Ellenőr, 1871. január (3. évfolyam, 108-138. szám)
1871-01-13 / 120. szám
megsemmisítő. Meggyőzött ugyanis arról, hogy a fegyverek tökéletesítése által a hosszú háborúknak sincs eleje véve s fő feladatunk financziális állapotunkat rendben tartani. Sturm a bizottsági előterjesztés mellett nyilatkozik. A védtörvény 800,000 katonában állapította meg a hadsereg hadiláb-létszámát, de a békéről nem szól. A delegációk kötelessége tehát a kormányt a lehető takarítások megtételére utalni. Szóltak még a bizottsági többség javaslata mellett Demmel, Kuranda és Herbst. Az első kisebbségi mellett Figuli és Rechbauer, a második mellett Grocholszky, a kormány előterjesztését védte Kuhn, s elvetésének esetében a második kisebbségi javaslat elfogadását ajánlja s ugyanez értelemben szóltak Horst és Früh a kormány képviselői. A bizottsági többség előadója B a n h a n s- nak zárbeszéde fejezte be a vitát, mire a négy pont szavazás utján a bizottság előterjesztése szerint fogadtatott el s ezzel az ülés fél négy órakor feloszlott. Lapszemle. Az I. Lloyd Olaszország állásáról Rómával szemben szólván, helyesnek tartja Beust ide vonatkozó nyilatkozatát a reméli, hogy kormányunk nem fog a pápa függetlensége és szabadsága mellett harczolva egyh, és állami reaktionárius tendentiákat elősegíteni. A P. Napló szerint az észt. delegátió a német szövetség reményében tartósnak látja máris a békét, a közvélemény azonban még nem tudja, mennyiben alapos ez érv, bár e nélkül külpolitikai viszonyainkat védelmi szükségleteinkhez tisztán meg nem ítélhetjük. A P. Lloyd a turbulens horvát nemzeti párttal szemben nagyon helyesnek tartja a jelen horvát kormány szigorú eljárását, mert Horvátországban ez most a leghelyesebb és szükségesebb politika. A Reform újabb fordulatát látja jelenleg beállani a franczia-porosz háborúnak, mely fontosságban az előbbieket talán még fölül is múlja. A stratégiai helyzet súlypontja Bourbakinál van, ki ha czért nem ér, Pária veszve van. A N. fr. Lloyd úgy látja, hogy a poroszok a legméltányosabb feltételek mellett is hajlandók volnának most már a békére s ezért a franczia köztársaság sorsa miatt nem lehet aggódnunk. A Hon oda nyilatkozik, hogy ha a magy. politika vezérzászlajára az emberiség, béke és szabadság érvényesítése tűzetik , a magy. ellenzék első lesz, mely vérét és vagyonát meg nem tagadja, ha e szent ügy tőle áldozatot kiván. A M. Újság szerint az osztr. legújabb alkotmány már bomladozik s végéhez közelget. Ez a természet kérlelhetlen rendje, melyet nem zárhat el sem Beust ügyessége, sem a mi kormányférfiaink jogfeladási politikája. A Sz. Egyház figyelmezteti az aut. képviselőket, hogy a püspöki elaboratum III. fejezetében a segédlelkészekről legkevésbé sem létezik említés az egyházmegyei tanács alakításánál, e bajon tehát segíteni szükség. A M. Állam a vöröskönyv pótfüzetéből úgy látja, hogy a burkus közeledés épen nem volt Beustra váratlan, mert a miniszter maga engedte magát a közeledésre provokáltatni. Országgyűlési tudósítások. A képviselőház ülése jan. 12-én. Kérvények. Bács Bodrog megye a kir. törvényszékek egyikének helyéül Zenta vagy Ó-Becse városokat kéri. Bömbes Frigyes képviselő benyújtja Brassó kérvényét, mely a közoktatási miniszter azon rendeletének visszavonásáért folyamodik, mely Brassóban közös iskola felállítását rendeli el. Örömön Dezső benyújtja a bácsmegyei Bajmok község kérvényét járásbíróság iránt. Zsedényi Ede a Szepesség 18 községének kérvényét adja be Szepesszombaton állítandó járásbíróságért. Péschy Tamás benyújtja Abaúj-Szántó kérvényét az iránt, hogy az ottani járásbírósághoz telekkönyv is adassék. Vajda János beadja Viszló, Raad, Koros, "Nagyfalu Harkány és Nagyharsány folyamodását az iránt, hogy a lelkészeknek és tanítóknak tagosítás alkalmával jutott, vagy adománykép nyert földjeik után járó országos adóknak az egyházak pénztáraiból fizetését meghagyó miniszteri rendelet eltöröltessék. Somssich Pál elnök: T. ház! A központi bizottság jelentése nem készült ugyan még el, mindamellett a mai ülésnek egy fontos feladata van, t. i. a napirend megállapítása. Hogy ez iránt a t. képviselő urak magukat tájékozhassák, bátor leszek előadni a következőket: A 71-ei költségvetésből, illetőleg a pénzügyi bizottság erre vonatkozó jelentéséből szombatra, azaz: f. hó 14-ére nyomda alól kikerülnek és szétosztandók lesznek: 1-er átalános jelentés, 2-er belügyminisztérium, miniszterelnökség, horvát-Szlavon minisztérium, földművelés és iparminisztérium költségvetése; keddre és szerdára, vagyis jan. 17 és 18-ára kiosztandók az igazságügyi és pénzügyminisztérium, valamint a fiumei provisorium költségvetése. Ezután a többiek rendben fognak következni. Az újonczozási törvényjavaslat iránti központi bizottsági jelentés holnap 10 órakor fog bemutattatni, akkor kerül nyomatás alá, aztán tűzetik ki napirendre. Még szükségképen elintézendő volna, mert szintén pénzügyi dologra vonatkozik, a honvédelmi miniszternek hat rendbeli törvényjavaslata. A honvédkerületek beosztásáról, a honvéd lovas századok szaporításáról, a honvédelmi orvosok, a zászlóalji törzsek személyzetének változtatásáról, a honvédek tiszti képeztetéséről, végre a honvéd altisztek szolgálati alkalmazásáról szóló törvényjavaslatok. Ha tehát a t. ház tetszésével találkoznék, javaslatba hoznám, hogy holnap az ülés után a képviselő urak az osztályokba mennének s ezen most általam említett hat, honvédségre vonatkozó törvényjavaslatot tárgyalnák pénteken és szombaton. Ezen idő alatt a központi bizottságnak az újonczozásra vonatkozó jelentése kinyomatván, hétfőre napirendre tűzetnék, mely bevégeztetvén, a szombaton kiosztott pénzügyi bizottsági jelentések következnének napirendre körülbelől kedden vagy szerdán. És gondolom, elég idő volna azokat megolvasni. Ha a t. ház helyeselni méltóztatik határozatikig is kimondhatják még azt is, hogy mennyiben a pénzügyi bizottság jelentései nyomatás vagy akármely dolog által megszakíttatnának, ezalatt a már egészen kész községi törvények vétessenek fel és tárgyaltassanak. Ez az, mit a napirend megállapítása érdekében a tisztelt házzal közölni akartam. A mai ülésnek egyéb tárgya nem lévén, azt feloszlatom s a holnap délelőtti 10 órakor tartandó rövid ülésre kérem a t. képviselő urakat megjelenni. Ghyczy Kálmán : Az 1869 esztendei zárszámadásról a pénzügyi bizottság jelentése már régen be van adva. Kéri tehát azok sorába tétetni, mely felett mielőbb intézkedés szükséges. Elnök: ezt is ajánlja a tárgyalásra veendőkhöz. (Holnap 10 órakor rövid ülés, azután az osztályok fognak ülésezni.) Déli posta: Párisból Bordeauxba érkezett léghajó jelentések szerint a fővárosban f. hó 9-éről a következő katonai jelentés tétetett közzé: Tegnap este Malmaison körül több összeütközés történt. Az ellenség ma reggel negyedszer újította meg támadási kísérletét a Crochard-villa és a Reuiltől balra eső kőbányákban vett állomások ellen. A mozgók viszszaverték a rohamot s komoly veszteségeket okoztak az ellenségnek. A Pantheonhoz vezető utczákba az éjjel több gránát lövetett be. A Pitié kórodában egy nő esett e gránátok áldozatául s a betegeket a pinezébe kellett szállítani; a Val-de- Grace kórodát szintén lődözték a poroszok, kik úgy látszik épen a kórodákat tűzték ki czélpontul. Az egész éjen át 2000 bomba hatott Páris belsejébe s néhány nő és gyermek sebesült és öletett meg. A Pantheonba, az Odeonba, a Vanves és Babylon utczákba szintén estek bombák. 10-én kivételesen gyöngébben folyt a bombázás. Bordeauxból f. hó 6-áról érkezett postagalambok a legnagyobb megelégedéssel vett híreket hozták. A párisiak magatartása csodálatraméltó, mindenki kész a legvégsőbb ellenállásra. Issy erődöt a poroszok 11-én buszütegből borzasztóan bombázták s berlini tudósítás szerint az erőd falazata jelentékeny sérüléseket szenvedett. Gambetta és Crémieux beszédei a bordeauxi polytechnikai iskola megnyitása alkalmával lelkesítően hatottak, főleg azon helyek, hol az iskola ama döntő szerepre figyelmeztetik, melyet annak növendékei a franczia történet e század alatt lefolyt legfontosabb politikai eseményeiben játszottak. — Új tüzérségi depot-ok állíttattak fel, melyekbe a különböző korosztályú nemzetőrök minden kivétel nélkül beosztatnak, kik korábban a tüzérségnél vagy a lovasságnál voltak alkalmazva. Bourbaki 10 én este tudósította a bordeauxi kormányt, hogy előtte való éjjel a poroszokat Villersexel házaiból kiverte, az napon pedig az egész városból kivonult, vagy megadta magát az ellenség. Chanzy hadseregének létszáma 200,000-re megy, az utolsó emberig tökéletesen felszerelve. A máris nagyszámú tüzérség naponként folyvást szaporodik. Garibaldisták Pinard exminisztert elfogták. A nyolcz gránátos ezred kettőre fog leolvadni, a többiek pedig sorezredekké alakíttatnak át. Elsass és Lotharingiából müncheni másolatán dolgozott volna, mely elé ásványát helyezte, vásznát a munkája mellett ülő Hilda arczképével gazdagította. S valóban alig lehetett volna kedvesebb tárgyat választani, vagy ami finomabb ügyességet és felfogást igényelt volna, ha élethűen akartuk azt visszaadni. Hilda mindenkor csinos volt, amint mi szoktuk mondani Újangliában, világos barna hajfürtjeivel, gyöngéden piros, de egészséges arczával; érzelmes, értelmes, de a legnőiesebb s a legnyájasabb képpel. De e csinos és gyermekes arcz minden rövid pillanatban széppé s meglepővé lett, amint valamely benső gondolat és vidám érzés jött nála felszínre s aztán ismét mintegy eltűnt szemünk elöl úgy, hogy tekintve e szakadatlanul megújuló változást, valóban úgy tetszett, mintha Hilda egyedül lelkének napfényénél lehetne látható. Más részről alkalmas tárgy volt lefestésre, a mennyiben némi festőiség különböztette meg, melyet talán öntudatlanul nyert bizonyos jelentéktelen sajátosság által öltözködésében s a melyet művészek ritkán tudnak elkerülni. A hatás aztán az lett, hogy Úgy tűnt fel, mint valamely festői vidék lakója, egy részben eszményi teremtés, amelyet érinteni nem, de még szorosabban megközelíteni sem lehet. Női énjét illetőleg Hilda természetes volt kedves magaviselettel, szelíd vidám kedélylyel, mely nem volt zajosan kitörő, de sohasem is csüggedett el sokáig. Volt benne valami egyszerűség, mely mindenkit barátjává tett, de a tartózkodás oly finom kinyomatával, mely észrevehetlenül távol tartotta azokat, kik nem illettek környezetébe. Miriam volt legkedvesebb barátnője, akit valaha ismert. Egy két évvel lévén idősebb s régebben ismervén Olaszországot, egyszersmind képesebb lévén csalárd és önző lakóival elbánni: segített Hildának berendezni élte folyását s bátorította őt azon első hetek alatt, midőn Róma oly kietlen minden utan érkezőre nézve. „De minő szerencse, hogy kegyed idehaza van ma,“ mondá Miriam, folytatván a nehány lappal előbb megkezdett társalgást. „Alig hittem, hogy itthon találom kegyedet, noha egy szívességre akarnám kérni — egy megbízással terhelni. De minő festmény ez?“ „Nézze!“ mondá Hilda, megfogván barátnőjének kezét s a festőállvány elé vezetvén őt. „Szükségem volt ehez az ön véleményére.“ TÁRCZA. ÁTALAKULÁS, vagy a Monte Ben) családrag”. Irta HAWTHORNE NÁTHÁNIEL. Első kötet. VII. Fejezet. Beatrix. Miriam örült, hogy a Galambot toronylakában találta, mert végtelen tevékenységgel lévén megáldva s különös örömet találván ama kellemes foglalatosságban, melylyel életét töltötte, Hilda szokás szerint korán távozott hazulról s késő estig járta a képcsarnokokat. Boldogoknak érezték magukat azok (de ilyenek nagyon kevesen voltak), akiket napi társaiul választott; ezek kalauzolása mellett láthatták Róma műkincseit, amint soha nem látták azokat előbb. Nem mintha Hilda képes lett volna tudományosan értekezni avagy beszélni a festményekről; talán ő maga is megütközött volna saját művészete technikai kifejezéseinek hallatára. Nem mintha hosszasan tudott volna beszélni arról, amit a legmélyebben érzett, de hallgatag rokonszenve is oly hatalmas volt, hogy a mienket is magával ragadta, egy másodlátással ruházván fel, mely képessé tett bennünket, hogy a kitűnő műveket saját érzéki tehetségének mélységével és finomságával láthassuk. Rómának, ez idő szerint, összes angolsaxon lakosai ismerték látásból Hildát. — A szegény gyermek öntudatlanul egyike lett az örök város látványainak s gyakorta felidézte ■ tett reá az idegenek figyelme , amint állványa előtt ült torzonborz szakáin ifjú és őszhaju öreg emberek s szegényesen öltözött, fájdalmasan rut nők között, kik a másolók csoportját kiegészítették. Az öreg őrök mind igen jól ismerték s úgy vigyáztak reá mint saját gyermekökre. Néha egy egy ifjú művész ahelyett, hogy a festmény Mult dec. hó 27-én, épen négy héttel azután, hogy a francziák az avroni magaslatokat elfoglalták, kezdettek ellene heves tüzelést nagy kaliberű ágyúikból, írja a „D. News“ párisi levelezője dec. 30-áról. Az első napon a németek töméntelen lőport fogyasztottak el anélkül, hogy valami nagyobb kárt okoztak volna, minthogy golyóik szerte félre estek le. A második napon már kevesebb élénkséget fejtettek ki, golyóik azonban jobban találtak s noha kevés pusztítást tettek, mindamellett meggyőződtek a francziák, hogy a hely tarthatlan. Ennélfogva még azon éjjel ágyúikat egytől egyig eltávolitották s teljesen kiürítették a magaslatot, végkép megsemmisítvén ezátal nov. 30 és dec. 21-én tett két nagy kitöréseknek minden eredményét. Lehetetlen eltitkolnunk, hogy ez esemény Pákisra igen leverőleg hatott, főleg miután a kormány csak nem rég jelentette ki, hogy a porosz nehéz ütegekkel szemben módosítani lévén szükséges a védelmi rendszert, előrelátólag már mindent megtett, az ostrom megkezdését, illetőleg. Most azonban szomorúan kellett meggyőződniök a párisiaknak, miszerint előrelátásról szó sem lehet. Ily körülmények közt nem csoda, ha a nép zúgolódik Trochu ellen, kinek legfőbb hibája a habozás és határozatlanság. A főkormányzó különben a legképesebb és legbecsületesebb ember, de Pánisnak, hogy megszabaduljon, többre van szüksége, mint emberre, szüksége van egy hősre, ki ha félisten, annál jobb. A dolog jelen állásával szemben, határozottan állíthatjuk, hogy Trochu nem tesz többé támadási kísérletet. Az ő számtalanszor emlegetett terve eredetileg csakugyan pusztán védelmi is volt, s ő kezdetben támadólag fellépni épen nem szándékozott. Reá nézve elég volt, ha Párist bevehetlenné teszi és ebben tökéletesen el is érte czélját. Szerinte Páris négy—öt hóra élelemmel ellátva, be fogja várni a véletlen fordulatait. Ki mondhatja meg, gondolta magában, mi fog történni ? Minő győzelmeket nem vívhatnak addig ki a tartományi hadak ? S minő segélyt nem nyújthatnak a semleges hatalmak ? Ez eredeti tervétől azonban október végével részben a közvélemény, részint jóakaró barátai unszolására elállott, támadásra kezdett készülni s végül, sok halogatás után, kitört ismételve, de mindannyiszor sikertelenül, s ha még ezután is ki fog törni, azt csak kényszerűségből fogja tenni. „Ha csakugyan sikerüled kegyednek,“ jegyzi meg Miriam, első pillanatra felismervén a festményt, „az a legnagyobb csoda lesz, melyet ez ideig végrehajtott. A festmény egyszerűen egy női főt ábrázolt; egy valóban ifjú, gyermekes és tökéletes szépségű arczot, fehér szövetbe burkolva, melynek redői közül egy vagy két fürt sugárzott ki látszólag gazdag, noha elrejtett sötét gesztenyeszín hajózatából. A szemek nagyok és barnák voltak s találkoztak a szemlélőével, de látszólag szokatlanul és sikertelenül igyekeztek elfordulni. A szemek körül némi csekély vörösség volt észrevehető úgy, hogy hajlandó lett az ember kérdezni, vájjon valóban sir-e a leányzó. Az egész arca nyugodtnak tűnt fel; egyetlen vonása sem volt eltorzítva avagy megzavarva, s nem volt könnyű eltalálni, miért nem vidám kifejezése, vagy miért nem derítette azt a művész ecsetjének egyetlen vonása jókedvűvé. Valóban ez a legszomorúbb festmény volt, melyet valaha festettek vagy kigondoltak; felfogatlan mélységű bánatot zárt magába, melyet a szemlélő a közvetlen felismerés egy neme által érzett. A bánat kiemelte e gyönyörű leányt az emberiség légköréből s egy távol eső régióba helyezte, melynek messzesége — mig arcza oly közel esik hozzánk — összerezzent bennünket, mintha valamely kisértet előtt állanánk. „Igen, Hilda,“ mondá barátnője, miután szorosan szemügyre vette a festményt, „kegyed semmi oly csodálatost nem tett, mint ez. De minő hallatlan csengésre vagy titkos érdek következtében nyerte meg kegyed az engedélyt, hogy Cenci Beatrixet, Guidótól lemásolhassa ? Ez példátlan kegy, és azon körülmény, hogy lehetetlen volt természethű másolatot kapni, a római képárus boltokat vidám, haragos vagy kaczér Beatrixekkel töltötte meg, melyek között soha egyetlen hit sem volt.“ „Volt egy kitűnő másolat, mint hallám — mondá Hilda — bizonyos művésztől, ki képes volt megítélni a festmény szellemét. S ez Thompson volt, ki darabonként hordta el azt, meg lévén tiltva (mint épen nekünk) előtte felállítani állványát. Ami engem illett, én jól tudom, hogy Barberini hg. süket maradna minden kérésemre, s igy nem találtam más módot, mint leülni a festmény előtt nap nap után s szivembe szivárogtatni azt. S azt hiszem, most már le van fénykeTegnap hire futott, írja a ,,D. News.“ versaillesi levelezője jan. 5-éről, hogy a németek St.Denist bombázni fogják, e hír azonban alaptalannak bizonyult be. Az északkeleti erődök ellen folytatott bombázást illetőleg még nem birok részletekkel s nem tudom, mily erős és sikeres volt a francziák tüzelése, s mit érnek Trochuuj ágyúi. A párisiak körülményeiről igen keveset tudunk, halljuk azonban, hogy a közkatonák sokat kezdenek szenvedni és nélkülözni, sőt a tisztek egy része is demoralizált. A franczia előörsök legalább nem mutatnak oly nagy fürgeséget, mint előbb , a szökési eetek napról napra gyakoriabbak, számosan jőnek át egy jó ebéd reményében Lehet, hogy kenyér van elég Párisban egész februárig, az idő azonban gyorsan halad s a párisiak órája nem sokára múlhatlanul ütni fog. Az ostromló ágyuk moraja és füstje talán még inkább gyorsítani fogja az órát s biztosak vagyunk, hogy az ostrom rövid időn véget ér , mert nem hihető, miszerint félannyi ideig tartson, mint a meddig már tartott. Kétségesebb ennél azonban, hogy Páris elestével vége szakad-e a hábornak; a francziák hihetőleg ezután sem teszik le a fegyvert s mint mondják, Bismarck ezen eshetőségre is el van készülve. A déli franczia erődök bombázását a németek ma reggel, irja 5-éről ugyanazon levelező, kezdették meg s a francziák erős tüzeléssel feleltek. Közel veszélyes lett volna menni, de amennyire kellő távolból kivehettem, a francziák egész délutáni egy óráig lövést lövésre visszaadtak, s számtalan golyósok a német ütegek közt pézve itt. Nagyon szomorú kép arra, hogy ami bor oly szorosan szívébe zárja, különben, az is ennyire szép, nem lehet soha puszta fájdalom. Tehát, miután ily módon tanulmányoztam, magam sem tudom mennyi ideig, haza jöttem, s mindent elkövettem, hogy a képet vászonra tegyem.“ „Itt van tehát“ mondá Miriam, Hilda művét nagy érdekeltséggel és örömmel szemlélvén, melyhez a festmény által keltett fájdalmas rokonszenv párosult. „Mindenütt látunk olajfestményeket, krétavázlatokat, metszett drágaköveket, rézmetszeteket, kőnyomatokat, melyek Beatrix akarnának lenni kiduzzadt szemekkel, kaczér kacsintással, vidám tekintettel, mintha csak tánczolna, sajnálatot keltő képpel, mintha megvernék és húszféle más szeszélyes és eltévesztett módon ábrázolják a szegény leányt. De itt van Guido Beatrixe, ki a várfenéki börtönben aludt s jókor felébredt, hogy a vérpadra lépjen. És most, miután kegyed lefestette, megmagyarázhatja, minő érzés az, mely e festménynek oly rejtélyes erőt kölcsönöz? Mert én, noha mélyen érzem befolyását, meg nem foghatom azt.“ „Ami a szavakat illeti, én sem“ fellé barátnője. „De míg festettem, az egész idő alatt éreztem, mintha el igyekeznék szökni tekintetem elöl. Ő tudja, hogy bánata oly rendkívüli és oly nagy, hogy örökre egyedül kívánna maradni mind maga, mind a világ előnyére és ez okozza, hogy oly távolságot érzünk Beatrix és önmagunk között még akkor is, midőn szemünk az övével találkozik. Végtelenül elszomorítja a szívet, ha találkozunk tekintetével és érezzük, hogy mit sem tehetünk segítségére vagy könnyebbségére, de ő nem is kér segélyt avagy könnyebbséget, jobban ismervén helyzetének reménytelenségét, mint mintaguok. Ő bukott angyal — bukott és mégis büntelen és egyedül e mély bánat, súlyával és sötétségével tartja et len a földön s hozza látkörünkön belül akkor is, midőn reánk nézve elér- hetlen távolságban áll“. „Kegyed büntelennek gondolja őt? — kérdés Miriám — ez én előttem nem annyira világos. Ha állíthatom, hogy átalában belátok ama sötét régióba, honnan oly különösen és szomorúan néz reánk, Beatrixet saját lelkiismerete sem menti fel valami soha meg nem bocsátható vétek alól!“ „Az oly fekete bánat, mint az övé, csaknem Sorra jártam a vízáradás által meglátogatott utczákat és tereket, írja a „D. News“ római levelezője f. hó 3-áról, s meg kell vallanom, hogy a benyomás, melyet a látottak reám gyakoroltak, a legszomorúbb. Valóban a víz sok helyütt még most sem tűnt el, s a Pantheon és Minerva- terek mint két kis tó néznek ki. A város szegényebb negyedei és különösen a Ghetto, hol a zsidók élnek, kétségbeejtő képet nyujtanak. Férfiak, nők, gyermekek a szó szoros értelmében félmeztelenek és majd megfagynak. A rendőrtisztek s a szenvedők felsegítésére kinevezett bizottság tagjai mindenütt jelen vannak ruhákat osztogatva a nyomorultak közt s a lakás nélkül maradtakat a befogadásokra kijelölt helyekre vezetve. E nyomor gunyhókból semmi sem mentetett meg és a szegény kereskedők, kiknek mindenük tönkre jutott, véginségre jutottak. A sáros utczák összetört székekkel és asztalokkal boritvák s teljesen hasznavehetlenek. Az embereket sokszor csak erőszakkal lehet reá venni, hogy elhagyják lakóikat. De bármily elszomorítók e képek, én még borzasztóbbaknak is voltam tanúja, egyik rendőrtiszttel ugyanis bejuthattam egy kis boltba, hol két lombardiai ifjú ember lakott, kik szegények lévén boltjukban deszkából egy emelet féle állványt készitettek s rendesen itt szoktak hálni; kiöntés őket is meglepte s nem menekülhe vén, mindketten ott vesztek. Ott feküdte annyira elnyomja őt, mint a vétek“, mond, Hilda. „Tehát — kérdé Miriam — azt hiszi kegyed, hogy nem volt semmi bűn a tettben, melyért ő szenvedett?“ „Ah — válaszold Hilda összerezzenve — én valóban csaknem elfeledtem Beatrix történetét s egyedül úgy gondoltam reá, a mint a festmény jellemét feltüntetni látszik. Igen, igen, borzasztó vétek, kiengesztelhetlen bűn volt és ezt ő maga is érzi. Innen van, hogy az elkárhozott teremtés anynyira kikerülni iparkodik tekintetünket és örökre eltűnik a semmiségbe! Az ő elitéltetése igazságos!“ „Oh, Hilda, a kegyed ártatlansága hasonló az éles aczélkardhoz,“ kiáltott fel barátnője. „A kegyed ítéletei gyakran borzasztóan szigorúak, noha úgy látszik, hogy kegyed egészen gyöngédségre és megbocsátásra van teremtve. Beatrix vétke nem lehetett oly nagy , talán átalában nem is volt vétek, hanem a körülményekhez képest a legszebb erény. Ha ő véteknek tekintené azt, az onnan eredhetett, mert a reá erőszakolt sorshoz képest igen gyönge természettel birt. Oh! — folytatá Miriam szenvedélyesen — ha öntudatába férkőzhetném! — ha megfoghatnám s belém erőszakolhatnám Cenci Beatrix szellemét. Életemet adnám érette, ha tudhatnám, vájjon ártatlannak gondolta-e magát, vagy a legnagyobb bűnösnek a világon.“ Midőn Miriam e szavakat kiejtette, Hilda a festeményről arczára nézett s meglepetve vette észre, hogy barátnőjének arczkifejezése csukna teljesen azonos lett a festeményével, mintha szenvedélyes vágya és küzdése, hogy szegény Beatrix titkába hatolhasson, sikeres lett volna. „Oh, az égre Miriam, ne nézzen úgy !“ kiáltott. „Minő színésznő kegyed! És én soha süm láttam ezt előbb. Oh, kegyed most ismét magába szállott“, téve hozzá, megcsókolván őt. „Engedje Beatrixet a jövőben nekem.“ „Úgy tehát födje be bűvészi festményét — viszontó barátnője — különben soha nem vehetem el szemeimet róla. Különös, kedves Hilda, hogy egy ártatlan, gyöngéd, sziplőtlen lélek, úrnő a kegyedé, mikép foghatja fel ez arczkép finom rejtélyét ; amint kegyednek bizonyára felfognia kellett, hogy oly tökéletesen lemásolhassa azt. Jó, ne szóljunk erről többet. De tudja-e, hogy én ma hírek szerint Versaillesban német előtartományt határoztak alakítani Otto bajor fig. alatt. A luxemburgi kérdésben váltott s most már befejezetteknek tekinthető porosz sürgönyök következménye egy szoros határkordon felállítása leendő a semlegesség minden megsértésének meggátlására. Rostban, kit a császkormány utóbbi időkben hollandi követségi állomásáról elmozdított, nevezte ki a franczia köztársági kormány franczia követül. De la Haye ezredes, flórenczi franczia katonai attaché pedig visszahivatott Francziaországba, hol egy szervezés alatt levő új hadtest éllére fog állíttatni. Lamarmoza th. az olasz miniszterelnökséghez intézett igen erélyes jegyzékében megcáfolja Antonellinek dec. 12 én a pápai nuntiusoknak megküldött sürgönyét, mely súlyos vádakat tartalmaz az olasz kormány ellen. Visconti Venosta pedig ugyane sürgöny ellen egy nem kevésbé erélyes körjegyzéket intézett Olaszország külföldi képviselőihez. Primbao holtteste nagy pompával vitetett az új év első napján az Atocha templomba, írja a „D. News“ madridi levelezője január 2-ról. Daczára a Spanyolországban felette ritka nagy hidegnek — az egész város talpon volt. A hó vastag rétegben bobta a földet. A holttest három koporsóba záratott: az első ólom, a második madagonyfa, a harmadik gazdagon feldíszített bronz. A nyitott koporsófedő mellett, egy üveg táblán át, az elhunyt alakja vala látható. Vonásai kevésbé változtak el. Holnapig marad úgy kitéve az atochai templomban s a polgárok ezrivel özönlenek megnézésére, hogy ama férfiúnak megadják a végtiszteletet, kinek az ország annyit köszön s a kit politikai ellenségei öltek meg. Minden a legnagyobb rendben folyt. A nép bánkódni látszott és hangos, szenvedélyes átkokkal halmozta el a gyilkosokat. A templomokban az összes elérás tarta meg a halotti isteni tiszteletet; a katonai diszlövések után a tömeg békésen szétoszlott. Ma érkezett a király Madridba és máris a cortes-gyűlésbe ment, hogy az alkotmányra esküt tegyen. Minthogy a szertartásnak már csak posta fordultával lesz vége, annak leírását holnapra kell hagynunk. A király fogadtatása igen lelkesedett volt. Páris néért Trochu előnyösebbnek tartja, ellenállami poroszok támadásainak, úgy ahogy tudi bevárni Chanzy tk. működésének eredményét. A párisiak sokat szenvednek tagadatlanul, de örömest teszik ezt mindaddig, míg tudják, hogy kérlelhetlen sorsukat el nem kerülhetik, s hogy a kormány minden lehetőt megtesz könnyebbségekre. A párisiak vidám kedélye ily szorongató körülmények között valóban csodálatraméltó, főleg tekintve az élelmezési bizottságok hanyag eljárását a főváros csaknem minden negyedében. Azt azonban már nem tudták eltűrni, hogy midőn a tél egész szigorával beköszöntött, a kormányt készületlenül találta annyira, hogy ez ígéreteknél egyebet nem tudott nyújtani. A nép tehát neki indult minden irányban s neki esett az élőfák kivágásának, valamint a faraktárak készleteinek. Nem tettek semmi különbséget magán és közvagyon között, elvittek mindent, ami kezök ügyébe esett. A magánvagyonnak megvannak tagadhatlanul a maga jogai, ezek azonban Párisban most nagyon ruganyosak, amennyiben az élet elkerülhetlen szükségeinek fedezésére vonatkoznak. E szükségletek tekintetében valóban most egyedül a kormányt illeti a tulajdonjog, mely elrequizált minden élelmi és tűziszert. Ha pénzünk van, jó, azt megtarthatjuk ; de ha egy lovunk van, amely megehető, avagy szenünk , amely elégethető , birtokjogunkat arra elvesztettük. Az állam kifizeti az ily tárgyak árát s im át kell engednünk azokat közszükségletre. Eszerint Párisban jelenleg némileg korlátolt communismusban élünk. Az „Electeut libre“ e hó 3-ki számában jelenti : „A tegnap jelzett rendkívüli tanácsban Vincy, Ducrot, La Ronciére, Le Nouvy-n kívül jelen voltak Bellemar, Tripier, Guyot, Clément Thomas és Chabaud-Latour tábornokok. Pothuau és Saisset altengernagyok meg nem jelenhettek. A tanácskozmány eredménye az volt, hogy az állandó haditanács eszméjét elvetették és kimondták , miszerint jövőre minden fontos határozat a kormánytanácsban fog eldöntetni a nevezett tábornokokkal egyetértőleg.“ A Journal des Débats írja e hó - ról: „Az 1871. év első napjai semmiben sem különböznek az 1870. év utolsó napjaitól. Ugyanaz a szomorú hidegség, szürke ég, ugyanaz a dörgés elődeinkben. A „Journal Officiel“ a hazug és valószínűtlen hírek ellen meg akar óvni minket és egyúttal kimutatja, hogy nincs okunk a kétségbeesésre. A párisi sajtó az erődök ágyúztatásától felingerelve rohamot és döntő ütközetet kíván. Az ilyen kívánságoknál mi sem veszélyesebb. Megtámadni a poroszokat annyi, mint hiába gyöngíteni hadsergünket. A mi feladatunk az ellenséget Páris alatt hagyni és bevárni a vidéki hadsergeket, melyek vagy hátulról fogják azt megtámadni, vagy összeköttetéseit elvágva, annak visszavonulását lehetlenné tenni. Hogy a loire-i hadsereg létrejött és az ellenséget, mely mindig győzött, fenyegetni és folyton sakkban tartani képes, azt egyedül Trochutloknak köszönhetjük, ki nem hallgatott ama férfiak kérelmei és fenyegetéseire, kik Francziaország sorsát egyelőre kétséges ütközetre akarták bízni. Páris alatt csapott le. A németek e napon főleg Mantrouge, Vanvres és Issy ellen fordítottak mérgöket. Hallom, hogy a poroszok a Paris védfalain belül fekvő szajnai hidat akarják bonilláikkal szétrombolni, mely a körvasúti közlekedést fentartja a falak körül ; azonban úgy hiszem elég dolguk van a porosz ütegeknek most még az erődökkel s nem igen gondolnak ara, hogy a városba bombákat lőjenek. Mondanom sem kell, hogy a németek a legnagyobb pontossággal lőnek, de a francziák is ugyanazt teszik, főleg az utóbbi időkben. A francziák tegnap, írja egy más angol levelező 5-éről, Besons ellen tüntetéshez fogtak, azonban összeütközésre nem került a dolog, a bombázás délen és nyugaton ma kezdődött. A német ütegek Yblon és Aulnaiból jan. 6 án egész nap lődözték a st.-deuisi erődöket és Drancyt, melyet Ducrot még most sem hagyott el. Jules Favre és a conferentia, Jules Favre, írja a bordeauxi „Siécle", mint a nemzeti védelmi kormány tagja nem foglalhat helyet egy nemzetközi conferentiában anélkül, hogy a tanácskozó hatalmak tényleg és hivatalosan el ne ismerjék a franczia köztársaságot. Jules Favre hatalmas szava, írja a nemzeti lap, rémületbe fogja ejteni a többi meghatalmazottakat, a midőn mint Francziaország képviselője fejedelmi hangon szól s denunciálja a gyalázatos monarchikus politikát, visszautasítván minden hitvány mellékkérdést, melyek megoldására a conferentia összeült mindaddig, míg a német invázió megakasztja a világ forgását. Sokkal méltóbb lenne azonban a republikánus kormányhoz, jegyzi meg erre egy bordeauxi angol levelező, ha megmaradna azon korábbi határozatnál, hogy mindaddig nem küld meghatalmazottat a konferentiára, míg előleges felételül a köztársaság formaliter ei nem ismertetik. Világos ugyanis, hogy Jules Favre jelenléte a konferentián magában véve még nem fogja jelenteni az elismerést, s hogy a hatalmas szónok hangja nem fog oly bűvészi hatást gyakorolni, hogy lord Lyonst, ki jelenleg még mindig mint a franczia csásár oldala mellé meghatalmazott követ szerepel Bordeauxban, a köztársaság emberévé változtassa. És Jules Favre ékesszólása legcsekélyebb benyomást sem fog gyakorolni a Londonban öszszetdlendő diplomatákra, kik egyedül kapott instructiók szerint cselekedvén, semmi rokonszenvet vagy előszeretetet nem mutathatnak, s nem fognak nagyobb figyelmet tanúsítani a francia meghatalmazott iránt, mint tanúsítanának bármey más egyszerű küldöttel szemben. A konferentia tagjai úgy fogják Jules Favret fogadni, mint azon egyének szószólóját, kik Paris és Bordeauxban ez idő szerint a tényleges kormányt alkotják; de badarság feltennünk, hsiszent rögtön arra fogja indítani, hogy haladék nélkül megadják amaz elismerést, melyet az illető hatalmak mindaddig meg nem adtak. Jules Favreegjelenésének a londoni diplomatiai zöld padok egyedüli valószínű következménye, a franczia kormány színpadias visszavonulása előbbi határozatától. Én legalább nem látom át, micsoda haszon háramolhatnék Francziaországra Jules Favre küldetéséből, hacsak nem azon előny, hogy a jeles férfiú kivonatnék Párisból. Róma a vízáradás után.