Ellenőr, 1873. szeptember (5. évfolyam, 201-224. szám)

1873-09-27 / 222. szám

ezen előnyt mily áron kell megvásárolni, azon, hogy az országgyűlés csaknem valamennyi tehet­ségesebb, munkásabb és irányadó férfiai, kik nélkül semmi fontosabb tárgyalást a törvényhozásban nem is képzelhetünk, két hóra elvonattak a törvényho­zástól, és így oda jutottunk, hogy húsvét óta a törvényhozás semmi érdemleges tárgyalásba nem bocsátkozhatott, mozgása megbénítva, keze meg­kötve maradt.“ Ezek uraim oly világosan vannak mondva, oly határozottan elítélik a 67-iki XII. t. czikket, mintha az nem is a jobb-, hanem a baloldalról jönne. De menjünk tovább: mi elleneszegültünk a megyék és törvényszékek oly módoni szervezésé­nek, mint ahogy azok szerveztettek. Mi elég vilá­gosan kifejtettük, hogy minő következményei fog­nak ezen szervezéseknek lenni. A jobboldal akkor kigúnyolt bennünket és leszavazott: megal­kották a megyéket épen úgy, amint kedvök tar­totta, szerveztek oly törvényszékeket, amilyeneket épen akartak. S mi az eredmény? Tudják mind­nyájan ! önök is jól tudják! Óriás összegbe kerül­nek , izzadunk, csaknem összeroskadunk a terhek alatt s közigazgatásunk a szó teljes értelmében még­is „ázsiai állapotban”van, igazságszolgáltatá­sunk, az annyira gúnyolt me­gyeinél sokkal ro­­szabb, miután nem ritkán a valódi igazságszolgál­tatásnak épen az ellenkezője. Ezt is mindnyájan nagyon jól tudjuk. És ezt ma már nemcsak mi — az ellenzék — mondjuk, hanem beismeri magának a jobbol­dalnak is legalább gondolkozni tudó és szerető része , maguk a kormányközlönyök is nyíltan ezt hirdetik, így pl. a „Pesti Napló“ ezen intim kor­mánylap a többek között ezt mondja: „Azt az apparátust, mely újabb megyei in­tézményeink között az állandó választmány tisztes nevét viseli , az elmélet egyszerűen elítéli. Elítélte akkor is már, mikor a megye­rendezésről szóló törvény még csak törvényjavaslat volt és csak azon csodálkozunk, hogy az akkori törvény­­hozás sem önmagától föl nem ismerő, sem a gya­korlati megyei élet tüneteive f el nem voná az el­mélet azon érveit, melyek, ha kellő figyelemre méltattatnak, lehetetlen lett volna az állandó vá­lasztmányt mai alakjában felállítani." Alább meg igy folytatja: „Összes belszervez­­kedési intézményeink, már t. i. azok, melyek az újabb időkben alkottattak, annyira viszások, any­­nyira idegenszerűek, történelmi intézményeinktől, felfogásunktól, erkölcseinktől annyira elütök, hogy úgy látszik, mintha mindent készakarva azért al­kottunk volna újra, hogy az önkormányzati szel­lem hanyatlásnak induljon s az állami közigazga­tás se jó, se olcsó ne lehessen.“ „Mi a törvényhozás terén az elméleti tudo­mányoknak s az idegen országok államéletéből merített tapasztalatoknak becsét, igen nagy becsét elismerjük, de be nem látjuk azt, hogy belszer­­vezkedésünk s különösen megyei és törvénykezési, közigazgatási és codificationális institutióink kérdé­seiben miért majmoljuk mi és miért majmoljuk örökké idegen országok hasonló nevű, hasonló feladatú, de mégis sokban eltérő természetű­ intéz­ményeit.“ Tehát ezekben is a par excellence jobboldali lap szintén bevallja azt, a­miért minket eddigelé folyton gúnyolt; sőt maga a képviselőház is a fentebbi meggyőződésre jutva, oda utasította a jelen évi költségvetés tárgyalása alkalmával a kormányt, hogy a közigazgatás egyszerűsítéséről a ház elé ja­vaslatot terjeszen. Azt is mondottuk folyton, hogy a jobboldal emberei és politikája hazánkat anyagilag is a meg­semmisülés felé vezetik. Kihuhogtak, ledorongoltak bennünket, s csalfa számokat e csalfa tételeket állítva össze, folytonosan ámítani iegyekeztek. A néhány évi jó termést mint politikájuk üdvös ered­ményét tüntettek föl. Azonban egyszer kimaradt a jó termés, elfogytak a (elárusítható készletben volt) javak, tehát az ámításoknak is meg kellett szűnni. Ez ugyan magában nem lett volna valami nagyon rosz, hanem kétségbeejtő az által, hogy ezt a számítást, a legvégső perczig vitték, hogy pénzügyünket a legaggasztóbb helyzetbe sodorták, úgy, hogy ma már adósságra adósságot vagyunk kénytelenek halmozni, hogy a már is legnagyobb mértékben fölcsigázott adókat kénytelenek vagyunk fölemelni, sőt még így sem biztos, hogy várjon ma holnap anyagi bukásunkat is nem leendőnk-e kénytelenek bejelenteni. És mindezek daczára is kormányunk még jelenleg sem akar az eddig követett pazarló, gon­datlan rendszerrel fölhagyni. A semmittevő hivatal­nokok számát még most is folyton növeli, most is megszavaztatja a ferencz csatorna és más ha­sonló dolgok költségeit: míg ellenben egy függet­len, önálló magyar jegybank fölállítását ok nélkül sürgetjük, ok nélkül óhajtja az egész nemzet.­­ Ők maguk is nyíltan beváltak ugyan, hogy ennek föl­állításához nem csak jogunk van, de azt a nemzet érdeke is a leghatározottabban követeli. És mégis hasztalan minden sürgetés. S várjon miért ? ! Mert Bécsben van egy clique, amelynek egy független magyar jegybank fölállítása épenséggel nincs ingere. S a magyar kormány ezen cliquet nem akarja, vagy talán nem is meri megsérteni. Már pedig, hogy milyen a bécsi pénzvilág, azt közelebb­ről is, a nagyszerű „krach“ alkalmával nagyon is világosan láttuk mindnyájan. De hogy mennyire igaza volt és van a bal­oldalnak, midőn a jobboldal politikáját megtá­madta, s azt mint nem szabadelvűt elítélte, a ha­zára nézve károsnak nyilvánította, azt maga a jobboldal vezére Deák Ferencz is kénytelen volt május 14-én az országgyűlésen tartott beszédében bevallani. Az escompte bankról lévén szó, a többek között ugyanis azt mondotta: „Ez a kérdés rend­­kívülileg fontos. Azért is fontos, mert első lépés lesz egy talán idővel általánossá válható független és kimondom igazán, józanabb politikára.“ Igen uraim, ezt maga a jobboldal vezére Deák Ferencz mondotta ki, ő ismerte el ünnepélyesen, hogy az álta­luk eddig követett politikájuk nem volt sem füg­getlen, sem józan politika, s kimondotta ezt épen egy oly indítvány mellett, amely nemcsak hogy a baloldalról jött, de a­mely elvnek érvénye­sítése mellett a baloldal folyton küzdött. Ez pedig beismerése annak, hogy a független és józan poli­tika azon annyira gúnyolt mi politikánk volt. És most kérdem : lehet-e nekünk okunk ed­dig vallott politikánktól eltérni? Nem, és százszor nem! sőt büszkéknek kell lennünk, hogy ma már a haza bölcsének is be kell vallania, hogy nem az ő, hanem a mi politikánk volt nemcsak a független, de a józan politika is. Szóval büszkék­­ lehetünk, hogy baloldaliak voltunk és vagyunk. És csak azt nem értem, azt nem bírom felfogni, hogy j­ó­z­a­n­a­n gondolkozó független magyar ember hogyan lehet még ezután is jobbolda­li?! miután látja, hogy a kormánypárt folyton ámította az országot, s nem független és nem jó­zan politikájával mily sok kárt okozott a ha­zának. Szemlémet még sokáig folytathatnám, de nem akarván nagyon hosszúra nyúlni, még csak azt jegyzem meg, hogy Deáknak az egyházra vonat­kozó legközelebbi beszéde, szintén igen fontos, részint tartalmáért, részint pedig azért, mert itt is a bal­oldal által vallott elvek mellett szállott síkra. Mi elejétől fogva folyton ezen elvek, ezen eszmék ér­vényesítése mellett küzdöttünk, azonban fájdalom mindeddig csaknem minden siker nélkül: a jobb­oldal eddigelé minden idevonatkozó törekvéseinket meghiúsította. Deák reménylenünk engedi, hogy ezután nem igy lesz. T. polgártársak! szükségesnek látom, még egy másnemű tárgyra is kiterjeszteni figyelmemet, s szükségesnek látom annyival inkább, mert jól tudom, hogy önök is a legnagyobb mértékben m­egbotránkoztak azon, k­értem a magyar, kor­mánynak egy­felől a szász natióval szemben kö­vetett eljárását, másfelől az irányunkban követett magatartását. Hét éve, hogy magyar kormány létezik, és váj­jon mit tett azóta a mi érdekünkben? vájjon épített-e számunkra legalább egyetlen talpalatnyi nem vas­­utat, hanem kőutat is? akkor, midőn az ország minden többi részét elárasztották ma családi és magánérdekű vas és kőutakkal is. Mindnyájan tudjuk, hogy ezen kérdésemre absolut lehetlen nemmel nem felelnünk. Ami eb­ben a tekintetben székünkben történt, az még a Bachkorszakban történt, holott országos érdek vol­na, Háromszéknek is adni egy kis vasutat annyi­val is inkább, mert a kamatbiztosítást a mi válla­­ink is nagyon érzik. Tudva van nemcsak előttünk, de tudva van az egész ország előtt, hogy szász atyánkfiai a haza­­fiatlansággal halálos magatartást követnek: a ma­gyar nemzet és magyar kormánnyal szemben kü­l­­hatalmasságokhoz szoktak segélyért folyamodni ; a magyar nemzet ellen a leggyalázatosabb piszko­kat terjesztik a németországi lapokban, s mind­ezek daczára is kormányunk megengedi, hogy a mint­egy 135.000 szász államot képezzen az állam­ban nemcsak, sőt hogy az úgy­nevezett király­földön kényük kedvük szerint zsarnokoskodhassa­nak, — se olachot, se magyart, se székelyt még csak szóhoz se engedjenek jutni", mind a mellett is, hogy az általuk lakott terület népességének a szászok még 1/3-át sem képezik. Hogy szász atyánk­fiai méltán illettethetnek még a hazfiatlanság czi­­mével is, azt egyebek mellett világosan bizonyítja a következő párbeszéd is, melyet a jelen évi „Pesti Nap­ló“ 175. száma N.-Szebenből vett tudósítás folytán kö­zölt, s mely e képen hangzik: O-Szász: A „Lieb, deutsches Wochenblatt“ közelebbi magatartásával sehogy sem vagyok megelégedve I­f­j­ú-S­z­á­s­z : Hogyan, hiszen ezen klerikális ó-szász közlönyt a fize­tését a kormánytól kapó G­e­b­b­e­l Ferencz, a su­perintendens titkára, a főnök elvei szerint eléggé magyarfaló szellemben szerkeszti.“ Ó-szász: Épen ez a baj, hogy igen kimutatja a foga fehé­rét, s a magyarok figyelmesekké lesznek arra, és a minisztériumnak nem egy erélyes lépését ez által már provokálta, h így a hazafiatlan könyvek is­kolai könyvül használásának megtiltását.“ Ifju­­szász: „Pedig ilyen könyv­fájdalom nálunk is elég van, nem egy példát mondhatnék reá.“ Ci­sz á­s­z : „Persze hogy van, de szükségünk is van ezekre, mert nemzetiségünk fentartására nem elég az, hogy a külföldi lapokban elnyomatásunkról folytonosan jajgatunk, és hogy az ilynemű czikke­­ket, mint legközelebb az „Augsburger Zeitung“­­ból a Leher Ferencz „Sprach und Völkerstreit in Ungarn“ czimű czikket itt Szebenben külön lenyo­mattuk és ezrenkint osztattuk szét, pedig ezt még betilthatta volna; de nem, az sem elég, hogy maja­inknak a „mutterlandi“ egyetemekre menni elke­rülhetetlen kötelességük, és hogy gymnasiumunk­­ban a magyar nyelv nemcsak nem kötelezett tárgy, de az önként ajánlkozottaknak is a t. Jóságos­ magyar tanár, ha semmit sem tudnak is, a ma­gyarból jó kalkulust ad ; de szükséges, hogy még gyerekkorában az abc­ben megtanulja, hogy ez a föld „Sachsenland“, német gyarmat és a magyar korona alá tartozik ugyan, de az unió csak „Zwanggesetz,“ ami csak­ rövid életű lesz, mint ál­talában maga a magyar kormány élete is. Azért csak vigye csendesebben a lap, ne árulja el érze­­tét, tudjuk mi már, hogy mily érzéssel írunk min­den újonan kinevezett miniszterhez hízelgő bizalmi feliratot stb. hja, az árral szemben úszni még nem tanácsos, azért mondották rólunk, szászokról „prudentes ac circumspect!,“ — szerkessze tehát Gebbel uram is így a lapját, vagy adjon helyet olyannak, aki nálánál jobban tudja tettetni ma­­gát.“ Igen uraim, a szászok a Királyföldet „né­met gyarmatna­k,“ az uniót ,,Z w a n g g e­­sett“-nek, s ezt úgy, mint a magyar kormányt csak rövid életűnek hirdetik; oly czikkeket, me­lyeknek Magyarországon terjesztése egyenlő a magyar nemzet elleni, s igy a hazaárulással, 1000 meg 1000 példányban nyomatnak után, s szórják szét a „Sachsok“ közt; s tudjuk különben is, mily érzelmekkel voltak mindig a magyar nemzet iránt, s kormányunk még­is a legnagyobb áldozatokat az ő részükre hozza: az általuk úgy nevezett „Sachsenlandot“ már­is keresztül kasul vágják a vasutak és a roppant költségbe került állam­­közutak. S kormányunk még most is, magát a keleti vasutat is tulajdonképen délen tervezi Oláhországba bevinni. Ez által természetesen Három és csikszék továbbra is a szászok — Brassó — zsákmányai fognának lenni, s ezen czélját — ha a tömösi csat­lakozás létre jönne — el is fogjá érni, mert ez­által egyfelől Három- és Csikszék elüttetnének min­den vasúttól, másfelől pedig a székelység zsírján és véres verejtékén ezután is a szászatyafiak fog­nának meggazdagodni. A legutóbbi időkig még csak álmodni sem mert senki a tömösi vasútról, sőt még a bodzai összeköttetés is Mikó és Gorove miniszterek alatt a haza érdekével ellenesnek tekintetett, sőt a Bachkorszakban, midőn pedig a szászokat ugyan­csak igyekeztek kitüntetni, a keleti vasút végpon­t­­jául az Ajtor volt kijelölve. No de ez a Bach fény­­korában történt, midőn az általános közérdek mégis nyomott a latban annyit, hogy még a h­a Szásználló dédelgetése mellett sem mertek odáig menni, hogy a lázongó széke­lyeket ezen vasúttól elüssék. Most azon­ban megértük ezt is. De ez ne ejtse önöket két­ségbe. Bosszankodásukat ne fojtsák önnönma­­gukba, hanem adjanak annak kifejezést erélyes és férfias föliratokban, hogy lássa a kormány, miszerint e nemzet még él, s tud gondolkozni. Mi székelyekül hoztunk a hazának annyi áldozatot, hogy jogunk van szavunkat erélyesen hallatni, valutügyhöz bankügyhöz stb­hez nemcsak hozzá­szólhatunk, de kötelességünk is hozzá­szólani, mert a néma gyereknek anyja sem érti szavát, mi pe­dig a kormánnyal is meg akarjuk értetni, hogy mi az óhajunk, mi az akaratunk. Igen uraim, ha azt akarjuk, hogy a vasúttól végképen el ne siessünk, nekünk erélyesen kell felszólalnunk a tömös­i összeköttetés ellen, mert, ha ez létre­jő, akkor Csík­ és Háromszék még talán a jövő században sem fog egy talpalatnyi vasutat is kapni, mert a maros­vásárhelyi vonalnak Csí­kon keresztül folytatása a miniszteriális tervezetben csakis mézes madzag akar lenni nemcsak, sőt nyíltan kimondva ámítás; igen, mert a minisz­tériumnak a keleti vasutügyre vonatkozó mun­kálatában egyenesen ki van mondva, hogy azon vonal legfönnebb csak Szt.Régenig folytattatik! (természetesen Szt.­Régenben szászok vannak, azon innen pedig következnek a székelyek.) De külön­ben is a maros­vásárhelyi vonalat őrültség volna nem a Tölgyesen vezetni be Moldovába. Végül pártunk állására vonatkozólag is kí­vánok egy rövid megjegyezést tenni. A legutóbbi napokban sok mindent összevissza beszéltek a balközép pártban kitört egyenetlenségről. Eddigelé az egész csak annyiból áll, hogy ezen pártnak egy része csak azt hiszi, miszerint eljött az idő, midőn az eddiginél erélyesebb politikát kell kö­vetni, a kormánnyal szemben erélyesebben föl­lépni, a párt másik része pedig az eddigi taktikát továbbra is fenn akarja tartani, az erélyesebb föllépésnek még nem látja az idejét eljöttnek. Hogy melyik résznek van igaza? annak fejtegetésébe én ezúttal nem akarok bocsátkozni, ennek — sze­rintem még nem jött el az ideje — annyit azon­ban kimondok, hogy én ennek daczára is, se nem hiszem, se nem óhajtom — sőt nagyon is veszé­lyesnek tartanám a pártunkbani szakadást. Ha azonban megtörténnék — amit én, mint mondom, nem hiszek — biztosítom önöket, hogy én az önök előtt annak idejében kifejtett program­­momhoz mindenho hű maradok. Egyébiránt mint mondom, ez az egész lárma körülbelül semmiért történik. Éljen a rend, a haza, és az alkotmá­nyosság. TÁR­CZ A. A. ZÁRTÖRÖK. — JULES VERNE elbeszélése. — (Folytat is) — Parancsai teljesítve lesznek pontosan, ka­pitány ur. És most, Mathew ur, szereltesse fel a csol­­nakot, hat legényt rá a legmarkosabb evezők kö­zül. Azonnal indulok White­ Point felé. Távollé­tem alatt vigyázzon Jenny kisasszonyra — s most Matthew úr — isten segedelmével ! — Isten segedelmével! ismétlé az alka­­pitány. S azzal kiadta a szükséges rendeleteket a mécsek meggyújtása s a csalnak felszerelése iránt. Néhány percz alatt kész volt a csalnak. Ja­mes Playfair mégegyszer istenhozzád-ot, mondván Jennynek — a ladikba lépett, s az indulás pilla­natában már láthatá az éj ködébe felkavargó sötét füstgomolyokat. Sűrű sötétség lett, elü­lt a szél s mély csend borult a kikötő fölé, melynek habjai elszenderülni látszottak. A homályban alig kivehetőleg reszketett, pislogott néhány fénypont. James Playfair meg­ragadta a kormánylapátot s biztos kézzel irányozta járművét White­ Point felé. Körülbelül két mér­földet tesz ez átkelés. James még nappal vette fel a tájékozó pontokat és a szerint, hogy most egye­nes irányt tarthatot Charleston fokának. Szent Fülöp tornyán nyolc­at ütött, midőn a csolnak orra White­ Point partjához ütödött. Még teljes egy óra várakozási idő volt a Crockston által pontosan kitűzött pillanatig. A rakpart puszta volt és kihalt. Egyedül az őr járt fel s alá a déli és keleti ágyuü­teg előtt. James Playfair nyelte a perczeket. De az idő nem ha­ladt türelmetlensége kényére. Félkilenczkor lépteket hallott. Embereit csü­lökre szegett evezővel s indulni készen hátrahagy­ván, maga előre ment. De alig tíz lépésnyire a partőrség körjáratával találkozott. Valami húszan lehettek James revolvert húzott ki övéből eltökélve, hogy szükség esetén hasznát veszi. De mit­­tehetett volna e katonák ellen, kik lejöttek egész a partra ? Itt kivált az örvezető, s meglátván a ladikot James felé tartott és kérdezé: : — Miféle csalnak ez? — A „Delphin“ guique je, viszonza a fiatal­ember. — És ön? — James Playfair kapitány vagyok. — Azt hittem elutazott, s már valahol a charlestoni ereken jár. — Tátrakész vagyok, sőt már útban is kel­lene lennem . . . de . . . — De? tűzött rá gyorsan a partőrség ve­zetője. Egy hirtelen eszme villant meg James el­méjében. — Matrózaim egyike a citadellában van zárva s isten bizony, majd itt felejtettem. Szerencsére, még idején eszembe jutott s elküldtem érte em­bereimet. — Ah, az a semmirekellő , vissza akarja vinni Angliába? — Igen. — Bizony itt ép oly jól felakasztották volna, mint oda­át, röhögött tréfájának a partőr. — Meg vagyok győződve — szólt James Play­fair, de jobb ha a dolog a maga rendjéban tör­ténik. — Szerencse fel kapitány, és őrizkedjék a Morris sziget ütegeitől. — Legyen nyugodt. Ha ép bordával bejutot­tam, remény­em azon módon ki is jutok. — Jó utat! — Köszönöm. Erre a kis csapat tovább haladt s a tenger­part csendes lett ismét. E pillanatban kilencz órát ütött. A kitűzött perez elérkezett. Jam­es keblében vert a szív, majd­­ összetört. Egy füttyentés hangzott. James ha­­­­sonló fütytyel válaszolt, s aztán fülelve várako­zott, legényeinek tökéletes csendet intvén kezével. Egy bő köpenybe burkolt alak jelent most meg ide-oda tekintgetve. James hozzá futott. — M. Halliburtt ? — Én vagyok, felelt a köpönyeges ember. — Áldott legyen az isten! kiáltott fel James Phyfalr. Gyorsan ! gyorsan ladikra. Hol Crockston? Crockston ! viszontó M. Halliburtt megütközve Mit jelent ez? —­­ Aki önt megszabadná, aki ide vezette, az ön szolgája az : Crockston. — Aki ide kisért az a börtönőr, válaszolt M. Halliburtt. — A börtönőr ! ámult James Playfair. Nyilván egy betűt sem értett az egészből s ezer félelem rohanta meg. — A bizony, a börtönőr! hangzott most egy ismerős hang. A börtönőr! alszik az mint a bunda ott a börtönoduban! — Crockston! te vagy az! kiáltott fel M. Halliburtt. — Semmi emlékezés most, gazd’ uram ! Majd megmagyarázok mindent. A játék életébe megy. Ladikra! ladikra! A három férfi helyet foglalt a csolnakon. — Evezz! kiáltott James. A hat evezős egyszerre fordult csülökre. — Előre! csak előre mindenek fölött! ve­zénylett a kapitány. S­a guique mint egy hal úgy siklott tova Charleston-Harbour sötét habjain, IX. Kereszttűzben. Hat markos evezős által taszítva röpült a csalnak a rév vizein. A köd megsűrüsödött, s James Playfair csak ligygyel bajjal bírta kivenni a tájékozó pontok irányát Crockston a ladik elején foglalt helyet, s M. Halliburtt hátul a kapitány mellett. A fogoly, megütődve szolgája jelenlétén, szólni akart vele, de ez csendet intett neki kezével. Azonban néhány perc­c­el később, midőn a guigue már a nyílt réven volt, maga Crockston kezdett beszédet. Felérte észszel, hogy minden kérdés szorong M. Halliburtt lelkében. — Igenis, kedves gazd’ uram , — mondá — helyembe a porkoláb maradt a börtönben, hol narcoticus szer védve alatt két jó tőrdöfést kapott tőlem, egyet a nyakacsigájába, egyet pedig a gyomrába, épen amikor vacsorámat szolgálta fel. Lássa, micsoda háladatosság! Felöltöttem ruháját, magamhoz vettem kulcsait, felkerestem önt, s ki­vezettem a citadellából a katonák orra előtt. A dolog több bajjal nem járt. — De leányom? kérdezé M. Halliburtt. — Ott van a hajón, mely bennünket Angol­országba visszavisz. — Leányom itt, itt volna? kiáltott fel az amerikai, ültéből felszökve. — Csend ! intette Crockston. Néhány percz még és mentve vagyunk. A csalnak röpült a sötétségen át, de némileg szinte vaktába. James Playfair ki nem vehette a köd­homályából a „Delphin“ mécsvilágát. Tétovázott az irányváltás felett, s a sötétség oly nagy volt, hogy az evezősök nem látták evezőik hegyét. — Nos James úr? szólt Crockston. — Másfél mérföldnél már többet kellett halad­nunk, válaszolt a kapitány. Nem látsz semmit, Crockston? — Semmit. Pedig jó szemem van. De mit, majd oda érünk ! Oda sönn mit sem gyanítanak. . . Még be sem fejezte szavait, midőn egy röp­pentyű szelt át a sötétségen s bámulatos magasság­ban pattant szét. — Jeladás ! kiáltott fel James Playfair. — Ördögbe is! toppantott Crockston, bizton a citadellából ered. Figyeljünk. Az első irányban csakhamar egy másik és a harmadik röppentyű is felvillant. S majd ugyan­akkor valami egy mérföldre a csolnak előtt szín­tén ismétlődött a jel. — Ez a Sumter erődből jön, kiáltott Crock­ston, s a szökés hirtele. Feszítsük az evezőt! — Minden fel van fedezve. — Rajta, barátaim! Rajta! biztató James Playfair a matrózokat. A röppentyűk megvilágították utamat. Nincs már ide a „Delphin“ hétszáz rőf­­nyire sem. Hallga! már harangja is ide hallik. Csak szaporán, tüzesen ! Húsz livre a tietek, ha öt percz alatt ott leszünk. Az evezők csak úgy röpítették a könnyű csol­­nakot, mintha nem is érné a habokat. Mindenki szíve hevesen dobogott. Egy ágyulövés dördült el a vá­ros felől és busz elnyire a csónaktól, Crockston hallotta inkább mint látta egy gyorsan repülő test átcsapását. Bízvást lehetett a golyó. E pillanatban rohamosan kondult fel a „Del­phin“ harangja. Közeledtek. Még néhány evezőlö­kés s a csolnak kikötött. És még néhány pillanat s Jenny az édesatyja karjaiba hullt. A csolnakot sebtében kiemelték s James az emeletre rohant. — Mathew ur, együtt a gőznyomás? — Igen, kapitány úr. — Metszesse el a horgonykötelet és teljes gőzerővel előre ! Pár pillanat múlva gyorsan taszította a gép „Delphin“-t a főcsatorna felé, s Sumter erődtől tova. — Mathew úr — szólt James, ne is gondol­junk a Sullivan csatornára térni; egyenest a con­­foederaltak tüzébe érnénk. Közelítsék meg amennyi­re csak lehet a rév jobb felét, isten neki! Inkább a foederaliak ütegeinek köszöntését fogadjuk Biztos ember van a kormányon? — Igen, kapitány úr. — Oltasson ki a hajón minden mécset és vi­lágot. Már sok, igen sok magában a gép fényve­tése is, de azt meg nem akadályozhatjuk. E beszélgetés közben iszonyú sebességgel haladt a „Delphin“, de Charleston-Harbour jobb partja felé igyekeztében, oly csatornát volt kény­telen követni, mely egy pillanatra egészen Sumter erőd közelébe vezette, s alig volt hozzá félmér­­földnyire, midőn egyszerre kigyult az erőd vala­mennyi lőrése s egész löveg­ orkán söpört el bor­zasztó robajjal a gőzös előtt. — Korán, ügyetlenek! kiáltott kaczagva Ja­mes. Hajtson! hajtson, gépész úr! Kereszttű­zön kell átsikálnunk! A fűtők szították a tüzet s a „Delphin“ min­den izében megrengett a gép dübörgésétől, mintha minden eresztékéből ki akarna mozdulni. Most egy ű­­­ robbanás hallatszott, s új golyó­zápor sivitott át a gőzös mögött. — Későn ! ostobák! kiáltott a kapitán való­ságos örömrivalgással. Crockston az emeleten volt és mondá: — Ez lemúlt rólunk. Néhány percz még­­ ké­szek leszünk a conf­oederáltakkal. — Tehát azt hiszed, hogy Sumter erődtől nincs mit tartanunk többé? kérdé James. — Nincs, de igenis Moultrie erődtől Sullivan sziget csúcsán, hanem ez csupán egy fél perczig vehet ezélba. Jól m­egválaszsza tehát a pillanatot s irányozzon pontosan, ha hozzánk akar férkőzni. Közeledünk. — Jó. Moultrie fekvése lehetővé teszi, hogy a főcsatorna jobb felére váltsunk. Tüzet ház! Tüzet! KÜLFÖLD. — Szeptember 26. —■ Franczia köztársaság. Táviratokban nincs hi­ány : szept 25-én az állandó bizottság választmá­nyi ülése után 60 conservativ képviselő összegyűlt a monarchikus restaurátiót még gátló nehézségek megvizsgálása végett. Az„Ag Havas“ szerint min­den pontra nézve egyetértés jött létre. A „Soir“ szerint a legtöbb képviselő a trikolor mellett nyi­latkozott, kijelentvén hogy a monarchia csak a háromszinű zászlóval lehetséges.­­ A „Figaro“ mondja, hogy a tanácskozás eredménye az volt, hog­y az egyetértés a monarchisták között fölötte megerősíttetett : a jobboldali képviselők megegyez­tek abban, hogy a Frohsdorfból érkező tudósítá­sok oly természetűek, melyek alkalmasak arra, hogy az összes monarchista töredékeket végleges szövetségben egyesítsék. Mint állítják, közelebbről a jobboldaliaknak egy nagyobb gyülekezete fog egybehivatni. A „Bien Public“ szerint a bonapar­­tisták közt szakadás állt be, azoknak nagy része Roucherrel élén a royalistákkal akar egyértelműleg eljárni. Ugyanazon lap szerint Mac Mahon hallani sem akar a hatalom meghosszabítására vonatkozó indítványokról. Szerinte az ország már megunta a provisoriumot.“ A „Francais“ a conservativeknek nyugalmat tanácsol. Verdun lakossága feliratot intézett Mac­ Mahon elnökhöz, melyben, miután előadatik, hogy e város lakossága és őrsége a franczia-német háború alatt tanúsított hősies vé­delme által Francziaországnak 137 ágyút és több mint két millió értékű hadiszert mentett meg,­­­ a köztársaság elnöke arra kéretik föl, miszerint a megmentett ágyukból négyet a városnak adjon át, oly czélból, hogy ezek hatalmas hangokkal emlé­keztessék az utódokat a hősi védelemre, melyet e város négy ostrom alatt tanusított. A Francziaorszá­­got Angliával összekötő tenger alatti vasút terve új pontra lépett, egy lépéssel közelebb a megvalósítás­hoz. A párisi 1867-ki világkiállítás ideje alatt tör­tént, hogy egy angolok és francziákból álló társaság en­gedélyért fordult a franczia kormányhoz, hogy ez bizo­nyos összeget engedélyezzen egy kísérletképen épí­tendő tenger alatti vasút b­ej­á­r­a­t­á­r­a. A kormány ekkor megtagadta a segélyezést s a további mozga­lom a bekövetkezett háború miatt elült. A béke helyreáltával a társaság is előállt, és már ekkor elállva az állami segélyezéstől, egyedül azt kí­vánta, hogy a társaság örökös és kizáró­lagos szabadalmat kapjon a saját költ­ségén építendő vasútra. Ekkor a franczia kor­mány az angollal együttesen akarván eljárni, ehez fordult. Az angol kormánynak nem volt elvben kifogása a tengeralatti vasút ellen, azonban hatá­rozottan kijelenté, miszerint a társaság örökös és kizárólagos szabadalmába nem fog beleegyezni, a­minek folytán a fran­czia kormány is azon határozatra jött, miszerint a jelen tervre nézve ő sem tehet kivételt s ennek is a törvényes menetet kell követnie. Ez elhatá­roláshoz képest a közmunkák minisztere egy köriratában felhívja a kereskedelmi kamarákat, hogy ezek nyilatkozataikat adják a tervezett ten­­geralatti vasútra nézve. Ha majd a kamarák nyi­latkozatai beérkeztek, a miniszter a további alkal­mas lépéseket szándékozik megtenni a pompás terv valósítására.­­ Az „Univers“ ultramontán lap tovább folytatja a „szent szívnek“ emelendő templom építésére kegy­ült kegyes adományok kimutatását. Ezekből meggyőződhetni, miszerint a franczia nagy­közönség teljesen érdektelenül viseli magát a szent terv iránt, az eddig begyűlt ösz­­szeg — 25,286 frank! — nyomorúságosan csekély a nagy hű­hóval szemben, melyet a clericaik a „szent szív“ komédiával űznek; a gyűjtők és adako­zók sem jobbak az eredménynél, nagyobbára papok és apáczákból kerül ki számuk. Spanyol köztársaság. Spanyolországból érkezett hivatalos h­írek jelentik : A Tolosát ostromolt car­­listacsapat Moriones közeledtére megszaladt, Mo­­riones Totósába bevonult.­­ A pénzügyminiszter­hez Londonból érkezett hírek jelentik, hogy az ot­tani piaczc­al folyó alkudozások, melyek folytán több millió fog az államkincstárba folyni, befejez­­tetésükhöz közel állanak. A pénzügyminiszternek azonfelül magában Madridban is jelentékeny összeg­­fog rendelkezésére adatni, melyből a kincstár ösz­­szes kötelezettségeinek megfelelhetne. Hírszerint Spanyolország a „Viktoria“ és „Almania“ fregat­­ták ügyében jegyzéket küldött Angliába. Állítólag a kormány azt határozá, hogy sikertelenség esetében minden viszonyt megszakít Angolországgal. Agui­­lasból érkezett hírek szerint a cartagenai felkelők hajói a gépészek vonakodása miatt nem indulhatnak út­ra. A spanyol socialista mozgalomról ezeket írják, sapt. 19-én Port Vendresből: „Miután Malagában két kísér­let létetett a Victoria templomnak és a capucinus-ne­­gyednek petróleum általi felgyújtására, Pavia tábor­nok figyelme a socialisták nyakas magatartására van irányulva. Ennélfogva egy hadsegédét oly megbí­zással küldi Madridba, hogy jelentse be az ő (a tábornok) lemondását azon esetre, ha a kormány nem küldene neki segédcsapatokat.­­ Az Interna­­zionalenak Spanyolországban 454 munkásegylete van, melyek 162 foederatióra oszolva, 50,000 ta­got számlálnak. A cataloniai separatisták két kö­vetet küldtek Madridba a kormányhoz: Rosellt és Abellát, hogy a kormányt arra bírják, miszerint rögtön hozzálásson Barcellona Canton szervezésé­hez. Cadix tartománygyűlése oly municipális ható­ságot választott, mely — socialistikus törekvései miatt — minden conservativet nyugtalanít.“ Olaszország, Palermoból táviratozzák, hogy f. hó 24-én este több ezer ember fáklyákkal, zász­lókkal s zenével végigvonult a városon, kifejezést adva rokonszenvének Ausztria-Magyarország és Németország iránt. Az osztrák-magyar és a német consulatusok épületei előtt az illető himnusok ját­szottak el örömkiáltások között. Svéd- és Norvégország. Karlskronából egy hadi gőzös indult el e hó 17-én, hogy október 14-én czéljához, Gibralarba érjen. Mint ebből látszik, a kormány érdekében tartja, hogy a svéd- norvégiai állam szintén képviselve legyen jelenleg a spanyol vizeken. — A minisztérium tanácsában elhatározta­tott az állami hivatalnokok fizetéseit, a mutatkozó szükséghez képest javítani. — Karlskronából egy kormányi bizottság tanulmányokat tesz e pillanat­ban a tengeri védelemnek a legújabb tapasztala­toknak megfelelő átalakítása iránt.­­ Hasonló mozgalom van folyamatban a hadügyi minisztérium keblében a legjobb lőfegyver behozatala iránt. E czélból már régebben egy bizottság küldetett ki Európa államaiba, mely körútját mértévé, a neve­zetesebb fegyvergyárak­ban tett tapasztalatait a kor­mány elé terjeszti. Ha a legjobbnak elismert lő­fegyver iránt a megállapodás létrejött, ennek nagy­ban leendő előállítására Svédországban fog terje­delmes gyár felállíttatni.­­ Számos javítási fogla­latossága között a kormány a mértékre is ki­terjeszti figyelmét, s beható tanácskozás után a franczia tizedes mértékrendszert fo­gadta el az eredeti elnevezésekkel együtt.— Stoc­kholmban egy uj és igen dicséretes strike van keletkezőben, mely a korcs­­malátogatás és a henyélő hétfő ellen van irá­nyozva. Számos nagy gyár munkásai egy tallér bírság mellett kötelezik magukat a megállapított szabályok lelkiismeretes megtartására. Az „Előre“ c­ímű munkás­lap egy lelkesült czikkben a korcs­mái­at és a henye hétfőt nevezi azon hatal­maknak, melyek a tagok erejét tönkreteszik, a zsebből a pénzt kicsalják, a nők és gyermekek aj­kaira sápadságot, a munkások ezreire halált, sze­rencsétlenség és megaláztatást hoz. „A palac­k ez után, — mondja, — csupán az ebédlőasztalon áll­jon, itt kevésbé árt, korcsmákba azonban ne men­jünk, megaláztatás vár ott reánk. Hat napig mun­kálkodjunk, a hetediken pihenjünk, az rendén van, de valóban pihenjünk és ne dorbézoljunk. Marokkó. Már jeleztük e császárság fejének halálát, s alkalommal megemlékeztünk az állam sorsáról letűnt fejedelme alatt. A távirda hozta s aztán ismét megc­áfolta, miszerint a megüresedett trón iránt az elhalt fia s egy másik trónkövete­lő között viszály s ennek következtében polgárhá­ború ütött ki — Marokko felette ismeretlen állam s azt hisz­ük nem felesleges dolgot te­szünk, ha ismertetésébe bocsátkozunk. Marokkó keletről Algir által határoltatik, északról a földközi tenger, nyugatról az atlanti tenger, délről a sahara sivatag által. Területe 672,000 négyszög kilomé­terre becsültetik, miből csupán 197,100 négyszög kilométer mű­veltetik. Lakossága mintegy három millió. Feloszlik négy tartományra, ezek ismét összesen harmincz kerületre, állván minden kerü­let élén egy kard. Számos törzs függetlennek tartja

Next