Ellenőr, 1871. szeptember (3. évfolyam, 339-363. szám)

1871-09-16 / 351. szám

tot azon rendszabályokat illetőleg, a­melyeket az első czikk határozatának keresztül vitele végett a kormánynyal egyetértőleg tennie kell. Az U invasió által szenvedett de­­partementek kártalanítását illetőleg a nemzetgyűlés közelebb eme határozatokat mondot­ta ki: 1) Kártalanításban részesülnek mindazok, kik a megszállás alatt contributiókat fizettek, meg­­requiráltattak pénzben avagy természetben, bírsá­got fizettek, vagy más anyagi károkat szenvedtek, 2) A megrövidítések konstatáltalak s a cantona­­lis bizottságok által megbecsülteinek, melyek ez idő szerint a belügyér vezetése alatt mindenfelé működnek. A cantonalis bizottságok munkálatait egy departementalis bizottság fogja felülvizsgálni s vég­legesen megállapítani a tényleges veszteségeket. Ez utóbbi bizottság a prefetből mint elnökből, négy departementális tanácsnokból, kiket eme ta­nács maga választ s végül a bel- és pénzügymi­nisztérium négy delegáltjából alakul. 3) Midőn az­­összes károk ily módon konstatálva lesznek, egy külön törvény határozza meg az összeget, melyet az államkincstár e czélra szentelhet, megállapítván egyszersmind az arányt is, melyben a felosztás történjék. Száz milliónyi összeg legott a bel- és pénzügyér rendelkezésére bocsáttatik, hogy arány­lag felosztassék a departementek között, még pe­dig ez első részlet a legmegszorultabb lakosok közt osztatik ki, 4) hasonlóan hat millió bocsáttatik az említett miniszterek rendelkezésére azon polgá­rok számára, kik a polgárháború alatt Páris ost­roma közben legtöbbet szenvedtek, 5) azon köz­ségek, melyek adó czimen bizonyos összegeket fizettek a poroszoknak, azt visszanyerik ; az egye­sek, kik hasonló c­ímen szintén fizettek a németnek, vagy a franczia hatóságoknak, visszanyerik azt, ha ugyan a fizetett összeg jelen és múlt évi adójukat meghaladja. Erre vonatkozó igényeiket azonban be kell jelenteniük. A s t-c­­­o­u­d i ünnepélyek az idén is megtartottak s múlt vasárnap roppant néptömeg tolongott a romban heverő szerencsétlen város utczáin, mindenfelé a legnagyobb élénkséget hoz­va a kihalt falak közé. A kereskedők a nagy alléé két oldalán most is oly számosan voltak, mint máskor; a különböző komédiások, m­ajom­­tánczoltatók stb. nagy zajjal töltötték be a jéget. A bombák által megkímélt csinos kis templomban több művész közreműködésével nagymise is tar­tatott, melynek végével Thiers, Dosne, Cochin és Senart asszonyságok gyűjtést rendeztek a szeren­csétlen sz-cloudiak felsegélésére,­­a­mi láthatólag szép eredményre vezetett. Továbbá még a park ajtaiban is állottak hölgyek, kik könyöradományo­­kat szedtek az elmenőktől. A touloni összeesküvés nagy feltű­nést okoz egész Francziaországban, világos tájé­kozást azonban még nem lehet nyerni a dologról, a vannak sokan, akik az egész hirt mystifikatiónak tartják, mind azáltal az iránt többé kétség nem foroghat fen, hogy itt csakugyan összeesküvés volt kitörőben, melynek terve volt a gályarabokat sza­badon bocsátani s a fegyvertárt porrá égetni s csakugyan több szekrény gyújtó készüléket talál­tak elé. Thiers második üzenete. Jules Simon, mint táviratilag már említet­tük a nemzetgyűlés 13-ai ülésében egy második üzenetét olvasta fel a köztársaság elnökének, mely visszapillanatást vett a nemzetgyűlés hosszas és fontos munkálataira, melyek után mint az ország is be fogja látni, pillanatnyi nyugalomra van szük­sége az országnak. „És nyugalomról még sincsen szó.“ Foly­tatja Thiers, „nem kérünk nyugalmat, hanem csak időt, hogy jövő évi tanácskozmányaink tárgyait átdolgozhassuk és előkészíthessük, egy normal­­budget-et összeállíthassunk, a hadsereg új­jászervezését befejezhessük, a közigaz­gatás menete fölött őrködhessünk, azt önök és saját nézetem szerint szabályozhassuk, azokat az alkudozásokat, melyek kereskedelmi rendszerünket biztos alapra fektetni hivatják, bevégezhessük és végre pedig a borzasztó bel- és külháború által összemarczangolt ország újjászervezésének határta­lan és folytonos művét folytathassuk, tehát időt kérünk, hogy dolgozhassunk, midőn nyíltan az or­szág előtt magunkra vesszük a felelősséget.“ Thiers azután hangsúlyozza, hogy azok a követek, kik vagy megyei tanácsosok, vagy a jövő választásoknál azokká lesznek, megyéjükben tar­tózkodjanak. Ily pillanatban tartózkodásuk a megye főhelyén ép oly mellőzhetlenül szükséges mint Ver­­saillesban. Csak a legszorosabb haza bizalmas körében lehet megtudni, mit tehet, mit gondol és mit akar az ország. „Uraim,“ — folytatja Thiers — „beszéljünk egészen nyíltan. E pillanatban az országnak a képzelhetőleg legnagyobb érdekeiről van szó, t. i. arról van szó, hogy jelen és jövő sorsát szabá­lyozza ; szó van arról, hogy megtudjuk, váljon a múlt traditiója, egy ezeréves dicsőségteljes traditio TÁRCZA. Egy világpolgár levelei. Irta Goldsmith Oliver. Fordította CSERNATONY LAJOS. V. Levél. S­zin házak. Az angolok ép úgy szeretik a színi előadást, mint a chinaiak, de a rendezésre nézve nagy kü­lönbség van a két ország közt. Mi a szabad ég alatt játszunk, az angolok fedél alatt, mi nappali ők lámpa fénynél. Nálunk nyolc, sőt tíz napig is eltart egy darab, az angoloknál ritkán vesz töb­bet igénybe négy órai időnél. Az én fekete öltönyű társam, kivel most már bizalmasabb lábon kezdek állani, elhívott engem a minap egyik színházba, hol elhelyezkedtünk kö­zel a színpadhoz. A függöny még nem volt fel­vonva, és így alkalmam nyílt nekem, hogy ész­leljem a nézők magaviseletét s megtehessem azon észrevételeket, melyeket rendesen minden újság sugall. A gazdagok többnyire a legalsóbb üléseket foglalák el; a szegények fölöttük voltak elhelyez­ve fokozat szerint. Az elsőségi lépcsőzet itt meg­fordítva látszott lenni; azok, kik legalánt voltak egész nap, most ideiglenes magaslatra jutottak, s a szertartás mesterévé lettek. Ők hangoztatták a zene iránti követelést, élveztek mindenféle zajon­­gási szabadalmat, kitüntetvén az uraságra jutott koldusság egész szemtelenségét. A­kik a közép sorokban ültek, azok nem voltak oly lázongók, mint a fenebbiek, sem oly szelídek, mint az alattuk levők; külsejük után ítélve sok volt köztük az idegen, mint magam is; a várakozás alatti foglalkozásuk főleg abban ál­lott, hogy narancsot ettek a darab szövegét olva­­sók, vagy találkozásokat rendeztek. Azok, a­kik azon legalsó helyen ültek, me­lyet földszintnek neveznek, mint látszik bíráknak tartották magukat, az írók és az előadók érdemei fölött. Ide azért gyűltek, hogy részint mulassanak, részint pedig mutogassák ízlésüket, elárulván a tartózkodás azon nyugtalanságát, melyet a fensőbb belátás szenvelgése szokott előidézni. Társam azon­ban értesített engemet, hogy száz közül alig van soraikban egy, a­kinek fogalma volna az ítészet első elmeiről is, s hogy csak azért lettek bírá­lókká, mert senki sem ellenzi követeléseiket, most már minden ember ma ismerővé lehetvén, mihelyt így nevezi magát. Legszerencsétlenebb helyzetben látszottak len­ni azok, kik a páholyokban ültek. A közönség többi része ugyanis csak azért jött, hogy mulassa magát, a páholybeliek azonban maguk is tárgyul szolgáltak a mulatságra. Önkénytelenül merült fel bennem a gondolat, miszerint szerepelnek egy né­majátékban, melyben minden üdvözlés vagy fejbó­­lintás betanulva volt, s minden pillantás vagy mo­soly öldökölni akart. Az urak és delnők látcsöve­ken nézték egymást, s társam értésemre adá, hogy legújabban divatba jött a vakság, s hogy mindenki közönbösséget s­ nyugalmat játszik, mialatt szive ég a hóditási vágytól. Egészben véve a látmányt, a világítás, a zene a vidám öltözetű hölgyek, a jó kedvű és váralmas tekintetű férfiak, igen kellemes kép gyanánt tűntek fel, s jól estek a szívnek, mely az emberi örömben kimondhatatlan vidorság­­gal vesz részt. Végre megérkezett az idő a darab elkezdé­sére ; a függöny felvonatott, a színészek megje­lentek. Egy asszony, ki mint királynő szerepelt, előlépett s meghajtó, magát a közönségnek, mely összecsapdosta kezeit megjelenésére, úgy lát­szik, hogy Angliában tapsolással szokták kifejez­ni a tetszést; sületlen szokás, de amint ön is tud­ja, minden országnak megvannak a maga saját sületlenségei. A­mi azonban nem kevesebb bámu­lattal töltött el, az volt a színésznő alázatossága, kinek királynő gyanánt kellett volna magát tar­tani, és a közönség csekély józansága, mely tap­sokban tört ki, mielőtt ezeket, az illető kísérletet tett volna megérdemelni. Miután az előzmények a színésznők és a közönség közt rendbe jöttek, pár­beszéd kezdődött a királyné és egy reményteljes ifjú közt, a­ki megbízottját játszotta. Rendkívüli bajba látszott lenni mindkettő, mert a királynő elvesztette valami tizenöt évvel előbb egy gyer­mekét, kinek drága vonásait, most is szíve mellett őrzi , érzelmes társa pedig osztozék bánat­­­jaiban. A királyné kesergett hangosan, s nem kell­­ neki a nyújtott vigasztalás, melynek hangjától is elfordul. Vigasztalják a szeleket, mond ő. Ekkor belép férje, ki látván a királynő nagy szomorú­ságát, maga is alig tudja visszatartóztatni könnyeit s részt vesz a kesergésben. Ez a bánkodás három jelenetet foglalt el, midőn aztán a függöny le­esett, s az első felvonásnak vége volt „Meg kell vallani — szülék társamhoz — hogy ezek a kirá­lyok és királynők rendkívül szomorkodnak egy nem igen nagy baleset miatt; annyi bizonyos, hogy ha szerényebb állású emberek viselnék így magukat, mindenki azt gondolná róluk, hogy el­ment az eszük.“ Alig végeztem megjegyzésemet, midőn a függöny felgördült s a király megjelent szörnyű bőszen. Úgy látszik, hogy neje visszauta­­sítá nyájaskodását, megvető fejedelmi öleléseit: elhatározottnak tetszik nem élni túl szégyenét, így kínozván magát ő is, a királyné is a második fel­vonáson át, ismét lehullott a függöny. „Most már — szólott társam — megengedi ön, hogy a király önérzetess ember, s minden izé­ben érzékeny ; egy közönséges anyagbeli halan­dó magára hagyta volna a királynőt, hogy térjen eszére lassan kint; nem úgy a király; neki rög­töni enyelgés vagy azonnali halál kell, mert a ha­lál és enyelgés vezérszenvedélyek a mostani hő­sök jellemében; egyik pillanatban ölelgetnek, a másikban leszúrnak valakit, a náilok és csók ele­gyítve lévén minden beszédükben.“ Épen helyeselni akarom észrevételét, mi­dőn egy új tárgy kötötte le egész figyelmemet. Egy ember lépett elő, orrán egy szalmaszálat egyensúlyozván, a közönség tapsolt viharosan. »Ugyan miért jött ide, kérdezem én — e jelen­téktelen alak? vagy tán ő is a darab szövevényé­hez tartozik?« — „Ön jelentéktelennek nevezi őt? — viszont a fekete öltönyű barátom. — kérem, ez egyike a legfontosabb tényezőknek az egész elő­adásban ; a nézőknek semmi sem tetszik inkább, mintha egy szalmaszálat egyensúlyoz valaki előt­tük ; hidje el ön, hogy a szalmában sok jelentőség van; a látmányt feléri eszével mindenki ; s ha ily tehetséggel bír valaki, mint ez, akkor bizonyosan boldogul. Most elkezdődött a harmadik felvonás egy színészszel, a­ki megjelent tudatni velünk, hogy ő a darab gazembere, s nagyon különös dolgokat fog mivelni mielőtt vége lesz mindennek. Csatla­kozott hozzá egy másik, ki nem kevésbé látszik hajlandónak a gonoszságra. Intrigáik elfoglalták az előadás ezen egész részét. Ha ez gazember jegyzem meg én, akkor nagyon ostoba, hogy meg­mondja titkait anélkül, hogy kérdeztetnék : az ilyen magány­beszédeket már nem tűrik meg töb­bé Chinában. Ismét félbeszakasztott a tapsolás. Egy hat éves gyermek tanult tánczolni a színpadon, a del­nők és mandarinok végtelen örömére. „Sajnálom — mondok — hogy ezen csinos kis teremtés oly korán kezd leczkét venni egy olyan rosz hirá­nus­­térségben , mert felteszem, hogy a tánczolás iránt itt is olyan megvetés van mint Chinában.“ — „Ép­pen ellenkezőleg — válaszoló társam — a tán­czolás itt nagyon tisztességes és előkelő foglalko­zás; az emberek többre mennek nálunk sarkaik mint fejeik érdemének elismertetése által. A ki fel­ugrik s háromszor veri össze bokáját, mielőtt is­mét a földre esnék, számolhat háromszáz arany évi jövedelemre ; a ki négyszer üti össze, kap négyszázat — de a ki ötig felviszi, az már meg­­becsülhetlen s olyan fizetést követelhet a minő neki tetszik. A tánczosnők is nagyon keresettek, az ilyen ugrásokért s lábverdezésért s van egy mű szó, mely szerint az ér legtöbbet a melyik, legtöb­bet mutat. De kezdődik a negyedik felvonás, figyeljünk. E felvonásban a királynő megtalálja rég el­veszett gyermekét, a­ki most már egy ügyes és nagyreményű ifjú. Ő felsége el is határozza nagy bölcsen magában, hogy a korona inkább illenék e fiú fejére, mint a férjeére, kiről tudja, hogy része­ges. A király felfedezi a szándékot, és ezzel kez­dődik aztán a borzasztó nyomorúság. Szeretvén a királynét, de szeretvén a királyságot is, elhatá­rozza, hogy mindkettőnek megtartása végett a fiú­nak halni kell. A királyné elszörnyed ezen vad­ságra, tajtékzik a dühtől, s végre a bánat súlya alatt elájul. Erre a függöny leesik, s a felvonás­nak vége. „Mily lángesznek a költők ! — jegyző meg társam — midőn a királyné nem tudja mit mond­jon egyebet, akkor elájul. Mily borzalmas dolgo­kat kell képzelnünk az alatt, hogy szemei becsuk­­vák s komornyja karjai közt hever; minden ide­günk megrázkódik, s én biztosíthatom önt, hogy az újkori tragoediák netovábbját az önkívület képezi. Elkezdték az ötödik felvonást, mely nagyon csoportozatos volt, változásokkal, trombita harso­gással, ordítozó népséggel, lengő szőnyegekkel, egyik ajtótól a másikhoz rohanó őrökkel, istensé­gekkel, ördöngösségekkel, tőrökkel, kíspadokkal s méregkelyhekkel. Hogy azonban a királyt ölték e meg, vagy a királynét fojtották vízbe, vagy pedig a fiúnak adtak mérget, azt tökéletesen elfelejtettem. Midőn a játéknak vége volt, lehetetlen volt észre nem venni, hogy a dráma személyei ép oly levertek voltak az első, mint az utolsó felvonás­ban. „Már hogyan érezhetnénk ezekkel öt felvo­­­náson át! A szánalom rövid életű érzemény. A színész, ki csekélységért kiabál, visszatetszést idéz elő ben­nem s az oknélküli felugrásoknak, merevüléseknek és feszengéseknek nincs reám semmi jó hatása. Ha egyszer kétszer rászedett valamely haszontalan vészkiáltás, akkor aztán békében alszik szivem s nem illetődik többé meg a végszerencsétlenség ál­tal sem. Mind a költő, mind a színész feladata az lenne, hogy egyetlen nagy szenvedélyt tartson szeme előtt, minden egyebet csak alárendelt dolog­nak és olyan mellékletnek tartván, mely amannak emelésére szolgáljon. Ha tehát a színész mind egy­re alkalmazza a kétségbeesés hangjait, igen korán kezdi kíséretét elérzékenyitésünkre, megelőzi a csapás idejét, nem hat, nem indít meg, ha mind­járt tapsot nyer is. Alig vettem észre, hogy a közönség nagy része már elment, én is a távozók közé elegyed­tem tehát s társammal az utczára jutottunk, hol a kocsi kerekek és gyalog hintók rúdjai közt mint madarak, melyek az erdőség ágai közt röpködnek — eljutottunk valahogy száz féle akadályon át minden baj nélkül lakásunkra. Isten önnel. (Folytatjuk.) szerint :«„/Wtodjint, vagy engedve ama roha­mos árnak, mely az emberi társadalmakat ma egy ismeretlen jövő felé ragadja, más alakba öltöztes­sük-e, hogy sorsát kényelmesen követhessük ? Ez ország, a világ bámuló figyelmének tárgya, köz­­társasági vagy egyeduradalmi alakot fog- e ölteni ? E két kormányalak közül, melyek ma valamennyi nemzetet meghasonlásba hoznak, melyiket fogjuk választani. „Állott-e valaha nagy nemzet előtt nagyobb kérdés ily viszonyok között, mint a mieink ? Kér­dezem uraim, különös-e, hogy e feladat bennünket izgalomba hoz ? Minél őszintébbek vagyunk annál jobb hazafiak is vagyunk, és annál nagyobbnak kell izgatottságunknak lennie. Ha önök körülte­kintenek, azt látják, hogy a nemzetek majdnem éz úgy lepettek meg a rendkívüli tünemény által, melyet nekik nyújtunk. Nincs tehát okunk magun­kat nagy izgatottságunk miatt gáncsolnunk. Le­gyünk izgatottak, mert kevesebb értékünk volna, ha nem volnánk azok. Izgatottságunk azonban elkerülhetlenül át fog menni az egész országra. Bármily jogosultak is az indokok arra nézve, úgy mégis félnünk kell, hogy hosszas nyújtás által megzavarjuk azt a nyugalmat és világosságot, melyre kedélyeink annyira szorulnak. Azért, uraim, szakadjunk el egymástól néhány hétre, hogy Fran­­cziaország megyéinek rendezése fölött őrköd­jünk, hogy azok traditióit ismét tekintetbe vegyük, vagy ha szükséges azokat megváltoztassuk az alatt a kormány új munkáit fogja előkészíteni. Ez kö­vetkezésképen egy önök és egész Francziaország által elismert szükség.“ Az adókérdést érintvén, Thiers azt fejtegeti, hogy a budget-bizottság által jóváhagyott új adók elégségesek arra, hogy a kölcsönt biztosítsák. Nem volna egyéb hátra, mint oly adókat megsza­vazni, melyek arra volnának hivatva, hogy a 20 év óta elhanyagolt, de a jövő által sürgősen követelt törlesztések eszközöltessenek. A kormány azon hitben, volt, hogy az új források, nyersanyagok megvámoltatása által legegyszerűbben nyeretnének, de a bizottság ellenvetéseket ten és eddig még semmi határozat nem hozatott. Azzal a szükséggel szemközt, hogy a nem­zetgyűlés munkálatait fel kellett függeszteni, a kor­mány tízszázalékos adó­pótlékot indítványozott, hogy a törlesztési alapra forrást nyerjen. Ez in­dítvány kedvezőtlen fogadtatásban részesült. A kormány elvégre beismervén, hogy hitelünk e for­rásra nem szorul azonnal, mivel a nemzetgyűlés már 360 milliónyi új adót szavazott meg, szívesen egyezett abba, hogy a megszavazandó új adók kér­dése halasztassék el. A szünidőket ismét említvén, Thiers mondja, hogy e jelenlegi megszakítás, a­mi az ország aka­ratát illeti, hogy kötelességeit teljesítse, semmi hátrányt nem fog maga után vonni. Az üzenet a dec­ember 4-iki határnapot pártolja és mondja: „Legyenek meggyőződve, az nem azért történik, hogy ellenőrködésük alól kivonjuk magunkat, mi felszólítjuk önöket az ellenőrködésre és kívánjuk, hogy egy pillanatig se téveszszenek szem elől, mert önök csak folytonos szorgalmunk tanúi lehet­nek, melylyel az ország újjáalakításának nehéz művén fáradozunk, önök mindenben csak odaadó, gyakran nagyon fáradó munkásokat látnának, kiket mindig az az egy érdek lelkesítene, mely egy ve­szélyben forgó hajó legénységét buzdítja. Szerencsénkre a láthatáron már megpillant­juk a kikötőt, e tekintet megörvendeztet és szívein­ket bátorítja. Éljünk egyetértésben és dolgozzunk zavartalanul, akkor önök által vezérelve, az állam meg fogja találni a hazát, a rendet és a jólétet és régi dicsőségéhez még azt a dicsőséget is fogja fűzni, hogy magamagát a legnagyobb és legfenye­getőbb hajótörésből kimentette.“ Ez üzenet hidegen fogadtatott. Egyes kevés helyek tetszésre találtak, mások derültséget okoztak. A párisi nők kérvénye a felkelők ügyében. Carnot párisi képviselő a nemzetgyűlés 12-ei ülésében számos párisi nő által aláirt folyamod­ványt tett a ház asztalára, melyben azok kegyel­met kérnek a kommune-lázadásban résztvettek számára s melynek szószerinti szövege a követ­kező : Uraim! Kérjük önöket, helyezzék tényleg szabad lábra az elfogott felkelőket. A zordon idény közeledik s több ezer család fejétől meg­fosztva nehéz küzdelmet lesz kénytelen folytatni a tél szigorával. Táplálhatják , ruházhatják-e ugyanis a nők nyomorultul díjazott munkájuk után gyermekeiket? Képesek lesznek-e megfelelni a nők a külső s egyszersmind a házi munkának kü­lönösen azon aggodalmak között, melyeket a csa­ládatya fogsága támaszt kebelekben ? Hallgassák meg, uraim, a humanitás hangját. Elégedjenek meg a teljes győzelemmel, s ne en­gedjék, hogy a megtorlás kegyetlenségekre ragadja önöket. Gondolják meg továbbá, hogy egy négy­havi vizsgálati fogság, és minő fogság­ már ma­gában is elegendő büntetés a vétkesekre nézve s fájdalom, nagyon is borzasztó az egyszerű tévely­gőkre. Utánozzák önök az amerikai Kozialom Klán példáját, mely f elszakadási háború utó­estéjén, mely nem két hónapig, de négy évig tar­tott, mely nemcsak kormányát, de saját lételét is koczkára vetette,­­ a közbékét a könyörületben és a feledékenységben kereste. De ha a humanitás figyelembe vétele nem lenne képes meghajtani az önök törvényeit, indít­sák kegyelemre önöket legalább az ipar érdekei vagyis inkább égető szükségei. Illik-e azon pilla­natban, a­midőn városainknak kétségbeesett szor­galmat kell kifejteniük, hogy visszavásárolhassák saját területöket a száműzés által tizedelni meg munkásosztályainkat? Önök sivatag és távoli vi­dékre akarják küldeni legügyesebb munkásainkat, kik dicsőségére váltak franczia iparunknak, és míg kétségbeesés gyötri őket s meggörnyedve művelik a gyarmat talaját, itt az ipar talaja munkás kéz hiánya miatt parlagon marad. És ez nem üres phrasis, a­mit itten most fel­soroltunk. Csak egyetlen iparágunk, a czipészet, mely rendesen roppant kiviteli üzletet szokott foly­tatni, 15.000 munkást vesztett.,Számítsák fel, uraim, e bajt egész mélységében. Önök új adókat sza­vaznak meg, Pak­s , városa kölcsönöket vesz fel, ne foszszák meg tehát őt a fizetés könnyítésétől. Adják vissza nekünk munkásainkat. Másrészről pedig ne higgyék, uraim, hogy a megtorlás borzadalmával biztosítani fogják a jövőt. Megakadályozták-e az 1848 júniusi deportatiók és főbelövetések a kommünét ? Nem a száműzöttek fiaiból válnak-e ellenkezőleg a legborzasztóbb fel­kelők? Nem azoknak leányai és özvegyei adják-e a legszomorúbb nevelőnőket? Nem folyjanak tovább, uraim ! Ha elcsende­­sítik önök kebelekben a legújabb polgárháború által okozott felindulásokat, csakhamar úgy fogják találni, hogy a hazafiság, a nemzeti vagyon és leg­szentebb érdekeink egyhangúlag kegyelmet, hala­déktalan kegyelmet kérnek a felkelők számára. A hivatalos lapból­ L­ászy József belü­gyminiszeri segédhivatali igazgató közel ötven évi szolgálat után végleg nyugalmaztatván, kir. tanácsosi czemet kapott. Gróf Csáky Albin, Szepesmegye főispánja és a XVI szepesi város kir. biztosa, ez utóbbi tisztétől — Breuer Sándornak a nevezett városok kerületi grófjává lett kinevez­­tetése folytán — felmentetvén, ez alkalommal királyi biztosi minőségében tanúsított sikeres és buzgó szolgálataiért a belü­gyminiszer teljes elismerését és méltánylását fejezte ki. W­aldenburg Győző sz. 411. h­onvéd-gyalogfőhad­­nagy és Eperjesi Sándor az. áll. b. hadnagy a honvéd­ség létszámából kitöröltettek. Hírek. P­est, sept. 15. — A király a toscanai nagyherczeggel ér­kezett meg, ki azonban még az este Gödöllőre ment. — Bedekovits bánnál, mint a P. N. értesül, tegnap a horvát ügyben értekezlet tarta­tott. — Mint tudva van, jelenleg számos horvát kitűnőség időzik Pesten, s gr. Andrásy miniszter­­elnöknél tartott konferentiákban állapíttatik meg a Horvátországban követendő eljárás. Határozat ed­dig még nem hozatott, de körülbelől bizonyosnak mondható, hogy a horvát kormány személyzetében némi változtatások léteznek, a horvát országgyűlés pedig megnyittatik, a további lépések a horvát ellenzék által felállítandó programaitól tétetvén függővé. — A szinházi tűzvész folyton napiren­den van. A baelset alkalmából sokan betekinthet­tek a „kulisszák közé“ s a tanulság az , hogy e szinház, mely ezreket költött évenkint sok luxus­­artikulusra, a legszükségesbről, a biztonságról nem gondoskodott. Emlitettük, hogy a díszlet raktár oly tűzfészek volt, melyet rendőri szempontból nem lett volna szabad megtűrni. Csupa fa minden, s hozzá a tömérdek égékeny anyag. Ott állt egy vaskemence, melynél a festéshez szükséges enyvet olvasztották, s ennek egyszerű bádog csöve a fa padozat és gerendázat közt volt a padláson át ve­zetve. Minden arra mutat, hogy innen támadt a szerencsétlenség: a csőből terjedt ki a tűz, és pe­dig valószínűleg soká emésztődött a padlásban, mert mikor kitört, egyszerre lángba borult a tető feste. A tűzfészket egy még nagyobb tűzfészek köz­­vettette a színpaddal, az asztalos műhely, telvefor­­gácscsal, fa huladékkal. Vasajtóról szó sincs. Itt folyt a legnagyobb erőfeszítés, mert ha a levezető fa lépcső tüzet fog és a műhelybe terjed, a szín­­padot aligha lehet megmenteni. Itt Follmann és Lizsák tűzoltók tüntették ki magukat. Meg kell említeni a tűzoltás körüli fáradozásaiért V. Ko­vács kardalnokot is, ki emberfölötti erővel műkö­dött. Az sem mutat nagy elővigyázatra, hogy míg a régi díszleteket kőboltozatú raktárban­ helyezték el, addig az újak a végzetes helyiségben voltak elhelyezve. Az okozott kár felvétele ma tör­tént meg. A színház és kellékei fél millió frtig a nemzeti és az osztrák biztosító tár­sulatoknál van assecutálva. a nemzeti biztosító társulat 1000 frtot adott a tűzoltóknak a sikeres véde ci­ért, melyben a pesti tűzoltókkal,1 ?­ gőzmal­muk­ tűzoltói is versenyeztek. Ugyan­e czélra az „Omnibusz“ szerkesztősége aláírást is nyitott. A díszletekben történt kárkifizetésénél a biztosító tár­sulatok ellenvetést tesznek, az hozván föl, hogy a díszletek biztosítása a másik raktárra nézve történt. Megemlítjük még, hogy a zenekedvelők egylete fölajánlotta bálvány utczai helyiségét a nemzeti színháznak festő-terem gyanánt, azonban távol fekvése miatt aligha el lehet fogadni a szíves ajánlatot. Egyébiránt festő-terem dolgában úgy sincs zavar, ott lévén a régi hely, s ha a szeren­csétlenség nem történik is meg, az igazgatóságnak már gondolni kellett új festőteremre, mert úgy a raktár mint a hozzá tartozó lakház a lebontás kü­szöbén áll. Írtuk ifját, hogy ez épületek föleme­lésére kész a terv is, s a miniszterelnök a szük­séges költség utalványozását is megígérte. A sze­rencsétlenség most sietteti az építkezés bekövetke­zését.­­ A tűzoltó ünnepélyre már érkez­nek a vidéki küldöttek s az utczasarkon nagy fal­ragaszok hirdetik az ünnepély sorrendjét, mely hol­nap szombaton kezdődik­­meg a tömegesen érke­zők szokásos elfogadásával. Kívánunk derék tűz­oltóinknak nyugodalmas napokat, hogy az ünne­pélyek zavartalanul folyhassanak. Erre most kü­lönben is szükségük van. A nemzeti színház nagy tűzveszélyének fáradságait még ki sem pihenhették s ma hajnalban és ma délben már ismét megkon­­dultak a vészharangok. A szomorú véletlen úgy akarta, hogy épen az ünnepélyre szolgáltasson oly csattanós alkalmat, mint a színház megvédése volt, mi a tűzoltók iránti érdekeltséget most átalánossá tette. A nemzeti közintézet bátor oltalmazóiról mindenütt elismeréssel szólanak, s az elismerést a színház intendánsa egy küldöttség élén meleg sza­vakban is kifejezte a tűzoltók parancsnoka Szé­chenyi Ödön gróf előtt , még hathatósabban is készül kifejezni vasárnak, mikor (az ünnepély napja lévén) a tűzoltók tiszteletére lesz előadás színre hozatván a „Peleskei nótárius,“ hétfőn pe­dig egyenesen a pesti tűzoltók pénzalapjának gya­rapítására. Visszatérve az ünnepélyhez, közöljük annak programmját kellő tájékozás végett. Szept. 16-án a vendégek fogadása az ünnepélyrendező bizottmány által,­­— és azoknak elvezetése az ál­landó irodába, — plébánia-tér 1­ső őrség. A megérkezett egyletek zászlói ugyanott elhelyeztet­nek, a vendégek lakásaik czime és az Ünnepélyi jelvény átadatik, ezek után az ifjúsági véderő tag­jai a vendégeket lakásukra vezetik. Délelőtt 10 óra­kor : A kiállítás ünnepélyes megnyitása. — A ki­állítási épület az erdő­soron áll, a közlekedésről levonatú vasút és társas kocsik által lesz gondos­kodva. Este 7 órakor: Takarodó a városon ke­resztül a lövöldéig. Ugyanott: fogadási estély. II. nap. Vasárnap 17 én délelőtt 8 órakor. Az or­szágos központi bizottmánynak és a szövetséghez tartozó összes egyletek képviselőinek előértekezle­­te a lövöldében. A megjutam­­azásra kiállítani szándékolt tárgyak bejelentése és a vizsgáló bizott­mány megalakulása a kiállítási épület irodájában. Délután 2 órakor: Az összes egyletek Összejőve­tele zászlóikkal a fe­l­ső őrségen (plébánia-tér), a diszmenet a váczi-, dorottya-, fürdő- és nádor ut­­czákon keresztül, az új épületbe érkezik. Délután fél négy órakor: Budapest összes tűzoltóinak nagy disz­gyakorlata, külön ezen czélra épített mászó­házon (az uj épületben.) Esti 8 órakor: Diszes­­tély az „uj világban." — III. nap, hétfőn 18 án délelőtt 9 órakor: A magyar orsizágos tűzoltó szö­vetség közgyűlése a lövöldében. Délután 3 órakor diszebéd. A jegyek, melyekre a diszebéd helye és egyéb közelebbi meghatározások feljegyeztetnek, az ünnepély tartamára fenálló irodában válthatók. — IV. nap. Kedden 19-én reggel 7 órakor: A kiállított gépek vizsgálata a Dunánál (az I-ső­őr­ségnél.) A díjak kiosztása. Este 8 órakor: búcsú estély a lövöldében és a jutalmazottak kihirdetése. Vasárnap este utczai kivilágítás is lesz. Széchenyi Ödön gróf folyamodott a tanácshoz, engedtessék meg a légszesz világítási társulatnak, hogy a gőz­­candelaberekről vasárnap este a lámpákat levez­hesse és azokon különféle kivilágitási tárgyakat, koronákat stb. helyezhessen el. A tanács, minthogy a légszesztársulat a kivilágításra kárpótlás nélkül késznek nyilatkozott — az engedélyt megadta. — A budai színkörben szerdán ere­deti újdonságot adtak elő, melyről, hogy csak most írunk, annak egyszerű oka, mert az akkor esti nagy tűzvész a nemzeti színházhoz kötötte a pesti embert. De mégis megemlítjük ez eredeti darab sorsát, minthogy ez Benedek Aladár „Sze­relemféltő“ czímű vígjátéka volt, mely mellett oly nagy zajjal lépett fel maga a szerző, midőn az akadémia közelebbi pályázatán nem nyerte meg a jutalmat. A lapok és az előadáson jelen voltak egyhangú ítélete szerint, a darab nagyon gyönge, s nélkülözi még a színműírás kellékeinek ismere­tét is. Latabár roszul tett, midőlt előadatta. Leg­­derültebb hatást egész előadás alatt a karzat egyik vendége okozott, ki iszonyú bozontos parókájában, feltűnő fekete szakállával és bajuszával minden­kinek feltűnt. Az egés­zenség közt ez alak volt, ki teljes odaadást hallgatta a darabot. E furcsa alakban amik nem sokára a szerzőre is­mertek, kinek mulatságos incognitója (a paróka és befestett szakál) sok mosolyt keltett. — Tisza Lajos miniszter, elfogadta a kézdi-erdai kerület jobboldali választóinak fölhí­vását, s ott lép föl mint képviselőjelölt. — A visegrádi romokhoz vasárnap külön gőzhajón zártkörű kirándulás lesz, melyet az ott működő régészek rendeznek. A hajó reg­gel 7 órakor indul az akadémia elöl. — A „Trap­ezunti hercz­e­g­nő“-t, Of­fenbach­­e sokat emlegetett opere­tejét szombaton és vasárnap adják elő a budai színkörben. Ez lesz a két utolsó előadás s figyelmeztetjük rá a közönséget! A társulat kedden indul el Kassára, hová Latabár már elutazott. — Huszonkét év után. A legfelsőbb törvényszék tegnap régi bűnesetet tárgyalt. 1849. júl. 24-én történt, hogy kirabolták Szodoray Elek Várkonyi lakost, s ez alkalommal meggyilkoltak egy Szűcs Ábrahám nevű egyént. A rablásban részt vettek: Kucsera János, Szölnök Ferencz, Dimnó Lajos, Bájó Miklós, Hornyák Pál és Tót- Majercsik Pál. A bűntény elkövetőit csak 1868- ban constatálták, és akkor már csak kettő volt életben. Dinnó a szabadkai börtönben felakasz­totta magát, Bájót a csongrádi hadnagyok lőtték agyon, Hornyákot Pest megyében felakasztották. Tóth pedig a váczi börtönben halt meg. Közben Szölnők is meghalt, s igy csak Kutschera érte meg ügyének a legf. törvényszék általi tárgyalta­­tását. Az első fokú bíróság húsz évre ítélte, a legf. törvényszék az ítéletet tiz évi fogságra szál­lította le. ■ — Az újonczok felülvizsgálás­á­­v­a­l megbízott vegyes bizottságok a belügyminiszerium egy uj leirata szerint több rend­beli visszaélések megszüntetése végett ezentúl állan­­dósittatnak s minden hóban legalább is egyszer fognak ülésezni. Eddigi hatáskörükön túl nemcsak azon ujoncf­ok irányában fognak határozni, kik, mint alkalmatlanok a sorozást követő négy hónap alatt jelöltetnek ki, elbocsátandónak, hanem azok irányában is, kik már behívattak és azon év vé­géig, melyben állások történt, szolgálati képtelen­ségük miatt elbocsátandók gyanánt kijelöltettek s kik edigelé a katonai felülvizsgáló bizottságok elé szoktak vezettetni. A legközelebbi felülvizsgáló vegyes bizottság 1. év október 2-án fog összeülni A belügyminiszer ezen bizottságok polgári elnökeit és honvédségi tagjait, évről évre újabban fogja kinevezni és kiküldeni s más felül világosan fen­­tartja magának a jogot, miszerint egyik vagy má­sik bizottsághoz, esetenkint és a körülményekhez képest, a ministérium valamelyik kö­zponti tiszt­viselőjét küldjen ki elnökül. Éspedig a­z. 1871-iki évre polgári elnökül fölkérte és megbizta a pesti fölvizsgáló vegyes bizottsághoz­ Benárd Lajos urat m. k. honvéd osztálytanácsost; a pozsonyi ve­gyes fölölvizsgáló bizottsághoz Bittó Kálmán urat Pozsony vármegye első alispánját; a komáromi ve­gyes fölülvizsgáló bizottsághoz Madarasy Mór urat, Komárom megye első alispánját; a kassai vegyes fölülvizsgáló bizottsághoz Bárczy Albert urat, Abaúj vármegye főispáni helytartóját; a szatmár­németi vegyes fölülvizsgáló bizottsághoz Kovács Ede urat; a nagyváradi vegyes fölülvizsgáló bi­zottsághoz b. Dőry József urat, Bihar vármegye fő­ispánját; az aradi vegyes felülvizsgáló bizottság­hoz Nagy Sándor urat, királyi tanácsost és Arad­­vármegye első alispánját; a temesvári vegyes fe­lülvizsgáló bizottsághoz Ormós Zsigmond urat, Te­­mes vármegye főispánját; a péterváradi vegyes fölül­vizsgáló bizottsághoz Branovácsi István urat Új­vidék szab. kir. város polgármesterét, és a pécsi fölülvizsgáló bizottsághoz Perczel Miklós urat Ba­­ranya vármegye főispánját. — Festetich György gróf, a nélkül hogy ez iránt megkérdeztetett volna, kinevezte­tett a bécsi világkiállítási bizottság egyik alelnö­kévé, azonban, mint a „P. L.“ értesül, betegeske­désére való hivatkozással táviratilag lemondott. Hasonlót várhatnánk a bizottságba kinevezett többi magyaroktól is.­­ A hivatalos lap megc­áfolja azon hírt, mintha Galicziában a cholera járványosan lé­pett volna fel. Még egyes esetek sem fordul­tak elő. — Furcsa pap. K. Terpesdről értesitik a „Bihar“-t, hogy ott a múlt héten egy szegény pór ember elhalálozott, a pap négy forintért vál­lalkozott a temetésre, s midőn már a temetési szer­tartás folyamatban van, a papnak valami fejébe ötlött s szól: „hajh! atyám fiai ! nagy bűnös volt ez a halott, ezt csak 10 frtért temethetem el s ezért a pénzért bűneit magamra vállalom," s ezzel se kérd se hall, ott hagyja kűn a halottat az udvar közepén s csakjegy pár óra múlva, midőn a megijedt rokonság a 10 frtot összetette, temette el a nagy bűnös halottat.­­ Az ilyen zsaroló pap­nak nagyon jó lenne „úti laput“ kötni a tal­pa alá.

Next