Ellenőr, 1871. szeptember (3. évfolyam, 339-363. szám)

1871-09-27 / 360. szám

Előfizetési árak Egén évre . . 20 frt. — kr. I Évnegyedre . . 6 frt. — kr. Félévre . . . 10 „ — „­­ Egy hónapra . 1 , 80 . Vngyen szám ára 10 krajczár. Szerkesztési iroda: Pesten, nádor-uteza 6. szám. Semmit sem közlünk, ha nem tudjuk, kitől jön. .. Kéziratok visszaküldésére nem vállalkozunk. Minden értesítés a szerkesztőséghez intézendő. Levelek csak bérmentesen fogadtatnak el 360. szám. Megjelenik minden reggel, kivéve hétfőn s ünnepre következő napon. A lapot illető reclamátiók­ Légrády test­vérek Irodájába (nádor-uteza 0. sz.) intézendők­. Szerda, szeptember 27. 1871. Hirdetési dijak: Tizhasábos petit sor egyszeri | A nyilt­ tér egy petit sora 30 kr. beigtatásáért . . .­­. 10 kr.­­ Bélyegdij minden beigtatásért 30 *„ Kiadóhivatal és hirdetések felvétele: Pesten, nádor-utoza 0. szám* (Légrády testvérek Irodájában). Az előfizetési pénzek helyben és vidékről Pest, két-sasutcza 14. u.­ála intézendők. ÜIL évfolyam. A* „Ellenőr~ ára egy évre .... 20 forint — kr. félévre ..... 10 „ — „ évnegyedre 5 „ — „ egy hóra .... 1 „ 80 „ Az előfizetést — postai úton vagy személyesen — nyugtázza Az Elleiner kiadó hivatala (Pesten, két­ sas utcza 14. sz.) Százal­ék­a köny­v Arn­us után törlényi­leg a'n­delés' k ak­ki­ az un­ibeugru részéről nem adatik. Az előfizetést legczélszerűbben — mert gyorsan, biztosan és olcsón — eszközölhetni p­o­s­t­a­i utalványozás által. A negyedévi előfizetések megtorlódása sok munkát adván a posta- és kiadó-hiva­taloknak, kérjük a közönséget, méltóztassék megrendeléseit s illetőleg ezeknek megújí­tását minél korábban tenni meg, nehogy a lap vételében fenakadást vagy ké­sedelmet tapasztaljon. Pest, szept. 26. Csernátony Lajos felszólalása folytán Pauler kultuszminiszter válaszolt ma Schvarcz Gyula és Simonyi Ernő interpellációira, me­lyek a csalhatatlansági dogma kihirdetése tárgyában és egyéb tanügyi kérdésekben mindjárt az ülések kezdetével intéztettek hozzá. Pauler eme válaszai és az interpellá­­lóknak a válaszokra adott nyilatkozatai töl­tötték be úgyszólván a képviselőház mai ülését. Mindenekelőtt föl kell említenünk Pau­­lernek azt az idétlen és egy miniszterhez legkevésbé sem illő eljárását, hogy az in­­terpellációkra adandó válasz késedelmezése miatt azzal vélte magát kimenthetni, mi­szerint az interpellációk mindeddig nem kö­zöltettek vele hivatalosan. Nem is említve, hogy a miniszter je­len volt a kérdéses ülésben és saját fülei­vel hallhatta az interpellációkat, s így a kifogás már magában nevetségesen gyerme­kes szint nyert, hanem a mellett a minisz­ter eme nyilatkozata oly kijelentésre kény­­szerítette a ház elnökét, mely Pauler úr szavai megbízhatóságának nem nagy elő­nyére vált. A ház elnöke ugyanis köteles­ségének tartotta kijelenteni, hogy az inter­pellációk mindjárt másnap a ház jegyzőjé­nek aláírásával közöltettek a miniszter úr­ral, kinek aztán ez eclatáns c­áfolat után nem maradt egyéb hátra, mint a szégyenle­tes hallgatás. A­mi magukat az interpellációkra adott válaszokat illeti, azok egy része kielégíthette és ki is elégítette a házat; két pontja azonban, egyik a székes­fehérvári püspökkel követett eljárás, másik az államsegélyben részesülő községi iskoláknál a tanítók fizetéseinek min­imumban való megszabása nem elé­gítette ki sem az interpellálókat, sem a ház szabadelvű tagjait, valamint nem fogja ki­elégíteni az országot sem. Egy törvényszegő püspöknek azt mon­dani : roszaljuk eljárásodat — egyebet sem­mit — aztán menni hagyni szabadon anél­kül, hogy legalább a dogma kihirdetésének visszavonására kényszeríttetett volna, ez nem jelenti a törvény tekintélyének fentar­tását, ez nem büntetése a törvény megsze­gésének. Egy királyi leirat és egy miniszteri rendelet tudatta előre a püspökökkel, hogy a Rómában elfogadott dogmával szem­ben a királyi tetszvényjog egész épségében s teljes érvényében föntartatik — s ha mégis találkozott ember, mint a székesfe­hérvári püspök, ki sem a királyi leirattal, sem a miniszteri rendelettel, sem a tetsz­­vény joggal nem törődött semmit, hanem mindezek ellenére kihirdette a dogmát — úgy azzal máskép is kellett volna éreztetni a megsértett rendeletek és törvények t­e­­kintélyét. Különben kiváncsiak lehetünk, mi fog történni a többi püspökökkel, kik szintén kihirdették az új tant. A miniszternek ter­mészetesen nem volt tudomása, hogy ilye­nek vannak. Simonyi Ernő úr azonban szíves volt őt erről ma beszédében értesí­teni. A másik kérdést: a községi iskolatanítók fizetéseinek kérdését oly hamis színben állította Pauler a ház elé, hogy azok, kik a kérdést közelebbről nem ismerik, a kér­dés hamis megvilágítása által könnyen tév­útra vezettethetnek. Miről van itt a szó? Arról, hogy a miniszter egy rendeletet adott ki, mely­ben meghagyja, hogy oly községek, melyek községi iskolájuk föntartására államsegélyt kénytelenek igénybe venni, a tanítók fizeté­sét csak az 1868. 38-ik törvényc­ikk 142. §-ában megállapított minimumban szab­hatják ki. E rendelet először is megsérti a tör­vényt, melynek világos határozata szerint a tanítók fizetését a minimumon fölül nem a miniszter, hanem a helyi viszonyok­hoz képest az iskolaszék állapítja meg; másodszor lehetetlenné teszi jó és alkalmas erők és tehetségek megszerzését a tanítói állomásokra, mert 200 frtos pályát, mint a­mennyire a minimum szabva van, mai napság valamire való fiatal ember már nem választ magának. A miniszter eme rendeletének támoga­tására azt hozza fel mentségül, hogy kevés a pénz. Hogy ha megengedné, miszerint a tanítók fizetése a minimumon felül is ki­szabható, akkor az állam a segélyre szorult községi iskoláknak csak egy ré­szét részesíthetné segélyben, míg a másik részét nem. Hogy tehát a segélyre szorult iskolák mindenikének adhasson v­a­l­a­mit, egyiknek sem ad annyit, a­mennyi kell és szükséges. Ez nem orvossága a bajnak. Ha az a néhány százezer forint, melyet a jelen év­ben népnevelési szükségletekre megszavaz­tak, nem elég, kérni kell többet. Nem a népnevelést kell idomítani a már egyszer megállapított budget tételeihez, hanem a budgetet kell alkalmazni a népnevelés szükségleteihez. XX. Németesedés, korcsosodás. II.1) A legnemesb küzdésre vagyunk hivatva. Mert ez nem anyagi erőfeszítéssel, hanem szellemi esz­közökkel folytatandó. Minden erőnket igényli, de nem kétségbeejtő. A sokkal kisebb népességű Hol­land, a kedvezőtlenebb helyzetű flamand nép fentartotta nemzeti nyelvét, — a sokkal csekélyebb szellemi értékű, reformáczió és irodalmi kincs nélküli oláh nemzetiség nem is gondol arra, hogy nyelvét és nemzetiségét fen­ne tarthassa. De bi­zony a mi küzdésünk nagy erőfeszítéssel jár. Ha a két küzdő felet, a német és magyar művességet (culturát szeretnék mondani: cultur­állam, cultur-kérdés, cultur-érdek!) egyenlően erős­sé és életrevalóvá s pedig rövid idő alatt lehetne tenni,­­ minden nyelve lenne. De a miénk hogy nőhetne s nem sok idő alatt annyivá! Annyivá nem nőhet, mert amaz is folytonos fejlődésben van s a nagy nemzet számerejénél s mai alapjá­nál fogva mily gyors és nagyszerű fejlésben , de megfelelővé, megmérkőzhetővé igenis. A nagy vi­lág vásárterén nem fogunk versenyezhetni, mint a hollandi az angollal, némettel és francziával, de itt­honunkban, saját földünk érintésétől, tulajdon nemzeti emlékeink felemelő tudatától erősítetve, meg fogunk állhatni s küzdhetni.Ez nem üres pará­zis. Ha nem szállíthatunk is külföldre tudományos kincseket, termeszthetünk e honnak annyit, meny­nyivel megérheti n­ásra nem szorulva; ha nem adhat is honunk a külföldnek tudományos akadé­miák tagjait, elsőrangú európai tudósokat — no­ha egynéhányat adott előbb, s egyet-kettőt ad ma is —, de maga bírhat oly fél fiakkal, kik a nem­zet műveit osztályát a tudományok kellő magas­ságára felsegítik, a tudományos fők kellő számát a hazából kiállítják s az alábbvalóság tehetetlen­ség, sőt felhasználtatás szégyenítő önvádját meg­szüntetik vagy enyhitik. Nem tarthatni lehetetlennek, hogy e nemzet nem sok időre megszerzi azt az értelmi erőt, is­­meret­kincset, mely által szellemileg eléggé füg­getlenné váljék, idegenek segédkezésére, gyámko­dására ne szoruljon s azon erkölcsi erőt és ön­tudatot, mely a műveltség elsajátítása mellett is nyel­vének, ősi jellemének fentartására elég szilárddá teendő. De e végett sokszoros erőkifejtésre nem fel­lángoló lelkesedésre, hanem szünhetetlen mun­kálkodásra s komoly elhatározásra van szükség. Legtöbbet a társadalom legalsóbb, de legna­gyobb hatású körei, a családok tehetnének, az el­­idegenülés s ezzel együtt járó elkorcsosodás ellen. Ha szavunk elhatna oda, hová már ma az evan­­gyélium szava nem hat el, esdekelnénk, hogy a családi életnek első, sőt egyetlen feladata a neve­lés legyen, — nevelés közvetlenül a szülés által és nevelés a gyermekeknek m­inél nagyobb ko­ráig, — se nevelés főelve a valódiság, ko­molyság, jelszava az erkölcsi nemes életre szokta­tás, vezérlés, — az erőnek megfelelő munkás életre képzés, irányzás. . . Legyen belőle szám­űzve a szerencsecsinálás, feljutás, kincs,­­rang- és fényre törekvés. Csak ily nevelés ered­ménye lehet a tisztelet és szeretet a szülők iránt, a hon hű szolgálatára elkészültség s valódi erköl­csi érték és erős jellem. 2) *) L. első részét lapunk tegnapi számában. a) Épen az anyai nyelv érdekében, javasolni merjük ama kétnyelvű (vagy nyelven) nevelés mellőzését is. Ezt az eljárást rég elítélte már a neveléstan s csak úgy a divat tartja fen, mint a diaetetikával ellenkező életmódot, az egésségtannal ellenkező étkezést s az aesthesissel dacoló női ruházatot. Egy európai hírű berlini tanár, Steinthal Henrik szavaival legyen szabad itt magamat kifejeznem : „Mit tegyünk az anyai nyelv szerelmének ápolása végett gyermekeink ke­délyében ? Alig mást, mint azt, hogy a gyermek nyelvérté­­két ne zavarjuk. Gyakoroljuk gondolkodási képességét kizá­rólag anyai nyelvű beszéddel ; e nyelvet úgy fejlesszük benne mint annak természete kivánja, nem feledvén, hogy ez a nyelv a szellem anyja, táplálója; ne akadályozzuk semmi­­képen kedélye nyilatkozásait és ezek közlését ; ismerkedtess­zük a hazai irodalommal.“ „A szellem- és kedélyzavaró idegen nevelőnő (benne) tartásáról, mely által a gyermek egyszerre két-három nyel­vet, voltaképen egyet sem tanul meg, mely által saját ho­nából kiragadtatik; anélkül hogy helyette mást nyerhetne, már nem méltó beszélni, é­s azon benső szellemi üresség iránt, melylyel eme nyelvbeli hontalanság jár, nem kell többé intést adni. Rég elítélte ezt az eszesek közvéleménye. — De mikor kell hát fiukat, leánykákat idegen nyelvek ösme­­retére vezetni? Felelem: Mikor már a növendék idegen földre léphet anélkül, hogy azáltal saját birtokát elveszitné. Meg kell előbb erősödnie nyelvérzetének. — Tapasztalás, hogy a szülei házból korán kiadott gyermekek elhidegülnek Ha nálunk egy lényegében magyar, nemzeti nyelvéhez öntudatosan ragaszkodó középosztály, ko­moly és művelt, vallásosan erkölcsös, szabadelvűen is conservativ, már nem létezik, vagy minél előbb nem alakul: nemzetiségünk Ugye nem áll biztosan sőt egy évtized alatt igen mélyre sülyedünk az el­korcsosodás és nemzeti lealjasodás lejtőjén. Előáll egy józsefi korszak, sokkal veszélyes!)­amaz elsőnél. Mert ma nincs a nemzetben az az erkölcsi ko­molyság, az az erős bár öntudatlan vonzódás ho­nához, melyen kívül „más élet nem volt.“ Gvadá­­nyi u­tán még Berzsenyi is csak a főrendek ellen buzogtak; a középosztály, a magyar gentry és ér­telmiség, erőteljes, vagyonos, minden ellenséges elemtől távol, vegyületlen nyelvű és érzésű volt. Még akkor a nemzetiségi harcz lehetetlennek lát­szott, a nemzetiségek gyülölsége alig ébredt fel, s az idegen ajkú honosok nem voltak a magyar el­len zudithatók. Akkor még nem volt nemzetünk err­el a pangermanism­us, amarról a pánslavismus óriás hatalma által fenyegetve, s nem volt mind­kettő saját társadalmunkban mélyen meggyökerez­ve . . Akkor még nem volt korlátlan munkálko­dásban egy vagyonra, társadalmi befolyásra nézve naponkint erősödő, egy erősen hitfelekezeti és nemzeties önérzetű, és így hozzánk soha egész lé­lekkel nem csatlakozható elem, vagy osztály, a­melyről szólani nem akarnánk, ha már sokfelől alapos vád és aggodalom nem nyilatkozott volna, épen azoktól is, kik egykor „mohón tették felek­­ké.“ (Kazinczy.) Nézetem szerint, a fenyegető elkorcsosodás el­len, legtöbbet iskoláink tehetnek. De mikép, arról szükséges tiszta ösmerettel birnunk. Declamatiók, átkozódások,­­ korlátlan felfogású historizálások, phraseologiákkal ragyogó ünnepelgetések s effélék által ma már bizonnyal nem. Ma már az érett férfikor erős akaratát, tevékenységét várja tőlünk a világ, szükséges önérdekünk s világhelyzetünk komolysága. Nem kell azért gyűlölni senkit, hogy magunkat más előtt vagy más felett szeretjük. Lel­kesedhetni dühöngés nélkül is , vagy talán csakis a nélkül lelkesedhetni — nemesen. S aztán a lel­kesedés nem tartós; ezt már nagyon gyakran ta­pasztaltuk. Férfiakhoz s békés időkhöz kitartó munkásság illik, szeretet, erős nem forró, tevékeny nem szakban elrepülő. — Apáink nem ismerték az „imádott“ jelzőt, — vagy legalább nem alkalmaz­ták ezt, „haza, nő, gyermekek“ mellé. S szerették mindezeket tevékenyen: „sans phrase.“ Az iskolák feladata e czélra, a komoly tu­dományos képzés. A tudomány vívmányainak meg­ismerése, elsajátítása, vérré változtatása s önálló tudományos munkásságra előkészítés. Minden ala­­p­osan tudományos ember, a nyelv és nemzetiség egy őre, felérő egy-egy hadcsapattal. Az anyai nyelvet barbár módon, úgy­szólván, vakon szeretni más dolog, mint a nemzetért nemzeti nyelven ki­képződni és a tudományos ismereteket e nyelv mint eszköz által a nemzeti irodalomnak megsze­rezni, s nemzet tulajdonává tenni. Az aristokratia lehet és szokott is lenni cos­­mopolita ; helyzete mintegy magával hozza a tul­­finomult műveltség cynismusát, elvtelenségét, szív­telen önösségét. Az alnép látköre szűk, s a na­gyobb eszmékig emelkedni alig tud. A független­ségi háborúban, míg amazok a nemzet elleneivel tartottak, ezek itt ott nem bírták érteni a magas­ törekvéseket, a nemzet önállóságát, a nemzetiség és nyelv érdekeit. A műveltebb középosztály lehet s szokott lenni valóban hazafias; ez szokta a nyelvet, nemzetiséget fentartani. Ez osztályt, sőt az ország legtényezőbb részét a tudományos rend alkotja, mely a nemzet fensőbb nevelésére és ok­tatására csaknem kizárólag tesz mindent. E rend­nek vagy osztálynak nem szabad nálunk elkorcso­­sodni. Vonzó példákat találhatnak ennek tagjai a nagy nemzetek hasonló helyzetű férfiainál. A tu­dományos foglalkozásnak, mond Rothe R., Né­methon egyik legjelesb gondolkozója s legkitű­nőbb moralistája, a nemzetiséghez, nemzeti nyelv­hez kell szorosan csatlakozni. A legnagyobb em­berek egy nyelvhez kötötték munkásságukat, s első­sorban saját nemzetükért dolgoztak. A péter­­vári és dorpati német tudósok, az orosz kormány zsoldjában sem lesznek muszkákká. Müller Miksa oxfordi tanár, ír angol nyelven is, de ha német hazáról, német nyelvről van szó, azt min­dig édesben vallja sajátjának. Nagybecsű kisebb dolgozatait „német dolgozó szoba“ forgácsainak czimezi, a mit második honának férfiai nem szí­vesen, de méltányolva vesznek tudomásul, s édes hazája nyelvén irja azt, mit szive legmélyebben érez, a „deutsche Liebel“-t németül és an­­golul nemzete nagy harczának igazolását. Leib­nitz irt nemcsak hona nyelvén, de a legszebbet hona nyelvén és hona nyelvéért írta. Humboldt Sándor franczia nyelvű művei számosak, de láng­elméje nemzeteé maradt; „a mi Humboldtunknak“ nevezi Poroszország fővárosa. — Hisszük, a va­lódi tudományosság terjedése, a valóban nagy tu­dományos jellemek szaporodása, nálunk is inkább szaporitandja a nemzeti nyelv védőinek számát, s kevesednek azok, kik külföldön valamire mehet­vén, lenézik e hazát, mely a tudományos művelő­dés utján elmaradt. — A tudomány legavatottabb embere sem lehet szívtelen; nem vetheti meg szegény és tudománytalan szülőjét, testvéreit. Úgy­is minden tudomány a hon talajáról emelkedik fel, és ide kell visszaszállnia. A nyelvész nem mellőz­heti tanulmányai közben hazája nyelvét, — a ter­mészettudós hona terményeit, — a történettudós hona eseményeit, — a jogtudós nemzetének jogait. A tanulmányozó előbb honának tudományos kin­cseit fogja felismerni, felhasználni, a felfedező szüleik s testvéreik iránt ; de ha felnőtt korukban távoztak el s éltek egy ideig idegen földön, e távollét még erősítette a hona iránti vondozásokat. Ugyanez áll a nyelvre nézve is. „Az idegen nyelvre tanításnak akkor lehet valódi si­kere, ha a gyermek elég erős n­ár az idegent a sajáttól el­­különözni, s a két különbözőt összehasonlítni. Azon arány­­ban fog az idegen nyelvbeli oktatás előhaladni, mely arány­ban képesíttetik a gyermek saját nyelvéről eszmélkedő tu­datot szerezni és tulajdon beszédét reflexiója vagy figyelme tárgyává tenni. — Ez a saját beszédére figyelmezés vagy refixió azo­nban mint tudjuk, a nyelvérzetet vagy nyelvösz­tönt alkotó működésében gátolja. Ezért nem kell az anyai nyelv elméletének vagy grammatikájának tanítását sem igen korán kezdeni. Ha átlag véve szólhatunk, az anyai nyelv gramatikájának s ezzel együtt az idegen nyelv tanulásának, kedvező esetben sem kell a tizedik éves korig megkezdet­ni. A tiz első évet jobb szabadon hagyni mindentől, mi a belülről kifelé fejlés nyugalmas folyását s a szelemi javak öntudatlan megszerzését zavarhatná.A tanulmányát előbb honának fogja felmutatni, s előbb itt keresni s hallgatókat s elismertetést, azu­tán idegeneknél dicsőséget, melyet ismét a honra igyekszik visszasugároztatni. Ez a tudományos legnagyobb emberek hazafias kötelessége, s ezt a világ legjobb emberei teljesítik a legkedvezőbb viszonyok között is. S nem üres szó az, hogy minden tudományo­san képzett hazafi, minden tudományosan foglal­kozó lelkes tanító s tisztviselő, egy-egy tevékeny őre és véde lehet a nemzeti nyelvnek. Egyiknek mód­jában van komoly példaadással erősiten­i meg s fej­teni ki a hazafi jellemet, s felebb vonni az elmé­ket a barbárhoz illő nagyszavu honfiaskodásnál, s az ellenségül nézett idegen nemzetek tehetetlen gyűlöleténél és átkozásánál. A tanító, kivált a fensőbb, ama feladaton kívü­l, teljesítheti azt is, hogy a tudományos intézetek körében az anyai nyelvet fejlessze, a magas­ ismeretekhez tartozó fogalmakat hazai nyelven kifejezni megtanítsa, e nyelv előnyeit kitüntesse, elsajátíttassa s elismer­­tesse, hogy ez a legműveltebb nyelvek szóbőségé­vel kellő mértékben bir, s egy hazafias érzetű ember kezelése alatt mindenre kellőleg "alkalmaz­ható. Megszoktatja az illetőkkel, hogy e nyelven gondolataikat, ösmereteiket s a legnagyobb tudo­mányos férfiak tanait is tolmácsolni merjék és tudják, kisértgessék, s e nyelv körüli munkálko­dást, tudományos életök egyik nem kevéssé fontos feladatának nézzék, mig élnek. E megszoktatásnál nincs főbb teendőjök az iskoláknak, s az iskolák ügyéhez képest, minden egyéb csak mellékes volna a társadalmi teendők sorában! Ezekre nézve nincs időnk elveszteni való. Iskoláink fentartóinak, már tisztában kell lenni elveikre nézve, s erélyesen elkezdeni az in­tézetek kormányzását. Az iskola szervezetében semmi felesleg valót, vagy az egésznek hatását veszélyeztetőt megtűrni lehetetlen. Az iskolai ifjú­ságból, akár szülők, akár tanítás hibája miatt, nem szabad továbbra is oly soknak elzülleni s a nemzet jövőjét veszélyeztető elemmé fejlődni és aljasodni. Óránként igazabb lesz, hogy a bűn per­­ezei drágák. Most sokkal igazabb, mint négy évti­zed előtt, midőn az mondá, ki oly sokat látnoki­­lag mondott. Kiről azt mondják: senkit sem sze­retett, é­s kiről én azt hiszem, egyet mégis sze­retett: saját, nemzetét és nemzete nyelvét! Egyházunk kiválóan magyar. S ez nem te­hetne semmit nemzeti nyelvéért ? Egykor azt mond­ták, hogy a magyar nyelvet ennek lelkészei tar­tották meg. Ha megtartották egykor, nem tehet­nének most érette sokat? Tehetnek a népiskolák által, melyeket ők vezetnek. Tehetnek saját tudo­mányos képezettségek, edzett jellemek, erkölcsi példaadások által. Csak a hit és erkölcs által erős nép keblében maradnak meg és gyümölcsöznek a családi és ezzel együtt a honfiúi erények. A józanon, de mélyen vallásos,­szabadon de komolyan erkölcsös nép nem szakadhat el a hit és erkölcs kútfejétől a bibliától, a magyar ref. egyháztól, az igehirde­tés nyelvétől. Az ilyen nép lelkületében összeolvad e két vonzalom, az egyháza és hona iránti. . . A tevékeny lelkésznek könnyű az ily néppel megis­mertetni e nehéz értelmű szót: hazafiság; ki­vált miután századok óta ismeri e neveket: egy­ház, főiskola, é­s tudott ezekért fensőbb érdekből áldozni is. A prot. lelkész munkaköre igen nemes. Az ő munkálkodása nagyhatású volt egykor, nagyhatá­sú lehet azután, és épen a nemzetiség ügyében is. De egyet ne feledjünk el. Midőn e lelkészi kar nemzetünk nyelvét megtartotta, (e kifejezést ne vegyük szorosan, s ne tévesszük szem elől a r. kath. papság némely tagjainak nagy érdemeit!) a helyzet nem ily veszélyes, a teendő nem ily ne­héz volt. Az akkori tudomány kis körű, kevéssé szabad, csak fensőbb körökben maradó, — az ak­kori nép vezethető, — a társadalomban a vallás nagy tényező, a lelkész szava nagy tekintélyű volt. Ama lelkészek munkája inkább csak nemleges volt, — inkább csak szenvedőleges ellenállás, mozdulat­lanul helybenmaradás. Magok sem vették észre mit okoznak, s öntudatos áldozatot nem tettek. Ma öntudatos cselekvésre van szükség. Ma a legal­sóbb fokig terjed ez a tudomány, — a nép gon­dolkozik s a fensőbb körök bűnei ragálykép hat­nak át reá. A lelkipásztor kezeiből az erkölcsi, általán szellemi vezérlet kiesni készül. De az em­beri kebel vallásos hajlama örök, s az em­ber mindenkor hallgatni fog arra, ki az evangéli­­um fenséges tanait neki mély érzéssel és lelki fensőbbséggel hirdeti. A szellemi fensőség vagy tudomány hatálya, sőt uralma sohasem enyé­szik el, mert az emberi természeten épül. Az er­kölcsi nemesség példa­adása mindig vonzó marad. Ha e nagy tulajdonokkal evedzi fel magát a lelkipásztor, hatását kétségkívül megtarthatja s tehet azért is, mi előtte oly szent dolog, nemze­téért, nyelvéért. De mindezekkel nagy mértékben kell bírnia, s bizonnyal egész erejét e nagy gon­dolatnak, ama czélnak s hivatalának áldoznia, millió 400,000 frt. után 5°/0 ka­mat évi 920,000 tehát az első öt évben.................................. 6,520,000 frtot kerülne tehát a valutá­nak helyreállítása hat év alatt kész­pénzben, államkötvények­ben és fizetett kamatokban mindössze­­............................. 75,070,000 frtba, Ennyi összegért váltanánk mi be 48 millió állalajegyet s maradnánk mindazáltal a b) és o) szerint 54.400.000 írttal obligóbtan, mely összegtől 1.820.000 frt. kamatot tartoznánk fizetni és évi 2 millióval törleszteni. Pénzügyeink nem oly kitűnők, hogy ily ope­­ratiókba belebocsátkozhatnánk. Több mint 2 mil­liónyi kiadás szerepelne 24 évig budgetünkben. De az oszt. nemz. bank is évi 920.000 frt kama­tot követelne rajtunk s igy már az első évben 3.070.000 frt és később még több volna rendes kiadásaink rovatába bevezetendő. Deficitekkel végződő államháztartásunk ezen összegeket éven­ként csak adósság­csinálással teremthetné elő. Há­rom millió forintnak évenkénti kikerülését az állam folyó jövedelmeiből remélni sem lehet. Nem volna máskép Ausztriával. Kerülne Ausztriának a valuta helyreállítás az aján­lott modorban mindössze . . 173.846.000 frtba, s maradna egyúttal a kötvények és sóbányajegyek után évi 4.350.000 frt további kamatteherben. A fenti összegből hat év alatt készpénz fize­tés volna teljesítendő 40 millió frt. Ennyi volna az áldozat. A törlesztési és kamatösszeg, a sóbányajegyek újból kibocsátása, oly nagy összegű államkötvé­nyeknek folytonosan a piaczra csepegtetése stb. oly nehézségek, melyek miatt Ausztria e tervbe beleegyezni bajosan foghat. Kiderül tehát, hogy a terv kivihető ugyan, de nagyon költséges, és hogy nevezetesen azon nyo­morult és szűk állampénzügyi viszonyok között, melyekben hazánk úgy mint Ausztria smnkik, nem ajánlatos, mert oly adósságokba veri az országo­kat, hogy több kárt csinál, mint hasznot. A terv még túlságosan lassú, komplikált, túl­ságosan függővé van téve Ausztriától, és végered­ményében sem szüli a teljes pénzügyi függetlensé­get. Ez ellenvetések kifejtése következni fog a „Reformban.“ — A Reform folytatólagosan tesz észrevé­teleket lapunk bank- és valutaügyi javaslatára. Mai czikkében már a terv positív részére tér át, és azt eléggé logikainak találja, semhogy elméletben kivih­­őségét tagadni lehetne. De a gyakorlatban több tekintetből kivihetlennek látszik. Laptársunk ezúttal az ajánlott valutarendezés túlságos drágasá­gát igyekszik kimutatni. Ugyanis: Magyarország kivonna a forgalomból 48 mil­lió államjegyet. Ezért fizetne: a) Készpénzben évi 2 mil­liót, 6 éven át.................. 12,000,000 frtot b) 211i °/0-tal terhelő ál­lamkötvényekben évenkint 6 mil­liót, tesz 6 éven át ... . 36,000,000 frtot c) A bankadósságból át­vállal....................................... 18,400,000 frtot Tesz összesen tökében 6 év alatt................................... 66,400,000 frtot Éhez járul kamatteher. d) A 36 millió frt. után évi 150,000 frt. hozzánövésével az első hat évben a valuta helyreálltáig­ összesen . . . 3,150,000 frtot Azontúl évenkint 900,000 frt kamatteher. e) Az o. d. banknak tar­tozott Ausztriától átvállalt 18 Egy honvéd törzstisztnek. Kapok az alkalmon, hogy önnek felelve, segítsem szellőztetni azon darázsfészket, melybe oly tagadhatlan bátorsággal belemarkolt. Előre is megjegyzem azonban, hogy ha fe­leletemet kielégítőnek nem fogná találni, úgy azt egyedül csakis annak tulajdonítsa, miszerint van­nak viszonyok, midőn az ember nem mondhat el mindent, tiltván ezt a mindenek felett álló közér­dek iránti tekintetek. A szabadságolt állománybeli honvédtisztek­ről szólva, kiemelni méltóztatik, mily kevés érde­keltséggel viseltetnek a honvédelmi intézmény iránt s ebből folyólag panaszkodik, mennyire nem felelnek meg állásaiknak s per tangentem érinti a tiszti iskolákat, említi a hiúságot, mely sokakat sz. a. tisztség elvállalására ösztönzött. Azonban bár tiszteletét nyilvánítja is a „ki­vételek“ iránt, bátran merem állítani, hogy ezen a szabadságolt állománybeli honvédtisztek több­sége felett hozott ítéletében igen csalatkozik A tiszti rang költséges felszerelést s ahoz mért társadalmi állás elfoglalását igényelvén, a szabadságolt állománybeliek túlnyomólag akkor vállaltak tisztséget, midőn ilyeket a honvédség­hez még fogni kellett, s vállaltak a köteles áldo­zat tudatával olyanok, kik áldozhattak s kikben az áttörésre (mert a honvédintézmény kezdetben­ népszerűtlensége köztudomású) elég erkölcsi erő létezett. Higyje el uram, hogy a hiúság igen ke­veseknél lehetett indok a vállalkozásra, s miután e rang annyi áldozatot kíván, a tettleges állomány részéről legkevésbé tápláltathatik azon hit, a­melynek törzsliszt az „havi fizetést„ említve oly gyöngédtelenül méltóztatott kifejezést adni. És tény lévén az is, hogy a szabadságolt állomány­beliek polgári tekintetben sokkal nagyobb állást foglalnak el, mint a melyhez katonai rangjukkal jutottak, s kikben ez és az áldozat tudata is él: ha kedvetlenség és erélytelenséget lehet a sza­badságolt állománybeliek szemére vetni,úgy az csak is annak tulajdonítható, hogy ezen áldozatkész magyar fiatalság a magyar hadseregben és azt nem találta fel a­mit keresett, a magyar szelle­met, hanem helyette olyat, a mely törzstiszt ur­nak is minden sorából kirí, s mely ma már csak a magyar hadseregben dédelgethető. Mert meg lehet győződve törzstiszt úr, a magyar fiatalság a honvédségben ép úgy találja magát, mint a Lu­cifer által a phalansterbe vezetett Ádám, midőn örvendezve és megütközve a tudomány győzelme felett felkiált: Beteljesült hát lelkem ideálja, Ez mind derék, ezt igy kívántam én is Egyet bánok csak : a haza fogalmát . Megállott volna az­tán, úgy hiszem, az uj rend közt is. (Ember tragoediája, XII.) Sok igazat adok törzstiszt úrnak a képes­ség tekintetében felhozott panaszára ; azonban ezt sem teheti a szabadságolt állomány­beliek rovására, mert azoknak alkalmuk a kiképzésre a rövid szol­gálati idő miatt vagy nem volt, vagy csak­is tiszti iskolában voltak. Mert, előre is megjegyezve, miszerint az illető tanárokat jeles képzettségű és jóakaratú ka­tonáknak ismerve, midőn a tiszti iskolákat a ki­képzésre alkalmasnak nem tartom, a hibát nem bennük keresem, a­ hibát ők legjobban ismerik s legtöbbet panaszkodtak felette. Hogy e tiszti isko­lák milyenek voltak ekkoráig, arról szólani fen­­tartom magamnak más alkalommal, ezúttal feleb­­bi állításom igazolásául csak annyit mondok, hogy eddig a tiszti vizsga alkalmával a hegyáb­rázolás, erődítés vagy tacticából adott legszebb feleletet is képes volt elhomályosítani egy fordí­tott kengyel: Higgye el törzstiszt úr, többet ért „Vorschriftsmässig“ felöltözni tudni , mint a hadi történelmet tanulmányozni. Ily rendszer által gú­nyoltatok ki azután a tanárok minden igyeke£itel

Next