassó kér­vényét, mely a közoktatási miniszter azon rendeletének visszavonásáért folyamodik, mely Brassóban közös isko­la felállítását rendeli el. Örömön Dezső benyújtja a bácsmegyei Bajmok község kérvényét járásbíróság iránt. Zsedényi Ede a Szepesség 18 községének kérvényét adja be Szepesszombaton állítandó járásbíróságért. Pé­s­chy Tamás benyújtja Abaúj-Szántó kérvényét az iránt, hogy az ottani járásbírósághoz telekkönyv is adassék. Vajda János beadja Viszló, Raad, Koros, "Nagyfalu Harkány és Nagyharsány folyamodását az iránt, hogy­ a lelkészeknek és tanítóknak tagosítás alkalmával jutott, vagy adománykép nyert földjeik után járó országos adók­nak az egyházak pénztáraiból fizetését meghagyó mi­niszteri rendelet eltöröltessék. Somssich Pál elnök: T. ház! A központi bi­zottság jelentése nem készült ugyan még el, mind­amellett a mai ülésnek egy fontos feladata van, t. i. a napirend megállapítása. Hogy ez iránt a t. képviselő urak magukat tájékozhassák, bátor le­szek előadni a következőket: A 71-ei költségvetésből, illetőleg a pénzügyi bizottság erre vonatkozó jelentéséből szombatra, azaz: f. hó 14-ére nyomda alól ki­kerülnek és szétosztandók lesznek: 1-er átalános jelentés, 2-er belügyminisztérium, miniszterelnökség, horvát-Szla­­von minisztérium, földművelés és iparmin­isztérium költségvetése; keddre és szerdára, vagyis jan. 17 és 18-ára kiosztandók az igazságügyi és pénzügy­minisztérium, valamint a fiumei provisorium költ­ségvetése. Ezután a többiek rendben fognak kö­vetkezni. Az újonczozási törvényjavaslat iránti köz­ponti bizottsági jelentés holnap 10 órakor fog be­m­­utattatni, akkor kerül nyomatás alá, aztán tűze­tik ki napirendre. Még szükségképen elintézendő volna, mert szintén pénzügyi dologra vonatkozik, a honvédelmi miniszternek hat rendbeli törvény­­javaslata. A honvédkerületek beosztásáról, a hon­véd lovas századok szaporításáról, a honvédel­mi orvosok, a zászlóalji törzsek személyzetének változtatásáról, a honvédek tiszti képeztetéséről, végre a honvéd altisztek szolgálati alkalmazásáról szóló törvényjavaslatok. Ha tehát a t. ház tetszésével találkoznék, javaslatba hoznám, hogy holnap az ülés után a képviselő urak az osztályokba mennének s ezen most általam említett hat, honvédségre vonatkozó törvényjavaslatot tárgyalnák pénteken és szomba­ton. Ezen idő alatt a központi bizottságnak az újonczozásra vonatkozó jelentése kinyomatván, hét­főre napirendre tűzetnék, mely bevégeztetvén, a szombaton kiosztott pénzügyi bizottsági jelentések következnének napirendre körülbelől kedden vagy szerdán. És­ gondolom, elég idő volna azokat megol­vasni. Ha a t. ház helyeselni méltóztatik határo­zatikig is kimondhatják még azt is, hogy mennyi­ben a pénzügyi bizottság jelentései nyomatás vagy akármely dolog által megszakíttatnának, ezalatt a már egészen kész községi törvények vétessenek fel és tárgyaltassanak. Ez az, mit a napirend megállapítása érde­kében a tisztelt házzal közölni akartam. A mai ülésnek egyéb tárgya nem lévén, azt feloszlatom s a holnap délelőtti 10 órakor tartan­dó rövid ülésre kérem a t. képviselő urakat meg­jelenni. Ghyczy Kálmán : Az 1869 esztendei zárszám­adásról a pénzügyi bizottság jelentése már ré­gen be van adva. Kéri tehát azok sorába tétetni, mely felett mielőbb intézkedés szükséges. Elnök: ezt is ajánlja a tárgyalásra veen­­dőkhöz. (Holnap 10 órakor rövid ülés, azután az osztályok fognak ülésezni.) Déli posta: Párisból Bordeauxba érkezett léghajó jelenté­sek szerint a fővárosban f. hó 9-éről a következő katonai jelentés tétetett közzé: Tegnap este Malmai­­son körül több összeütközés történt. Az ellenség ma reggel negyedszer újította meg támadási kí­sérletét a Crochard-villa és a Reuiltől balra eső kőbányákban vett állomások ellen. A mozgók visz­­szaverték a rohamot s komoly veszteségeket okoz­tak az ellenségnek. A Pantheonhoz vezető utczák­­ba az éjjel több gránát lövetett be. A Pitié kóro­­dában egy nő esett e gránátok áldozatául s a betegeket a pinezébe kellett szállítani; a Val-de- Grace kórodát szintén lődözték a poroszok, kik úgy látszik épen a kórodákat tűzték ki czél­­pontul. Az egész éjen át 2000 bomba hatott Páris belsejébe s néhány nő és gyermek sebesült és öletett meg. A Pantheonba, az Odeonba, a Van­­ves és Babylon utczákba szintén estek bombák.­­ 10-én kivételesen gyöngébben folyt a bombá­zás. Bordeauxból f. hó 6-áról érkezett postaga­­lambok a legnagyobb megelégedéssel vett h­íreket hozták. A párisiak magatartása csodálatraméltó, mindenki kész a legvégsőbb ellenállásra. Issy erődöt a poroszok 11-én busz­ütegből borzasztóan bombázták s berlini tudósítás szerint az erőd falazata jelentékeny sérüléseket szenvedett. Gambetta és Crémieux beszédei a bor­­deauxi polytechnikai iskola megnyitása alkalmá­val lelkesítően hatottak, főleg azon helyek, hol az iskola ama döntő szerepre figyelmeztetik, melyet annak növendékei a franczia történet e század alatt lefolyt legfontosabb politikai eseményeiben játszottak. — Új tüzérségi depot-ok állíttattak fel, melyekbe a különböző korosztályú nemzetőrök minden kivétel nélkül beosztatnak, kik korábban a tüzérségnél vagy a lovasságnál voltak alkal­mazva. Bourbaki 10 én este tudósította a bor­­deauxi kormányt, hogy előtte való éjjel a poro­szokat Villersexel házaiból kiverte, az napon pe­dig az egész városból kivonult, vagy megadta ma­gát az ellenség. C­h­a­n­z­y hadseregének létszáma 200,000-re megy, az utolsó emberig tökéletesen felszerelve. A már­is nagyszámú tüzérség naponként­­ folyvást szaporodik. Garibaldis­ták Pinard exminisztert el­fogták. A nyolcz gránátos ezred kettőre fog le­olvadni, a többiek pedig sorezredekké alakíttat­nak át. Elsass és Lotharingiából müncheni másolatán dolgozott volna, mely elé ásványát he­lyezte, vásznát a munkája mellett ülő Hilda arcz­­képével gazdagította. S valóban alig lehetett vol­na kedvesebb tárgyat választani, vagy ami fino­mabb ügyességet és felfogást igényelt volna, ha élethűen akartuk azt visszaadni. Hilda mindenkor csinos volt, amint mi szoktuk mondani Újangliában, világos barna hajfürtjeivel, gyöngéden piros, de egészséges arczával; érzelmes, értelmes, de a leg­nőiesebb s a legnyájasabb képpel. De e csinos és gyermekes arcz minden rövid pillanatban széppé s meglepővé lett, a­mint valamely benső gondo­lat és vidám érzés jött nála felszínre s aztán is­mét mintegy eltűnt szemünk elöl úgy, hogy te­kintve e szakadatlanul megújuló változást, valóban úgy tetszett, mintha Hilda egyedül lelkének nap­fényénél lehetne látható. Más részről alkalmas tárgy volt lefestésre, a mennyiben némi festőiség különböztette meg, me­lyet talán öntudatlanul nyert bizonyos jelentékte­len sajátosság által öltözködésében s a melyet művészek ritkán tudnak elkerülni. A hatás aztán az lett, hogy Úgy tűnt fel, mint valamely festői vidék lakója, egy részben eszményi teremtés, a­melyet érinteni nem, de még szorosabban megkö­zelíteni sem lehet. Női énjét illetőleg Hilda ter­mészetes volt kedves magaviselettel, szelíd vidám kedélylyel, mely nem volt zajosan kitörő, de so­hasem is csüggedett el sokáig. Volt benne valami egyszerűség, mely mindenkit barátjává tett, de a tartózkodás oly finom kinyomatával, mely észre­­vehetlenül távol tartotta azokat, kik nem illettek környezetébe. Miriam volt legkedvesebb barátnője, akit va­laha ismert. Egy két évvel lévén idősebb s régeb­ben ismervén Olaszországot, egyszersmind képe­sebb lévén csalárd és önző lakóival elbánni: se­gített Hildának berendezni élte folyását s bátorí­totta őt azon első hetek alatt, midőn Róma oly kietlen minden utan érkezőre nézve. „De minő szerencse, hogy kegyed idehaza van ma,“ mondá Miriam, folytatván a nehány lap­pal előbb megkezdett társalgást. „Alig hittem, hogy itthon találom kegyedet, noha egy szívességre akarnám kérni — egy megbízással terhelni. De minő festmény ez?“ „Nézze!“ mondá Hilda, megfogván barátnőjé­nek kezét s a festőállvány elé vezetvén őt. „Szük­ségem volt ehez az ön véleményére.“ TÁRCZA. ÁTAL­AKULÁS, vagy a Monte Ben) családrag”. Irta HAWTHORNE NÁTHÁNIEL. Első kötet. VII. Fejezet. Beatrix. Miriam örült, hogy a Galambot toronylakában találta, mert végtelen tevékenységgel lévén meg­áldva s különös örömet találván ama kellemes foglalatosságban, melylyel életét töltötte, Hilda szokás szerint korán távozott hazulról s késő estig járta a képcsarnokokat. Boldogoknak érezték ma­gukat azok (de ilyenek nagyon kevesen voltak), a­kiket napi társaiul választott; ezek kalauzolása mellett láthatták Róma műkincseit, amint soha nem látták azokat előbb. Nem mintha Hilda képes lett volna tudományosan értekezni avagy beszélni a festményekről; talán ő maga is megütközött volna saját művészete technikai kifejezéseinek hallatára. Nem mintha hosszasan tudott volna beszélni arról, amit a legmélyebben érzett, de hallgatag rokon­­szenve is oly hatalmas volt, hogy a mienket is magával ragadta, egy másodlátással ruházván fel, mely képessé tett bennünket, hogy a kitűnő mű­veket saját érzéki tehetségének mélységével és finomságával láthassuk. Rómának, ez idő szerint, összes angol­­saxon lakosai ismerték látásból Hildát. — A szegény gyermek öntudatlanul egyike lett az örök város látványainak s gyakorta felidézte ■ tett reá az idegenek figyelme , amint állvá­nya előtt ült torzonborz szakáin ifjú és őszha­­ju öreg emberek s szegényesen öltözött, fájdalma­san rut nők között, kik a másolók csoportját ki­egészítették. Az öreg őrök mind igen jól ismerték s úgy vigyáztak reá mint saját gyermekökre. Né­ha egy egy ifjú művész ahelyett, hogy a festmény Mult dec. hó 27-én, épen négy héttel azután, hogy a francziák az avroni magaslatokat elfoglal­ták, kezdettek ellene heves tüzelést nagy kaliberű ágyúikból, írja a „D. News“ párisi levelezője dec. 30-áról. Az első napon a németek töméntelen lő­port fogyasztottak el a­nélkül, hogy valami na­gyobb kárt okoztak volna, minthogy golyóik szer­te félre estek le. A második napon már kevesebb élénkséget fejtettek ki, golyóik azonban jobban ta­láltak s noha kevés pusztítást tettek, mindamellett meggyőződtek a francziák, hogy a hely tarthatlan. Ennélfogva még azon éjjel ágyúikat egytől egyig eltávolitották s teljesen kiürítették a magaslatot, végkép megsemmisítvén ezátal nov. 30 és dec. 21-én tett két nagy kitöréseknek minden ered­ményét. Lehetetlen eltitkolnunk, hogy ez esemény Pákisra igen leverőleg hatott, főleg miután a kor­mány csak nem rég jelentette ki, hogy a porosz ne­héz ütegekkel szemben módosítani lévén szükséges a védelmi rendszert, előrelátólag már mindent megtett, az ostrom megkezdését, illetőleg. Most azonban szomorúan kellett meggyőződniök a pári­­siaknak, miszerint előrelátásról szó sem lehet. Ily körülmények közt nem csoda, ha a nép zúgolódik Trochu ellen, kinek legfőbb hibája a habozás és határozatlanság. A főkormányzó kü­lönben a legképesebb és legbecsületesebb ember, de Pánisnak, hogy megszabaduljon, többre van szüksége, mint emberre,­­ szüksége van egy hősre, ki ha félisten, annál jobb. A dolog jelen állásával szemben, határo­zottan állíthatjuk, hogy Trochu nem tesz többé támadási kísérletet. Az ő számtalanszor emlege­tett terve eredetileg csakugyan pusztán védelmi is volt, s ő kezdetben támadólag fellépni épen nem szándékozott. Reá nézve elég volt, ha Párist bevehetlenné teszi és ebben tökéletesen el is érte czélját. Szerinte Páris négy—öt hóra élelem­mel ellátva, be fogja várni a véletlen fordulatait. Ki mondhatja meg, gondolta magában, mi fog történni ? Minő győzelmeket nem vívhatnak addig ki a tartományi hadak ? S minő segélyt nem nyújthatnak a semleges hatalmak ? Ez eredeti tervétől azonban október végével részben a közvélemény, részint jóakaró barátai unszolására elállott, támadásra kezdett készülni s végül, sok halogatás után, kitört ismételve, de mindannyiszor sikertelenül, s ha még ezután is ki fog törni, azt csak kényszerűségből fogja tenni. „Ha csakugyan sikerüle­d kegyednek,“ jegy­­­zi meg Miriam, első pillanatra felismervén a fest­ményt, „az a legnagyobb csoda lesz, melyet ez ideig végrehajtott. A festmény egyszerűen egy női főt ábrázolt; egy valóban ifjú, gyermekes és tökéletes szépségű arczot, fehér szövetbe burkolva, melynek redői közül egy vagy két fürt sugárzott ki látszólag gazdag, noha elrejtett sötét gesztenyeszín hajóza­­tából. A szemek nagyok és barnák voltak s ta­­­lálkoztak a szemlélőével, de látszólag szokatlanul és sikertelenül igyekeztek elfordulni. A szemek körül némi csekély vörösség volt észrevehető úgy, hogy hajlandó lett az ember kérdezni, vájjon valóban sir-e a leányzó. Az egész arca nyugodt­­nak tűnt fel; egyetlen vonása sem volt eltorzítva avagy megzavarva, s nem volt könnyű eltalálni, miért nem vidám kifejezése, vagy miért nem de­rítette azt a művész ecsetjének egyetlen vonása jókedvűvé. Valóban ez a legszomorúbb festmény volt, melyet valaha festettek vagy kigondoltak; felfog­atlan mélységű bánatot zárt magába, melyet a szemlélő a közvetlen felismerés egy neme által érzett. A bánat kiemelte e gyönyörű leányt az emberiség légköréből s egy távol eső régióba helyezte, melynek messzesége — mig arcza oly közel esik hozzánk — összerezzent bennünket, mintha valamely kisértet előtt állanánk. „Igen, Hilda,“ mondá barátnője, miután szorosan szemügyre vette a festményt, „kegyed semmi oly csodálatost nem tett, mint ez. De minő hallatlan csengésre vagy titkos ér­dek következtében nyerte meg kegyed az enge­délyt, hogy Cenci Beatrixet, Guidótól lemásol­hassa ? Ez példátlan kegy, és azon körülmény, hogy lehetetlen volt természethű másolatot kapni, a római képárus­ boltokat vidám, haragos vagy kaczér Beatrixekkel töltötte meg, melyek között soha egyetlen hit sem volt.“ „Volt egy kitűnő másolat, mint hallám — mondá Hilda — bizonyos művésztől, ki képes volt megítélni a festmény szellemét. S ez Thomp­son volt, ki darabonként hordta el azt, meg lévén tiltva (mint épen nekünk) előtte felállítani állvá­nyát. Ami engem illett, én jól tudom, hogy Barberini hg. süket maradna minden kérésemre, s igy nem találtam más módot, mint leülni a festmény előtt nap nap után s szivembe szivárog­tatni azt. S azt hiszem, most már le van fényke­Tegnap hire futott, írja a ,,D. News.“ ver­­saillesi levelezője jan. 5-éről, hogy a németek St.­Denist bombázni fogják, e hír azonban alap­talannak bizonyult be. Az északkeleti erődök ellen folytatott bombázást illető­leg még nem birok rész­letekkel s nem tudom, mily erős és sikeres volt a francziák tüzelése, s mit érnek Trochu­uj ágyúi. A párisiak körülményeiről igen keveset tu­dunk, halljuk azonban, hogy a közkatonák sokat kezdenek szenvedni és nélkülözni, sőt a tisztek egy része is demoralizált. A franczia előörsök legalább nem mutatnak oly nagy fürgeséget, mint előbb , a szökési e­etek napról napra gyakoriab­­bak, számosan jőnek át egy jó ebéd reményében Lehet, hogy kenyér van elég Párisban egész feb­ruárig, az idő azonban gyorsan halad s a párisi­ak órája nem sokára múlhatlanul ütni fog. Az ostromló ágyuk moraja és füstje talán még inkább gyorsítani fogja az órát s biztosak vagyunk, hogy az ostrom rövid időn véget ér , mert nem hihető, miszerint félannyi ideig tartson, mint a meddig már tartott. Kétségesebb ennél azonban, hogy Páris elestével vége szakad-e a hábornak; a francziák hihetőleg ezután sem teszik le a fegyvert s mint mondják, Bismarck ezen eshetőségre is el van készülve. A déli franczia erődök bombázását a néme­tek ma reggel, irja 5-éről ugyanazon levelező, kezdették meg s a francziák erős tüzeléssel fe­leltek. Közel veszélyes lett volna menni, de a­mennyire kellő távolból kivehettem, a francziák egész délutáni egy óráig lövést lövésre visszaad­tak, s számtalan golyósok a német ütegek közt pézve itt. Nagyon szomorú kép arra, hogy ami bor oly szorosan szívébe zárja, különben, az is ennyire szép, nem lehet soha puszta fájdalom. Te­hát, miután ily módon tanulmányoztam, magam sem tudom mennyi ideig, haza jöttem, s mindent elkövettem, hogy a képet vászonra tegyem.“ „Itt van tehát“ mondá Miriam, Hilda művét nagy érdekeltséggel és örömmel szemlélvén, melyhez a festmény által keltett fájdalmas rokonszenv páro­sult. „Mindenütt látunk olajfestményeket, kréta­­vázlatokat, metszett drágaköveket, rézmetszeteket, kőnyomatokat, melyek Beatrix akarnának lenni kiduzzadt szemekkel, kaczér kacsintással, vidám tekintettel, mintha csak tánczolna, sajnálatot kel­tő képpel, mintha meg­vernék és húsz­féle más szeszélyes és eltévesztett módon ábrázolják a sze­gény leányt. De itt van Guido Beatrixe, ki a vár­­fenéki börtönben aludt s jókor felébredt, hogy a vérpadra lépjen. És most, miután kegyed lefestet­te, megmagyarázhatja, minő érzés az, mely e fest­ménynek oly rejtélyes erőt kölcsönöz? Mert én, noha mélyen érzem befolyását, meg nem fogha­tom azt.“ „Ami a szavakat illeti, én sem“ fel­lé ba­rátnője. „De míg festettem, az egész idő alatt éreztem, mintha el igyekeznék szökni tekintetem elöl. Ő tudja, hogy bánata oly rendkívüli és oly nagy, hogy örökre egyedül kívánna maradni mind maga, mind a világ előnyére és ez okozza, hogy oly távolságot érzünk Beatrix és önmagunk között még akkor is, midőn szemünk az övével találko­zik. Végtelenül elszomorítja a szívet, ha találko­zunk tekintetével és érezzük, hogy mit sem teh­e­tünk segítségére vagy könnyebbségére, de ő nem is kér segélyt avagy könnyebbséget, jobban ismer­vén helyzetének reménytelenségét, mint minta­guok. Ő bukott angyal — bukott és mégis bün­­telen és egyedül e mély bánat, súlyával és sö­tétségével tartja et len a földön s hozza látkö­­rünkön belül akkor is, midőn reánk nézve elér-­­ hetlen távolságban áll“. „Kegyed büntelennek gondolja őt? — kérdé­s Miriám — ez én előttem nem annyira világos.­­ Ha állíthatom, hogy átalában belátok ama sötét régióba, honnan oly különösen és szomorúan néz reánk, Beatrixet saját lelkiismerete sem menti fel valami soha meg nem bocsátható vétek alól!“ „Az oly fekete bánat, mint az övé, csaknem Sorra jártam a vízáradás által meglátogatott utczákat és tereket, írja a „D. News“ római leve­lezője f. hó 3-áról, s meg kell vallanom, hogy a benyomás, melyet a látottak reám gyakoroltak, a legszomorúbb. Valóban a víz sok helyütt még most sem tűnt el, s a Pantheon és Minerva- terek mint két kis tó néznek ki. A város szegényebb negye­­dei és különösen a Ghetto, hol a zsidók élnek, kétségbeejtő képet nyujtanak. Férfiak, nők, gyer­mekek a szó szoros értelmében félmeztelenek és majd megfagynak. A rendőrtisztek s a szenvedők felsegítésére kinevezett bizottság tagjai mindenütt jelen vannak ruhákat osztogatva a nyomorultak közt s a lakás nélkül maradtakat a befogadásokra kijelölt helyekre vezetve. E nyomor gunyhókból semmi sem­ mentetett meg és a szegény kereskedők, kiknek mindenük tönkre jutott, véginségre jutottak. A sáros utczák összetört székekkel és asztalokkal boritvák s tel­jesen hasznavehetlenek. Az embereket sokszor csak erőszakkal lehet reá venni, hogy elhagyják la­kóikat. De bármily elszomorítók e képek, én még bor­zasztóbbaknak is voltam tanúja, egyik rendőrtiszt­tel ugyanis bejuthattam egy kis boltba, hol két lombardiai ifjú ember lakott, kik szegények lévén boltjukban deszkából egy emelet féle állványt ké­szitettek s rendesen itt szoktak hálni; kiöntés őket is meglepte s nem menekülhe vén, mindketten ott vesztek. Ott feküdte annyira elnyomja őt, mint a vétek“, mond, Hilda. „Tehát — kérdé Miriam — azt hiszi ke­gyed, hogy nem volt semmi bűn a tettben, mely­ért ő szenvedett?“ „Ah — válaszold Hilda összerezzenve — én valóban csaknem elfeledtem Beatrix történetét s egyedül úgy gondoltam reá, a mint a festmény jellemét feltüntetni látszik. Igen, igen, borzasztó vétek, kiengesztelhetlen bűn volt és ezt ő maga is érzi. Innen van, hogy az elkárhozott teremtés any­­nyira kikerülni iparkodik tekintetünket és örökre eltűnik a semmiségbe! Az ő elitéltetése igaz­ságos!“ „Oh, Hilda, a kegyed ártatlansága hasonló az éles aczélkardhoz,“ kiáltott fel barátnője. „A kegyed ítéletei gyakran borzasztóan szigorúak, no­ha úgy látszik, hogy kegyed egés­zen gyöngéd­ségre és megbocsátásra van teremtve. Beatrix vét­ke nem lehetett oly nagy , talán átalában nem is volt vétek, hanem a körülményekhez képest a legszebb erény. Ha ő véteknek tekintené azt, az onnan eredhetett, mert a reá erőszakolt sorshoz képest igen gyönge természettel birt. Oh! — foly­­tatá Miriam szenvedélyesen — ha öntudatába férkőzhetném! — h­a megfoghatnám s belém erő­szakolhatnám Cenci Beatrix szellemét. Életemet adnám érette, ha tudhatnám, vájjon ártatlannak gondolta-e magát, vagy a legnagyobb bűnös­nek a világon.“ Midőn Miriam e szavakat kiejtette, Hilda a festeményről arczára nézett s meglepetve vette észre, hogy barátnőjének arczkifejezése csukn­­a teljesen azonos lett a festeményével, mintha szen­­­vedélyes vágya és küzdése, hogy szegény Beatrix titkába hatolhasson, sikeres lett volna. „Oh, az égre Miriam, ne nézzen úgy !“ ki­áltott. „Minő színésznő kegyed! És én soha süm láttam ezt előbb. Oh, kegyed most ismét magá­ba szállott“, téve hozzá, megcsókolván őt. „En­gedje Beatrixet a jövőben nekem.“ „Úgy tehát födje be bűvészi festményét — viszontó barátnője — különben soha nem vehetem el szemeimet róla. Különös, kedves Hilda, hogy egy ártatlan, gyöngéd, sziplőtlen lélek, úrnő a kegyedé, mikép foghatja fel ez arczkép finom rej­télyét ; a­mint kegyednek bizonyára felfognia kel­lett, hogy oly tökéletesen lemásolhassa azt. Jó, ne szóljunk erről többet. De tudja-e, hogy én ma hírek szerint Versaillesban német előtartom­ányt határoztak alakítani Otto bajor fig. alatt. A luxemburgi kérdésben váltott s most már befejezetteknek tekinthető porosz sürgö­nyök következménye egy szoros határkordon fel­állítása leendő a semlegesség minden megsértésé­nek meggátlására. Rostban­­, kit a csász­­kormány utóbbi időkben hollandi követségi állomásáról elmozdí­tott, nevezte ki a franczia köztársági kormány franczia követül. De la Haye ezredes, flórenczi franczia katonai attaché pedig visszahivatott Fran­­cziaországba, hol egy szervezés alatt levő új had­test éllére fog állíttatni. Lamarmoza th. az olasz miniszterelnök­séghez intézett igen erélyes jegyzékében megc­á­­folja Antonellinek dec. 12 én a pápai nuntiusoknak megküldött sürgönyét, mely súlyos vádakat tartal­maz az olasz kormány ellen. Visconti­ V­enos­­t­a pedig ugyane sürgöny ellen egy nem kevésbé erélyes körjegyzéket intézett Olaszország külföldi képviselőihez. Prim­­­b­a­o holtteste nagy pompával vi­tetett az új év első napján az Atocha templomba, írja a „D. News“ madridi levelezője január 2-ról. Da­czára a Spanyolországban felette ritka nagy hideg­nek — az egész város talpon volt. A hó vastag rétegben bob­ta a földet. A holttest három kopor­sóba záratott: az első ólom, a második madagony­fa, a harmadik gazdagon feldíszített bronz. A nyitott koporsófedő mellett, egy üveg táblán át, az elhunyt alakja vala látható. Vonásai kevésbé változtak el. Holnapig marad úgy kitéve az ato­­chai templomban s a polgárok ezrivel özönlenek megnézésére, hogy ama férfiúnak megadják a végtiszteletet, kinek az ország annyit köszön s a kit politikai ellenségei öltek meg. Minden a legnagyobb rendben folyt. A nép bánkódni látszott és hangos, szenvedélyes átkok­kal halmozta el a gyilkosokat. A templomokban az összes elérás tarta meg a halotti isteni tiszte­letet; a katonai diszlövések után a tömeg békésen szétoszlott. Ma érkezett a király Madridba és máris a cortes-gyű­lésbe ment, hogy az alkotmányra esküt tegyen. Minthogy a szertartásnak már csak posta fordultával lesz vége, annak leírását holnapra kell hagynunk. A király fogadtatása igen lelkesedett volt. P­á­r­i­s­­ néért Trochu előnyösebbnek­ tartja, ellenállam­i poroszok támadásainak, úgy ahogy tud­i bevárni Chanzy tk. működésének eredményét. A párisiak sokat szenvednek tagad­atlanul, de örömest teszik ezt mindaddig, míg tudják, hogy kérlelhetlen sorsukat el nem kerülhetik, s hogy a kormány minden lehetőt megtesz könnyebb­ségekre. A párisiak vidám kedélye ily szorongató körülmények között valóban csodálatraméltó, fő­leg tekintve az élelmezési bizottságok hanyag el­járását a főváros csaknem minden negyedében. Azt azonban már nem tudták eltűrni, hogy midőn a tél egész szigorával beköszöntött, a kormányt készületlenül találta annyira, hogy ez ígéreteknél egyebet nem tudott nyújtani. A nép tehát neki indult minden irányban s neki esett az élőfák ki­vágásának, valamint a faraktárak készleteinek. Nem tettek semmi különbséget magán és közva­­gyon között, elvittek mindent, a­mi kezök ügyé­be esett. A m­agánvagyonnak megvannak tagadhatla­­nul a maga jogai, ezek azonban Párisban most nagyon ruganyosak, a­mennyiben az élet elkerül­­hetlen szükségeinek fedezésére vonatkoznak. E szükségletek tekintetében valóban most egyedül a kormányt illeti a tulajdonjog, mely elrequizált minden élelmi és tűziszert. Ha pénzünk van, jó, azt megtarthatjuk ; de ha egy lovunk van, amely megehető, avagy szenünk , amely elégethető , birtokjogunkat arra elvesztettük. Az állam kifizeti az ily tárgyak árát s im át kell engednünk azokat közszükségletre. Eszerint Párisban jelenleg némi­leg korlátolt communismusban élünk. Az „Electeut libre“ e hó 3-ki számában je­lenti : „A tegnap jelzett rendkívüli tanácsban Vincy, Ducrot, La Ronciére, Le Nouvy-n kívül jelen vol­tak Bellemar, Tripier, Guyot, Clément Thomas és Chabaud-Latour tábornokok. Pothuau és Saisset altengernagyok meg nem jelenhettek. A tanácskoz­­mány eredménye az volt, hogy az állandó hadita­nács eszméjét elvetették és kimondták , miszerint jövőre minden fontos határozat a kormány­tanács­ban fog eldöntetni a nevezett tábornokokkal egyet­­értőleg.“ A Journal des Débats írja e hó - ról: „Az 1871. év első napjai semmiben sem külön­böznek az 1870. év utolsó napjaitól. Ugyanaz a szomorú hidegség, szürke ég, ugyanaz a dörgés elődeinkben. A „Journal Officiel“ a hazug és valószínűt­len hírek ellen meg akar óvni minket és egyúttal kimutatja, hogy nincs okunk a kétségbeesésre. A párisi sajtó az erődök ágyúztatásától felingerelve rohamot és döntő ütközetet kíván. Az ilyen kíván­ságoknál mi sem veszélyesebb. Megtámadni a po­roszokat annyi, mint hiába gyöngíteni hadsergün­­ket. A mi feladatunk az ellenséget Páris alatt hagyni és bevárni a vidéki h­adsergeket, melyek vagy hátulról fogják azt megtámadni, vagy össze­köttetéseit elvágva, annak visszavonulását lehet­­lenné tenni. Hogy a loire-i hadsereg létrejött és az ellenséget, mely mindig győzött, fenyegetni és folyton sakkban tartani képes, azt egyedül Trochu­tloknak köszönhetjük, ki nem hallgatott ama férfi­ak kérelmei és fenye­getéseire, kik Francziaország sorsát egyelőre kétséges ütközetre akarták bízni. Páris alatt­ csapott le. A németek e napon főleg Mantrouge, Vanvres és Issy ellen fordítottak mérgöket. Hallom, hogy a poroszok a Paris védfalain belül fekvő szajnai hidat akarják bonilláikkal szétrombolni, mely a körvasúti közlekedést fen­tartja a falak körül ; azonban úgy hiszem elég dolguk van a porosz ütegeknek most még az erődökkel s nem igen gondolnak ar­a, hogy a városba bombákat lőjenek. Mondanom sem kell, hogy a németek a legnagyobb pontossággal lőnek, de a francziák is ugyanazt teszik, főleg az utóbbi időkben. A francziák tegnap, írja egy más angol le­velező 5-éről, Besons ellen tüntetéshez fogtak, azonban összeütközésre nem került a dolog, a bombázás délen és nyugaton ma kezdődött. A német ütegek Yblon és Aulnaiból jan. 6 án egész nap lődözték a st.-deuisi erődöket és Drancyt, melyet Ducrot még most sem hagyott el. Jules Favre és a conferentia, Jules Favre, írja a bordeauxi „Siécle", mint a nemzeti védelmi kormány tagja nem foglalhat helyet egy nemzetközi conferentiában anélkül, hogy a tanácskozó hatalmak tényleg és hivatalo­san el ne ismerjék a franczia köztársaságot. Jules Favre hatalmas szava, írja a nemzeti lap, rémü­letbe fogja ejteni a többi meghatalmazottakat, a midőn mint Francziaország képviselője fejedelmi hangon szól s denunciálja a gyalázatos monarchi­kus politikát, visszautasítván minden hitvány mellékkérdést, melyek megoldására a confe­­­rentia összeült mindaddig, míg a német invázió megakasztja a világ forgását. Sokkal méltóbb lenne azonban a republiká­nus kormányhoz, jegyzi meg erre egy bordeauxi angol levelező, ha megmaradna azon korábbi ha­tározatnál, hogy mindaddig nem küld meghatal­mazottat a konferentiára, míg előleges felételül a köztársaság formaliter ei nem ismertetik. Világos ugyanis, hogy Jules Favre jelenléte a konferentián magában véve még nem fogja jelenteni az elis­merést, s hogy a hatalmas szónok hangja nem fog oly bű­vészi hatást gyakorolni, hogy lord Lyonst, ki jelenleg még mindig mint a franczia csás­ár oldala mellé meghatalmazott követ szerepel B­or­deauxban, a köztársaság emberévé változtassa. És Jules Favre ékesszólása legcsekélyebb benyomást sem fog gyakorolni a Londonban ösz­­szetdlendő diplomatákra, kik egyedül kapott in­­structiók szerint cselekedvén, semmi rokonszenvet vagy előszeretetet nem mutathatnak, s nem fog­nak nagyobb figyelmet tanúsítani a franc­ia meg­hatalmazott iránt, mint tanúsítanának bárm­ey más egyszerű küldöttel szemben. A konferentia tagjai úgy fogják Jules Favret fogadni, mint azon egyének szószólóját, kik Paris és Bordeauxban ez idő szerint a tényleges kor­mányt alkotják; de badarság feltennünk, hsiszen­­t rögtön arra fogja indítani, hogy haladék nélk­ül megadják amaz elismerést, melyet az illető hatal­mak mindaddig meg nem adtak. Jules Favre­­e­g­­jelenésének a londoni diplomatiai zöld padok­­ egyedüli valószínű következménye, a franczia kor­mány színpadias visszavonulása előbbi határoza­tától. Én legalább nem látom át, micsoda haszon háramolhatnék Francziaországra Jules Favre kül­detéséből, hacsak nem azon előny, hogy a jeles férfiú kivonatnék Párisból. Róma a vízáradás után.

Next