Ellenőr, 1872. november (4. évfolyam, 254-278. szám)

1872-11-21 / 270. szám

Előfizetési árak Egész évre . . 20 frt. — br. Évnegyedre . . 5 frt. — kr. Félévre ... 10 „ — „ Egy hónapra . 1 „ 80 . Egyes szám ára 10 krajczár. Szerkesztési iroda: Pesten, nádor-uteza 6. szám. Semmit sem közlünk, ha nem tudjuk, kitől jön. — Köziratok visszaküldésére nem Vállalkozunk. Minden értesítés a szerkesztőséghez intézendő, levelek csak bérmentesen fogadtatnak el. Megjele’-’k minden reggel, kivéve hétfőn » ünnepre következő napon. 200. szám. Csütörtök, november 2. 1872 A lapot illető reclamátiók Légrády testvérek irodájába (nádor-uteza 6. sz.) intézendők. Kiadóhivatal és hirdetések felvétele: Pesten, néder-utcza 6. szá­m. (Légrády testvérét­ irodájában). Az előfizetési pénzek helyben és vidékről Pest, bálvány-utcza 9. sz. alá, intézendők. IV. évfolyam TÁVIRATOK.­ Zágráb, nov. 20. (Az Ellenőr távirata). A határvidéki erdők elkülönítése miatt ko­­­­moly diferentiák merültek fel a gradiskai I regimentben. — A Száva kiáradással fe­­­­nyeget. Posen, nov. 20. (Az Ellenőr távirata.) Lin­denberg Emilt a meseretzi esküdtszék hat havi­­ börtönre és három évi hivatal­képtelenségre ítélte­­ hivatalos pénzek sikkasztása és ajándékok elfoga­dása miatt. Prága, nov. 20. A „Nar. Listy“ azt válaszolja a „W. Abenap“ által reprodukált s az egyenes választásokra vonatkozó czikkre, hogy a pesti or­szággyűlésnek egyedül a prágai felel meg. Bécs csupán az alsó-ausztriai tart. gyűlés történeti szék­helye. A dualizmus teljes keresztülvitele abban áll, hogy a többi tartományok közvetve vagy közvet­lenül képviselőket küldjenek a prágai országgyű­lésre. Bécs, nov. 20. Python báró sikkasztás és hamis csőd miatt egy évi egyszerű börtönre ítél­tetett. Berlin, nov. 20. A képv. házban a közokt. miniszter az egyb. büntetés jogának határait meg­szabó­­javaslatot terjesztette be ; ezután a kerületi­­javaslat tárgyalása vétetett elő s a belügyér ki­jelentette, hogy a kormánynak Posen kizárását ok­vetlenül követelnie kell. Versailles, nov. 24. Thiers tegnap este fo­gadta a baloldali küldöttséget, mely előtt azon szándékát fejezte ki, hogy hatalmát leteszi s csak azon esetre marad helyén, ha formális bizalmat szavaz neki a ház. — A jobboldal már kész meg­erősíteni Thiers hatalmát a bordeauxi egyezség határai közt. Karlsruhe, nov. 20. A német koronahg. egész­sége a közelebbi napok alatt folytonosan javul. Bécs, nov. 20. A kath. politikai kasino tag­jai mai gyűlésükön egyhangúlag eme resolutiót fogadtak el. Tiltakozunk a „Vaterland“ magatar­tása ellen s helyeseljük a „,,Volksfreund“-ot, szi­lárdul ragaszkodunk az alkotmányhoz, nem aka­runk föderalista izgatásokat, mert czélunk egy egységes, hatalmas és szabad Ausztria. Utolsó h­­­r. A Deák párt ma este megtartotta érte­­­kezletét. A­mint halljuk, egy határozati javaslat­nak a ház elé terjesztésében történt megállapodás A javaslat egy 9 tagból álló bizottság kiküldését fogja indítványozni, mely bizottság tervezetet ké­szítsen a házszabályok módosítására. Hogy pedig az ilykor módosított házszabá­lyok, már a j­elen országgyűlés alatt érvénynyel bírhassanak, a ministérium utasíttatni fog : terjesz­­szen be törvényjavaslatot a 48-as törvények azon intézkedésének megváltoztatására, mely szerint a házszabályok mindig csak a következő országgyű­lésre állapíthatók meg. Nemzeti színház: csütörtökön, nov. 21-én bérletfolyamban adatik: „A sevillai borbél­y“, víg­opera 2 felv., zenéje Rossinitól. — Budai vársz­in­ház: „A mátrai vadászat“, eredeti vígjáték 3 felv., irta Fáy A. — Miklósi színház: „Faust“, operett® 5 felv. zenéje Hopp Gyulától. —l.ll­­ .1­..­——— I .11. — Pest, november 20. Ismét elérkezett az idő, melyben Fran­­cziaország a köztársaságot választja kor­mányformájának és egy kiszámíthatlan hord­erejű initiatívát ragad meg a politikai h­a­­csba sülyedt földrészünkön. Mert bár két­szer látta is a század feltűnni és újra el­enyészni a köztársaságot a folyton változott kormányformák között, az maradt­ az egyet­len, mely a bukásokban is megőrizte hite­lét a népek előtt. Francziaországnak válto­zott nagyhatalmi állása, módosult diploma­­tiai jelentősége, de nem változott az erköl­csi befolyás, melyet a franczia köztársaság mindenkor gyakorolt a történelemben. Thiers elnöki üzenete ünnepélyesen pro­­clamálta a köztársaságot. Ez létezett ugyan eddig is s létezése oly tényekben és eredmé­nyekben nyilvánult, melyeket Francziaor­­szág a háború csapásai után nem várhatott semmi más kormányformától. A köztársaság állította helyre a rendet és a kedélyek nyu­galmát , az varázsolta vissza a jólétet, emelte csodás mérvekre a közhiteit és szabadította meg az ellenséges megszállástól a franczia területet. De léte nélkülözte a formai elis­merést és megszokták kétesnek tartani azt, a­minek neve nem leir hivatalos megáll­apo­­dottsággal. A politikában is ragaszkodnak a dogmatikus tanhoz, hogy nem ü­dvözül az, ki megkeresztelve nincsen. És a szegény köztársaság eddig nem nyert semmi név­­keresztséget. Ő maga nem volt egyéb, „sta­­tusquonál“, és kormánya csak úgy szere­pelt, mint ideiglenes kormány. De a tények hatalma azért nem pusz­ta phrazis. Ha a republicánus lelkületre nézve lealázó is az, hogy a köztársaságban a kormányformának névleges elismerését már nehezen szerzett vívmánynak kelljen tekinteni , mindazonáltal a vívmány a leg­­határozóbb jelentőséget nyert akkor, midőn azt a dolgok ellenállhatlan ereje teremtette meg. Nem egy elmélet, nem egy programm vagy rendszer nevében követeli most Fran­­cziaország a köztársaságnak biztosítását, hanem mert az oly tényleges állapot, mely belső teremtő ereje által akkor is kiszámít­hatlan hasznára volt a nemzetnek, midőn létjoga a pártok részéről nem nyert semmi külső elismerést. Egy felsőbbrendű, az em­berek akaratától független eldöntés gya­nánt hangzanak Thiers azon szavai, hogy a tények végleges és törvényes kormány­formává tették a köztársaságot és azt a törvények útján megdönteni nem lehet és nem szabad. És Thiers kijelentésének azóta a legkomolyabb nyomatékot adta; a kamara­ülésben hevességgel tiltakozott a „proviso­­rius kormány“ elnevezés ellen és a bizalmi kérdés föltevése által bebizonyította, hogy a provisoriumnak már azon perezben volna vége, midőn azt a kamara kimondani jó­nak látná. A nemzetgyűlésben nyugszik ugyan a törvényes hatalom birtoka, de ha a té­nyek forradalma a törvények ellen bűn, a törvények forradalma a tények ellen nem egyéb, mint eszeveszett bolondság. Az előbbi sikerülhet néha, ha megboszulja is idővel magát; az utóbbi nem érhet sikert soha. És azért Thiers az alkotmány­ozó hatalom kérdésében veszély nélkül adhatott a reac­­tionárius pártoknak látszólagos igazat. Üze­netében a nemzetgyűlést a köztársaság vég­leges szervezésére hívta fel és ezáltal elis­merte azt, hogy a kamarának jogában áll a kormány­forma elhatározása. De midőn el­fogadja a kamarának alkotmányozó hatalmát, a legnagyobb erélylyel hangsúlyozza azt, hogy e hatalmat csak a köztársaságnak megalapítására lehet fölhasználni. A közép­­útán egy könnyű megoldást látszik találni: visszautasítja egyrészt a radicálisokat, kik a nemzetgyűlésnek alkotmányozó jogosult­ságát tagadják, és útját állja másrészt an­nak, hogy a royalisták az alkotmányozást a köztársaság kárára fordítsák. De valójában Thiers nem is áll a kö­­zépúton és a közvetítő megoldás végered­ményében azonos a radicalok által sürge­tett feloszlatással. Thiers felülmúlhatlan mértékben bírja a művészetet, a legcatego­­rikusabb megoldásokat is a méltányos trans­­aktiók színébe öltöztetni. Az ő alternatívái mindig dilemmák s dilemmái nem engednek csak egy kibúvást. A nemzetgyűlésre ru­házva az alkotmányozást csak azért, hogy teremtse meg a köztársaságot, ő egy oly feladatra készteti a gyűlést, melyre az nem képes. Ezt teljesen kétségtelenné teszik a tudósítások, melyek a kamara legutóbbi vitáit ismertetik meg. A kamara tökélete­sen tekintély­vesztetté és tehetlenné lett, a reactionárius pártok elv és meggyőződés nélkül hányódnak a végletek között és az elnök nem látszik kímélni az alkalmakat, melyekben új megalázásokat mérhet reájuk. A nemzetgyűlés csak úgy tűnik föl, mint egy a szelek által tehetlenül hajtott füstgo­­moly, melynek elenyésztetése pillanatok műve lesz. A baloldali kör csütörtökön f. hó 21-én délután öt órakor értekezletet tart. A III. bíráló bizottság f. hó 22-én délutáni 3 órakor szokott helyiségében ülést tart az udvarhely­­széki képviselők választási jegyzőkönyvei megbirálása tárgyában. Elnöki megbízásból: Kubinyi Ar­ad, a VIII. bíráló bizottság jegyzője. — A pénzügyi bizottság tegnapi ülésé­ben Széll Kálmán mint a pénzügyi bizottság előadója előterjesztette azon eredményeket, melyek az 1873. költségvetésben a bizottság határozatai folytán tett törlések és változtatások következtében előállottak. Ezen eredmények fővonásaikban következők: Rendes kiadás 197.778,104 frt — rendes be­vétel 191.338,290 frt, — hiány 6.439,814 frt. — Rendkívüli kiadás 47.287,087 frt, — rendkívüli be­vétel 12.147,517 frt, — hiány 35.139,570 frt. Mindenek előtt megjegyzendő, hogy az 1872-ki 22.655,232 frtot tevő hitelmaradványok nem vé­tettek fel az 1873. évi előirányzatba. Ezen hitelmaradványok képezik az 1872-dik évi deficit legnagyobb részét. A fennebb említett 35.139,570 frtnyi hiány­ból levonva a hitelműveleti kiadások és bevételek között mutatkozó 5.031,340 frtnyi felesleget, miu­tán ezen összeg utalványoztatik 1873-ra a sorsolási alapból a dunaszabályozásra és a Margit szigeti ál­­lóhíd költségeire, a rendkívüli kiadások s bevételek és a hitelműveleti bevételek és kiadások között mu­tatkozó hiány 30.108.230 frtot tesz. Az össezs hiány 36.548.044 frtra megy, mely az 1372-ki hiányot kivttl, mint az 1873-ik évnek valóságos hiánya lesz fedezendő. Csütörtökön tartandó ülésében a bizottság a fedezet módja iránt fog a pénzügyminiszterrel ta­nácskozni, a felebb közölt eredmény szolgálván a tanácskozás alapjául. A bizottság ezenkívül az egyes minisztériu­mok előadói jelentések hitelesítésével foglalkozott Hitelesítette név szerint: az igazságügyminisztéri­­um költségvetésére vonatkozó jelentést, előadó Horváth Lajos. Az ipar földmivelés és kereske­delmi minisztériumét, előadó Wahrmann Mór, az­után a honvédelmi minisztériumét, előadó Lipthay Béla br­­nél fogva hetekig foglalkozik a sajtó, anél­kül, hogy meddővé válnának. Ez előszeretetnek aztán rendszerint meg­van azon rész oldala is, hogy olykor nem kevésbé fontos kérdések a figyelmet kike­rülik, s csaknem megvitatás nélkül surran­nak át az eszmecsere rostáján. Ily keveset megrostált kérdést képez a főváros rendőrségének szervezési ügye, noha a főváros rendezésének ikertestvére gyanánt tekinthető. A mily égető volt a vágy a közönség részéről ennek gyökeres és mentős hamarább való szervezése tekintetében; a mily egyön­tetű volt a meggyőződés, hogy a rendőrség mostani szervezetében egy kereskedelmi gya­­pontul szolgáló, és hatalmas fokokban emel­kedő főváros primitív igényeit sem képes kielégíteni, és oly mérvben jön mellőzve minden vita azon nagy szabású kérdés kö­rül, minő alapokra fektetendő ez intézmény, hogy a józan demokratia kívánalmait kielé­gítve, belé illjék egy modern kulturállam ke­retébe. Publicisták és államférfiak között egy­aránt európaszerte nagy kérdőjel gyanánt lebeg; állami legyen-e a rendőrség vagy községi ? Korántsem túlhaladott álláspon­tot foglalunk el tehát, ha ennek taglalásába bocsátkozunk, sőt e kérdés elvi fontosságá­nál és életbe vágó horderejénél fogva bíz­vást megérdemelné, hogy a sajtó kissé be­hatóbban foglalkozzék vele. Átalában a rendőrség szervezése körül alkotandó törvények mélyebben nyúlnak be a mindennapi élet üzereibe, mintsem felüle­tes vizsgálódás után gondolni lehetne. Ta­lálóan mondja Mohi: „Nicht selten ist ihre materielle "Wichtigkeit grösser, in Einfluss auf den Zustand des Volkes allgemeiner und tiefer eingreifend, als die von anderen Ge­setzarten.“ Jó rendőrség, jó rendőrségi tör­vények egy angol szó szerint java az állam­életnek. Mi, kik nem tartozunk a Mazzini ál­tal babonás politikusnak nevezett egyének azon osztályába, kiknek a lelkiismeret-fur­­dalás által a remegésig csigázott képze­lete, minden szabadelvű iránylatban és intézményben kísértetet lát, természe­tesen a rendőrség kérdését is nem a kor­mányok omnipotentiális törekvései, sem a centralismus ezoptos uszályhordozói, s még kevésbé a reactio vaskalapos vitézeinek szem­üvegén át tekintjük, határozottan e­l­­vetendőnek tartjuk az államrendőrség intézményét. A rendőrség szervezésének egészséges állami és társadalmi viszonyok között két alapföltétele van; az egyik, hogy mind czél­­jaira, mind eszközeire nézve az erkölcsi törvényeket tartsa zsinórmértékül; második, hogy azon jogi határt, melyre hivatásánál fogva utalva van, s azon hatáskört, melyet tételes törvények elészabnak, át ne lépje. Az államrendőrség ép e kettőre nézve nyújt legkevesebb garanciát. Már maga az egész rendőrségi organis­mus, melynek élén egy ember áll, egy em­bertől várja jutalmát, előléptetését és bünte­tését egyaránt, melynek közegei fokozatosan vannak főnökeik feltétlen parancsszavának és önkényének alávetve, olyan, mely intri­­gyák szövésére és politikai kémszerepek ját­szására mindenkor alkalmasnak bizonyult. A rendőrségi főnök jelleme és erkölcsisége kihat az egész rendőrségre. Kihágásaikat vétkes mulasztásukat és visszaéléseiket a bureaucratismus poros ad­ái temetik el. És úgy elveszti minden polgárias színezetét és érzelmeit, mint a katonaság, szintúgy ál­lammá növi ki magát az államban, mint az. Velencze sbkrrendszerétől a Napóleoni rohadt korszak gyalázatos kémrendszeréig, a szilaj önkény áldozatainak tömege tanúsko­dik az államrendőrség eszközeinek és czéljai­­nak aljas volta mellett. A mondvacsinált összeesküvések hosszú sora, a politikai csel­­szövények nagy száma, s az ellenszegülő nők börtönbe hurczolt becsülete égbekiáltó­ig bizonyítanak e rendszer ellen. De ki tudná számát adni annak, hányszor lépték át az államrendőrök büntetlenül az erkölcs és törvény szabályait; ki nem hallott egyet­­mást a fejedelmek és rendőrfőnökök szá­mára tett kerítői szolgálatokról. Méltó elkese­redéssel rajzolja egy történetíró műveleteiket: „Hírhedt gazemberek vigyorgópofával sétáltak a közhelyeken, mig becsületben megőszült pol­gárok penészes börtönpinczék fenekén sintőd­­tek, a közbiztonság őrei pedig szeplőtelen életű nők után vetették ki a hálót“. Még az alkotmányosság mintaföldén Angliában is volt rá eset, hogy kapzsi rend­őrök jómódú családok becsületét és exis­­tentiáját veszélyeztették, pedig köztudomású az angliai néperkölcs és jogérzet szigorú ragaszkodása az egyéni és politikai szabad­ság iránt. A magyarországi törvényhozás reto­­grad áramlata, a kormány erkölcslázító po­litikája, s maga a nép corrumpált erkölcsi és jogi érzéke, kevés kilátást nyújt arra nézve, hogy a rendőrség, államilag szer­vezve, egyszerű gyáranyaggá nem válik a kormány kezeiben, melyet tetszése szerint idomíthat aként, amint épen hatalmi kö­rének speciális érdekei fogják kívánatossá tenni. É­vek előtt lett kiadva döntő körökben a jelszó: államrendőrség.­­ Le lefolyt évek szomorú illustratióját képezik annak, mit várhatunk a rendőrségtől, ha egyszer a kor­mány tagadja meg igazgatásának gyeplőit. Rendőrségünk ugyanis azon időponttól kezd­ve, minden önállóságából kivetkőzve, szolga módjára igyekezett ellesni a kormány min­den arczmozdulatát, s innen azon kecz, minden áron szolgálatokat tenni a kor­mánynak, mely aztán a munkások elfoga­­tása alkalmával a botrányosság színvonalát érte el. Soha fejeskedőbb és önkényesebb eljárást rendőrségünk nem tanúsított, mint mióta az állami eldorádó kapuit feltárták előtte. A képviselő választások utószét még most is érezzük, nem röppent hát ki emlé­künkből a fővárosi rendőrségnek a kormány részére kifejtett korteskedési buzgalma sem. Sapienti sat. S eszében tarthatja ezt min­­d­en hazafias párt, mert a­mi ma az egyik­nek, az szólhat holnap a másiknak. A municipális rendőrség hátrányára, s az államinak előnyére fel szokás sorolni azon administrationális hiányokat és hibákat, me­lyektől a főváros mostani rendőrsége hem­zseg. Ez azonban téves és egyoldalú infor­­matión alapszik. Kiindulási pontja a létező viszonyokon alapul, a­nélkül, hogy a baj kütforrását nyomozná, s ennek megfelelőleg mondana véleményt, vajon elháríthatók-e az észlelt bajok, ha a rendőrség municipá­­lis jellegét el nem veszti vagy nem. Részünk­ről egyedül a szervezet hiányát tartjuk a baj kútfejének. Rosz szervezet mellett, elte­kintve az elvi hátrányoktól, az állami rend­őrség is csak oly rosz lesz, ha nem ro­­szabb, mint a municipális, sőt miután a határt a főváros autonóm jogköre, a köz­­igazgatás és az állam kezében lévő rendé­szeti jogkör között élesen és pontossággal feltüntetni csaknem lehetetlen, alapos okunk van hinni, miszerint ez anomáliából számos összeütközés fog származni a hatóság és rendőrség között, melyiknek hátrányára és kárára, azt még most bajos volna megje­lölni. Végre mi az állami rendőrséget pénzü­gyi tekintetben sem tartjuk előnyösnek, mi­vel a bureaucraticus igazgatásnak itt is meg­lesz azon hátrányos oldala, hogy sok si­­necurát teremt, felesleges rendőrtiszti állo­mást és irodai személyzetet fog szervezni többet, mint ezt a takarékosabb, s a szük­ségesből a fényűzésbe nehezebben átcsapó municipiumok teszik. A bureaucratismus rendes rákfenéjét a lassúságot és nehézkességet nem is említem. Körvonalakban igyekeztünk a rendőr­ség, állami és municipális jellege közti kü­lönbséget feltüntetni; alkalmilag a részletek­re is áttérünk, s körülményesebben foglalko­zunk azzal, mit tartunk a rendőrség szer­vezésénél első­sorban figyelembe veendő kelléknek. — Ellenzéki laptársam­tól, kik teg­nap csak röviden szólottak a hétfői ülésről, ma átvesz­­szük a következő két czikket . (A Hon.) A képviselőházi botrány. A napi sajtó — szerény nézetünk szerint — sohasem te­heti magát azon kényelmes helyzetbe, hogy olyas­miről, mi a napok főeseményét képezi, véleményét, függetlenül, meggyőződése szerint ki ne mondja. E kötelességnek hódolunk, midőn a képviselőházban tegnap történt botrányról nézeteinket leplezetlen őszinteséggel elmondjuk. Mindenekelőtt kijelentjük, hogy a megtörtént eseményt, bármily logikailag is következzék az az előzményekből,­őszintén sajnáljuk. Sajnáljuk tör­vényhozásunk tekintélyének s külföld előtti repu­­tatiónk szempontjából. De azért a követ ép oly kevéssé vethetjük gróf Lónyay miniszterelnökre, ki midőn „komoly intést kívánt adni a háznak, a nem parlamentáris modor ellen­­ ő maga sokkal jobban megfeledke­zett arról, mint megtámadója, a mint Csernátonyra­ki az eseményt szónoklata hevében előidézte. Az a vészes felhő, melyből most a villám vé­letlenül csapott le, régen itt kóvályog a magyar politikai és társadalmi élet fölött, a felirati viták­nál korántsem ürite ki villanytartalmát s készen lehetünk reá, hogy ha egy okszerűen fölállított villanyvezető nem állíttatik fel, még nem egyszer fogja a nemzetet s annak törvényhozását hasonló kellemetlen meglepetésekben részesíteni. Sajnáljuk ugyan, de félünk, hogy e jósla­tunk magában a parlamentben is be fog még tel­jesedni, s bár­mennyire fájlaljuk a tegnapi ese­ményt is, sokkal veszélyesebbnek tartanák azt, ha repressáliák által akarnák a közvéleménynek az egyik első helyen jogosult biztosító szellentyűjét elzárni; vagy ha a magyar parlament önmaga jutna oda, hogy a meggyőződésnek hangot ne tud­jon és merjen adni, — habár e hang mérsékletét magunk is szívből óhajtjuk. Hogy mi halmozta föl hegymagasságra a fenyegető felleg­­meszet ? — arra a l­­özelebbi ese­mények történelm­e felel, s ha gr. Lónyay csak fél olyan történész lenne, mint gazda, legkevésbé sem ütköznék meg azon eredmények fölött, melyek­re nézve végre is elmondhatja, hogy ,,pars mag­na fui.“ Hogy az elején kezdjük, kénytelenek va­gyunk emlékeztetni az olvasót arra, hogy épen Lónyay gróf volt az, ki, hogy a 67-ei s­zerződés a nemzet elő­l kedvező színben tűnjék föl, pénz­ügyminisztersége alatt azt a tátongó mélységet, melyet neki, mint va­ldi pénzügyi tekintélynek látnia kellett, „aranyhegyek zacskóba zárt szelé­vel“ takargatta és a veszélyre a nemzetet már csak bucsuzásakor figyelmezteté, — a midőn azonban már a kevés­bé jövedelmező vasutak garantiái stb, melyek a későbbi romlást okozták, épen az ő védszárnyai alatt meg voltak szavazva. Az, hogy osztrák pénzügyminiszter lett, népszerűségét nem hogy emelte, sőt épen apaszta az országban; vissz­ajöttekor pedig még keve­sebb őszintén mosolygó arcz fogadta még saját párt­jában is. Ide járult, mit mi önmaga ellen elkövetett baklövésnek tekintünk, hogy mint uj gróf magát homo novussá tette, mi népszerűségének fenn és alant, egyaránt ártott. De ártott legkivált az által, hogy a valóban nagy mérvű választási visszaélések, hol a legma­­teriálisabb eszközök hozattak alkalmazásba, vi­szont az ő nevével hozattak kapcsolatba. Az országgyűlés megnyíltát ezen választási visszaéléseken kivül megelőzte magának a jobb­oldali sajtónak föllépése, mely saját kormányát egész tömeg visszaéléssel vádolá s melylyel szem­ben még akkor a nagyszerű merev tagadásnál egyéb semmi szemben nem állott s ugyanazért kevés hitelre is talált. A mi már épen a kérdéses, igen kényes ter­mészetü eszmét, „a miniszterek gazdagodását“ illeti, e tekintetben a differentiát — mint oly gyakran kimondottuk — a kényesebb, vagy ke­­vésbbé kényes fölfogásban keressük. Igaza van gróf Sómainak, hogy a hirtelen gyarapodás, még akkor is, ha az tisztán a mun­ka és takarékosság gyümölcse is, a gyarló em­berek irigységét költi föl, s igaz Csernátony első tétele, hogy a nemzetek rosz szemmel nézik, ha minisztereik gazdagodnak, mig az ország folyvást szegényedik. Ezek oly igazságok, melyeket a tör­ténelem minden ténye igazol. De ha Lónyay gróf ilyen jó psycholog, igen nagy hiba, hogy minisz­tersége alatt is benn maradt azon üzlettársaságok vezetésében, melyek a kormánynyal többszörös összekötetésben voltak s melyekben alkotónak, szereplőnek lenni, mi addig érdeme volt, s az­után nagy politikai hibává vált. Ez Lónyay nép­szerűségének legtöbbet ártott. Csernátonynak második tételét, „hogy a mi­nisztereknek gazdagodniok nem szabad,“ csak a szónoki hév által túlságba ragadott állít­ásnak tart­juk és nem fogadhatjuk el. De igen­is elfogadjuk azt oly értelemben, mint ő is értette, hogy a miniszternek nincs meg­engedve erkölcsileg mindazon különben tisztességes módja a gazdálkodásnak, mit a magányosnál kár­hoztatni senkinek sem juthat eszébe. Szóval, a magány­ezérkedés könyvei nem férnek el a miniszteri tárcza mellett, és bár hihe­tő, hogy Festetich, Wenkheim miniszterek vagyoni értéke szintén emelkedett­ — az ily emelkedést, gazdagodást gróf Lónyaynak sem vetette volna szemére senki, mint a­hogy ezeknek nem vete még a zugsajtó sem soha. Gróf Széchenyi István, igaz, azt mondotta, hogy igen is, meg van engedve a közügyet ak­ként emelni, hogy ez által a marányos értéke is emelkedjék. De azt nem a minis­ter Széchenyi, hanem a magány ember mond­­ta, s fejünket teszszük föl reá, hogy mint miniszter nem mon­­dotta volna. Ha a miniszter — s ezt már egészen elvontan mondjuk — bárminemű combinatióba hozza saját anyagi ügyeit az államéval, — talán nem teszi ki magát megtámadásnak addig, míg az állam ügyei emelkednek; de könnyen vád alá esik, ha az ha­nyatlik, még könnyebben, ha az álom ügyei ha­nyatlása mellett az ő vagyoni emelkedése észlel­hető. Íme ezek a jelen sajnos esemény történelmi alapjai, melyektől az elfogulatlanságot senki sem fogja megtagadni. Itt nem az eredményeket kell és lehet el­nyomni, hanem az okokat kell megszüntetni. Kisértse ezt meg Lónyay gróf ha még lehet­ségesnek látja. Repressáliák épen az ellenkező eredményre vezetnek, mind őt, mind az országot illetőleg. A közvéleményre kivált ez utóbbi irányban hasztalan támaszkodik. Hasztalan távolittatja el a kétségtelenül „nem ügyes“ elnököt, a szót, az esz­mét ma már megölni nem lehet. Hanem van még egy erős támpontja, a­me­­lyet a minap kijelöltünk- Használja ezt föl nem­zete javára. Eszközöljön engedményeket a hadse­reg s átalában a közös ügyek kérdésében: oldja meg a bankkérdést a nemzet javára, eluralja kor­mányából a magány speculatió szellemét s ez által állítsa helyre a megzavart erkölcsi rendet, így még lehet népszerűsége visszanyerésére némi kilátása. P. Szathmáry Károly. * (Magyar Újság) Elégtétel! Azon jelenet­ről, melynek színhelye tegnap a magyar ország­­gyűlés volt, már elmondottuk véleményüket a múlt számban. Ma is, midőn az általános izgatottság benyo­mása alól szabadulva, h­agadtan gondolkozunk a történtek felett, csak ugyanazt ismételhetjük. Ro­­szaljuk a helyen s időn kívül történt föllépést, de a baj szülő okát azokban leljük, a­kik ráerőpárt­­tekintetekből, mondhatni d.ezból, oly minisztériu­mot támogatnak, mely hasonló jeleneteket lehetővé tesz. Sőt bátran visszavihetjük a baj okát azokra, kik e minisztériumot létrehozták, mert a következ­mények előreláthatók voltak, sőt előre ki lettek mondva. Senki sem felejtheti s még kevésbé tagad­hatja azt, hogy midőn gróf Lónyay Menyhért mi­niszterelnöksége szóba jött, az ország közvéleménye oly általánosan, oly határozottan s oly félremagya­­rázhatlanul ellene nyilatkozott, mondhatni tiltakoz Fővárosi rendőrség. (Vgy.) Vannak a politikának nagy napi kérdései, melyekkel elvi jelentőségük­

Next