Ellenőr, 1871. szeptember (3. évfolyam, 339-363. szám)
1871-09-27 / 360. szám
Előfizetési árak Egén évre . . 20 frt. — kr. I Évnegyedre . . 6 frt. — kr. Félévre . . . 10 „ — „ Egy hónapra . 1 , 80 . Vngyen szám ára 10 krajczár. Szerkesztési iroda: Pesten, nádor-uteza 6. szám. Semmit sem közlünk, ha nem tudjuk, kitől jön. .. Kéziratok visszaküldésére nem vállalkozunk. Minden értesítés a szerkesztőséghez intézendő. Levelek csak bérmentesen fogadtatnak el 360. szám. Megjelenik minden reggel, kivéve hétfőn s ünnepre következő napon. A lapot illető reclamátiók Légrády testvérek Irodájába (nádor-uteza 0. sz.) intézendők. Szerda, szeptember 27. 1871. Hirdetési dijak: Tizhasábos petit sor egyszeri | A nyilt tér egy petit sora 30 kr. beigtatásáért . . .. 10 kr. Bélyegdij minden beigtatásért 30 *„ Kiadóhivatal és hirdetések felvétele: Pesten, nádor-utoza 0. szám* (Légrády testvérek Irodájában). Az előfizetési pénzek helyben és vidékről Pest, két-sasutcza 14. u.ála intézendők. ÜIL évfolyam. A* „Ellenőr~ ára egy évre .... 20 forint — kr. félévre ..... 10 „ — „ évnegyedre 5 „ — „ egy hóra .... 1 „ 80 „ Az előfizetést — postai úton vagy személyesen — nyugtázza Az Elleiner kiadó hivatala (Pesten, két sas utcza 14. sz.) Százaléka könyv Arnus után törlényileg a'ndelés' k akki az unibeugru részéről nem adatik. Az előfizetést legczélszerűbben — mert gyorsan, biztosan és olcsón — eszközölhetni postai utalványozás által. A negyedévi előfizetések megtorlódása sok munkát adván a posta- és kiadó-hivataloknak, kérjük a közönséget, méltóztassék megrendeléseit s illetőleg ezeknek megújítását minél korábban tenni meg, nehogy a lap vételében fenakadást vagy késedelmet tapasztaljon. Pest, szept. 26. Csernátony Lajos felszólalása folytán Pauler kultuszminiszter válaszolt ma Schvarcz Gyula és Simonyi Ernő interpellációira, melyek a csalhatatlansági dogma kihirdetése tárgyában és egyéb tanügyi kérdésekben mindjárt az ülések kezdetével intéztettek hozzá. Pauler eme válaszai és az interpellálóknak a válaszokra adott nyilatkozatai töltötték be úgyszólván a képviselőház mai ülését. Mindenekelőtt föl kell említenünk Paulernek azt az idétlen és egy miniszterhez legkevésbé sem illő eljárását, hogy az interpellációkra adandó válasz késedelmezése miatt azzal vélte magát kimenthetni, miszerint az interpellációk mindeddig nem közöltettek vele hivatalosan. Nem is említve, hogy a miniszter jelen volt a kérdéses ülésben és saját füleivel hallhatta az interpellációkat, s így a kifogás már magában nevetségesen gyermekes szint nyert, hanem a mellett a miniszter eme nyilatkozata oly kijelentésre kényszerítette a ház elnökét, mely Pauler úr szavai megbízhatóságának nem nagy előnyére vált. A ház elnöke ugyanis kötelességének tartotta kijelenteni, hogy az interpellációk mindjárt másnap a ház jegyzőjének aláírásával közöltettek a miniszter úrral, kinek aztán ez eclatáns cáfolat után nem maradt egyéb hátra, mint a szégyenletes hallgatás. Ami magukat az interpellációkra adott válaszokat illeti, azok egy része kielégíthette és ki is elégítette a házat; két pontja azonban, egyik a székesfehérvári püspökkel követett eljárás, másik az államsegélyben részesülő községi iskoláknál a tanítók fizetéseinek minimumban való megszabása nem elégítette ki sem az interpellálókat, sem a ház szabadelvű tagjait, valamint nem fogja kielégíteni az országot sem. Egy törvényszegő püspöknek azt mondani : roszaljuk eljárásodat — egyebet semmit — aztán menni hagyni szabadon anélkül, hogy legalább a dogma kihirdetésének visszavonására kényszeríttetett volna, ez nem jelenti a törvény tekintélyének fentartását, ez nem büntetése a törvény megszegésének. Egy királyi leirat és egy miniszteri rendelet tudatta előre a püspökökkel, hogy a Rómában elfogadott dogmával szemben a királyi tetszvényjog egész épségében s teljes érvényében föntartatik — s ha mégis találkozott ember, mint a székesfehérvári püspök, ki sem a királyi leirattal, sem a miniszteri rendelettel, sem a tetszvény joggal nem törődött semmit, hanem mindezek ellenére kihirdette a dogmát — úgy azzal máskép is kellett volna éreztetni a megsértett rendeletek és törvények tekintélyét. Különben kiváncsiak lehetünk, mi fog történni a többi püspökökkel, kik szintén kihirdették az új tant. A miniszternek természetesen nem volt tudomása, hogy ilyenek vannak. Simonyi Ernő úr azonban szíves volt őt erről ma beszédében értesíteni. A másik kérdést: a községi iskolatanítók fizetéseinek kérdését oly hamis színben állította Pauler a ház elé, hogy azok, kik a kérdést közelebbről nem ismerik, a kérdés hamis megvilágítása által könnyen tévútra vezettethetnek. Miről van itt a szó? Arról, hogy a miniszter egy rendeletet adott ki, melyben meghagyja, hogy oly községek, melyek községi iskolájuk föntartására államsegélyt kénytelenek igénybe venni, a tanítók fizetését csak az 1868. 38-ik törvénycikk 142. §-ában megállapított minimumban szabhatják ki. E rendelet először is megsérti a törvényt, melynek világos határozata szerint a tanítók fizetését a minimumon fölül nem a miniszter, hanem a helyi viszonyokhoz képest az iskolaszék állapítja meg; másodszor lehetetlenné teszi jó és alkalmas erők és tehetségek megszerzését a tanítói állomásokra, mert 200 frtos pályát, mint amennyire a minimum szabva van, mai napság valamire való fiatal ember már nem választ magának. A miniszter eme rendeletének támogatására azt hozza fel mentségül, hogy kevés a pénz. Hogy ha megengedné, miszerint a tanítók fizetése a minimumon felül is kiszabható, akkor az állam a segélyre szorult községi iskoláknak csak egy részét részesíthetné segélyben, míg a másik részét nem. Hogy tehát a segélyre szorult iskolák mindenikének adhasson valamit, egyiknek sem ad annyit, amennyi kell és szükséges. Ez nem orvossága a bajnak. Ha az a néhány százezer forint, melyet a jelen évben népnevelési szükségletekre megszavaztak, nem elég, kérni kell többet. Nem a népnevelést kell idomítani a már egyszer megállapított budget tételeihez, hanem a budgetet kell alkalmazni a népnevelés szükségleteihez. XX. Németesedés, korcsosodás. II.1) A legnemesb küzdésre vagyunk hivatva. Mert ez nem anyagi erőfeszítéssel, hanem szellemi eszközökkel folytatandó. Minden erőnket igényli, de nem kétségbeejtő. A sokkal kisebb népességű Holland, a kedvezőtlenebb helyzetű flamand nép fentartotta nemzeti nyelvét, — a sokkal csekélyebb szellemi értékű, reformáczió és irodalmi kincs nélküli oláh nemzetiség nem is gondol arra, hogy nyelvét és nemzetiségét fenne tarthassa. De bizony a mi küzdésünk nagy erőfeszítéssel jár. Ha a két küzdő felet, a német és magyar művességet (culturát szeretnék mondani: culturállam, cultur-kérdés, cultur-érdek!) egyenlően erőssé és életrevalóvá s pedig rövid idő alatt lehetne tenni, minden nyelve lenne. De a miénk hogy nőhetne s nem sok idő alatt annyivá! Annyivá nem nőhet, mert amaz is folytonos fejlődésben van s a nagy nemzet számerejénél s mai alapjánál fogva mily gyors és nagyszerű fejlésben , de megfelelővé, megmérkőzhetővé igenis. A nagy világ vásárterén nem fogunk versenyezhetni, mint a hollandi az angollal, némettel és francziával, de itthonunkban, saját földünk érintésétől, tulajdon nemzeti emlékeink felemelő tudatától erősítetve, meg fogunk állhatni s küzdhetni.Ez nem üres parázis. Ha nem szállíthatunk is külföldre tudományos kincseket, termeszthetünk e honnak annyit, menynyivel megérheti násra nem szorulva; ha nem adhat is honunk a külföldnek tudományos akadémiák tagjait, elsőrangú európai tudósokat — noha egynéhányat adott előbb, s egyet-kettőt ad ma is —, de maga bírhat oly fél fiakkal, kik a nemzet műveit osztályát a tudományok kellő magasságára felsegítik, a tudományos fők kellő számát a hazából kiállítják s az alábbvalóság tehetetlenség, sőt felhasználtatás szégyenítő önvádját megszüntetik vagy enyhitik. Nem tarthatni lehetetlennek, hogy e nemzet nem sok időre megszerzi azt az értelmi erőt, ismeretkincset, mely által szellemileg eléggé függetlenné váljék, idegenek segédkezésére, gyámkodására ne szoruljon s azon erkölcsi erőt és öntudatot, mely a műveltség elsajátítása mellett is nyelvének, ősi jellemének fentartására elég szilárddá teendő. De e végett sokszoros erőkifejtésre nem fellángoló lelkesedésre, hanem szünhetetlen munkálkodásra s komoly elhatározásra van szükség. Legtöbbet a társadalom legalsóbb, de legnagyobb hatású körei, a családok tehetnének, az elidegenülés s ezzel együtt járó elkorcsosodás ellen. Ha szavunk elhatna oda, hová már ma az evangyélium szava nem hat el, esdekelnénk, hogy a családi életnek első, sőt egyetlen feladata a nevelés legyen, — nevelés közvetlenül a szülés által és nevelés a gyermekeknek minél nagyobb koráig, — se nevelés főelve a valódiság, komolyság, jelszava az erkölcsi nemes életre szoktatás, vezérlés, — az erőnek megfelelő munkás életre képzés, irányzás. . . Legyen belőle száműzve a szerencsecsinálás, feljutás, kincs,rang- és fényre törekvés. Csak ily nevelés eredménye lehet a tisztelet és szeretet a szülők iránt, a hon hű szolgálatára elkészültség s valódi erkölcsi érték és erős jellem. 2) *) L. első részét lapunk tegnapi számában. a) Épen az anyai nyelv érdekében, javasolni merjük ama kétnyelvű (vagy nyelven) nevelés mellőzését is. Ezt az eljárást rég elítélte már a neveléstan s csak úgy a divat tartja fen, mint a diaetetikával ellenkező életmódot, az egésségtannal ellenkező étkezést s az aesthesissel dacoló női ruházatot. Egy európai hírű berlini tanár, Steinthal Henrik szavaival legyen szabad itt magamat kifejeznem : „Mit tegyünk az anyai nyelv szerelmének ápolása végett gyermekeink kedélyében ? Alig mást, mint azt, hogy a gyermek nyelvértékét ne zavarjuk. Gyakoroljuk gondolkodási képességét kizárólag anyai nyelvű beszéddel ; e nyelvet úgy fejlesszük benne mint annak természete kivánja, nem feledvén, hogy ez a nyelv a szellem anyja, táplálója; ne akadályozzuk semmiképen kedélye nyilatkozásait és ezek közlését ; ismerkedtesszük a hazai irodalommal.“ „A szellem- és kedélyzavaró idegen nevelőnő (benne) tartásáról, mely által a gyermek egyszerre két-három nyelvet, voltaképen egyet sem tanul meg, mely által saját honából kiragadtatik; anélkül hogy helyette mást nyerhetne, már nem méltó beszélni, és azon benső szellemi üresség iránt, melylyel eme nyelvbeli hontalanság jár, nem kell többé intést adni. Rég elítélte ezt az eszesek közvéleménye. — De mikor kell hát fiukat, leánykákat idegen nyelvek ösmeretére vezetni? Felelem: Mikor már a növendék idegen földre léphet anélkül, hogy azáltal saját birtokát elveszitné. Meg kell előbb erősödnie nyelvérzetének. — Tapasztalás, hogy a szülei házból korán kiadott gyermekek elhidegülnek Ha nálunk egy lényegében magyar, nemzeti nyelvéhez öntudatosan ragaszkodó középosztály, komoly és művelt, vallásosan erkölcsös, szabadelvűen is conservativ, már nem létezik, vagy minél előbb nem alakul: nemzetiségünk Ugye nem áll biztosan sőt egy évtized alatt igen mélyre sülyedünk az elkorcsosodás és nemzeti lealjasodás lejtőjén. Előáll egy józsefi korszak, sokkal veszélyes!)amaz elsőnél. Mert ma nincs a nemzetben az az erkölcsi komolyság, az az erős bár öntudatlan vonzódás honához, melyen kívül „más élet nem volt.“ Gvadányi után még Berzsenyi is csak a főrendek ellen buzogtak; a középosztály, a magyar gentry és értelmiség, erőteljes, vagyonos, minden ellenséges elemtől távol, vegyületlen nyelvű és érzésű volt. Még akkor a nemzetiségi harcz lehetetlennek látszott, a nemzetiségek gyülölsége alig ébredt fel, s az idegen ajkú honosok nem voltak a magyar ellen zudithatók. Akkor még nem volt nemzetünk errel a pangermanismus, amarról a pánslavismus óriás hatalma által fenyegetve, s nem volt mindkettő saját társadalmunkban mélyen meggyökerezve . . Akkor még nem volt korlátlan munkálkodásban egy vagyonra, társadalmi befolyásra nézve naponkint erősödő, egy erősen hitfelekezeti és nemzeties önérzetű, és így hozzánk soha egész lélekkel nem csatlakozható elem, vagy osztály, amelyről szólani nem akarnánk, ha már sokfelől alapos vád és aggodalom nem nyilatkozott volna, épen azoktól is, kik egykor „mohón tették felekké.“ (Kazinczy.) Nézetem szerint, a fenyegető elkorcsosodás ellen, legtöbbet iskoláink tehetnek. De mikép, arról szükséges tiszta ösmerettel birnunk. Declamatiók, átkozódások, korlátlan felfogású historizálások, phraseologiákkal ragyogó ünnepelgetések s effélék által ma már bizonnyal nem. Ma már az érett férfikor erős akaratát, tevékenységét várja tőlünk a világ, szükséges önérdekünk s világhelyzetünk komolysága. Nem kell azért gyűlölni senkit, hogy magunkat más előtt vagy más felett szeretjük. Lelkesedhetni dühöngés nélkül is , vagy talán csakis a nélkül lelkesedhetni — nemesen. S aztán a lelkesedés nem tartós; ezt már nagyon gyakran tapasztaltuk. Férfiakhoz s békés időkhöz kitartó munkásság illik, szeretet, erős nem forró, tevékeny nem szakban elrepülő. — Apáink nem ismerték az „imádott“ jelzőt, — vagy legalább nem alkalmazták ezt, „haza, nő, gyermekek“ mellé. S szerették mindezeket tevékenyen: „sans phrase.“ Az iskolák feladata e czélra, a komoly tudományos képzés. A tudomány vívmányainak megismerése, elsajátítása, vérré változtatása s önálló tudományos munkásságra előkészítés. Minden alaposan tudományos ember, a nyelv és nemzetiség egy őre, felérő egy-egy hadcsapattal. Az anyai nyelvet barbár módon, úgyszólván, vakon szeretni más dolog, mint a nemzetért nemzeti nyelven kiképződni és a tudományos ismereteket e nyelv mint eszköz által a nemzeti irodalomnak megszerezni, s nemzet tulajdonává tenni. Az aristokratia lehet és szokott is lenni cosmopolita ; helyzete mintegy magával hozza a tulfinomult műveltség cynismusát, elvtelenségét, szívtelen önösségét. Az alnép látköre szűk, s a nagyobb eszmékig emelkedni alig tud. A függetlenségi háborúban, míg amazok a nemzet elleneivel tartottak, ezek itt ott nem bírták érteni a magas törekvéseket, a nemzet önállóságát, a nemzetiség és nyelv érdekeit. A műveltebb középosztály lehet s szokott lenni valóban hazafias; ez szokta a nyelvet, nemzetiséget fentartani. Ez osztályt, sőt az ország legtényezőbb részét a tudományos rend alkotja, mely a nemzet fensőbb nevelésére és oktatására csaknem kizárólag tesz mindent. E rendnek vagy osztálynak nem szabad nálunk elkorcsosodni. Vonzó példákat találhatnak ennek tagjai a nagy nemzetek hasonló helyzetű férfiainál. A tudományos foglalkozásnak, mond Rothe R., Némethon egyik legjelesb gondolkozója s legkitűnőbb moralistája, a nemzetiséghez, nemzeti nyelvhez kell szorosan csatlakozni. A legnagyobb emberek egy nyelvhez kötötték munkásságukat, s elsősorban saját nemzetükért dolgoztak. A pétervári és dorpati német tudósok, az orosz kormány zsoldjában sem lesznek muszkákká. Müller Miksa oxfordi tanár, ír angol nyelven is, de ha német hazáról, német nyelvről van szó, azt mindig édesben vallja sajátjának. Nagybecsű kisebb dolgozatait „német dolgozó szoba“ forgácsainak czimezi, a mit második honának férfiai nem szívesen, de méltányolva vesznek tudomásul, s édes hazája nyelvén irja azt, mit szive legmélyebben érez, a „deutsche Liebel“-t németül és angolul nemzete nagy harczának igazolását. Leibnitz irt nemcsak hona nyelvén, de a legszebbet hona nyelvén és hona nyelvéért írta. Humboldt Sándor franczia nyelvű művei számosak, de lángelméje nemzeteé maradt; „a mi Humboldtunknak“ nevezi Poroszország fővárosa. — Hisszük, a valódi tudományosság terjedése, a valóban nagy tudományos jellemek szaporodása, nálunk is inkább szaporitandja a nemzeti nyelv védőinek számát, s kevesednek azok, kik külföldön valamire mehetvén, lenézik e hazát, mely a tudományos művelődés utján elmaradt. — A tudomány legavatottabb embere sem lehet szívtelen; nem vetheti meg szegény és tudománytalan szülőjét, testvéreit. Úgyis minden tudomány a hon talajáról emelkedik fel, és ide kell visszaszállnia. A nyelvész nem mellőzheti tanulmányai közben hazája nyelvét, — a természettudós hona terményeit, — a történettudós hona eseményeit, — a jogtudós nemzetének jogait. A tanulmányozó előbb honának tudományos kincseit fogja felismerni, felhasználni, a felfedező szüleik s testvéreik iránt ; de ha felnőtt korukban távoztak el s éltek egy ideig idegen földön, e távollét még erősítette a hona iránti vondozásokat. Ugyanez áll a nyelvre nézve is. „Az idegen nyelvre tanításnak akkor lehet valódi sikere, ha a gyermek elég erős nár az idegent a sajáttól elkülönözni, s a két különbözőt összehasonlítni. Azon arányban fog az idegen nyelvbeli oktatás előhaladni, mely arányban képesíttetik a gyermek saját nyelvéről eszmélkedő tudatot szerezni és tulajdon beszédét reflexiója vagy figyelme tárgyává tenni. — Ez a saját beszédére figyelmezés vagy refixió azonban mint tudjuk, a nyelvérzetet vagy nyelvösztönt alkotó működésében gátolja. Ezért nem kell az anyai nyelv elméletének vagy grammatikájának tanítását sem igen korán kezdeni. Ha átlag véve szólhatunk, az anyai nyelv gramatikájának s ezzel együtt az idegen nyelv tanulásának, kedvező esetben sem kell a tizedik éves korig megkezdetni. A tiz első évet jobb szabadon hagyni mindentől, mi a belülről kifelé fejlés nyugalmas folyását s a szelemi javak öntudatlan megszerzését zavarhatná.A tanulmányát előbb honának fogja felmutatni, s előbb itt keresni s hallgatókat s elismertetést, azután idegeneknél dicsőséget, melyet ismét a honra igyekszik visszasugároztatni. Ez a tudományos legnagyobb emberek hazafias kötelessége, s ezt a világ legjobb emberei teljesítik a legkedvezőbb viszonyok között is. S nem üres szó az, hogy minden tudományosan képzett hazafi, minden tudományosan foglalkozó lelkes tanító s tisztviselő, egy-egy tevékeny őre és véde lehet a nemzeti nyelvnek. Egyiknek módjában van komoly példaadással erősiteni meg s fejteni ki a hazafi jellemet, s felebb vonni az elméket a barbárhoz illő nagyszavu honfiaskodásnál, s az ellenségül nézett idegen nemzetek tehetetlen gyűlöleténél és átkozásánál. A tanító, kivált a fensőbb, ama feladaton kívül, teljesítheti azt is, hogy a tudományos intézetek körében az anyai nyelvet fejlessze, a magas ismeretekhez tartozó fogalmakat hazai nyelven kifejezni megtanítsa, e nyelv előnyeit kitüntesse, elsajátíttassa s elismertesse, hogy ez a legműveltebb nyelvek szóbőségével kellő mértékben bir, s egy hazafias érzetű ember kezelése alatt mindenre kellőleg "alkalmazható. Megszoktatja az illetőkkel, hogy e nyelven gondolataikat, ösmereteiket s a legnagyobb tudományos férfiak tanait is tolmácsolni merjék és tudják, kisértgessék, s e nyelv körüli munkálkodást, tudományos életök egyik nem kevéssé fontos feladatának nézzék, mig élnek. E megszoktatásnál nincs főbb teendőjök az iskoláknak, s az iskolák ügyéhez képest, minden egyéb csak mellékes volna a társadalmi teendők sorában! Ezekre nézve nincs időnk elveszteni való. Iskoláink fentartóinak, már tisztában kell lenni elveikre nézve, s erélyesen elkezdeni az intézetek kormányzását. Az iskola szervezetében semmi felesleg valót, vagy az egésznek hatását veszélyeztetőt megtűrni lehetetlen. Az iskolai ifjúságból, akár szülők, akár tanítás hibája miatt, nem szabad továbbra is oly soknak elzülleni s a nemzet jövőjét veszélyeztető elemmé fejlődni és aljasodni. Óránként igazabb lesz, hogy a bűn perezei drágák. Most sokkal igazabb, mint négy évtized előtt, midőn az mondá, ki oly sokat látnokilag mondott. Kiről azt mondják: senkit sem szeretett, és kiről én azt hiszem, egyet mégis szeretett: saját, nemzetét és nemzete nyelvét! Egyházunk kiválóan magyar. S ez nem tehetne semmit nemzeti nyelvéért ? Egykor azt mondták, hogy a magyar nyelvet ennek lelkészei tartották meg. Ha megtartották egykor, nem tehetnének most érette sokat? Tehetnek a népiskolák által, melyeket ők vezetnek. Tehetnek saját tudományos képezettségek, edzett jellemek, erkölcsi példaadások által. Csak a hit és erkölcs által erős nép keblében maradnak meg és gyümölcsöznek a családi és ezzel együtt a honfiúi erények. A józanon, de mélyen vallásos,szabadon de komolyan erkölcsös nép nem szakadhat el a hit és erkölcs kútfejétől a bibliától, a magyar ref. egyháztól, az igehirdetés nyelvétől. Az ilyen nép lelkületében összeolvad e két vonzalom, az egyháza és hona iránti. . . A tevékeny lelkésznek könnyű az ily néppel megismertetni e nehéz értelmű szót: hazafiság; kivált miután századok óta ismeri e neveket: egyház, főiskola, és tudott ezekért fensőbb érdekből áldozni is. A prot. lelkész munkaköre igen nemes. Az ő munkálkodása nagyhatású volt egykor, nagyhatású lehet azután, és épen a nemzetiség ügyében is. De egyet ne feledjünk el. Midőn e lelkészi kar nemzetünk nyelvét megtartotta, (e kifejezést ne vegyük szorosan, s ne tévesszük szem elől a r. kath. papság némely tagjainak nagy érdemeit!) a helyzet nem ily veszélyes, a teendő nem ily nehéz volt. Az akkori tudomány kis körű, kevéssé szabad, csak fensőbb körökben maradó, — az akkori nép vezethető, — a társadalomban a vallás nagy tényező, a lelkész szava nagy tekintélyű volt. Ama lelkészek munkája inkább csak nemleges volt, — inkább csak szenvedőleges ellenállás, mozdulatlanul helybenmaradás. Magok sem vették észre mit okoznak, s öntudatos áldozatot nem tettek. Ma öntudatos cselekvésre van szükség. Ma a legalsóbb fokig terjed ez a tudomány, — a nép gondolkozik s a fensőbb körök bűnei ragálykép hatnak át reá. A lelkipásztor kezeiből az erkölcsi, általán szellemi vezérlet kiesni készül. De az emberi kebel vallásos hajlama örök, s az ember mindenkor hallgatni fog arra, ki az evangélium fenséges tanait neki mély érzéssel és lelki fensőbbséggel hirdeti. A szellemi fensőség vagy tudomány hatálya, sőt uralma sohasem enyészik el, mert az emberi természeten épül. Az erkölcsi nemesség példaadása mindig vonzó marad. Ha e nagy tulajdonokkal evedzi fel magát a lelkipásztor, hatását kétségkívül megtarthatja s tehet azért is, mi előtte oly szent dolog, nemzetéért, nyelvéért. De mindezekkel nagy mértékben kell bírnia, s bizonnyal egész erejét e nagy gondolatnak, ama czélnak s hivatalának áldoznia, millió 400,000 frt. után 5°/0 kamat évi 920,000 tehát az első öt évben.................................. 6,520,000 frtot kerülne tehát a valutának helyreállítása hat év alatt készpénzben, államkötvényekben és fizetett kamatokban mindössze............................. 75,070,000 frtba, Ennyi összegért váltanánk mi be 48 millió állalajegyet s maradnánk mindazáltal a b) és o) szerint 54.400.000 írttal obligóbtan, mely összegtől 1.820.000 frt. kamatot tartoznánk fizetni és évi 2 millióval törleszteni. Pénzügyeink nem oly kitűnők, hogy ily operatiókba belebocsátkozhatnánk. Több mint 2 milliónyi kiadás szerepelne 24 évig budgetünkben. De az oszt. nemz. bank is évi 920.000 frt kamatot követelne rajtunk s igy már az első évben 3.070.000 frt és később még több volna rendes kiadásaink rovatába bevezetendő. Deficitekkel végződő államháztartásunk ezen összegeket évenként csak adósságcsinálással teremthetné elő. Három millió forintnak évenkénti kikerülését az állam folyó jövedelmeiből remélni sem lehet. Nem volna máskép Ausztriával. Kerülne Ausztriának a valuta helyreállítás az ajánlott modorban mindössze . . 173.846.000 frtba, s maradna egyúttal a kötvények és sóbányajegyek után évi 4.350.000 frt további kamatteherben. A fenti összegből hat év alatt készpénz fizetés volna teljesítendő 40 millió frt. Ennyi volna az áldozat. A törlesztési és kamatösszeg, a sóbányajegyek újból kibocsátása, oly nagy összegű államkötvényeknek folytonosan a piaczra csepegtetése stb. oly nehézségek, melyek miatt Ausztria e tervbe beleegyezni bajosan foghat. Kiderül tehát, hogy a terv kivihető ugyan, de nagyon költséges, és hogy nevezetesen azon nyomorult és szűk állampénzügyi viszonyok között, melyekben hazánk úgy mint Ausztria smnkik, nem ajánlatos, mert oly adósságokba veri az országokat, hogy több kárt csinál, mint hasznot. A terv még túlságosan lassú, komplikált, túlságosan függővé van téve Ausztriától, és végeredményében sem szüli a teljes pénzügyi függetlenséget. Ez ellenvetések kifejtése következni fog a „Reformban.“ — A Reform folytatólagosan tesz észrevételeket lapunk bank- és valutaügyi javaslatára. Mai czikkében már a terv positív részére tér át, és azt eléggé logikainak találja, semhogy elméletben kivihőségét tagadni lehetne. De a gyakorlatban több tekintetből kivihetlennek látszik. Laptársunk ezúttal az ajánlott valutarendezés túlságos drágaságát igyekszik kimutatni. Ugyanis: Magyarország kivonna a forgalomból 48 millió államjegyet. Ezért fizetne: a) Készpénzben évi 2 milliót, 6 éven át.................. 12,000,000 frtot b) 211i °/0-tal terhelő államkötvényekben évenkint 6 milliót, tesz 6 éven át ... . 36,000,000 frtot c) A bankadósságból átvállal....................................... 18,400,000 frtot Tesz összesen tökében 6 év alatt................................... 66,400,000 frtot Éhez járul kamatteher. d) A 36 millió frt. után évi 150,000 frt. hozzánövésével az első hat évben a valuta helyreálltáig összesen . . . 3,150,000 frtot Azontúl évenkint 900,000 frt kamatteher. e) Az o. d. banknak tartozott Ausztriától átvállalt 18 Egy honvéd törzstisztnek. Kapok az alkalmon, hogy önnek felelve, segítsem szellőztetni azon darázsfészket, melybe oly tagadhatlan bátorsággal belemarkolt. Előre is megjegyzem azonban, hogy ha feleletemet kielégítőnek nem fogná találni, úgy azt egyedül csakis annak tulajdonítsa, miszerint vannak viszonyok, midőn az ember nem mondhat el mindent, tiltván ezt a mindenek felett álló közérdek iránti tekintetek. A szabadságolt állománybeli honvédtisztekről szólva, kiemelni méltóztatik, mily kevés érdekeltséggel viseltetnek a honvédelmi intézmény iránt s ebből folyólag panaszkodik, mennyire nem felelnek meg állásaiknak s per tangentem érinti a tiszti iskolákat, említi a hiúságot, mely sokakat sz. a. tisztség elvállalására ösztönzött. Azonban bár tiszteletét nyilvánítja is a „kivételek“ iránt, bátran merem állítani, hogy ezen a szabadságolt állománybeli honvédtisztek többsége felett hozott ítéletében igen csalatkozik A tiszti rang költséges felszerelést s ahoz mért társadalmi állás elfoglalását igényelvén, a szabadságolt állománybeliek túlnyomólag akkor vállaltak tisztséget, midőn ilyeket a honvédséghez még fogni kellett, s vállaltak a köteles áldozat tudatával olyanok, kik áldozhattak s kikben az áttörésre (mert a honvédintézmény kezdetben népszerűtlensége köztudomású) elég erkölcsi erő létezett. Higyje el uram, hogy a hiúság igen keveseknél lehetett indok a vállalkozásra, s miután e rang annyi áldozatot kíván, a tettleges állomány részéről legkevésbé tápláltathatik azon hit, amelynek törzsliszt az „havi fizetést„ említve oly gyöngédtelenül méltóztatott kifejezést adni. És tény lévén az is, hogy a szabadságolt állománybeliek polgári tekintetben sokkal nagyobb állást foglalnak el, mint a melyhez katonai rangjukkal jutottak, s kikben ez és az áldozat tudata is él: ha kedvetlenség és erélytelenséget lehet a szabadságolt állománybeliek szemére vetni,úgy az csak is annak tulajdonítható, hogy ezen áldozatkész magyar fiatalság a magyar hadseregben és azt nem találta fel amit keresett, a magyar szellemet, hanem helyette olyat, a mely törzstiszt urnak is minden sorából kirí, s mely ma már csak a magyar hadseregben dédelgethető. Mert meg lehet győződve törzstiszt úr, a magyar fiatalság a honvédségben ép úgy találja magát, mint a Lucifer által a phalansterbe vezetett Ádám, midőn örvendezve és megütközve a tudomány győzelme felett felkiált: Beteljesült hát lelkem ideálja, Ez mind derék, ezt igy kívántam én is Egyet bánok csak : a haza fogalmát . Megállott volna aztán, úgy hiszem, az uj rend közt is. (Ember tragoediája, XII.) Sok igazat adok törzstiszt úrnak a képesség tekintetében felhozott panaszára ; azonban ezt sem teheti a szabadságolt állománybeliek rovására, mert azoknak alkalmuk a kiképzésre a rövid szolgálati idő miatt vagy nem volt, vagy csakis tiszti iskolában voltak. Mert, előre is megjegyezve, miszerint az illető tanárokat jeles képzettségű és jóakaratú katonáknak ismerve, midőn a tiszti iskolákat a kiképzésre alkalmasnak nem tartom, a hibát nem bennük keresem, a hibát ők legjobban ismerik s legtöbbet panaszkodtak felette. Hogy e tiszti iskolák milyenek voltak ekkoráig, arról szólani fentartom magamnak más alkalommal, ezúttal felebbi állításom igazolásául csak annyit mondok, hogy eddig a tiszti vizsga alkalmával a hegyábrázolás, erődítés vagy tacticából adott legszebb feleletet is képes volt elhomályosítani egy fordított kengyel: Higgye el törzstiszt úr, többet ért „Vorschriftsmässig“ felöltözni tudni , mint a hadi történelmet tanulmányozni. Ily rendszer által gúnyoltatok ki azután a tanárok minden igyeke£itel