Ellenőr, 1873. szeptember (5. évfolyam, 201-224. szám)

1873-09-16 / 212. szám

ellenes osztrák társaság általi monopolizálására, a magyarországi s­aldunai tartományok nyerstermé­nyeivel Levante és déli Oroszország kereskedésének Bécsbe áttételére megköttetett? Felelet: semmit, sőt midőn ez év tavaszán Kerkapoly és Depretis mi­niszterek által megújított szövetség pontjainak megerősítése a képviselőháztól kévetett, a m. d.-g­­hajózási társulat igazgatója (kinek szájából azon beszéd, melyet március 29-én a m. társulat érde­kében egy képviselő tartott, nagyobb hatással hang­zott volna, s ki tudja nem lett volna-e jótékony eredmény?) megnyugvást érzett azon indítványa elfogadásában, hogy az osztrák d, gőzhajó­­zási társulat ha már egyszer az Isten úgy akarja, hogy a magyar társulat múljék ki ez árnyékvilágból, leg­alább magyar zászló alatt hatalmas­kodjék a magyar Dunán, magyar zászló alatt boszantsa a magyart, s magyar zászlót lobogtasson hajóf ormán, midőn a magyar kereskedést legyilkolja. És ime, midőn ennyi mulasztás, ennyi hanyag­ság és élhetetlenség miatt az ifjú serdülő társaság agonizál, midőn az ellenség pallosát a nyakán érzi, elkiáltja magát si superos fleste­re nequeo, ac­eronta movebo! „Államférfiak, kik a kormány rudját vezetitek, ti férfiak kik az ország nagyságai közé számít­játok magatokat, s megyék kereskedő, osztály s többi társadalmi körök nagyságai, vegyétek kezei­tekbe ezen kérdés megoldását. Oldjátok meg sze­rencsésen, hogy Magyarország becsületét és jólétét megmentsétek c­sat. Így kiáltanak fel a társulat nevében Weisz Berthold, Pollák Gyula, Fuchs Lajos. Nem becsmérlem Önök jó szándékát, elkese­redés szülte kifejezéseiket; nagy igazságot mondot­tak önök végszavaiban a felhívásnak. Az erély­­telenek, az indolensek állama nagygyá nem lehet, de sajnálom önöket, kik a fennem­­lített nagyságoktól reményük, várják Magyarország becsülete­s jólléte megmentését. Máig sem látták át önök, hogy a magyar kormány a magyar társulattól, magyar szövetség­től erősebben irtózik, mint valaha Döbrögi földes­­úr Ludas Matyitől ? Máig sem vették észre, hogy a magyar kormány minden nemzeti magyar egye­sületben Ausztriától való elszakadási kísérletet forradalmi tendentia szagát érez? Miért nem adtak önök, ha kezdetben nem is de legalább a fusio al­kalmával valami kormányunk előtt kedvesebb hang­zású nevet a társulatnak ? példái P­e­s­t-W­i­e­n­e­r vereinigte Donau-D­ampfschifffahrts- Gesellschaft? ki tudja, ily forma alatt nem si­került volna-e önöknek a kormány vizsga­szeme elől elrejteni a magyar Dunán való magyar keres­kedelem felvirágoztatására czélzó törekvéseiket ? Most már uraim minden erőlködésnek sike­reden ! ki karolja fel a szerencsétlen társulat ügyét ? az államférfiak kik a kormány rudját veze­tik? A 1873. áprilisben szentesitett törvény által megköttették tulajdon kezeiket nem segíthetnek. Az ország nagyságai az irányadó magas körök matadorjai ? avagy ezeknek egy része nem a kormánynak más része önök elleneinek szövetsége­sei-e ? nem ezeknek közreműködésével és akaratával történt e elfogadtatása szentesi­tése az osz.tr. d.­g.­­hajózási társulattal kötött azon fatális szerződés­nek, mely a gyenge magyar társulatot annnak torkába hajtotta? a nagykereskedők? azoknak többsége nem érdeklődik egyébért, mint a szál­lítás pontosságáért, olcsóbbságáért; mit gondol az azzal magyar vagy osztrák-e ? azon társulat mely ér­dekeinek mirabu megrib­i, ush gooad­ al azzai, Pest vagy Bécs legyen-e a kereskedelem gyúpontja? ahol a magát meg fogja fészkelni, a kereskedők nagy és hatalmas része oda fog húzódni. A keres­kedés nem ismer nemzeti sympathiát, csak hasznot, s ubi bene, Ibi patria. A megyék, a miseraplebs contri­­buens s többi társadalm­ak n­agyj­ai? ezen szánalmas s siralmas sorsú osztály pénzse­­gitségre felszólítása nem egyéb mint ingerkedés a szegénységgel. Itt uraim istennél sincs segedelemre kilátás. Hazaszeretetök becsülni való, de czélaik elérése meg­törik a kormányférfiak, az ország nagyságai által a nemzeti haladás folyamának medrébe hányt po­litikai s anyagi sziklákon. De ha a megyék szegény birtokosai, kik egyedül szoktak kedves hazájukért lángra gyűlni, képesek lennének is a­zért egy miliomot előterem­teni, mi erőt fejthetnének ki önök ezen összeggel azon hatalmas társulat ellen, melynek a kormány tiz-tizenkét milliót ajándékozott s törvényes fen­­sőbbséget engedvén, a magyar társulatot zsákmá­nyul oda dobta? Uraim, a végzet kerekét megállítani halandó nem képes! Magyarország volt, de néhány évtized A Királyföld rendezése. v. A politikai élethez, mely csupa önzésen ala­pul és merő önzésből zilált, mint talán sehol a a világon, tökéletesen hasonló a szászok társa­dalmi élete, melynek rugója szintén az önzés. A községi képviselők élethossziglani válasz­tása által fejlődött ki náluk bizonyos törzspol­gárság hasonló a római patríciusokhoz, mely ma­gához ragadott minden jogot és hatalmat; a köz­vagyon és jövedelmekkel, hivatalokkal és jutalma­zásokkal korlátlanul rendelkezett. És gondja volt, hogy befolyását firól-fira fentartsa a társadalom­ban és közéletben. Hogyis ne féltették volna hát e korlátlan uralkodást a korszellem és újabb államalakulás áramlatától. Hisz ez az ó­szász patríciusok előtt egyenlő lett volna elismerni az ész, munka, tehet­ség és érdemnek győzelmét; elismerni a társnem­zetiségek egyenjogúságát és versenyképességét, ami az ó­szász nyárspolgári kényelmet izzadva hozta volna ki sodrából. Ők idegeneknek — értsd társnemzetiségbeli — megnehezíték a meghono­­sulást; iparosoknak és kereskedőknek csaknem le­hetetlen volt ezéd- és kereskedelmi testületeikbe bejutni, mezei gazdáknak, földműveseknek s bár, kinek is, ki szász nem volt, nehéz a fö­­­b­ir­to­k­h­o­z való juthatás. Bizonyos családok már megszokva voltak uradalmuknak tekinteni: a széheket, tulajdonuknak az illető iparágat. A harminczas években történt, hogy a brassói érde­mes kovácsczéh bizottságot küldött ki a vidékre elszedni a vidéki kovácsoktól a fúvókat, miután csak Rozsnyónak és Keresztényfalvának volt a kovácstarthatás megengedve.­­ És valamint igy a brassói kovács czéh még a vidéket is uradal­mának tekintette, és úgy annak tekinthetők a többi ezéhek is.­­ Némileg haszonszerű előjogok voltak a földbirtokkal is kapcsolatban, így például eltekintve a birtok szervezésénél és elide­genítésénél gyakorolt vérrokonsági és szomszéd­­sági előjogoktól, még az is egy igen nevezetes s hat­hatós óvszer volt, hogy csak azok voltak megválaszt­­­hatók a magistratusokba, kik az illető kommuni­­tásnak tagjai, és az illető belvárosokban saját ház­zal bírtak. Innen van aztán, hogy csak szász helyiségekben tapasztalhatni, miszerint az idegenek a külvárosokban vagy a helységek végpontjaira szorittattak ki. — A belvárosok, a helységek köz­pontjai voltak ama szentség, melyre minden gond fordittatott, mert a patríciusok fészke ott volt. A községi képviselők és az ezekhez tartozó rokonság és sógorság voltak egyszersmind a közjavadalmak bérlői, kik aztán potom ju­­tányossággal jutottak a bérleményekhez. A szászoknak eme féktelen önzésen alapuló szűkkeblűsége többé a mai társadalom és állami intézmények keretébe be nem válik. A chinai falak kora lejárt. Szétrombolta az elzárkózás sánczait a KOi rra/Ucui. O n inul o/iánad, moitr­a/- cgyvi­­lőség, szabadság és testvériség nagy ideáiért lelkesül s tör, nem ismeri a kicsinyes coque- és cotteria-érdekek erőtfecsérlő kapálódzásait. Ma­gyarország alkotmányos életének teljességéhez is föltétlenül szükséges, hogy a törvényhozás a szász önbálványozás által követett kiváltságoknak bírá­latában egyedül az általános közjót és ne az ő privát érdekeiket vegye tekintetbe. A szász­,,autokratia“-nak még most a nép vakhitére lehet támaszkodnia. Igen jól tudják ők a népnek kedvező reformok ellen azzal zúdítani fel az ó-szász patriciusságot különben gyűlölő népet, hogy e reformok által vége jólétének, jogainak és mindennek mi előtte becses. A nép, mint minden nép, conservativ szellemű, s nem szívesen mond e ősi szokásairól és intézményeiről, még jobb meg­győződés ellenére se; reformoktól pedig épenség­­gel előre fél, miután ezekről azt hiszi, hogy me­gint csak a meglevő adók emelésére, vagy egészen új adónemek behozatalára czéloznak. Az e fajta agitatió mindenféle reform ellen kész fegyver lesz ezentúl is a szászok kezében. Felhasználták ők azt negyvennyolczban, fel 67-ben, felhasználják most és fel fogják használni mindaddig szüntelen a legcsekélyebb intézkedés ellen is, mihelyt az ó-szász clique érdekeire csorbátejtőnek fogják vélni. Csak egy gyökeres lépés segíthet e bajon, és vethet véget ez agitatio-viszketegnek. Meg kell szüntetni a külön kiváltságokat és intézményeket, melyeknek semmi értelmek a 19-ik században, meg kell szüntetni az­ agitatiónak fészkét, a szász nemzeti egyetemet. Egy életrevaló állam ugyanis egyedül az ország épségében keresheti létének fő biztosítékát. Mindazon intézmények, melyek nem szigorúan a népképviseleti elvből kifolyó egyenjogúságon ala­pulnak, szétvonásra, lazultságra, az ország egy részében folytonos agitatiókra nyújtanak alkalmat. Példa rá Magyarország és a keblén élő szász nép, noha béketűrőbb, szabadelvűbb, engedékenyebb, áldozatkészebb népet képzelni sem lehet, mint épen a magyar. Aztán nem is való, csak szmnleges azon állítás,­­ mintha a szász nemzetiségnek eddigi fenmaradása csak külön kiváltságainak s saját nemzeti intézményeinek volna köszönhető. Hiszen a szászok nemzetisége valamint eddig nem volt megtámadásnak kitéve úgy ezentúl sem lesz.­­ Művelhetik nemzetiségüket, a­mennyire csak képesek. Különben is a nemzetiség ápolására egy államban csupán az iskola és társadalom, de korántsem állami intézmények a jogosult közegek. Az ország ma már kezdve a törvényhozástól, de a legutolsó község képviseletéig teljesen átvál­tozott. A kiváltságos rendi képviseletet kiszobíta a haladó kor egyenjogúság felé törekvő szelleme. Lehetetlen tovább a nemzetiségi kiváltságot is fen­­tartani, és egy nemzetiséget, mint a szász, mert neki úgy tetszik, sánczokkal elszigetelni a kül­világtól és rettenetes középkori kelevérekkel fel­ruházni, hogy ő úr legyen mindenáron a törvé­nyek jóvoltából és nem saját emberségből. Még csak azon kérdés merül itt fel : vájjon nem volna-e a szászok valamely pártjától, töredé­kétől vagy elemétől önkénytes, önzetlen közremű­ködés várható a Királyföld rendezésének kér­désében ? E kérdésre csupán a tagadó „nem“ lehet az őszinte felelet. Legalább a tapasztalatok senkit jogosítanak fel a hiszékenységre. Egy erős reform­párttól lehetne ily közreműködést várni, de ép az nincs, ha csak annak nem veszszük a Királyföldön magyarok, románok és németekből 1871 ben alakult „testvérülési egyletet“. Csakhogy ez nem szász. Az ószász-párt merev, előítéleteiben makacs, önzésében vak, minden oldalról kibékíthetlen. A fiatalszász-párt bomlott, erőtelen, úgyszólván szá­mításba sem jöhet. A nép maga hol az öre­gekhez, hol az ifjakhoz szól, de az ószász­ párt mégis jobban uralja tüzelő beszédeivel a jog­­tipráskiváltság-elkobzás és más hasonlótra az ér­zékekre ható phrasisokkal. Ne is pac­áljon a kormány se egyikkel, se másikkal, hanem pactáljon csak az átalános jog­elvek, országtörvények, közvélemény és közjóval. Ezek bizonyára helyes irányba terelik, míg a szász kalauzság legfeljebb a középkori kiváltság-kátyúba vezetné, mindössze egy bolygó lidércz nyomában, mely lidércz az állítólagos elégedetlen szász nép. Sz. NépoktatásÜgyünk jelenlegi állása. is. A közoktatásügyi miniszternek országgyűlé­sünk elé terjesztett útmutatása szerint, Magyar- és Erdélyország területén 1869-ben volt 2.304.887 is­kolaköteles gyermek, ezek közül az iskolába járt 1003.077 im a*.iTid­ 77..P 1- lau-*--- o.ooo. ..... volt a tanköteles gyermekek száma, járt pedig is­kolába ezek közül 1.233.500 vagyis 56.e2°/o, sza­porodott tehát 144,501 gyermekkel az iskolába járók száma, e néhány év alatt mindenesetre ör­vendetes haladás. Népiskolánk volt 1869-ben 13,646 e szám 1871-ben 14,550-re emelkedett.­­ Ezen iskolák közül 1869-ben alig volt egy a szükséges taneszközökkel felszerel­ve, mig 1871-ben már 13,538. Ehhez hasonló haladást a legmiveltebb államokban is hiába keres­nénk ily rövid idő alatt. Minden taneszközök nélkül csak 1785 volna már, az iskolák fele nem az állam, hanem egyesek és községek által szereltetett fel.­­­ A fent jelzett időközben 923 új iskola alakult, az osztá­lyok 2157-tel szaporodtak, a néptanítók száma 17,769-ről 19,297-re emelkedett, a szaporodás te­hát 1528 tekintélyes szám és kedvező jelenség népoktatásunk terén. -- Községi, felekezeti és magán jellegük szerint következőleg oszlanak el szá­mukra nézve a népiskolák. Év községi felekez. magán összesen 1869 234 13,304 108 13,646 1871 751 13,545 254 _ 14,550 Szaporodott tehát az iskolák minden neme aránylag, a községiek is elég emelkedést tüntet­nek fel, mindamellett fényesen bizonyítják e szá­mok, mily vélemény van hazánkban a községi is­kolák irányában, midőn számuk csak ennyire birt napjainkig emelkedni; nem­ jó pedig a magyar népoktatás megfelelő rendes álláspontra, míg je­lenlegi szétszórt és zilált helyzetéből egységre nem vergődik, mi csak községi iskolák által léte­síthető, ha különösen anyagilag állam és község veendik át a népiskolákról való gondoskodást. Hiányzik még a kimutatás szerint 8,018 nép­tanító; átlag egy tanítóra 60 gyermek esik, de van 150 is egy tanitó keze alatt. — Államsegély adatott tanítók és iskoláknak felekezeti különbség nélkül: 1869-ben 1069 tanitónak 77,390 frt és 52 iskoláknak 63,319 frt 1871-ben 322 „ 19,530 „ „ 108 „ 163,221 frt A tanítóknak adott segély tehát jelentéke­nyen csökkent, míg az iskolák részére növe­kedett. Van jelenleg 20 állami és 40 felekezeti, összesen tehát 60 tanítóképezdénk. A kormány ezen előterjesztése sok örvendetest tartalmaz s igazolja, hogy erőlködünk és me­gyünk, mi már magában véve biztató jelenség jö­­vőnkre nézve. Ha hiányainkat vesszük szemügyre, ezek nagyrészben más kedvezőbb viszonyok közt élő álla­mokban is előfordulnak. A tanító­hiány például mindenütt, még Svájcz­­ban is észlelhető, bár ez államban még leginkább képesek a kívánalmaknak megfelelni. Poroszor­szágban a kultusminiszter jelentése szerint 1867- ben 1073 tanitói állomás maradt betöltetlen, csak azért mivel azokra nem volt tanító, azonkívül 1836 tanitói állomás rendkívülileg praeparandisták által töltetett be. 1242 új iskola felállítása tervez­tetett és ez esetben 4151 tanerő deficit áll be. Posenben 71 betöltetlen állomás volt, felső Sziléziában 700 katholikus tanító hiányzik, hogy egy tanítóra 100 gyermek essék. Ezen hiányok érezhetők kisebb-nagyobb mértékben Németország más tartományaiban is. Hogy egyes helyeken nálunk 150 gyermek is esik egy iskolára, erre Németország még hátrá­nyosabb adatokat szolgáltat. Siléziában 150,250 sőt 300 gyermek is esik egyes helyeken egy tanítóra. Tanítóink csekély fizetését illetőleg igaz igen sok tanítónak állásának meg nem felelő fizetése van, de a baj még sem oly ijesztő mérvű minőnek rendesen festik. A termékenyebb megyékben az ezer lakost meghaladó községek felekezeti tanítói­nak jövedelme meghaladja jóval a városi felekezeti gymnasiumtanítónak fizetését és még Gömör he­gyes vidékén is 6—800 lakossal biró községekben meghaladja többnyire a minimumot, főkép a ter­mények jelenlegi nagy ára mellett, terményekben kapván és földbirtokban fizetésüket. — Óhajtandó volna mindenesetre, hogy pénzbeli fizetés hozat­nék be, mivel a gazdászat és az egyházi szolgálat sok időt von el a tanítótól, melyet hiva­talának kellene szentelni, s a patriarchális életvi­szonyok eltűntével elég bajjal is jár a tanító jöve­delmének beszedése napjainkban. Németországban, a milliárdok hazájában, hol széltében olvashatjuk mindennap e­phrasisokat: „Bei Königgrätz und Pa­ris hat der preussische Schulmeister gesiegt. Der Gott der Schlachten, hat sich auch als Gott der Schulen erwiesen.“ Épen Poroszországban lehetőleg silányak a tanitói fizetések. 295 tallér a városi, 185 a falusi tanitó fizetése, átlag tehát 218 tallér az összes porosz tartományokban. Keleti Poroszor­szágban 130 tallér a jobb fizetések közé tartozik; vannak állomások melyek csak 110 talléra men­nek. Ez összegből is gyakran csak 30 tallér fizet­tetik kézpénzben a többi pedig terményekben. Még Gothában is magában a városban 200 tallér rm uijazuitijv­o.«« *. _ A_. . u._ , 4rkrk Aal­lérja van elérte a netovábbot. E tekintetben is ba­junk tehát nemcsak a miénk. Csak a katonát oly arányban mint nálunk nem tartó Svájczban, külö­nösen Zürich kantonban 1200 frank, szabadlakás, két öl tűzifa, egy fél juc­ard zöldséges kert képezi az első évben a legtúlsó kis hegyi faluban is a néptanító jövedelmét, de azért nincs község, mely a fent jelzett törvényes minimumhoz pótlékkal ne járulna; a felső népiskola tanítója 1800 frankkal kezdi, s valamennyi tanitó évi pótlékban részesül­vén, találtam Zürich városban korosabb tanitó­kat 3000 frank sőt ez összeget meghaladó fizetés­sel is, mikor a kanton kormányelnökének évi fize­tése csak 5500 frank, és az 5 ezer frank évi dí­jat hozó 6 kormánytanácsoson kívül alig létezik kormány, hivatal, melynek­ díja meghaladná a 3000 frankot. A tanító tehát első helyet foglal az állam hivatalnokainak sorában fizetését illetőleg. Tanítóképezdéink számát tekintve a törtszá­mok mellőzésével a következő táblázat mutatja állásunkat a többi államokkal szemben. Államok Geogr. mid Lakosság Egy cimfeire Egy képezde esik átlag Poroszom. 6396 24039668 3802 84 Dmidre Ausztria 5452 20394980 3739 135 Bajorom. 1377 4827221 3502 137 „ Svájcz. 752 2669095 3548 44­ „ Szászom. 271 2423401 8915 22 „ Gotha. 25 219361 4675 55 „ Magyarom. 4682 13232054 2828 78 ' „ Hazánknak tehát aránylag több képezdéje van mint Poroszországnak, Ausztriának még azonban 14 és Svájcznak is 15 tanítóképző különféle ré­szint magán, részint felekezeti intézete van a fent ki­tetteken kivül. Ezek volnának a főbb statistikai adatok népok­­tatásügyünket illetőleg. Egyes kedvező adatok mel­lett megrenditőleg leverő ezen kifejezés: „In Ungarn besucht noch mehr als die Hälfte aller Kinder kei­ne Schule“, mint ezt egy német folyóiratban ol­vastam, és valóságáról fájdalommal győződtem meg a miniszteri előterjesztésből, mert 1869-ben ez valósággal igy volt, még nem járván 47 száza­lék csak iskolába hazánk tanköteles gyermekeiből. Ha ehez még hozzáveszszük relatív fogalmát az is­kolába járá­snak, mely a nagy résznél vajmi csekély részére terjed az évnek, fogalmunk lehet, hazánk népoktatásügyének állapotáról. Napjainkig e téren is javultak némileg a viszonyok 56 száza­lék nem sokkal több tehát a tankötelezettek felé­nél látogatja az iskolát. E téren elmaradtunk a mivelt államok mellett. Poroszágban 87, Ausz­triában 65 százalék, Gothában és Zürich kan­tonban minden gyermek látogatja az iskolát, nincs is ez utóbbi állam tanügyi statisztiká­jában rovat az iskolába nem járók számára. Mint egy svéd tanitóképezdei tanártól külföldön hallom Svédországban még a nehán ezerre merő lappok is, kik iramszarvasaikkal nomád életet élnek s fel a hegyekre vonulnak nyáron át, vagy len tartoznak hagyni gyermekeiket a az állam részesít, azokat testi és szellemi ápolás és nevelésben, vagy tanítót, ki, egyszersmind lelkész s mintegy prophé­­tája, vezére a népnek, tartoznak a hegyekbe fel­vinni magukkal, ki a gyermekeket azután tanítja és neveli. Nem áll tehát mit Csengery Antal e téren a képviselőházban említett, hogy a tankötelezettség szigorúan egy államban sincs keresztülvive. Meg­van az Szászországban, Gothában és Zürichben; személyesen győződtem meg arról, hogy legfeljebb csavargó szülők gyermekei bújhatnak ki a tankö­telezettség alól. Itt tovább megyünk s nem keres­sük okát szomorú helyzetünknek majd népoktatás­­ügyeink hiányainál előveszszük. Zimann János. TÁR­CZ­A. A. ZÁRTÖRÖK. — JULES VERNE elbeszélése. — (Folytatás.) II. Készülődés. A „Delphin“ felszerelése gyorsan haladt. Csarnokzata *) kész volt, csak feligazitani kellett. Vitorla-árboczot hármat viselt, majdnem fölösleges fényűzés, mikor tulajdonképen nem a szélre szá­mított, hogy a czirkálók között átillanjon, hanem igenis a hatalmas gépre, mely bordáin belül zaka­tolt. És igaza volt. Dec­ember vége felé próbajárást tett a Del­phin a Clyde-öbölben. Kit elégített ki jobban e próba: az építőmestert vagy a kapitányt ? — bajos megmondani. Az új gőzös pompásan úszott, s a patent-log óránként tizenhét mérföld sebességet mutatott; oly sebesség, minővel még soha angol, franczia orosz amerikai hajó nem birt. A leggyor­sabb hajók versenyében is „Delphin“ lett volna győztes — még pedig több hoszszal , az bizonyos. Dec­ember 25-én kezdetét vette a rakodás. A gőzös felsorakozott a steam-boatquayn, valami­vel a Glasgow-hídon alul, mely utolsó fogja át a Clyde vizét mielőtt az tengerbe szakadna Öblön raktárakban ruhaneműek, fegyverek s hadiszerek töméntelen készlete volt itt felhalmozva; a Delphin gyomra szaporán nyelheste el. A rakodmány elá­rulta a gőzös rendeltetését s a Playfair-ház titka tarthatatlan lett. Különben úgyis közel volt már a tengerrekelés ideje. Amerikai czirkáló nem volt jelezve egy sem az angol vizeken. S aztán, ha a legénység toborzására került a sor, úgysem lehe­tett volna tovább titkolózni. Anélkül, hogy sorsu­kat tudják, nem lehetett hajóra szedni az embere­ket. Elvégre is az ember bőrére ment a játék, s ha valaki ezt koc­káztatja, szereti tudni, hogyan? és miért? E kilátás azonban nem tartott vissza senkit. Takaros bér járt s kinek-kinek osztaléka volt a vállalatban. Jelentkezett is tengerész nagyszám *) Vitorlakészülék, mai és a javából. James Playfair-nek csak a vá­lasztás volt nehéz. De jól választott, s az állo­mányi lajstromba negyvennyolcz óra alatt olyan harminc­ matróznevet jegyzett, mely királyasszony ő legkecsesebb felsége yacht­jának is becsületére vált volna. Az indulás január 3-ikára lett kitűze. „Del­phin“ már deczember 31-ikén vitorlakészen állt. Tömve volt ürege eleséggel, hadiszerekkel , kam­rája szénnel. Mi sem tartóztatta többé. Január 2-ikán épen a fedélzeten volt a ka­pitány utólszor jártatván meg hajója felett a pon­tosság éber szemét, midőn egy ember jelent meg a bejárónál, s Playfair kapitánynyal kivánt szólani. Egy matróz hozzá vezette az emeletre. Jól megtermett, széles vállú piros-pozsgás alak volt az érkező, kinek együgyü kinézése bizonyos ravaszságot s derült kedélyt látszott rejteni. Ten­gerészeti dolgokban nem nagy otthonosságot mu­tatott, s tekintgetett jobbra- balra, mint aki ritkán szokott hasonló helyeken megfordulni. Mindamel­lett erősen adta a „tengerifarkast“, műértőleg mé­regetvén a „Delphin“ csarnokzatát, é­s támolyog­ván matrózok módjára. A kapitány színe elé érvén, merően szembe nézte és szólt: — James Playfair kapitány? —­ Az vagyok felett a skipper. Mit akarsz velem ? — Tengerre kelni hajóján. — Nincs már hely. A legénység kivan. — Oh, egy emberrel több, nem okoz zavart. Sőt ellenkezőleg. — Azt hiszed? szólt James, apróra nézve emberét. — Bizonyos vagyok benne, válaszolt a matróz. — De hát kicsoda vagy ? kérdé a ka­pitány. — Edzett tengerész, arról felelek, kipróbált hajós és eltökélt ficzkó. Két izmos kar­aminőt van szerencsém önnek felajánlani, nem megve­tendő egy hajó fedélzetén. — De hiszen vannak más hajók és más ka­pitányok is, nem csak a Delphin és James Playfair. Miért jösz ide ? — Mert én a Delphinen és James Playfair kapitány alatt akarok szolgálni. — Nincs rád szükségem. — Erős emberre mindig van szükség, s ha akarja erőm próbáját, három-négy emberrel mind­járt kész vagyok megbirkózni. — Ugyancsak nekivágsz! És mi a neved ? — Crokston, szolgálatára. — A kapitány jobban szemügyre veendő a vasgyúrót, ki így minden teketória nélkül toppan eléje, kissé hátralépett. A matróz tartása, termete s egész kinézése nem hazudtolta meg amit ere­jéről mondott. Az ember érezte, hogy a legényben nem mindennapi erő lakozik és hogy nem esett benne fejre a bátorság sem. — Merre vitorláztál ? kérdé Playfair. — Mindenfelé egy kicsit. — S tudod, mi dolga lesz a „Delphin“ nek? — Igenis — és épen az kisért. — Goddam ! ha egy magadforma ficzkót el­­szalasztok. Menj az alkapitány, M. Mathew-hoz és írasd be magad. James Playfair e szavakra nem várt keve­sebbet, mint hogy embere sarkon perdül s menten iramodik a hajó eleje felé. — Nos, megértettél? kérdező a kapitány. — Meg, felelt a matróz. De ez nem minden, még volna valami ajánlatom. — Ah, már untatsz — förmedt rá James, nincs fecsegésre való időm. — Nem sokáig untatom, folytatá Crokston. Két szó az egész. Kimondom. Van egy öcsém. — Mondhatom, szépséges egy bátyja van an­nak az öcsnek, válaszolt James. — Ej, ej ! mókázott Crokston.­­— Lesz-e már vége ? hogyan ? riadt rá a ka­pitány nagy türelmetlenül. — Hát jól van nő. Ha valaki veszi a bátyát, ráadásul az öc­csel is kibékül. Úgy áll a dolog. — Dehogy?! — Igenis, már az úgy szokás. Egyik a má­sik nélkül, nem járja. — És ki ? s miféle az a te öcséd ? — Tizenöt éves suhancz, ujoncz, kit a mes­terségben oktatok. Helyre gyerek, tele jóakarattal, akiből egykor jóravaló tengerész válik. — Ugyan ugye? Crokston mester, hát ha­jósinasok iskolájának tartjuk a Delphint ? — Ne szóljunk rostat a hajósinasokról — viszonzá a tengerész. Került köz­ülök egy, akiből Nelson tengernagy lett, egy másikból pedig Fran­klin admirális. — Terringettét, czimbora ! kiáltott fel James, — helyes a mondás, beszéded ínyemre van. Hozd el öcsédet, de ha bátya nem az, aminek magát mondja, velem gyűlik meg a bajod. Siess — s egy óra alatt hogy itt légy. Crokston se mondatta magának kétszer a szép szót, s a Delphin kapitányát nagy esetlenül köszöntvén, a rakpart felé sietett. Egy óra múlva a fedélzeten volt ismét öcscsével együtt, egy tizen­négy tizenöt éves, kissé gyöngécske, kissé vézna, félénk s meglepett kifejezésű suhanczczal, akiből nem nézett ki, hogy bátyja ura erkölcsi s testi ere­jéből valam­i ráragadt volna. Crokston kénytelen volt öcscsét néhány biztató szóval felbátorítani. — Nosza, mondá, csak bátran előre! — Az ördögbe is, hiszen csak meg nem esznek. Egyéb­iránt még mindig van idő visszatérni. — Nem, nem ! válaszolt az ifjú, és segítsen az isten! És Crokston a matrózos John Stiggs, az újoncz, még az­nap beírattak a Delphin lajstro­mába. Másnap virradóra felszították a gőzös tüzeit, rengett a fedél a kazán vibrációitól, s a szelepe­ken sivítva illant ki a gőz. Az indulás percre megér­kezett. A kora reggeli idő daczára, tekintélyes tö­meg gyűlt össze a rakparton és Glasgow-hídján, utolsó üdvözletére a merész gőzösnek. Ott volt Vin­cent Playfair úr, hogy öcscsét, a kapitányt, még egyszer karjaiba zárja, de ez alkalommal tanúsított viselete méltó lett volna bármely ős rómaihoz a régi jó időkből. Magatartása hősies vala, s a két szuppanó csók, melylyel öcscsét megajándékozó, erő­teljes lélek nyilatkozása volt. — Menj, James — mondá a fiatal kapitány­nak, — menj hamar és térj még hamarább vissza. Főleg pedig el ne felejtsd a helyzetedet kizsákmá­nyolni. Árulj drágán, vásárolj jutányosan, s bá­tyád becsülése a tied. A „tökéletes üzletember kézikönyvéből“ me­rített ezen utasítás után öcs és bátya elváltak, s minden látogató elhagyta a hajót. Crokston és John Stiggs szorosan egymás mellett a bástyán *­ álltanak, és szólt az első emelthez: — Jól megy, jól megy ! Mielőtt két óra el­múlnék, tengeren leszünk, és én jót tartok az uta­zás felől, mely ekként kezdődik. Egy kézszorítás volt az újoncz válasza. James Playfair parancsot adott az indulásra. *) Emelet a hajó hátulján. — Van elég gőzerőnk? kérdező a segédet. — Van, kapitány úr, viszonzá M. Mathew. — Rajta hát, oldjátok el a hajót! A parancs azonnal végrehajtatott. A gép mozgásnak eredt. A „Delphin“ megindult, s kika­nyarodván a kikötő járművei közé csakhamar eltűnt a néző tömeg elől, mely utolsó „hurrá“-ival kö­szöntő. Könnyű volt az uta Clyde-on lefelé. Emberi kéz, sőt mesterkeze művének mondható e folyam. Hatvan év leforgása alatt, kotrás és folytonos tisz­títás által mélységben tizenöt lábat nyert, s szé­lessége megháromszorozódott a város rakpartjai között. Füst és ködbe veszett csakhamar az árbo­­czok s kémények erdeje. Az öntödék kalapácsolása­­ s az ácstelepek fejszecsapásai elhaltak a messze­­ távolban. Partick falu dombjainál mezei lakások, villák és kéjlakok váltották fel a gyártelepeket. Itt mérsékelni kezdte a Delphin gőzerejét s óvato­san kanyargott a gátok között, melyek a folya­mot e tájon, gyakran igen keskeny erekre szakít­ják. Bajnak nem nagy baj ez, lévén hajózható fo­­lyónál a mélység előbb való a szélességnél. Kitűnő izlandi kalauz által vezetve, tétovázás nélkül osont tova a Delphin jelző uszányok, meredő szirtek s vak szikla dombokra tűzött mécsek között, melyek a csapást mutatják. Nem sokára Renfrew mezővárosa előtt haladt el. A Clyde tágulni kezd Kilpatrict halmainál a Bowling öböl előtt, melynek túlfelén nyílik az Edinbourgot Glasgow-val összekötő csa­torna. Majd négyszáz lábnyi magasban Dumbarton várának ködben elmosódó árnyképe is feltűnt, s csakhamar a Delphin-csapta hullámokon hintáztak, tánczoltak a hajók Glasgow kikötőjében. Néhány mérfölddel alább Greenock, James Watt hazája, maradt el , s a Delphin a Clyde torkolatába majd az öbölbe jutott, melyen át e folyam áljai az Északi Csatornába szakadnak. Itt érezte először a tenger hullámverését, s tova úszott Arrau­digeté­nek regényes partjai előtt. Végre Cantyre mélyen a csatornába nyúló hegyfoka is meg lett kerülve; Rathlia szinte buk­kant most elő; ladikba ült s kis czirkálójbra kelt át a kalauz, a Delphin pedig, kapitánya parancsai alá visszahelyezve, útját Izland északi csicsa­fa­lett, szokatlanabb csapáson vette, s elt.uvéniái köréből az európai szárazföld végső része, csak hamar egyedül maradt a sík tengeren, után nem lesz. Minden kívánságunk teljesült, azaz bocsánatot kérek, azoknak, kik a kormány rúd­ját vezetik, az ország nagyságainak minden kívánságaik teljesültek. Van osztrák-magyar delegátiónk, van oszt.-m. hadseregünk, van oszt.-m. tengeri kereskedelmünk, lesz oszt.-m. Dunahajózási társulatunk, ma holnap oszt.-m. országgyűlésünk, mely meg fogja teremteni az oszt.-magyar népet is. E nemzet nem fog többé növe­kedni, szaporodni, mint az öszvér, de iga alá ha­­szonvehetőbb lesz mint a szamár s nem lesz vele annyi baj, mint a tüzes vérű lóval. V. KÜLFÖLD. Szeptember 15. — Spanyolország. Egy távirat a kormány győ­zelmét hozza hírü­l. Don Carlos bandái felett ha e hit egész terjedelmében való, ezzel együtt legyőzött­­­nek tekinthető volna a carlista­ lázadás, mely­­mint féreg marja az ország testét. A távhit így hang­zik : Biz­amos tudósítások szerint Tolosa mellett egy 10,000 emberből álló kormányhad megtámadta a carlisták Don Carlos által vezényelt zömét, mely 14,000 embertől és ágyukból állott. A car­­listák szétverettek, nagy veszteségeket szen­vedtek és egy zászlót vesztettek el. Részletek még hiányzanak. A cortes többsége ülésén, melyről kö­zelebbről szólottunk, a többség Salmeron miniszté­riumának elismerést és köszönetet szavaz és fel­kéri Senor Don Emilio Castelart, hogy minisztéri­umot alkosson, előre is biztosítván számára mind­azon jogokat és hatalmat, melyre szüksége leend. Erre Castelar a következő feltételeket szabta ki: A megkegyelmezés előjoga kizárólagosan a végre­hajtó hatalmat illeti. A republikánusok bizalmat­lansága azon katonák iránt, kik a köztársaság ---------------------------------------------a * »-*- —-o uuuu­ui c*ivc*C»o»i j sem forog fen jövőre ezek alkalmazásában. Teljhata­lom, hogy a hadsereget, mely a nagy carlista há­borúban 220.000 emberből állott, megerősíthesse. A polgári őrség az új törvény szerint a polgári rendőrség minden szabadelvű párt embereiből; egy félmillió fegyver beszerzése a katonaság szá­mára. Egy 4—500 milliónyi kölcsön, akár mint kényszerkölcsön, vagy más módon, mely kizárólag csak a carlista­ háborúra fordítandó. Hatalom, melynek erejénél fogva az alkotmányos garantiát felfüggesztheti és az arguntiamentokat és követsé­geket feloszlathassa, melyek közvetve vagy köz­vetlenül a carlistáknak támogatói. Végül azt mondja, hogy e feltételei egyike se tagadtassék meg. A gyűlés azokat teljesen és szó szerint elfo­gadta. De elfogadta e törvényjavaslatokat, mik a végrehajtó hatalom elnökét a leg­kiterjettebb telj­hatalommal ruházzák fel, a cortes is és 54 sza­vazattal 39 ellenében elvetette a baloldal által indítványozott azon módosítványt, miszerint a halálos ítéletek a cortes elé terj­esztendők.­­ A madridi kormány a tartalékosok behívása által rövid időn 330.000 embert szándékozik hadi­lábra állítani. Serrano nincs az újonnan kinevezett tá­bornokok közt.

Next