Ellenőr, 1872. november (4. évfolyam, 254-278. szám)
1872-11-21 / 270. szám
Előfizetési árak Egész évre . . 20 frt. — br. Évnegyedre . . 5 frt. — kr. Félévre ... 10 „ — „ Egy hónapra . 1 „ 80 . Egyes szám ára 10 krajczár. Szerkesztési iroda: Pesten, nádor-uteza 6. szám. Semmit sem közlünk, ha nem tudjuk, kitől jön. — Köziratok visszaküldésére nem Vállalkozunk. Minden értesítés a szerkesztőséghez intézendő, levelek csak bérmentesen fogadtatnak el. Megjele’-’k minden reggel, kivéve hétfőn » ünnepre következő napon. 200. szám. Csütörtök, november 2. 1872 A lapot illető reclamátiók Légrády testvérek irodájába (nádor-uteza 6. sz.) intézendők. Kiadóhivatal és hirdetések felvétele: Pesten, néder-utcza 6. szám. (Légrády testvérét irodájában). Az előfizetési pénzek helyben és vidékről Pest, bálvány-utcza 9. sz. alá, intézendők. IV. évfolyam TÁVIRATOK. Zágráb, nov. 20. (Az Ellenőr távirata). A határvidéki erdők elkülönítése miatt komoly diferentiák merültek fel a gradiskai I regimentben. — A Száva kiáradással fenyeget. Posen, nov. 20. (Az Ellenőr távirata.) Lindenberg Emilt a meseretzi esküdtszék hat havi börtönre és három évi hivatalképtelenségre ítélte hivatalos pénzek sikkasztása és ajándékok elfogadása miatt. Prága, nov. 20. A „Nar. Listy“ azt válaszolja a „W. Abenap“ által reprodukált s az egyenes választásokra vonatkozó czikkre, hogy a pesti országgyűlésnek egyedül a prágai felel meg. Bécs csupán az alsó-ausztriai tart. gyűlés történeti székhelye. A dualizmus teljes keresztülvitele abban áll, hogy a többi tartományok közvetve vagy közvetlenül képviselőket küldjenek a prágai országgyűlésre. Bécs, nov. 20. Python báró sikkasztás és hamis csőd miatt egy évi egyszerű börtönre ítéltetett. Berlin, nov. 20. A képv. házban a közokt. miniszter az egyb. büntetés jogának határait megszabójavaslatot terjesztette be ; ezután a kerületijavaslat tárgyalása vétetett elő s a belügyér kijelentette, hogy a kormánynak Posen kizárását okvetlenül követelnie kell. Versailles, nov. 24. Thiers tegnap este fogadta a baloldali küldöttséget, mely előtt azon szándékát fejezte ki, hogy hatalmát leteszi s csak azon esetre marad helyén, ha formális bizalmat szavaz neki a ház. — A jobboldal már kész megerősíteni Thiers hatalmát a bordeauxi egyezség határai közt. Karlsruhe, nov. 20. A német koronahg. egészsége a közelebbi napok alatt folytonosan javul. Bécs, nov. 20. A kath. politikai kasino tagjai mai gyűlésükön egyhangúlag eme resolutiót fogadtak el. Tiltakozunk a „Vaterland“ magatartása ellen s helyeseljük a „,,Volksfreund“-ot, szilárdul ragaszkodunk az alkotmányhoz, nem akarunk föderalista izgatásokat, mert czélunk egy egységes, hatalmas és szabad Ausztria. Utolsó hr. A Deák párt ma este megtartotta értekezletét. Amint halljuk, egy határozati javaslatnak a ház elé terjesztésében történt megállapodás A javaslat egy 9 tagból álló bizottság kiküldését fogja indítványozni, mely bizottság tervezetet készítsen a házszabályok módosítására. Hogy pedig az ilykor módosított házszabályok, már a jelen országgyűlés alatt érvénynyel bírhassanak, a ministérium utasíttatni fog : terjeszszen be törvényjavaslatot a 48-as törvények azon intézkedésének megváltoztatására, mely szerint a házszabályok mindig csak a következő országgyűlésre állapíthatók meg. Nemzeti színház: csütörtökön, nov. 21-én bérletfolyamban adatik: „A sevillai borbély“, vígopera 2 felv., zenéje Rossinitól. — Budai várszinház: „A mátrai vadászat“, eredeti vígjáték 3 felv., irta Fáy A. — Miklósi színház: „Faust“, operett® 5 felv. zenéje Hopp Gyulától. —l.ll .1..——— I .11. — Pest, november 20. Ismét elérkezett az idő, melyben Francziaország a köztársaságot választja kormányformájának és egy kiszámíthatlan horderejű initiatívát ragad meg a politikai hacsba sülyedt földrészünkön. Mert bár kétszer látta is a század feltűnni és újra elenyészni a köztársaságot a folyton változott kormányformák között, az maradt az egyetlen, mely a bukásokban is megőrizte hitelét a népek előtt. Francziaországnak változott nagyhatalmi állása, módosult diplomatiai jelentősége, de nem változott az erkölcsi befolyás, melyet a franczia köztársaság mindenkor gyakorolt a történelemben. Thiers elnöki üzenete ünnepélyesen proclamálta a köztársaságot. Ez létezett ugyan eddig is s létezése oly tényekben és eredményekben nyilvánult, melyeket Francziaország a háború csapásai után nem várhatott semmi más kormányformától. A köztársaság állította helyre a rendet és a kedélyek nyugalmát , az varázsolta vissza a jólétet, emelte csodás mérvekre a közhiteit és szabadította meg az ellenséges megszállástól a franczia területet. De léte nélkülözte a formai elismerést és megszokták kétesnek tartani azt, aminek neve nem leir hivatalos megállapodottsággal. A politikában is ragaszkodnak a dogmatikus tanhoz, hogy nem üdvözül az, ki megkeresztelve nincsen. És a szegény köztársaság eddig nem nyert semmi névkeresztséget. Ő maga nem volt egyéb, „statusquonál“, és kormánya csak úgy szerepelt, mint ideiglenes kormány. De a tények hatalma azért nem puszta phrazis. Ha a republicánus lelkületre nézve lealázó is az, hogy a köztársaságban a kormányformának névleges elismerését már nehezen szerzett vívmánynak kelljen tekinteni , mindazonáltal a vívmány a leghatározóbb jelentőséget nyert akkor, midőn azt a dolgok ellenállhatlan ereje teremtette meg. Nem egy elmélet, nem egy programm vagy rendszer nevében követeli most Francziaország a köztársaságnak biztosítását, hanem mert az oly tényleges állapot, mely belső teremtő ereje által akkor is kiszámíthatlan hasznára volt a nemzetnek, midőn létjoga a pártok részéről nem nyert semmi külső elismerést. Egy felsőbbrendű, az emberek akaratától független eldöntés gyanánt hangzanak Thiers azon szavai, hogy a tények végleges és törvényes kormányformává tették a köztársaságot és azt a törvények útján megdönteni nem lehet és nem szabad. És Thiers kijelentésének azóta a legkomolyabb nyomatékot adta; a kamaraülésben hevességgel tiltakozott a „provisorius kormány“ elnevezés ellen és a bizalmi kérdés föltevése által bebizonyította, hogy a provisoriumnak már azon perezben volna vége, midőn azt a kamara kimondani jónak látná. A nemzetgyűlésben nyugszik ugyan a törvényes hatalom birtoka, de ha a tények forradalma a törvények ellen bűn, a törvények forradalma a tények ellen nem egyéb, mint eszeveszett bolondság. Az előbbi sikerülhet néha, ha megboszulja is idővel magát; az utóbbi nem érhet sikert soha. És azért Thiers az alkotmányozó hatalom kérdésében veszély nélkül adhatott a reactionárius pártoknak látszólagos igazat. Üzenetében a nemzetgyűlést a köztársaság végleges szervezésére hívta fel és ezáltal elismerte azt, hogy a kamarának jogában áll a kormányforma elhatározása. De midőn elfogadja a kamarának alkotmányozó hatalmát, a legnagyobb erélylyel hangsúlyozza azt, hogy e hatalmat csak a köztársaságnak megalapítására lehet fölhasználni. A középútán egy könnyű megoldást látszik találni: visszautasítja egyrészt a radicálisokat, kik a nemzetgyűlésnek alkotmányozó jogosultságát tagadják, és útját állja másrészt annak, hogy a royalisták az alkotmányozást a köztársaság kárára fordítsák. De valójában Thiers nem is áll a középúton és a közvetítő megoldás végeredményében azonos a radicalok által sürgetett feloszlatással. Thiers felülmúlhatlan mértékben bírja a művészetet, a legcategorikusabb megoldásokat is a méltányos transaktiók színébe öltöztetni. Az ő alternatívái mindig dilemmák s dilemmái nem engednek csak egy kibúvást. A nemzetgyűlésre ruházva az alkotmányozást csak azért, hogy teremtse meg a köztársaságot, ő egy oly feladatra készteti a gyűlést, melyre az nem képes. Ezt teljesen kétségtelenné teszik a tudósítások, melyek a kamara legutóbbi vitáit ismertetik meg. A kamara tökéletesen tekintélyvesztetté és tehetlenné lett, a reactionárius pártok elv és meggyőződés nélkül hányódnak a végletek között és az elnök nem látszik kímélni az alkalmakat, melyekben új megalázásokat mérhet reájuk. A nemzetgyűlés csak úgy tűnik föl, mint egy a szelek által tehetlenül hajtott füstgomoly, melynek elenyésztetése pillanatok műve lesz. A baloldali kör csütörtökön f. hó 21-én délután öt órakor értekezletet tart. A III. bíráló bizottság f. hó 22-én délutáni 3 órakor szokott helyiségében ülést tart az udvarhelyszéki képviselők választási jegyzőkönyvei megbirálása tárgyában. Elnöki megbízásból: Kubinyi Arad, a VIII. bíráló bizottság jegyzője. — A pénzügyi bizottság tegnapi ülésében Széll Kálmán mint a pénzügyi bizottság előadója előterjesztette azon eredményeket, melyek az 1873. költségvetésben a bizottság határozatai folytán tett törlések és változtatások következtében előállottak. Ezen eredmények fővonásaikban következők: Rendes kiadás 197.778,104 frt — rendes bevétel 191.338,290 frt, — hiány 6.439,814 frt. — Rendkívüli kiadás 47.287,087 frt, — rendkívüli bevétel 12.147,517 frt, — hiány 35.139,570 frt. Mindenek előtt megjegyzendő, hogy az 1872-ki 22.655,232 frtot tevő hitelmaradványok nem vétettek fel az 1873. évi előirányzatba. Ezen hitelmaradványok képezik az 1872-dik évi deficit legnagyobb részét. A fennebb említett 35.139,570 frtnyi hiányból levonva a hitelműveleti kiadások és bevételek között mutatkozó 5.031,340 frtnyi felesleget, miután ezen összeg utalványoztatik 1873-ra a sorsolási alapból a dunaszabályozásra és a Margit szigeti állóhíd költségeire, a rendkívüli kiadások s bevételek és a hitelműveleti bevételek és kiadások között mutatkozó hiány 30.108.230 frtot tesz. Az össezs hiány 36.548.044 frtra megy, mely az 1372-ki hiányot kivttl, mint az 1873-ik évnek valóságos hiánya lesz fedezendő. Csütörtökön tartandó ülésében a bizottság a fedezet módja iránt fog a pénzügyminiszterrel tanácskozni, a felebb közölt eredmény szolgálván a tanácskozás alapjául. A bizottság ezenkívül az egyes minisztériumok előadói jelentések hitelesítésével foglalkozott Hitelesítette név szerint: az igazságügyminisztérium költségvetésére vonatkozó jelentést, előadó Horváth Lajos. Az ipar földmivelés és kereskedelmi minisztériumét, előadó Wahrmann Mór, azután a honvédelmi minisztériumét, előadó Lipthay Béla brnél fogva hetekig foglalkozik a sajtó, anélkül, hogy meddővé válnának. Ez előszeretetnek aztán rendszerint megvan azon rész oldala is, hogy olykor nem kevésbé fontos kérdések a figyelmet kikerülik, s csaknem megvitatás nélkül surrannak át az eszmecsere rostáján. Ily keveset megrostált kérdést képez a főváros rendőrségének szervezési ügye, noha a főváros rendezésének ikertestvére gyanánt tekinthető. A mily égető volt a vágy a közönség részéről ennek gyökeres és mentős hamarább való szervezése tekintetében; a mily egyöntetű volt a meggyőződés, hogy a rendőrség mostani szervezetében egy kereskedelmi gyapontul szolgáló, és hatalmas fokokban emelkedő főváros primitív igényeit sem képes kielégíteni, és oly mérvben jön mellőzve minden vita azon nagy szabású kérdés körül, minő alapokra fektetendő ez intézmény, hogy a józan demokratia kívánalmait kielégítve, belé illjék egy modern kulturállam keretébe. Publicisták és államférfiak között egyaránt európaszerte nagy kérdőjel gyanánt lebeg; állami legyen-e a rendőrség vagy községi ? Korántsem túlhaladott álláspontot foglalunk el tehát, ha ennek taglalásába bocsátkozunk, sőt e kérdés elvi fontosságánál és életbe vágó horderejénél fogva bízvást megérdemelné, hogy a sajtó kissé behatóbban foglalkozzék vele. Átalában a rendőrség szervezése körül alkotandó törvények mélyebben nyúlnak be a mindennapi élet üzereibe, mintsem felületes vizsgálódás után gondolni lehetne. Találóan mondja Mohi: „Nicht selten ist ihre materielle "Wichtigkeit grösser, in Einfluss auf den Zustand des Volkes allgemeiner und tiefer eingreifend, als die von anderen Gesetzarten.“ Jó rendőrség, jó rendőrségi törvények egy angol szó szerint java az államéletnek. Mi, kik nem tartozunk a Mazzini által babonás politikusnak nevezett egyének azon osztályába, kiknek a lelkiismeret-furdalás által a remegésig csigázott képzelete, minden szabadelvű iránylatban és intézményben kísértetet lát, természetesen a rendőrség kérdését is nem a kormányok omnipotentiális törekvései, sem a centralismus ezoptos uszályhordozói, s még kevésbé a reactio vaskalapos vitézeinek szemüvegén át tekintjük, határozottan elvetendőnek tartjuk az államrendőrség intézményét. A rendőrség szervezésének egészséges állami és társadalmi viszonyok között két alapföltétele van; az egyik, hogy mind czéljaira, mind eszközeire nézve az erkölcsi törvényeket tartsa zsinórmértékül; második, hogy azon jogi határt, melyre hivatásánál fogva utalva van, s azon hatáskört, melyet tételes törvények elészabnak, át ne lépje. Az államrendőrség ép e kettőre nézve nyújt legkevesebb garanciát. Már maga az egész rendőrségi organismus, melynek élén egy ember áll, egy embertől várja jutalmát, előléptetését és büntetését egyaránt, melynek közegei fokozatosan vannak főnökeik feltétlen parancsszavának és önkényének alávetve, olyan, mely intrigyák szövésére és politikai kémszerepek játszására mindenkor alkalmasnak bizonyult. A rendőrségi főnök jelleme és erkölcsisége kihat az egész rendőrségre. Kihágásaikat vétkes mulasztásukat és visszaéléseiket a bureaucratismus poros adái temetik el. És úgy elveszti minden polgárias színezetét és érzelmeit, mint a katonaság, szintúgy állammá növi ki magát az államban, mint az. Velencze sbkrrendszerétől a Napóleoni rohadt korszak gyalázatos kémrendszeréig, a szilaj önkény áldozatainak tömege tanúskodik az államrendőrség eszközeinek és czéljainak aljas volta mellett. A mondvacsinált összeesküvések hosszú sora, a politikai cselszövények nagy száma, s az ellenszegülő nők börtönbe hurczolt becsülete égbekiáltóig bizonyítanak e rendszer ellen. De ki tudná számát adni annak, hányszor lépték át az államrendőrök büntetlenül az erkölcs és törvény szabályait; ki nem hallott egyetmást a fejedelmek és rendőrfőnökök számára tett kerítői szolgálatokról. Méltó elkeseredéssel rajzolja egy történetíró műveleteiket: „Hírhedt gazemberek vigyorgópofával sétáltak a közhelyeken, mig becsületben megőszült polgárok penészes börtönpinczék fenekén sintődtek, a közbiztonság őrei pedig szeplőtelen életű nők után vetették ki a hálót“. Még az alkotmányosság mintaföldén Angliában is volt rá eset, hogy kapzsi rendőrök jómódú családok becsületét és existentiáját veszélyeztették, pedig köztudomású az angliai néperkölcs és jogérzet szigorú ragaszkodása az egyéni és politikai szabadság iránt. A magyarországi törvényhozás retograd áramlata, a kormány erkölcslázító politikája, s maga a nép corrumpált erkölcsi és jogi érzéke, kevés kilátást nyújt arra nézve, hogy a rendőrség, államilag szervezve, egyszerű gyáranyaggá nem válik a kormány kezeiben, melyet tetszése szerint idomíthat aként, amint épen hatalmi körének speciális érdekei fogják kívánatossá tenni. Évek előtt lett kiadva döntő körökben a jelszó: államrendőrség. Le lefolyt évek szomorú illustratióját képezik annak, mit várhatunk a rendőrségtől, ha egyszer a kormány tagadja meg igazgatásának gyeplőit. Rendőrségünk ugyanis azon időponttól kezdve, minden önállóságából kivetkőzve, szolga módjára igyekezett ellesni a kormány minden arczmozdulatát, s innen azon kecz, minden áron szolgálatokat tenni a kormánynak, mely aztán a munkások elfogatása alkalmával a botrányosság színvonalát érte el. Soha fejeskedőbb és önkényesebb eljárást rendőrségünk nem tanúsított, mint mióta az állami eldorádó kapuit feltárták előtte. A képviselő választások utószét még most is érezzük, nem röppent hát ki emlékünkből a fővárosi rendőrségnek a kormány részére kifejtett korteskedési buzgalma sem. Sapienti sat. S eszében tarthatja ezt minden hazafias párt, mert ami ma az egyiknek, az szólhat holnap a másiknak. A municipális rendőrség hátrányára, s az államinak előnyére fel szokás sorolni azon administrationális hiányokat és hibákat, melyektől a főváros mostani rendőrsége hemzseg. Ez azonban téves és egyoldalú informatión alapszik. Kiindulási pontja a létező viszonyokon alapul, anélkül, hogy a baj kütforrását nyomozná, s ennek megfelelőleg mondana véleményt, vajon elháríthatók-e az észlelt bajok, ha a rendőrség municipális jellegét el nem veszti vagy nem. Részünkről egyedül a szervezet hiányát tartjuk a baj kútfejének. Rosz szervezet mellett, eltekintve az elvi hátrányoktól, az állami rendőrség is csak oly rosz lesz, ha nem roszabb, mint a municipális, sőt miután a határt a főváros autonóm jogköre, a közigazgatás és az állam kezében lévő rendészeti jogkör között élesen és pontossággal feltüntetni csaknem lehetetlen, alapos okunk van hinni, miszerint ez anomáliából számos összeütközés fog származni a hatóság és rendőrség között, melyiknek hátrányára és kárára, azt még most bajos volna megjelölni. Végre mi az állami rendőrséget pénzügyi tekintetben sem tartjuk előnyösnek, mivel a bureaucraticus igazgatásnak itt is meglesz azon hátrányos oldala, hogy sok sinecurát teremt, felesleges rendőrtiszti állomást és irodai személyzetet fog szervezni többet, mint ezt a takarékosabb, s a szükségesből a fényűzésbe nehezebben átcsapó municipiumok teszik. A bureaucratismus rendes rákfenéjét a lassúságot és nehézkességet nem is említem. Körvonalakban igyekeztünk a rendőrség, állami és municipális jellege közti különbséget feltüntetni; alkalmilag a részletekre is áttérünk, s körülményesebben foglalkozunk azzal, mit tartunk a rendőrség szervezésénél elsősorban figyelembe veendő kelléknek. — Ellenzéki laptársamtól, kik tegnap csak röviden szólottak a hétfői ülésről, ma átveszszük a következő két czikket . (A Hon.) A képviselőházi botrány. A napi sajtó — szerény nézetünk szerint — sohasem teheti magát azon kényelmes helyzetbe, hogy olyasmiről, mi a napok főeseményét képezi, véleményét, függetlenül, meggyőződése szerint ki ne mondja. E kötelességnek hódolunk, midőn a képviselőházban tegnap történt botrányról nézeteinket leplezetlen őszinteséggel elmondjuk. Mindenekelőtt kijelentjük, hogy a megtörtént eseményt, bármily logikailag is következzék az az előzményekből,őszintén sajnáljuk. Sajnáljuk törvényhozásunk tekintélyének s külföld előtti reputatiónk szempontjából. De azért a követ ép oly kevéssé vethetjük gróf Lónyay miniszterelnökre, ki midőn „komoly intést kívánt adni a háznak, a nem parlamentáris modor ellen ő maga sokkal jobban megfeledkezett arról, mint megtámadója, a mint Csernátonyraki az eseményt szónoklata hevében előidézte. Az a vészes felhő, melyből most a villám véletlenül csapott le, régen itt kóvályog a magyar politikai és társadalmi élet fölött, a felirati vitáknál korántsem ürite ki villanytartalmát s készen lehetünk reá, hogy ha egy okszerűen fölállított villanyvezető nem állíttatik fel, még nem egyszer fogja a nemzetet s annak törvényhozását hasonló kellemetlen meglepetésekben részesíteni. Sajnáljuk ugyan, de félünk, hogy e jóslatunk magában a parlamentben is be fog még teljesedni, s bármennyire fájlaljuk a tegnapi eseményt is, sokkal veszélyesebbnek tartanák azt, ha repressáliák által akarnák a közvéleménynek az egyik első helyen jogosult biztosító szellentyűjét elzárni; vagy ha a magyar parlament önmaga jutna oda, hogy a meggyőződésnek hangot ne tudjon és merjen adni, — habár e hang mérsékletét magunk is szívből óhajtjuk. Hogy mi halmozta föl hegymagasságra a fenyegető fellegmeszet ? — arra a lözelebbi események történelme felel, s ha gr. Lónyay csak fél olyan történész lenne, mint gazda, legkevésbé sem ütköznék meg azon eredmények fölött, melyekre nézve végre is elmondhatja, hogy ,,pars magna fui.“ Hogy az elején kezdjük, kénytelenek vagyunk emlékeztetni az olvasót arra, hogy épen Lónyay gróf volt az, ki, hogy a 67-ei szerződés a nemzet elől kedvező színben tűnjék föl, pénzügyminisztersége alatt azt a tátongó mélységet, melyet neki, mint valdi pénzügyi tekintélynek látnia kellett, „aranyhegyek zacskóba zárt szelével“ takargatta és a veszélyre a nemzetet már csak bucsuzásakor figyelmezteté, — a midőn azonban már a kevésbé jövedelmező vasutak garantiái stb, melyek a későbbi romlást okozták, épen az ő védszárnyai alatt meg voltak szavazva. Az, hogy osztrák pénzügyminiszter lett, népszerűségét nem hogy emelte, sőt épen apaszta az országban; visszajöttekor pedig még kevesebb őszintén mosolygó arcz fogadta még saját pártjában is. Ide járult, mit mi önmaga ellen elkövetett baklövésnek tekintünk, hogy mint uj gróf magát homo novussá tette, mi népszerűségének fenn és alant, egyaránt ártott. De ártott legkivált az által, hogy a valóban nagy mérvű választási visszaélések, hol a legmateriálisabb eszközök hozattak alkalmazásba, viszont az ő nevével hozattak kapcsolatba. Az országgyűlés megnyíltát ezen választási visszaéléseken kivül megelőzte magának a jobboldali sajtónak föllépése, mely saját kormányát egész tömeg visszaéléssel vádolá s melylyel szemben még akkor a nagyszerű merev tagadásnál egyéb semmi szemben nem állott s ugyanazért kevés hitelre is talált. A mi már épen a kérdéses, igen kényes természetü eszmét, „a miniszterek gazdagodását“ illeti, e tekintetben a differentiát — mint oly gyakran kimondottuk — a kényesebb, vagy kevésbbé kényes fölfogásban keressük. Igaza van gróf Sómainak, hogy a hirtelen gyarapodás, még akkor is, ha az tisztán a munka és takarékosság gyümölcse is, a gyarló emberek irigységét költi föl, s igaz Csernátony első tétele, hogy a nemzetek rosz szemmel nézik, ha minisztereik gazdagodnak, mig az ország folyvást szegényedik. Ezek oly igazságok, melyeket a történelem minden ténye igazol. De ha Lónyay gróf ilyen jó psycholog, igen nagy hiba, hogy minisztersége alatt is benn maradt azon üzlettársaságok vezetésében, melyek a kormánynyal többszörös összekötetésben voltak s melyekben alkotónak, szereplőnek lenni, mi addig érdeme volt, s azután nagy politikai hibává vált. Ez Lónyay népszerűségének legtöbbet ártott. Csernátonynak második tételét, „hogy a minisztereknek gazdagodniok nem szabad,“ csak a szónoki hév által túlságba ragadott állításnak tartjuk és nem fogadhatjuk el. De igenis elfogadjuk azt oly értelemben, mint ő is értette, hogy a miniszternek nincs megengedve erkölcsileg mindazon különben tisztességes módja a gazdálkodásnak, mit a magányosnál kárhoztatni senkinek sem juthat eszébe. Szóval, a magányezérkedés könyvei nem férnek el a miniszteri tárcza mellett, és bár hihető, hogy Festetich, Wenkheim miniszterek vagyoni értéke szintén emelkedett — az ily emelkedést, gazdagodást gróf Lónyaynak sem vetette volna szemére senki, mint ahogy ezeknek nem vete még a zugsajtó sem soha. Gróf Széchenyi István, igaz, azt mondotta, hogy igen is, meg van engedve a közügyet akként emelni, hogy ez által a marányos értéke is emelkedjék. De azt nem a minister Széchenyi, hanem a magány ember mondta, s fejünket teszszük föl reá, hogy mint miniszter nem mondotta volna. Ha a miniszter — s ezt már egészen elvontan mondjuk — bárminemű combinatióba hozza saját anyagi ügyeit az államéval, — talán nem teszi ki magát megtámadásnak addig, míg az állam ügyei emelkednek; de könnyen vád alá esik, ha az hanyatlik, még könnyebben, ha az álom ügyei hanyatlása mellett az ő vagyoni emelkedése észlelhető. Íme ezek a jelen sajnos esemény történelmi alapjai, melyektől az elfogulatlanságot senki sem fogja megtagadni. Itt nem az eredményeket kell és lehet elnyomni, hanem az okokat kell megszüntetni. Kisértse ezt meg Lónyay gróf ha még lehetségesnek látja. Repressáliák épen az ellenkező eredményre vezetnek, mind őt, mind az országot illetőleg. A közvéleményre kivált ez utóbbi irányban hasztalan támaszkodik. Hasztalan távolittatja el a kétségtelenül „nem ügyes“ elnököt, a szót, az eszmét ma már megölni nem lehet. Hanem van még egy erős támpontja, amelyet a minap kijelöltünk- Használja ezt föl nemzete javára. Eszközöljön engedményeket a hadsereg s átalában a közös ügyek kérdésében: oldja meg a bankkérdést a nemzet javára, eluralja kormányából a magány speculatió szellemét s ez által állítsa helyre a megzavart erkölcsi rendet, így még lehet népszerűsége visszanyerésére némi kilátása. P. Szathmáry Károly. * (Magyar Újság) Elégtétel! Azon jelenetről, melynek színhelye tegnap a magyar országgyűlés volt, már elmondottuk véleményüket a múlt számban. Ma is, midőn az általános izgatottság benyomása alól szabadulva, hagadtan gondolkozunk a történtek felett, csak ugyanazt ismételhetjük. Roszaljuk a helyen s időn kívül történt föllépést, de a baj szülő okát azokban leljük, akik ráerőpárttekintetekből, mondhatni d.ezból, oly minisztériumot támogatnak, mely hasonló jeleneteket lehetővé tesz. Sőt bátran visszavihetjük a baj okát azokra, kik e minisztériumot létrehozták, mert a következmények előreláthatók voltak, sőt előre ki lettek mondva. Senki sem felejtheti s még kevésbé tagadhatja azt, hogy midőn gróf Lónyay Menyhért miniszterelnöksége szóba jött, az ország közvéleménye oly általánosan, oly határozottan s oly félremagyarázhatlanul ellene nyilatkozott, mondhatni tiltakoz Fővárosi rendőrség. (Vgy.) Vannak a politikának nagy napi kérdései, melyekkel elvi jelentőségük